Hannes Böhringer: A konténer

február 1, 2018

Palotai Gabor Possible landscape : Blue Monday

Palotai Gábor: Possible Landscape

Diogenész egy hordóban, egy hombárban él. Ő a létében egy hordó, aki mindennek a horderejét felfogja, mindenre felkészült; egy bölcs. A bölcs számára semmi sem idegen és megközelíthetetlen. Hordóját bárhová képes elgurítani. Mindenütt otthon van, világpolgár. Az emberek rúghatják vagy üthetik, a hordót ütik, amibe visszahúzódott, őt nem érik az ütések, ő rendíthetetlen.

A hordó kerek és magába záruló. Diogenész magában nyugszik. Ám önelégültségének természetes határai vannak: éhség, szomjúság, nemi vágy. A hordó alighogy szigetelt. De Diogenésznek kevésre is van szüksége, hogy betömje a lyukakat. A minimumra korlátozza magát. Tudja, hogy mire van szüksége. Amire szüksége van, azt kívülről tudja. A művészete abban áll, a kevésben mindent megtalál. Egész tudását egy hordóban tárolja. A hordó léte az ő tudása, az ő bölcsessége. Ez mondásokban nyilatkozik meg. Valaki megüti a hordót, vagy maga a hordó ütközik valamibe, rögtön egy mondással válaszol. Diogenészt a mondásai védik minden olyan helyzetben, amely rendíthetetlenségét, elégedettségét és szabadságát veszélyeztethetné. A hordó a fegyverzete és rezgőteste, felfogja a megrázkódtatásokat és hangzóvá teszi.

Diogenész a hordójába húzódik vissza. A világ kettéhasadt belsőre és külsőre, külsődlegesre és lényegire, látszatra és létre, lármára és csendre. Benn a csendben Diogenész önmagánál és a világban van. Csak a csend teszi a lármát hangzóvá. A nyelv fala szigetelő és áteresztő, megtisztítja és lecsillapítja azt, ami kívülről jön. Rajta keresztül válaszol a filozófus arra, ami megesik vele. Általa érteti meg magát.

Diogenésznek méretes a hordó, ez az ő mértéke, amivel felfogja a világot. Minden cseppben újra megtalálja. A hordó hasas. Benne egy ember rejlik. A hordónak emberi méretei vannak. Minden dolog mértéke az ember (Prótagorasz). Ami nem fér a hordójába, túlcsordul. A mérték önmagában nem ad felvilágosítást arról, hogy a mért tárgyhoz megfelő mértékű vagy sem. Ez a mérendő mértéke; csak azt fogja föl, ami a hordójába fér. A hordóban lakó ember kockázata, hogy a többiek kinevetik.

A filozófia egy hordó. De csak egy bölcs tud benne élni. A filozófusok megpróbálnak karcsúvá (szenvedélytelenné) válni, hogy a tartály nyakán át a hasába nyomuljanak. A legtöbben csak kívülről nyúlva fognak befelé. Ám a hordó belsejében észlelkesültség honol. A filozófusok logosz-lelkesültek. A filozófia nem alapul szilárd alapzaton, tudáson és bizonyosságon. A filozófia kockázat. A filozófia tétjét az ész hatalmára, a nyelvére helyezi, olyan nehezen megfoghatókra teszi, mint szellem, lét, természet, világ. És amire alapoz, nem nélkülözi a bevetés kockázatát. Mindig is feltételezi már azt, amit bizonyítani akar. Feltevései képezik a bevetés kockázatát. A körkörös logikai következtetés a hordó, amibe benne van, a logosz-tartály. Csak az a tétje, hogy a hordó mozgásba jöjjön. Végiggurul a piacon és az utcákon, lendületbe jön és végül átüti a városfalakat és az idő falait.

Athén felismeri a veszélyt és bíróság elé állítja Szókratészt, a filozófia hordóját a nyilvános tűzhelyre teszi és alágyújt. Annak, aki a hordóban ül, ki kell ugrania, el kell szivárognia, hogy így a filozófiát elárulja. Szókratész marad és meghal, ő válik a filozófia első mártírjává. A filozófia szétveti a várost. A város is egy tartály volt, ami a világot tartotta, kozmológiai jelként kör- vagy négyszög alakban létesítve. Szókratészt a filozófia hordójában hal meg, falai helytállnak a halálban. A filozófia rendületlen marad. Csak akkor törik meg, amikor saját előfeltételeinek, feltétlen bevetését lehetővé tevő feltételeinek tudatára ébred.

Az antik filozófia törmelékei a filozófiatörténet konténerében hevernek. A hordó egy tartály volt, amely azt kockáztatta, hogy az egészet tartalmazza, a világot fogja fel. A konténer halmazokat tartalmaz. Egy tartály, egy edény felismerhetővé teszi tartalmát. A tartály formájában fejeződött ki és abban a tartózkodásban, hogy felfogó legyen. Belső és külső egymásra vonatkozott. A filozófus belső szenvtelenségének a külső megrázkódtatásokkal szemben kellett helytállnia. A konténer bármiféle dolog tárlója. Amit tartalmaz, kiadja magából. Ha üres lesz, újra megtöltik valami mással. A konténer formája ezért már nem igazodik a tartalmához – ami bármi lehet – , hanem szabványméretű, ami halmozhatóvá és kompatibilissé teszi különféle szállítóeszközök számára. A külső, a jármű, ami szállítja és a hely, ahová lerakják, éppoly közömbös számára mint a tartalma. Ezért lehetőleg semleges forma, egy „null-kompozíció” (Buren), a szögletes, egyforma, halmozható láda felé tart. Falainak négy sarka nem jelent semmit, nem négyzet, nem kozmologikus jel. A konténer nem „négyezet”, nem „dolog” (Heidegger), egy köztes valami, a jármű és a rakomány közötti tartály. Azáltal könnyíti meg átmeneti kapcsolatukat, hogy közibük nyomul.

A konténer egy provizórium. Egyelőre tartalmaz valamit, egyelőre és átmenetileg áll valahol, mindig készen az elszállításra és látszólag készen arra, hogy valami végérvényesen leváltsa. Ám a provizórium elhúzódik. És bárhová állítják, a közömbösség mágneseként működik. Tartalmához és környezetéhez fakul. A dolgok benne és körötte elveszítik a tartásukat egymáshoz, elszigetelten és idegenül mutatkoznak, maguk is cserélhető jelentések, belső funkciók és külső burkolatok közömbös tartójává válnak. A konténer sehová sem tartozik, nem illeszkedik, környezetét alakítja magához tartozóvá. Ezért aztán a legjobban egymáshoz (egymásba, egymás tetejére és egymás mellé) illeszkednek. Minden tárló már valamilyen nagyobb tárló része, mindig is külső tartalma egy másik tárlónak. A konténer a külső és belső radikális közömbössége. Ezért is állítják le éppúgy kint mint bent.

Dobozokban olyan dolgokat tárolunk, amiket még nem akarunk kidobni. Konténerekben rendeznek be üzleteket és szükséglakásokat addig, amíg hiányzanak lakások és üzlethelyiségek. A konténer ideiglenes építészetnek látszik. Ám nem képes építmény pótlására, csak másik konténert, olyan tereket képes pótolni, amelyek puszta tárlóvá váltak. Az építészet pótolhatatlan és szigorúan véve elpusztíthatatlan: lakozás a világ „őskunyhójában”. Ezt nem lehet és nem kell megépíteni. Ez a kunyhó mindig is készen áll, legfeljebb csak díszíthető. Az ilyen díszítmény „alpi architektúra” (Bruno Taut), monumentális architektúra. Ám nemcsak a nagy, nagyszabású épületek monumentálisak, hanem a hétköznapi, fel sem tűnő épületeken és lakásokban lévő díszítések, díszítmények, ornamensek is. A monumentális építészet az emlékezetet szolgáló támaszték, memento, hogy ne feledjük, a világ őskunyhója már áll: „épületes”. Ha az ember ezt felfogta, megengedheti magának, hogy valamilyen hordóban, egy bódéban, valamiféle ládában lakjék.

A világ őskunyhójának befogadó hordereje (Fassung) puszta hordóként („kacsa” mondhatná Venturi) kivételes. Többnyire semmilyen befogadó foglalat nem sikerül, csak egy tárló jön létre. A tökéletességet elrejtik, de egyúttal elismerik. A láda egy arccal, egy homlokzattal maszkírozza magát. Ez „dekorált bódé” (Venturi) . A homlokzatra mint egy táblára felírható az, amit a filozófus a hordójában kívülről tudott, de amit a tárló nem képes tárolni: a „végtelen jelentést” (Rapport; Riegel). Filozofálni annyit jelent, hogy az ember a nexus universalis részeként teszi önmagát jelenvalóvá. A logoszhordó szétesett. A cserepeken még felismerhető néhány motívum. Ezekből ornamentális mintákat lehet csinálni és velük fel lehet öltöztetni a tárló behatároltságát, a végeit és a varratait. Kozmetika a kozmosz maradványaiból.

A dekorum ékszer, a megfelelő díszítmény, nemcsak a társadalmi rangnak megfelelő, hanem a mérték, arány és szimmetria történelmileg közvetített reprezentációja. Emlékezés az őskunyhó jólhangzására és hangoltságára, a harmonia mundira, a világ szövevényes, komplex rendjére. Az ékszer állandó javítás volt, annak kísérlete, hogy a világ szakadt szövedékét szakadatlanul összefoltozzák, újra összecsomózzák. Helyreállítási munkálatok híján a nyitott részeken egyre tovább szakad, egészen addig, amikor már csak a teljes újjáépítés látszik lehetségesnek. Textil – nyelvileg már nem lehet a világot összefogni. Így konténerek, semmitmondó tárlók válnak szükségessé, hogy az újjáépítéshez kellő anyagokat előteremtsék, átmeneti felvonulási épületek kellene, szükséglakások. A provizórikus tartósan berendezkedik. A konténerben újra előteremtik a régi ékszert. De már nem tart úgy, mint korábban. Erőtlen idézetté, önnön múltjának tárlójává vált.

A dekórum mögötti fészert, a homlokzat mögötti fabódét könnyen és gyorsan szét lehet szedni és újra fel lehet állítani. Az egészében könnyen és gyorsan szállítható fadobozból konténer lesz, amely a dolgokat, amiket tartalmaz mozgathatóvá, mobillá, bútorrá (mobil) teszi. Ahogy a hordó, úgy a konténer is a hordozóerő formája, tartókapacitás, rajzláda, ami egy disegno internot, egy bútordizájnt tartalmaz, fogalmak tárlóját.

Az első jel és bútor, amit a konténerből kihozok, egy asztal, egy tábla. Az asztal lehet egy íróasztal, egy munkaasztal, először étkezőasztal – emberek ülnek egy asztal körül és esznek és isznak: egy asztalközösség. Az egyed kimegy elegyedültségéből. A közösség extatikus, megtámogatva a bor vagy sör, egy ünnep mámorával. Az egyed nem magában csillapítja éhségét és szomját, hanem másokkal egy asztal köré gyűlik. A szükséglet elemi kielégítésénél előbbre kerül az étkezés élvezete, a másokkal való találkozás és a velük való beszélgetés öröme. Az asztal fölött szavak kavarognak. A beszélgetés szétágazik, csoportokra esik szét, majd újra egyesül, az egyik témáról a másikra ugrik, majd visszatér a korábbira és onnan megint egy másik irányba ágazik el. Mint egy ornamens, úgy indázza körül labirintusszerűen az asztali beszélgetés az asztaltársaságot és nyújt így vigaszt a szükségért, az élet végességéért és rövidségéért.

Az asztal székeket kíván. Az asztalt az ember megosztja másokkal, a széken egyedül ül. Kényelmesnek, keménynek és puhának, egyszerre támasztéknak és párnának kell lennie. Ha jól ülünk, elfeledkezünk az ülésről, és a beszélgetéssel, a munkával, az elgondolkodással foglalkozunk. Elmozdulunk és mégis ülve maradunk, lazán de tartással. A szék tartása és nyugalma képezi a kavargó, mámoros asztaltársaság ellensúlyát.

Az ágyban az asztal és a szék ellentétes mozzanatai találkoznak. Az ágy asztal és szék egyben, nyugalom és pihenés, önmagánál lét és önkívület, öntudatfeladat, alvás. Az ágy az ember lehelyezésének az alátámasztása, subiectuma. Előbb vagy utóbb ledönti a fáradtság, gyengeség, halál. Ezekkel szemben törekszik megtartani a tartását. A ledőlés elkerülhetetlen. Az ágyszerkezet némi tartás ad kifekvéshez.

Egyáltalán honnan tudom, hogy a zárt tárló egy felvonulási konténer; hogy az asztal, a szék és az ágy egy szubjektumot tartalmaz? Mindaz, ami benne rejlik, mobilizált, nem kell hogy bútorok vagy emberek legyenek, bármi lehet. A konténer összetéveszthető a dekorált fészerrel. Ami még nem csupaszította le magát tárlóvá, még hordószerű öltözettel bír, homlokzattal és hegyes tetővel, még van arca, make up és kalap is van rajta. Mennél inkább előjön a konténer, annál inkább váltogathatja burkát, magában rejti azt, amivel kívül beburkolható. A konténer saját külsőjének tárlójává vált. Minden kinyilvánítástól tartózkodik. Nem mond semmit.

A hordó szűkös méret volt. A konténerbe nem valami meghatározott dolog, hanem bármi lehetséges beleillik. Ezért a legjobban konténerek illenek a konténerekbe. A tartalomnak illeszkednie kell a tárlójához. Meghatározott tartalomként megszűnik, és maga is tárlójává válik valaminek; egy közbülső dolog, ami feloldja a különbségeket. Tárgyak, állapotok, élőlények, személyek: mindenféle kicserélhető funkciók, jelentések, megmutatkozásmódok, jogok tárlójává válik. Semmi sem érhető el másként, semmi sem tud már elérni bennünket másként mint általa. A konténer tudást és vágyakat, tudományokat és szenvedélyeket szállít. Már semmi sem ragadható meg, már semmi sem képes megragadni, ami nem általa lett odaszállítva.

Bármi, amit a konténer tartalmazhat, csak kivételesen rendezett és egymásra vonatkozó, mint asztal, szék, ágy; általában zűrzavar van. A filozófus méretre szabott szűk öltönyében nem engedhette meg magának a zűrzavart. A hordó rendben volt. A világot fogta fel és hordozta. Világ nélkül nincs rend (kozmosz). A konténer nem tud megszabadulni mindama lehetséges véletlenektől, amivel megrakják. Nem tudja megtartani azt, ami fontos és lényeges. Lévén, hogy mindent csak átmenetileg tárol.

A konténerben minden lehetséges megfér, mivel üres. Mindazt, amivel megrakják, valahol megint kiüríti; csak átmenetileg tárolja. A konténer éppannyira tárló mint ürítő. Tulajdonképpen semmit sem tárol. Ebbe a semmibe vetik a szállítmányt. De nem tűnik el egyszerűen benne, hanem széttöredezik. Szétesés a semmibe és a zűrzavarba. A konténer egy szemétkonténer. Előteremti az új építmények számára az anyagok és termékek halmazát. Ám amint megérkezik, már el is öregedtek. A ma újdonsága a holnap hulladéka. Ami a konténerbe került, abból előbb vagy utóbb szemét lesz. A konténer csak átmenetileg tárolja, addig míg csak bűzleni nem kezd. Legfeljebb csak hidegen tudja tartani, hogy a lejárati idejét kitolja. A konténer mindenfélét tartalmazhat, de mind szarság: kiválasztódott, elkülönítődött, de egyedülivé válva minden mással együtt mégis egyöntetű lett. A konténer, az acélszekrény, amiben a lét létezőkre esik szét (Weber – Heidegger), egy vécé, ürítő és tárló, minden értékek átértékelője (Nietzsche), zárt tér, amely telítve üres. A konténer már nem hordoz és fogja fel a a világot és nem testesíti meg az embert. A konténer a semmi mágikus black boxa, az ember és a világ vége, a vég és a kezdet vége, az átmenetiség végnélkülisége, semmitmondó tárló, amiből kihull az, amit tartalmaz.

A semmi egy olyan lyuk, ami mindig tovább szakad. Azzal fenyeget, hogy minden eltűnik benne. Ezért kell a lyuknak feltétlenül eltűnnie, ezért kell teletölteni. Ám a betöltött halom továbbcsúszik és megnagyobbítja a lyukat. A modern nihilizmus tele van ellenirányú mozgalmakkal, anti- és posztmodernizmusokkal. A modernitás nem más mint önmaga ellenirányú mozgalma, a tárló, ami egyúttal ürítő is. A lyukat befoltozó ellenszereket is konténerrel kell szállítani. Nem gyógyszerek, hanem a baj utóhatásai.

A filozófia cserepeiből kísérli meg az ember hombárjának helyreállítását. Egy filozófiai hordókkal teli konténer jön létre. A filozófia filozófiatörténetté, világnézetté, szellemtörténetté válik. A világnézet nem a világ felfogása a filozófia hombárjában, hanem egy üres, közömbös tárló cserélhető tartalma. Az egész világ egy halom világképre esik szét, melyek mindegyike az egész igényével lép fel. Ám gyorsan rothadásnak indulnak, félredobják és gyorsan pótolják őket.

A konténernek már nem kell minden lehetségest tartalmaznia, csak azt ami érdemes arra, hogy megtartsák: értékeket. Ám az értékek nem következnek egymásból úgy mint az erények az antik filozófiában; ellentmondanak, egymásnak esnek a konténerben és kölcsönösen kárt okoznak egymásnak: erényesség és boldogság (akarat-)szabadság és (természeti) szükségszerűség, önfenntartás és altruizmus, individualizmus és közösség. Az értékeket betárolják és átrakják, átértékelik. Amit értékbecslés során fel- és leértékelhetnek, annak nincs önmagában vett értéke. Az átértékelés leértékeli az értékeket. Az érték- és világnézetfilozófia nem más mint a „pénz filozófiája” (Simmel). A látszólag szilárd értékek feloldódnak a különféle világnézeti devizák árfolyamának ingadozásaiban. A pénz, a kicserélhetősége és közömbösség megtestesülése a konténer ideális tartalma. Mint önmagában értéktelen a javak cseréjében értékes közbenső dologgá válik. Ahogy a konténer a rakományát, úgy a pénz is túléli azt, amire kiadják, és bevonja saját átmenetiségébe, kicserélhetőségébe és semmisségébe. A tárlóban minden lehetséges, értékes megtalálható: pénz. Gyorsan ki kell adni és fel kell váltani, mert elveszíti értékét. A konténer pénztár és vécé.

Tömegtársadalom és halmazelmélet: A nép emancipált individuumok tömegére hasadt. Csak erőszakkal és átmenetileg lehet a széteső halmazt a népközösség vagy az osztálytársadalom tárlójában összetartani. Az antimodern a konténert hombárként értelmezi és érti félre. Megpróbál mindent egyetlen tárlóba pakolni. Mindennek kell az egészet pótolnia. A konténer totalitáriussá válik. Sokáig ez nem vezet jóra. A konténer azt jelenti: tárlók halmazát és a tartalmakat szakadatlanul átrakni, elosztani, cirkuláltatni, hogy a szemét és az üresség elviselhető legyen.

A modern design is antimodern. Megkísérli a zűrzavart a konténerben egyszer és mindenkorra felszámolni és a tárgyakat praktikusan és szépen, funkcionálisan és elegánsan egymással összehangolni és a tárlóba illeszteni. A modern design megkísérli leállítani a konténert, tartalmának kiürítését feltartóztatni, mindenkorra érvényesen berendezni. Alábecsüli a tömeg mozgásvágyát és belső nyugtalanságát. Így az össz-design ugyan érvényre jutott, de csak mint valamiféle időleges, átmeneti, mint divat, mint valami kicserélhető, amit a konténerben be lehet szerezni és újra el lehet távolítani. A modern design és az új építészet hatalma a kubista festészetre, a négyszögletes hombár, a kocka széttörésére vezethető vissza. Ebből a modern pillanatból táplálkozik a rá következő művészet. Ahol a kockát érintetlen monadikus cellaként akarja megtartani, a kubusból konténer lesz. A „lakógép” (Corbusier) nem vált a munkások kolostorává, megmarad konténer-halomnak, klozetnek, a beköltözés és kiköltözés átmeneti állomásának, ahol egy időre maradhat az ember, mert tudja, hogy bármikor elköltözhet, és mert a tárlót saját ízlése szerint kicsit kidekorálhatja.

A konténer kiüríti, amit tartalmaz. A történelemkonténer begyűjti a maradványait annak, amit a jelen hátrahagyott és muzealizálja azokat. A történelmet, filozófiát és teológiát elnyeli a művészetkonténer és az esztétizálás révén üríti ki. Másfelől a művészet az új médiumok tárlóiban landol. A fikcióból szimuláció lesz. A valóság ellenfogalma veszendőbe megy. A hulladékkonténer egy iratmegsemmisítő. A valóságot számtalan adatra hasítja és vagdalékként tárolja. A szerves maradékok elmosódnak, megmarad a tárló, amiben a vagdalékból egy bármikor kicserélhető, villódzó világot lehet előállítani.

Diogenész természetesnek találta a hombárt. Nem ő állítja elő, megtalálja és belebújik. Számára a világban, a természetben mindig is jelen van már minden. A benne levő kis hézagok kitöltését az emberre hagyta. Aki művészként végbeviszi a természetet. Művészete természetes. A filozófusok ezért tartják többre a használat művészetét, a rendelkezésre állóval való bánásmód és gazdálkodás művészetét az előállítás művészeténél.

A filozófia folyvást megpróbálta a művészetet (mint az új előállításának, mint a feltalálásnak a művészetét) hátráltatni, messzemenően természetutánzásként meghatározni. Ugyanis a szabadon bocsátott művészet, a művészet mely magát sem tartja vissza, a természet vége, a világ elűzése a konténer révén. Egy láthatatlan, mindenhová szállítható tárló veszi körül az embert és magába alakítja. A tárló egy feltalált és a képzelőerő által megszállható, de sosem betölthető üres tér, amely a világot csak eltűnőben, kiüresítve, mint művészetet, konstrukciót és képzeletet képes megtartani. Mivel a világ eltűnik, mesterségesen kell pótolni. És azért tűnik el, mert pótlásra kerül. A konténer az a tér, amelyben az invenciónak és a képzeletnek termékennyé kell válnia, hogy kitöltsék az ürességet. A produkció hulladékprodukcióvá válik, hulladékkezelési és hulladéktermelési produkcióvá.

A filozófia hordója szűk volt, a filozófus nem akart helyet adni a képzelőerőnek. A filozófia azt jelentette: megfékezni a képzeletet, csalódást okozni. Nem kell, hogy általa a természet hiányossága veszélyesen naggyá váljék. Számomra úgy tűnik, a filozófia ezért ignorálta állhatatosan a konténert. Nem akarta ismerni. Hordójában szigorúan tartotta magát döntéséhez, hogy nem ismeri el. Az aszketikus filozófus a logoszhordó forró fürdőjében kívánt maradni. Tudta, hogy kívül meghűlne.

Helyet foglalni a hordóban egyúttal fogadás a hordóra, az ész feltétlen hite melletti tét volt. E hitnek a tudatosítása szétveti a hordót. A filozófus nem volt tétjének tudatában. A külső nem volt a kezében. Számára közömbös volt. A maga ura, megfontolt, összefogott volt. A konténerben az ember elveszti magát. A benső kiszolgáltatott a külsőnek. Önnön énjének tartójává válik, ám nem találja magát benne, csak külsődlegest, más további tárlókat. A benső megvonja magát. Tárlók nyomultak közbe és megszakítják az érintkezést. Érintkezési hibák a megismerés és cselekvés, képesség és akarat, érzés és gondolat között. Egy mindenütt közbeékelődő semmi mindent összezavar. Szétesés egyre további részekre, bénultság, mesterséges újraélesztés. A filozófus az ész, természet és világ töretlenségében fürdőzött. Most a folyam mindenütt gátakba ütközik. A filozófus az észre fogadott. Számára az első volt. Ami mindent világossá tesz. Az értelmetlenség a hiányossága folytán válik láthatóvá. A megismerésfürdőben megszűnt a hiány. A hézag meglátása már az eltömését jelenti. Soha nem is volt hézag, csak egy hiányosság a megismerésben, az észből való részesedésben, a feloldhatatlan részesülés belátásában. A hordó széttörik a kereszténységen, egy magasabb, kockázatosabb hit tétjén. A kereszténység az eseményre helyezi tétjét. Először nem az ész, hanem az esemény, nem a logikus, hanem a faktikus van. Valaminek már mindig is történnie kellett ahhoz, hogy felvilágosodhassunk felőle és megérthessük. Az esemény merő tényszerűsége és esetlegessége előtt a megismerésnek kapitulálnia kell. Csakis elfogadni tudja. A megismerés maga is egy tény. Kezdetben a logosz a logosz eseménye. Az események eseményekre utalnak, kölcsönösen értelmezik egymást. A végén egy eseménnyel kell kezdeni. Az ész számára az esemény áthatolhatatlansága kezdetiségének, véletlenszerűségének és adottságának helyettesítőjeként áll.

A filozófus számára az esemény valamiféle külsődleges volt, kívül kellett maradnia. Mennél inkább megközelíti a bölcsességet, események annál kevésbé érinthetik. Az események vezették a filozófiához. Most azonban a célról van szó, és nem arról, ami az odavezető út során történik. A bölcs többé már nem szenvedhet hajótörést, sértetlen marad. A bölccsel semmi sem eshet meg, még akkor sem, ha belebotlik valamibe. A hordójában van.

Az eseménynek nincs helye a hordóban. Szétveti a hordót. Az esemény elveszi az észtől az egész megismerhetőségét. Az ész elveszti megismerésének megbízhatóságát, kiszámíthatatlanná válik, váratlanul itt-ott szakadásosnak mutatkozik, s ha egyáltalán, legfeljebb csak behatároltan és utólag deríthető fel. Események tekintetében határozatlanság, kétség és tisztázatlanság áll fenn, hogy egyáltalán események-e vagy sem. És mégis áttörik a külső és belső közti falat, külsőként a belsőbe nyomulnak és kivonják magukat a felfoghatóság és megragadhatóság köréből.

Az esemény nem illik a hordóba, de belefér a konténerbe. A tárló, ami semmit sem képes megtartani, az eseményt olyasvalamiként fogja föl, ami kivonódik, eltűnik, aminek a hiánya van jelen. Az események már mindegyre elmúltak, amikor megérkeznek. A konténer tele van elmúlt, várt, a benne felhalmozott hulladék alapján hallucinált, pótlólag mesterségesen előidézett eseményekkel. A konténer az elmúlás és a kisiklás helye. Minden csúszik. Semmi sem marad ott, a helyén. Senki sem marad meg az álláspontján, senki sem ura magának. Amit meg akar tartani, az kivonja magát fennhatóságából. És megtartja azt, amivel nem tud mit kezdeni. Minden arra vár, hogy történjen valami, még ha katasztrófa is lenne. Ám a várakozások nem teljesülnek.

Ebben a helyzetben kézenfekvő újra filozofikusan berendezkedni és a kiüresedett eseményeket semmisségeknek nyilvánítani. De nincs már biztos külső-belső megkülönböztetés, nincs tisztán megismerés egy esemény nélküli bensőben. Minden félhomályban, alig észrevehetően változó zajban marad. A tárló hulladékkal telítődik. Talán mindig is események szemete vagy hulladéka volt? A régi filozófus a logoszhordóra alapozott, elhelyezkedett benne és biztos volt magában. A konténerben azonban meghatározatlanság uralkodik. Nem lehet már biztonságra alapozni, az események semmisségére, amennyiben az ember elővételezi a lehetséges legnagyobb csalódás ismeretét. Ugyanis a konténer, az ideiglenes végnélkülisége, a meghatározottság végét, a dezilluziáltság illúziójának a végét jelenti. A csalódáson való vég nélküli csalódás kétségbeejtő. Így aztán valójában csak arra lehet alapozni, ami hulladékként, az esemény és a belőle megmaradt, a megragadható közti különbségként áll fenn. Hulladékként a konténerben minden jelen van. Talán csak egy szintesemmi választja el a hulladékot az eseménytől, a konténer ürességét a szellemtől. Hogyan is lehetne különben egy divat szellemes, és utólag már nem tudni, mitől is volt az.

A látszat csalhat. Olykor azonban a különbség transzparenssé válik – váratlan eseményként. Felvilágosodás, derült ég – az előrejelzések ellenére. Ész és megismerés esetlegessé váltak. Az eseményben széthasad egy foglalat, egy megismerésforma. Csak egy ilyen széthasadásban fogja fel és egyúttal veszíti el magát. A filmben a slow motion szimulálja ezt a pillanatot, a megálláshoz és csendhez közelítve, a robbanás zaja közepette. A semmitmondó zörejek hallgatnak, a zűrzavar csendéletté vált.

Filozófia eredetileg az a felfogás volt, amivel Szókratész képes volt a hagyomány tudás elvesztését elviselni. A nemtudást felfogó hordó hamarosan megtelik dogmatikus minimáltudással: Diogenész. A hordó nem tart. Ám a konténer megtartja azt, ami elillan. De belőle az is elillan, amit tartalmaz. Olykor mégis képes észrevenni azt, ami elillan.

Egy ideig a konténer azt ígérte, hogy Istentől és világtól szabad terében zavartalanul csinálhatja saját dolgait az ember. Ám a konténer metafizikai hulladékkal telik meg. Hová kerüljön? És honnan jön a hulladék? Egy gonosz szellem rakta tele a konténert? A tárló nem mond, tehát nem is ígér semmit. Minden lehetséges szállítója. Így nem is zár ki semmit. Ám amit tartalmaz, az szemét.

Végtére a konténerben való tartózkodásnak komikus oldala is van. Minden jelen van, csak a fonákján. Amit a tárlónak tárolnia kell, azt kiüríti. De a kiürítés sem sikerül egészen. Amit el kellene vinnie, hulladékként tartja vissza. Így sosem lesz egészen üres. A külsőt és a belsőt megcseréli és maga sem egyik, sem másik, hanem közbülső. Ebbe a közbülső helyzetbe hoz mindent, ami amivel megrakják. Ez átmenetinek tűnik. Ám a konténer megcseréli az időlegest és a végérvényeset is. A közbenső helyzet, a provizórium tartóssá válik. És aminek tartósnak kellene lennie, elillanó eseménnyé válik. A jellegtelen tartály a modern nihilizmus eseményét tartalmazza. De ezt sem képes megtartani. Úgy üríti ki, hogy annak ürességét mindegyre kitölteni törekszik, miközben egyre újabb szállítmányokat tölt bele. Maga képezi a bajt, amire gyógyírnak kellene lennie. Állandóan önmagát számolja föl. Konténert konténerek követnek. A megoldhatatlan problémának gyakorlatiasan jut a végére: szakadatlanul maga előtt tolja, egyszerűen továbbszállítja.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT Magyar Építőművészet 2017/6

Copyright Tillmann J. A.

Reklámok

Hannes Böhringer: Ajtó a filozófiának

január 20, 2018

főút és mellkutak sávos Ryojiki Ikeda 2010

A filozófia erotikus vágy a bölcsességre, a tudásra – mondatja Platón a Lakomában Szókratészével. Kicsoda Erósz? Kik mitopoetikus szülei? Szókratész ráhagyja Diotimára a választ, a papnőre, aki őt bevezette a filozófiába: Porosz és Penia. Porosz: átmenet, nyílás, út és Penia: szegénység, hiány.

Az istenek ünnepet ülnek, meséli Aphrodité születését Diotima. A szegény Penia koldul az ajtóban. Nem jut be. Valószínűleg eszébe sem jut, hogy társulhatna a hallhatatlanok köréhez. De morzsákat az asztalukról, egy csepp nektárt mégis szeretne kapni. Ekkor kijön Pórosz, részegen és ledől aludni az előkertben. Penia melléfekszik és megfoganja Erószt. Benne fokozódik Penia vágya, hogy átlépje az istenek küszöbét. Pórosz gyermekeként Erósznak sikerül átjutni. De hajléktalan (aiokosz) marad. Nem lesz állandó helye az istenek körében; egy daimon, közvetítő a birtokkal nem rendelkezés és birtoklás, a nemtudás és tudás, a szerelem, a jó iránti vágyakozás után.

Erósz megtalálja az átmenetet, de nem csinál belőle szilárd utat, nem teszi módszerré. Amit létrehoz, újra és újra kisiklik, el is távolodik (elúszik, hypekrhei, Lakoma 203a). A tudásnak nincs birtokában; csak a vágyódás és az elérés pillanatnyi aktualitásában van. A hiány és az út, Pórosz és Apória (úttalanság) erotikus feszültségében történik Platón szerint a filozofálás, tudatlanság és tudás között. Az egyik a másikban, tudatlanság még a tudásban, mivel hajlik önmaga túlértékelésére, és tudás már a tudatlanságban, különben nem volna képes tudás után kutatni.

Penia az ajtónál koldul. Még nem tudja, hogy legszívesebben bebocsátást nyerne és helyet foglalna az istenek körében. A szunnyadó vágy csak Erószban ébred fel. De Penia teszi meg az első lépést, visszamegy, követi Póroszt az előkertbe. Pórosznak ki kell jönnie és Peniához kell mennie, hogy Erósz közbeléphessen.

A szegénység találkozik az úttal, nem a gazdagsággal. Az ajtók rendszerint nem szimmetrikusak. Amennyiben be- és kifelé egyaránt átmenetet nyitnak, többnyire csak egy irányba nyílnak. Aki kinn áll egy zárt ajtó előtt és nincs kulcsa, annak el kell érnie, hogy belülről kinyissák, hacsak nem akar erőszakot alkalmazni.

Ezzel a nehézséggel, a kívülről való bejutással van minden megismerésnek dolga. Ha az ember valahogy belülre került, minden világosnak és egyszerűnek tűnik. De hogy jutottam át az ajtón? Szerencsém volt. A portás összetévesztett valakivel. Rá tudtam beszélni, hogy engedjen be. Beengedett valakit, és gyorsan benyomultam. Vagy tanácstalanul álltam az ajtó előtt, amikor jött valaki kulccsal, és bevitt. Az ajtó, ami zárt, szabályozott bejárat, műfogást, ügyességet, rábeszélőképességet, csábítást, alakoskodást, fortélyt, elmésséget és egy adag szerencsét kívánt.

Odabent oly gyorsan nem vevődik észre, hogy be van zárva az ember. Ugyanis belülről nyílnak az ajtók kifelé. Ám a kinn a bennhez tartozik. A kinn egy kifelé fordított benn. Ezért a belső világ határai, a tudás határai is gyorsan láthatatlanná válnak. A féltudásnak ettől a fogságától óv meg a platonikus Erósz. A megoldások, amiket talál, újra eltűnnek előle. Események, átmenetek az ajtóküszöbön be- és kifelé. Ennek ára a hajléktalanság (Lakoma 203d). Sehol sem válik kényelmessé.

Amikor a filozófia dogmatikussá válik, a küszöböket zsilipekké építi át. A megoldás útja már nem siklik ki. Dogmaként lesz biztosítva. „A filozófia kiindulópontja (arché) – olvasható Epiktétosznál –, legalábbis azok számára, akik úgy foglalkoznak vele, ahogy kell, és az ajtón keresztül lépnek be a házba, az a felismerés, az az érzés (szünnaiszthezisz) hogy gyöngék és tehetetlenek az életben nélkülözhetetlen dolgokkal kapcsolatban (Beszélgetések 2,11,1).

A filozofálás a lelket erődítménnyé, fellegvárrá építi ki. A filozofálónak meg kell tanulnia helyesbíteni a képzeletét, véleményeit és a belőlük fellobbanó szenvedélyeket. A képzelet túlzásai és az általa mozgatott szenvedélyek nélkül e világ szenvedéseit jól el viselni. Ha mégis elhatalmasodnának: „Nyitva az ajtó“ – tanítja Epiktétosz. „Ember, menj ki az ajtón, és ne vádaskodj!“ (Beszélgetések 3,8,6 ). A legfőbb isten az ember számára végszükség esetére nyitva hagyta az ajtót a sztoikus öngyilkosságra. Már annak tudása, hogy létezik ilyen vészkijárat, könnyebbé teszi az életet.

Platón és Epiktétosz egyetért abban, hogy a filozófia egyik kulcsa az ajtóhoz a hiány, a szükségesre való képtelenség érzete. Platón számára a hiányt, az apóriát minden megismerésben meg kell újítani, Epiktétosz számára filozófiai atlétikában kell meghaladni. Filozófiailag szükségesnek azt a képességet tartja, amivel megkülönböztethető az, ami a hatalmamban áll, attól, ami nem, valamint az e szerint való cselekvést. A platoni Erósz átjut a zárt bejáratokon, a sztoikus belépett egy tanházba, a tökéletesség zsilipjébe.

Az ajtók, amelyekről Platón és Epiktétosz beszélnek, a filozófia centrumába vezetnek: az egyes ember autonómiája, ami a filozófiai öngyilkosságban tetőzik, és a filozófia felemelkedése teóriává, ontológiává és kozmológiává. Hogyan vehet részt egy halandó a halhatatlanok lakomáján? Hogyan érhet fel a hiánylény ember a theoriához, vehet részt az isteni fenséges szemlélésben, ami az istenek ünnepi gyűlésében válik láthatóvá?

A filozófiatörténet folyamán elillan a theoria révülete, extázisa és eufóriája. Pórosz már nem részegen megy Pénia elé. Parmenidészért még lovasfogat jött és csikorgó küllőkkel emelte az égbe. A Napleányok, akik a kocsit húzó fehér kancákat hajtják, „lágy szavakkal”1 rábeszélik, körbehízelgik Diké istennőt, hogy megnyissa a kaput. A keletkezés és elmúlás, nappal és éjszaka kiegyenlítésének istennője nyitja és zárja az ég kapuját. Odafenn Parmenidész olyan félhomályos belátásokra tesz az igazságban, mint ezek: „Mert ugyanaz a gondolkodás és a létezés”.2 És: „van (…) mivel nem-született, romolhatatlan“. Parmenidész előhangjának utolsó szava peronta, aminek eredete a peiro = áthatolni. Ebből képződik a pórosz = út és a latinban porto, porta, portus. Az igazság (alétheia) mindent mint éter, mint fény jár át.

Szókratész a filozófiát lehozza az égből a városba – írja Hegel –, az utcák és zsákutcák közé. Így egyszer Szókratész a kikötőből (portusz) jövet, ahol egy ünnep volt, egy barátja leszólítja és a házába vezeti. A ház urával Szókratész udvarias beszélgetésbe kezd. A jómódú üzletember dicséri a gazdagságot, legalábbis a tisztességesekét. Mert ez lehetővé teszi, hogy visszadjuk azt, amit kaptunk: diké az üzleti életben. Igazságos-e az, hogy „igazat mondani, és visszaadni, amit másoktól kaptunk?“3 (Állam 331 d) – teszi fel összefoglaló kérdését Szókratész. Vajon ez a Parmenidész által gondolt alétheia és diké konkrét megvalósulása a város hétköznapjaiban? A meghatározási kísérlet hiányosnak bizonyul. Szókratész ebből arra a következtetésre jut, hogy az igazságosság megvalósításához egy teljesen új várost kell tervezni. Ez körülményesnek és fáradságosnak bizonyul.

Arisztotelésznek gyakorlatiasabb megoldása van. A teoretikus filozófia azt szemléli, ami mindig és múlhatatlanul szép és jó, a gyakorlati filozófia azt, ami változandó és szokásosan szép és jó. Az etika (eredete: ethosz = szokás) a helyes magatartást vizsgálja, amit már gyakorolnak, a jó erkölcsöket. Ezek mindig vagy még mindig megvannak, de könnyű átsiklani felettük. Aminek lennie kell, semmi se volna, ha nem lenne már jelen. Megszokást (Gewohnheit) gondol Heidegger, amikor lakozásról (Wohnen) beszél. Előbb lakoznia kell az embernek, hogy egyáltalán építeni tudjon. A lakozás Heidegger számára a halandók és halhatatlanok, ég és föld „négyezetének egyszerűségében” (Einfalt des Gevierts) való tartózkodást jelenti.4 Itt van Parmenidész mennyei utazása és Pórosz és Pénia találkozása az ajtóban, ahogy tulajdonképpen minden keresztény templom is.

A „Híd és ajtó” című 1909-es esszéjében Georg Simmel sima, világháborúktól nem borzolta nyelven, Heideggertől nem nagyon eltérően az embert mint határlényt írta le a behatárolt és a határtalan közti küszöbön.5 Az ember a határtalan küszöbén áll, minden behatároltság kezdeténél és eredeténél, ahogy Anaximandrosz mondja.6 Vágyik a küszöb átlépésére, koldul az ajtónál? Erről Simmel nem nyilatkozik.

Az ajtó, a megismeréshez hasonlóan, megnyit és bezár egy teret. Ám másként mint az ajtó, a megismerés azáltal tud megnyitni egy teret, hogy behatárolja. A tudás világos behatároltsággal tágítja a rálátást a nagy nemtudásra és létrehozza a teória csodálatát, a világgal szemben érzett képtelenség fenséges érzését. Valójában csak az a megismerés, ami felfrissíti a nemtudást.

Az ajtók megnyitnak egy behatárolt teret a messzeség felé. A kívülálló számára lehetővé teszik a belsőbe jutást. Szűkületek, amelyek révén falakon, kerítéseken lehet átjutni. Mindennemű élet egy civilizált és mesterséges világban kapukba és ajtókba ütközik. Az ajtó nem valamiféle építészeti metaforája a filozófiának, hanem minden ember hétköznapjának eleven tapasztalata. Az ajtóban történetek esnek meg: megérkezés, közsöntés és távozás, öröm és fájdalom. Az ajtóban mutatkoznak meg a jó erkölcsök: előzékenység, figyelmesség, de a tapintatlanság is: az ajtó becsapása valaki előtt; a nagyvonalúság: nyitva hagyni; a kegyetlenség: zárva tartani; a bátorság: kéretlenül kinyitni, avagy a habozás: várni vagy menni; a kopogtatás különböző módjai. A filozófiában sincs másként mint a hétköznapi életben: megállás, viselkedés az az ajtóknál, találkozások az ajtóban.

Ajtók nehezen csukódnak és könnyen nyílnak ki. Némelyik ablakkal is el van látva. Kíváncsian nézünk ki az ajtón. Az ajtó előtt aggodalommal és várakozással állunk, hogy behívnak vagy hűvösen elküldenek, avagy röviddel a kimenetel előtt – a kilincs már a kezünkben – még visszahívnak. Az ajtó mögött biztonságban, otthon érzi magát az ember, de elveszettnek és elhagyottnak is. A vendégeket az ajtóig kísérik, pár szóval még elhalasztják a búcsúzást, aztán továbbsegítik a vendégeket a küszöbön.

Csak határok között lehet megismerni, tudni, rendet tartani és szabadnak lenni. Ahhoz, hogy a határok elviselhetőek legyenek, nyitottnak kell lenniük, kilátásokkal és átjárási lehetőségekkel, kapukkal, ajtókkal kell rendelkezniük. Az ajtó eleven képként határokat, falakat, kerítéseket szuggerál. Ezek tereket határolnak be, elzárják a hozzáférést, de vannak arra kialakított helyek, ahol nyithatóak. Itt lehet ki- és bemenni. Az ajtóban elengedhetetlen a műfogás és a segítség: egy kulcs, egy kód, egy csengő, egy portás, egy behízelgő szó, szerencse, egy jó ötlet. Az ajtó tudottá teszi mozgásszabadságom korlátozottság. Egyetértek vele? Pénia vagyok, aki koldulva kitart az ajtó előtt, lemond a transzcendenciáról és a metafizikáról, vagy Erósszal zsilipelek át az ajtón? De lehet, hogy az átjutás pusztán csak éhségfantázia, félálom, vágygondolat.

Még mindig ajtóról, házról és városról beszélünk, és már régóta sűrűn lakott területeken, agglomerációkban lakunk. A glomus, közeli rokona a globus, egy ragadós rög, göröngy, egy gomolyag, amitől alig lehet szabadulni. Az agglomeráció nemcsak a várost és a vidéket csirízezi össze, hanem a politikát és a gazdaságot, a privátot és a nyilvánosat, a sajátot és az idegent, a provinciálisat és az internacionálisat, szabadságot és szolgaságot, kritikát és affirmációt, hangulatokat és döntéseket, megtévesztéseket és felismeréseket. Megújítja a világos megkülönböztetések gyengeségének, képtelenségének filozófiai tudatát.

A filozófia mint uralom különösebben sosem vált be; sem a tudományok között, sem pedig a politikában. A filozófiának más tudományok, az irodalom, mitológia vagy vallás felé sincsenek világos határai. Az egyetemi filozófia csak a filozófia akademizálható részeit igazgatja. Ám a filozófia megengedheti magának a gyengeség erejét. A gyengeség érzése világos határt von. A filozófia a tudók ajtajánál koldul. Kell egy ajtónak lennie ott, ahol azok járnak ki-be, akik tudni vélnek. Olykor megnyílik itt egy átjáró, de mindig csak átmenetileg. Az előkertben az ittas teória párosul a józan szkepszissel, a lelkes szemlélet a megfigyeléssel.

Az ajtóban a filozófia magára talál, a tartózkodó szkepszis a kitántorgó teóriára. Itt talál rá a maga művészetének minimumára, a csábításra, amivel ki tudja nyitni az ajtót, és a másik oldalon az erő érvényesítésére, hogy az átjáró zárva maradjon. Az ajtók nyitása és zárása olyan kardinális (cardo = ajtópánt) erényeket kíván, mint figyelmesség, bátorság, kitartás, diszkréció – a jó szokásokat. És végül az ajtókeret: a kilátás és belátás elkerülhetetlen korlátozása.

Ahogy Szókratész története bevezetődéséről a filozófiába Diotima révén hosszadalmassá válik, lárma támad az ajtóban. Beengedik a részeg, dionüszoszi öltözetű Alkibiadeszt, aki rögtön a vendéglátó mellé ül. Csak ekkor veszi észre riadtan, hogy másik oldalán a józanul maradt Szókratész fekszik: Pórosz és Pénia komikusan felcserélve.

Fordította Tillmann J. A.

MEGJELENT  2000 2017/6.

COPYRIGHT Tillmann J. A:

1Parmenidész: Töredékek, ford. Steiger Kornél, Gondolat, Budapest, 1985. 8. (DK 288, 16)

2 uo. 9. ((DK 28 B 8)

3Platón: Állam, ford. Steiger Kornél, Atlantisz, Budapest, 2014. 58.

4Martin Heidegger: Építés / Lakozás / Gondolkodás, UTÓIRAT (a Magyar Építőművészet

melléklete) 2003/1.

5 Georg Simmel, Brücke und Tür. Stuttgart, Koehler, 1957.

6 Kirk, G. S. – Raven, J. E. – Schofield, M.: A preszókratikus filozófusok, ford. Cziszter Kálmán, Steiger Kornél, Atlantisz, Budapest,1998. 165.

Hannes Böhringer: A sarkon túl

január 13, 2018

Minden zavaros. Magam zavaros vagyok. Mit tegyek? Mi helyes, mi hamis? Minek van értelme, mi butaság? Össze kell szednem magam. Körülöttem vagy bennem túl sok minden gyűlt össze. Ki vagy mi vagyok egyáltalán? Zűrzavarban élek, és nem tudom, mit keresek. Bár tudnám, valójában mit is keresek. Nyomokat keresek, amelyek arra kellene emlékeztessenek, mit is keresek. A keresés egyre hosszasabbá válik. Nem jövök rá az alapjára és közben elvesztettem a fonalat.

Mindamellett érzékelem még a zűrzavart. Tehát nem minden zűrzavaros. Össze kell rámolnom, rendet, világosságot kell teremtenem, legalábbis a négy falam között, a fejemben. Olykor legszívesebben mindent kihajítanék az ablakon, hogy rájöjjek, mi is hiányzana. Kell-e két nadrágnál több, egyet felvenni, egy váltónak? Még egyszer mindent az elejéről! De ez nem megy, már rég benne vagyok az elengedhetetlen és fölösleges, a mellékes és lényeges, az átláthatatlan és világos zűrzavarában.

Tapasztalatokat, elképzeléseket, érzéseket és gondolatokat nem olyan könnyű elvetni, mint dolgokat; ám levegőre van szükségük, játéktérre, mozgásszabadságra, hogy maradni tudjanak, vagy maguktól távozzanak. Kezdésnek mindennek közepette jó valamit eldobni, valamit, amivel éppen nem lehet mit kezdeni, régi papírokat, könyveket, télikabátokat, nagy tálakat. Így lendül meg a felrámolás és nincs megállás. Mindent újra kell rendezni, állítani, pakolni. Végre megint tudok mozogni. De nem találok meg semmit. A szokás akadályoz. Szívós. Megmarad. A dolgokat még mindig ott keresem, ahol korábban voltak. Legalább a többiek megértik az új rendemet? Mire szolgál, ha nem kommunikatív, ha sem én, se más nem talál helyet benne és nem érzi jól magát.

A felrámolás megkülönböztetésre késztet: Mi marad, minek kell mennie, mi hová kerül? A felrámolásban helyeket és odavezető utakat kell találni. Mindig marad valami fontos, aminek nincs helye. Minden rendezési kísérlet elégtelen. A rend nem sokáig tart és csak határok között áll fenn. Mindig újra fel kell rámolni, méghozzá egy behatárolt területen, egy sarokban, egy szobában, egy lakásban, egy városnegyedben, egy országban. De egy alapos rendrakás is csak alig teremt rendet, egyáltalán a felrámolás állítja elő a teret. Maga a rend sincs soha rendben. Mindig maradnak olyan maradványok, amelyeknek nem találni megfelelő és egyértelmű helyet. Az összegyűjtött maradványok kívülre kerülnek, a rendezett téren kívülre lesznek vive, a következő szobába, a folyosóra vagy a pincébe, egy másik országba, valamilyen sarokba. Csak átrámolás történik, a rendetlenség tologatása. Soha sem illik össze minden. Ha mégis illeszkedni látszik minden, az unalom zavaró. Néha nincs külső, az adott térből nem lehet a szemetet, a maradványokat eltávolítani, csak félre lehet söpörni őket a szélekre, a sarkokba. Ezeket a legnehezebb tisztán tartani és feltakarítani.

Amikor egy fal keresztez egy másikat, sarok jön létre. Még a kerek termeknek is vannak sarkaik. Szekrények, polcok, fűtőtestek – és máris sarkok állnak elő. A helyiséget porszívózzák és súrolják. Ezért a bútorokat félretolják. A sarkokba soha nem ér be egészen a seprű. A sarkok fáradsággal járnak. Tele vannak rakva. Rendetlenségük szívós. Így aztán inkább a sarkokba söpörjük a szemetet, semmint kifele.

A sarkok tele vannak olyan dolgokkal, amelyeket nem lehetett máshol elhelyezni, sehová sem illenek, amelyeket az ember kiselejtezett, de még nem volt szíve kidobni. A sarkok felől a zűrzavar mindegyre kitüremkedik a helység közepébe. A felrámolást követően megint van elég helye a zűrzavarnak.

Ritkán ül az ember egy helység közepére, főként akkor nem, ha ki van rámolva és üres. Inkább exentrikusan, valamelyest a szélen keres helyet. Az ülősarokban puha fotelek állnak. Itt kényelmes. A helység egészében unalmas, minden rendben van, feszültség, meglepetés és ellentétek nélkül. Nem használják. Valójában a felrámolás csak egy kínálat a rendre. Csak használat során válik be. A használat során áll egyáltalán elő. Akkor jó a rend, ha fenntartja rendet. Középen forgalom zajlik, a sarokban csend van. Itt lehet lakni.

Két vonal egymásba ütközik és egy szöget képez. Ebben a sarokban élünk. Az itt egymásba ütköző vonalak ellenmondó emberi hajlamokat követnek: a biztonság és szabadság, nyugalom és mozgás, egyedüllét és társasság utáni törekvéseket.

Az életnek megbízhatónak kell lennie, hogy az elkerülhetetlen meglepetéseket fel tudja dolgozni. A megbízhatóság és a biztonság fenntart egy rendet, jóllehet nem hagy szabadságot. Mindig számíthatok egy rendre és ráhagyatkozhatok. Az állandó kiszámíthatatlanság elviselhetetlen. Mennél több szabadságot enged a rend, annál kevesebb biztonságot ígérhet. Egy jó rend összeköti a biztonságot és a szabadságot. Egy felrámolt terület mozgásszabadságot teremt és annak a biztonságát adja, hogy határok között szabadon mozoghassak és kereshessem azt, amire vágyom. Így lehetőségem van arra, hogy elérjem.

A megbízhatóság megnyugtató. Visszahúzódhatok egy sarokba és pihenhetek. Ám a sarokban áll a levegő. Semmi sem mozdul már. Szokások uralják a lakozást. Egyre több minden gyűlik össze a sarkomban. Hozzá is szokom. Ezért kell mindig újra és újra friss levegő, kell mozgásba jönni, a távolt keresni. Itt feléledek. Itt történik valami. Meglepetések, találkozások, tapasztalatok. Útjára indítok valamit, kihívás ér, kiadom magam. Itt is átjárhatják egymást az ellentétek. Felrámolom egy sarokban a rendetlenséget és kitágítom a szögét. Innen szemlélem a világot. A látószögemben elrendezem azt, amit érzékelek. A sarokból jó megfigyelés nyílik, anélkül hogy megfigyelhető lennék. Két fala ritkán van jól megvilágítva. Akkor húzódik sarokba az ember, ha a társasságból túl sok lesz. A sarokba húzódó idegennek érzi magát a társasságban és inkább magának volna, egyedül. Egy zárt és közös térben a sarokban van leginkább félreeső helyen, magában, csaknem kívül. De bizalmas beszélgetésre is a sarokba húzódik vissza két ember. Mások társulnak hozzájuk. Végül egy kör képződik a sarokban. A szöglet kidudorodik, egy erkély.

A magány több a puszta egyedüllétnél vagy visszavonulásnál: egyesítésre irányuló hajlam, vágy a sokféleség zűrzavarának rendbehozatalára, egymásba illesztésére, mindent eggyé tenni: harmonia mundi. De a maguk módján mások is ezt akarják. Kinek van igaza? Vita támad. Hogyan tudnak a magányosak megegyezni, rendet rakni, egy közös teret teremteni, ahol megértik egymást?

A nagy rendetlenség rendbe van téve, ami nem fér bele, félre lesz rakva. A merev dolgok a sarkokba gyűlnek. Merev az emberi, önmagában ellenkező lény. Merevek a bútorok, amelyek ellenállnak annak, hogy kihajítsák őket; öröklött, családi, emlék-darabok, dolgok, amelyeket események, emlékek és érzések itatnak át. A múlt nem enged el. Nem tudok szabadulni a zűrzavartól, amit a történelem hátrahagyott. Nem kérdezett meg róla. A sarkok és beugrók félhomályában rejtezik. Ebben a zűrzavarban kell jól vagy rosszul tanyát ütnöm. A sarkok nem pusztán kényelmesek. Bennük emlékek vettek szállást, amelyek az elképzelésektől, fantáziáktól nem különböztethetők meg pontosan.

Az emberek beugrókban raknak fészket. Egy szoba, egy ház sarkában ülnek, a világűr egyik sarkában (Pascal). A szoba egy sarok a házban, a Föld a Tejút egyik sarkában forog. Az emberek szögletlakók. A szög excentrikus. Az emberek excentrikusak. Középpontba törekszenek és közben a sarokból hátrafordulva egymást nézik. Félreeső voltuk zűrzavara begyűrűzik a térség közepébe és mindig csak fáradsággal lehet a sarokba visszaszorítani.

A közép gyenge. Sem a mértékét, sem a tartását nem leli magában, és ki van szolgáltatva a széleknek és a sarkoknak. Ezek hátában falak állnak. Mozgó lények könnyen szélre csúsznak és onnét a sarokba. Csak ott van támasztékuk. A közép minden irányban nyitott és támadható, a szöglet két oldalról védett. A sarkok ellene feszülnek a térség közös rendjének. A zűrzavarra rendezkedtek be. Onnan terveznek az emberek egy rendet a távolságra tekintettel, de csak átmenetileg mozognak a közösen felrámolt területen, mielőtt megint visszahúzódnának a maguk sarkába. Itt szabadon vethetik meg a hátukat. Ám ez szűkös. És egyre szűkösebbé válik.

Belülről szűk a sarok, kívülről meg kell kerülni; egy akadály az egyenes úton, kerülőút. A sarok kiugrik és így elzárja az utat az oldalirányú kilátás elől. Mi rejlik a sarok mögött és kerül oldalról váratlanul elém? Az emberek kíváncsiak, de elővigyázatosak és biztonságra törekvők. Nem akarják, hogy hátulról vagy oldalról támadjanak rájuk. És megtanulták, hogy nem okos dolog túl sarkosnak lenni, hogy a hosszabb út gyakran jobb mint a közvetlen. A hosszabb út megkerüli a sarkot és az éleket. Az okosság, az udvariasság és a művészet a közvetett utat használja, hogy a megfelelő pillanatban egyenesen a célra törjön. Látni a templomtornyot egy óváros közepén és mégis cikk-cakkban kell megközelíteni.

Két útvonal keresztezi egymást, kereskedelmi utak. A kereszteződésnél emberek telepszenek meg. A településből városka válik, az utakból utcák lesznek. A nagy útkereszteződés városrészekre, negyedekre osztja a várost. Az utcák mentén házak sorjáznak egymás mellett. Szögletes telkekkel ez könnyebb, mint kerek formájúakkal. Könnyebben illeszkednek egymáshoz. És mégis kiugrik itt-ott egy-egy sarok, zegzugos házak és utcák alakulnak ki. A városnak, az államnak tekintettel kell lennie a tájékra, a történelemre és a tulajdonra.

Minden útkereszteződés sarkok és sarokházak létrejöttével jár. A sarkokban emberek szállásolták be magukat. A sarkok előtt zajlik az élet. Üzletek, piac, vendéglők, kávézók, bárok, járókelők az utcán. A sarkokban áll az idő, a sarkok előtt végbemegy. A sarkokban összeesküvéseket szőnek, a kormány megbuktatása odakünn történik. Bent csend van, odakünn zajtól hangos.

A játéktér szűkös, egy szöglet. Ezért kell szabadnak lennie, mentnek a telepakoltságtól. Különben nyugtalan leszek. És a nyakamba szakad a mennyezet. Ki kell mennem, be kell vásároljak. Csak kimegyek a sarokra. Van egy szándékom és számolok a meglepetésekkel, amelyek a sarkon túl várnak. Amit akartam, nem kaptam meg és a pótlásáról kell gondoskodnom. Ennek során valami újat fedezek fel és megismerkedem más emberekkel. Hirtelen elkezd esni: véletlenek, balesetek, szerencsés esetek, események, amelyek mint egy mellékutcából, a beláthatatlan sarkon túlról jönnek elém keresztbe. A szándékok az események zűrzavarába keverednek és sok sarkon túljutva eltérülnek. Elvesztem a tájékozódást. Hogy jutok újra haza?

A sarokban szinte áll az idő. Itt az események emlékezésből és elgondolásból állnak, tartósan. Tulajdonképpen minden esemény. Minden megesik, kereszteződik, közbejön, keresztbe áll és elállja az egyenes utat. Minden szándék az előre-nem-látható forgatagába kerül, összeütközik, fennakad egy sarkon vagy idejében kitér vagy egyre csak ki kell térjen, hogy visszataláljon az útirányához. Eltérő szándékok akadályokká ékelődnek és elállják az utat. Alighogy el lettek takarítva, újabbak támadnak. Állandó rámolás vég nélkül.

Az emberek falat húznak a belső és a külső sarok közé, így egyszerre kizárják és össze is zárják egymást. A fal bekanyarodik a sarkoknál. Szövedékében minden művészet – a politika művészetétől a szépművészetekig – részt vesz. Ez esetben architektúra, építőművészet az elnevezés. Az építőmester, a kőműves szobákat, helységeket épít. Ezek a felrámolás, gondozás, rendben-tartás során létesülnek és maradnak fenn. Így szemlélve a közösség az építőmester. „Kommun“ – ez nemcsak a városfalnál (lat. munia, moenia) végzett közös szolgálat, hanem a falon belül is, szegletei szövedékében: mennyire lehetnek élesek a sarkok és a szegélyek? Hol kell őket lekerekíteni? Mennyire nyúlhatnak bele a privát szegletek a nyilvános térbe? Mennyi megütköztetést, megbotránkoztatást visel el egy társadalom?

Egy beszögeléses fal elválasztja és össze is köti a külső és belső sarkokat. A fal az a műtárgy, ami elodázza, eltereli a sarkok mellől, elvezeti mellettük a fenyegető véget. A sarkok feltartóztatnak. Meg kell állni és jobbra meg balra kell nézni, mielőtt továbbmennénk. A sarkok az ember tartózkodási helyei. A sarkon túl zajlik a forgalom. Bentről hallom. Minden megesik. Minden eliramlik és elmegy. Az élmény feltételezi az élet mulandóságát. A sarkokban kevés történik. Itt tart az élet. Nyomokat, az események maradványait hurcolják ide be és állítják le. A sarok szűkösebbé válik, elmúlt dolgok és események zűrzavarává.

Az események kívülről belülre viszik és a sarkokban vetődnek partra. Onnan a helyiség közepére sugárzanak, ahol a tevékenység, felrámolás, átrámolás és eldobás történik; ahonnan újra a sarokba kerülnek és újat szereznek be vagy fabrikálnak. Éjszakára mindenki a saját sarkába húzódik vissza. Hogyan tudom az eseményeket felrámolni? Valamennyi összefügg, megesett és nem lehet meg-nem-történtté tenni, elmúlt és mégis jelen van. Együtt kell élnem velük, de a hálójukban mozgásszabadságra van szükségem. A csomókat csak lazítani lehet.

Kijövök a saját sarkomból. Cselekedni szeretnék, mozogni, valamit tenni. Vagy megmaradok a sarkomban, hogy kipihenjem magam, vagy innen megfigyelni a társadalmat vagy elmerülni az álmodozásban, gondolkodásban, szemlélődésben. Cselekvés és szemlélés, praxis és teória a régi filozófiai értelemben egyaránt a széttartó emberi látószögeket határozzák meg.

Cselekedni azt jelenti: van még mit tenni. Pusztán a felrámolás, átrámolás, életünk terének az újrafelosztása nem hozza rendbe a világot. Az embernek fabrikálnia és cselekednie kell. Elő kell állítani dolgokat, amelyekre szükség van vagy kívánság támad. A kívánságokat is fabrikálják. Az embernek cselekednie, tárgyalnia kell, ha komolyra fordul, harcolnia kell. És mindezt többnyire még csak nem is a világ jobbítására, hanem kijavítására, itt és ott történő helyreállítására. A cselekvés és a csinálás számára a világ nem perfekt, hanem, defekt, imperfekt. Ezért oly sok a tennivaló. Ám a perfekció várat magára.

Aki a sarokban áll, figyeli a sürgést-forgást a térség közepén és figyeli közben magát is, ahogy a sarokban áll. Még a cselekvés terében marad. Csak a szemlélő hagyja el, ő belemerül a szemlélésbe és elmerül benne. Ebben az elmélyedtségben áteresztővé válnak az olyan megkülönböztetések, amelyek elengedhetetlenek a cselekvés számára: én és a többiek, én és a világ. A szemlélő magányra törekszik, eggyé válik a szemléléssel. Egy világot szemlél, legyen az egy bogár, egy műtárgy, az esti égbolt vagy egy kidobott lámpa. A szemlélet kiterjeszti tárgyát a mérhetetlenbe, az univerzálisba. A sarkon túl a világ van. Csak látni kell. A világ rendben van. Azaz kozmosz: világ, rend, szépség. A szemlélő sejti ezt és nézőpontjából felméri egy töredékét. A szemlélés visszahat a szemlélőre. A világ rendben-léte egyúttal kis niséjét is összerendezi. A szemlélő maga is összerendezett. Derűs, mondták a régi filozófiában

A cselekvés a jó és rossz megkülönböztetésének van alávetve. Hogy egyes esetekben mi a jó és rossz, arról vitáznak. A vita, nézeteltérés, küzdelem, erőszak, beleegyezés, megértetés a cselekvés és csinálás birodalmához tartozik. A szemlélődés békés. Az ellentétek elvesztik feltétlen érvényüket. Minden jó, a borzalmas is. Csak még fényesebbnek mutatja a jó világlását. És így a rosszra is rávetül. A hibás, átlagos a szemlélés látószögébe kerül. Hagyja érvényesülni. Már rendben van.

A szemlélésnek erre a merész pillantására a művészet képes tanítani. Gyakorolja magát a tökéletességben és a tökéletlenségben, az esetleges szépségében, a szegénység varázsában és a nyomorúság fenségében. Mintha a jó és szép csak akkor lehetne sajátunk, ha a lepusztultat, elhibázottat, hiányosat és komiszat is részeltetnénk benne.

A cselekvés komoly, a szemlélés derűs. A cselekvés morális érzéke felindul a világ ilyen szemléletés és a sarokba szorítja vissza. A cselekvés rendbe akarja tenni jó és rossz zűrzavarát. A szemlélés zavarja ebben. Nem tesz semmit és hagyja a dolgokat megtörténni. A szemlélésnek jót tesz a csendes szöglet. De szüksége van a cselekvés kihívására. A cselekvés viszont magában egyre inkább akcionizmussá fajul. Jó ha a kettő nehézkesen, de együtt jár.

A szemlélő számára a világ rendben van. Mivel egy rend híján való világ nem volna világ. A cselekvő viszont először meg akarja teremteni. De hogyan lehet rendet teremteni, ahol már rend van? Itt-ott kicsit fölrámolni, nem túl sokat, hogy egy rend mindig magamagától elő tudjon állni. Természetesen nincs egészen rendben. Különben nem kellene alkalomadtán felrámolni. A szemlélődés mérsékli a cselekvést. Tennivaló úgyis mindig több van a kelleténél. Magától a cselekvés nem ér véget.

A saját sarkába visszatérve a cselekvőt a sarokba söpört, felfordult, rendbehozhatatlan, felderítetlen várja. Nincs elég hely, ahová mindent és mindenkit el lehet helyezni? Miért nem sikerül semmilyen rend? Kívülről a sarok botrányos, belülről zűrzavaros. Unde malum? Honnan ered jó és rossz, alkalmasság és kudarc, okosság és butaság, durvaság és elegancia, tudás és műveletlenség, nyomorúság és ragyogás összevisszasága? Minden rendben. Az egyenesek kiszögellnek. A tekervényes utak célhoz visznek. A sarkokban partot érnek a feloldatlan maradványok.

Fel kell rámolnom. Az ember szállása négy szegletből állónak tűnt, amelyben a biztonság és szabadság, mozgalmasság és nyugalom, társasság és egyedüllét, cselekvés és szemlélés vonakodva egymás felé vezetnek és találkoznak. Ám lehet, hogy az utóbbi három ellentét összehajtható és egybefogható. Mozgalmasság és nyugalom korrespondál a szemléléssel és cselekvéssel, de a társassággal és egyedülléttel is. Konstrukciómat a sarokban könnyebben el tudnám helyezni. De egészen pontosan nem felelnek meg egymásnak. Be kellene préselni őket a sarokba. Hová kerülne akkor a többi dolog, amit az ember nem képes eldobni?

Tillmann J. A. fordítása

•••

MEGJELENT: a Műút 2017064-es számában; http://www.muut.hu/?p=26764

COPYRIGHT Tillmann J. A.

“A radarantennának állandóan forgásban kell lennie.” ————Beszélgetés Hannes Böhringerrel

augusztus 29, 2017

– Azt mondtad egyszer, hogy a düsseldorfi művészeti főiskola virágkorának végén kezdtél el ott tanítani; akkor amikor Beuys és mások is ott tanítottak. Mitől volt ez “virágkor”? Látsz netán most valahol valami hasonlót?

– Ha egy csillag fellobbanását látjuk, valójában már ki is húnyt. Úgy tűnik, legkésőbb a felfedezés jelzi egy virágkor végét. Ezért is késnek le mindig azok, akik a jólértesültek mendemondáit követve odamennek, ahol történik valami. Valójában egy virágkor nem is megfigyelhető. Abban sem vagyok biztos, hogy megmondhatók-e egyáltalán egy felvirágzás okai és feltételei. Talán valóban ott fú a lélek, ahol akar, még akár a legmostohább körülmények között is. Düsseldorfban mindig is elég jó művészeti főiskola működött, ami meglehetősen ritka jelenség. Ez pedig jó tanítványokat vonz, akik fontosabbak egy főiskola számára mint a jó tanárok. Beuys a diákmozgalomban játszott felforgató és katalizáló szerepet, ami a főiskolát egzisztenciális válságba sodorta; a főiskola inkább kitűnő beágyazottságának (galériák, gyűjtők, múzeumok) köszönhette hírnevét.

Miután a 12 éven át tartó nemzetiszocializmus alatt Németország hihetetlenül provincializálódott, 45 után fokozatosan lezajlott a nemzetközi, tehát nemcsak a francia és angol, hanem mindenekelőtt az amerikai művészet recepciójára Köln-Düsseldorf térségében. Mindenekelőtt itt ment végbe a legjobb nemzetközi művészettel történő gyömölcsöző találkozása. Ennek révén alakult ki és vált – nem véletlenül Bonnhoz közel – a Szövetségi Köztársaság nemzetközi színvonalú kulturális centrumává. A 80-as évek művészeti piacának túlhevülése nyomán túlterheltnek és kimerültnek látom a német művészetet. Nem tud már valóban pezsgő forrást fakasztani.

– Régebben többet írtál kortárs művészekről mint mostanában. Vannak azért olyan alkotók, akiket figyelemre méltatsz?

– Sosem írtam túl sokat a kortárs művészetről. Ha mégis megesett, akkor azért, mert időnként demonstrálnom kellett, hogy értek hozzá – például pályamunkák esetében. Ezeket aztán némileg átalakítva megjelentettem. Szívesebben írok közösen egy művésszel valamilyen munkát, semmint róla. Nemrég éppen Walter Zimmermann zeneszerzővel dolgoztam együtt. Ám ettől eltekintve rébredtem egy közismert tapasztalatra; arra, hogy az ember egy meghatározott művésznemzedékkel együtt nő föl. És a későbbi benyomások már nem érintik olyan mélyen. Időnként már déjavu-élményeken kapom magam, mint például a mostani német neokonceptuális művészet esetében. Vagyis számomra nem érzékelhetőek a 20 évvel ezelőtti concept-arttól való apró különbözések. Ezek afféle életkorból következő defektusok, melyekkel együtt kell élni. De egyébként sem lehet mindenre odafigyelni. Mindenkinek vannak valahol vakfoltjai. A probléma egyébként is az, és nemcsak a képzőművészet terén, hogy az embernek minden irányba ki kell élesítenie az érzékeit. A radarantennának állandóan forgásban kell lennie: művészetek, tudományok, filozófia. Nem állhat meg egy ponton lerögzítve és a többi területet figyelmen kívül hagyva.

– Első könyved A filozófiától a művészethez, a következő pedig A művészettől a filozófiához alcímmel jelent meg. Mi történt közben? Most merre felé mégy?

– Tévelygek. Odüsszeusz már nagyon régóta kedvenceim közé tartozik. Szókratész pedig később került közéjük. Bizonyos megformálásokat teszek próbára, jégre megyek velük, és kipróbálom, hogy elcsúszok-e velük, vagy hogy tartják-e azt, amit ígérnek. Egy menetfelszerelést próbálok ki, egy szavakból és fogalmakból álló készletet, egy fogalmi mezőt, amin áthaladok, mint például a megragadást és a megtartást a Container-esszémben. Ezért esszéim bizonyos tekintetben kísérletek és tévelygések. Csakhogy nem egyenesen megyek előre, hanem cikk-cakkban és körbe. így tévelygek a filozófia és a művészet között is. A 80-as évek végén a művészettől vissza kellett menekülnöm a filozófiához. A művészet oly vészesen kezdett kiterjedni és kezdte mindazt bekebelezni és elkótyavetyélni, ami nekem kedves volt. Most megint egy kicsinyt messzebbre merészkedek.

– Összefüggött ez az “új technológiák” térhódításával?

– Ellenkezőleg. Vesztesekkel többre lehet menni, mint győztesekkel. A veszteseknek ugyanis többnyire élesebb a szemük. Az új technológiák nem egzisztenciálisan fenyegetik a képzőművészetet, de komoly kihívást jelentenek, ami csak a javára válhat. A művészetnek végül nem is maradt komolyan veendő ellenfele. Az új technológiák arra kényszerítik a művészetet, hogy reflektáljon önmagára, tulajdon erősségére, arra, hogy mire képes és mire nem. A művészet mondhatni a technika filozofikus stádiuma; a technológia, ami végpontra jutott, és felismeri határait. A művészet bizonyos tekintetben a trójai faló, ami minden új technológiában benne rejlik.

– A filozófia és a művészet rivalitásáról tartasz előadást. Változott-e viszonyuk a művészfilozófusok megjelenésével?

– Én sem állok fölötte ennek a rivalitásnak. Ellenkezőleg, féltékeny riválisként tekintek a művészetre, a másik partról, amely sosem tud megszabadulni bizonyos régimódi rendszeretettől és tradicionalizmustól. A művészet és a filozófia nagyon közel kerülhet egymáshoz a művészfilozófusban (Nietzsche kifejezése), de a különbség, egy szakadás mindig is megmarad, és ez még egy személyen belül is húzódhat. A feszült viszonyok egyébként érdekfeszítőbbek, gyümölcsözőbbek mint azok, amelyeket harmonikusnak nevezünk. (Kérdés persze, hogy valójában nem a feszült viszonyok-e a harmonikusak, hisz többnyire diplomatikus kompromisszumokon, feladat- és munkamegosztáson, továbbá területi elhatárolódásokon alapulnak.) A művészet és a filozófia közti hasadék természetesen nem válhat túl szélessé, mert akkor elszakadnak a köztük feszülő húrok. De a filozófián belül sem nyílhat túl szélesre az olló az egyetemi filozófus és az író-filozófus között. A költő-filozófusnak is szüksége van valamennyire az akadémizmus szigorúságára, az egyetemi filozófus pedig rászorul a másik irányból érkező nyelvi frissességre.

– Nemrég a némileg merészen hangzó Mi a filozófia? címmel jelent meg egy könyved. Mi ma a filozófia?

– Ez a cím csak az első pillantásra látszik merésznek vagy igényesnek. E mögött egy jellegzetesen gyermeki és filozofikus kérdés rejlik: mi ez és mi az? (Ti esztin, mondja Arisztotelész.) Ez a kérdés ezúttal a filozófiai foglalatosságra irányul: tulajdonképpen mi is ez, amit már régóta megkísérlek művelni? Erre próbálom megtalálni a választ hat kedvenc filozófusom segítségével.

Mindig elcsodálkozom azon, hogy miből ered a filozófia tartós tekintélye, ennek az oly régi bizarr képződménynek a méltánylása. Ezért is hiszem, hogy az időszerűtlenség lényegileg tartozik a filozófiához, és hogy vonzásának tetemes hányadát adja. És mégis, a jelen magaslati pontján kell állnia, időszerűnek is kell lennie. A filozófiának képesnek kell lennie arra a mutatványra, hogy egyszerre legyen régi és új, az egyik a másikban. A filozófia folyvást magában hordja régi és új kűzdelmét. (Querelle des Anciennes et des Modernes – így nevezték a felvilágosodás idején.) Egyik vagy másik filozófus így vagy úgy dönt. Azonban a filozófia egészében véve ezt eldöntetlenül hagyja és ezáltal marad mozgásban. E tekintetben a posztmodern helyzet kétséges megkönnyebbüléssel, egynémely nagyfeszültségű régi és új kérdés lehangolásával járt.

– Égető kérdéseink egyikét a növekvő komplexitás és kezelésének kérdése jelenti. Te is írtál erről a képzőművészet kapcsán.

– Valószínűleg minden korban felpanaszolták azt, hogy az élet egyre komplikáltabbá válik. így nyavalygunk mi is, némiképp fennkölten az élet komplexitásáról. Ám egyidejűleg a tudomány is erőteljesen a komplex rendszerek kutatása felé fordult. Káosz-kutatásokat folytat és ezáltal megváltoztatja fogalmunkat a rendről, vagyis a világról, a kozmoszról. Arra tanít, hogy ott is meglássuk a rendet, ahol korábban csak zűrzavart érzékeltünk. új, vagyis átfogóbb, komplexebb módon fedezi fel a régi életművészetet; azt hogy az előreláthatatlannal számoljunk. Ezzel nincs is gond. Csak annak során, ahogy a természettudományok az idealizált, egyszerűtől elfordulnak és a komplex rendszerek felé fordulnak, nem szabad szem elől téveszteni az összetettség és az egyszerűség összefüggését. Az egyszerű és az összetett éppúgy összetartozik mint a régi és az új. Az egyik a másik nélkül filozófiailag sótlan. Így a most megjelenített komplexitást modellszerűen már mindig is leegyszerűsítettnek gondolom és szívesen foglalkozom az elemi dolgok nagyszerű belső gazdagságával, azaz az egyszerű, az elemi komplexitásával. A művészet szintén nem engedheti meg magának, hogy lemondjon az egyszerűség modern formájáról, a primitivizmusról – persze nem lehet pusztán csak primitív.

– A Cage-esszédben arról írsz, hogy a növekvő sebességek közepette a zene jelenti a szépművészetek paradigmáját, mivel megőrizte metafizikai méltóságát. Hogy érted ezt?

– Arra gondoltam, hogy a zene ideje az az idő, amit hagyományosan, Platón óta az örökkévalóság képmásának tekintenek. A zene a harmonia mundi kifejeződése, avagy a mennyei karok énekének megelőlegezése. Ezt a filozófiai-teológiai idő- és zeneértést mindennemű felvilágosodás és metafizika-kritika ellenére sem sikerült kiirtani és a hangos, hektikus nagyváros felgyorsított időtapasztalatára is érvényesíthető. Amiben csak az a veszélyes, hogy a két időréteg montázsa során a zene csendes ideje nem marad áttetsző a lármás nagyvárosi hajsza és unalom idejében.

– Paul Riceur nemrég az európai hagyomány egyedülálló vonásának nevezte a keresztény kinyilatkoztatás és a kritikai gondolkodás kapcsolatát, egyszersmind az értékek összeszövését is hiányolta. Te az imént a felvilágosodás óta tapasztalható arroganciáról beszéltél. Mi változott a posztmodernben?

– Nem tudom eldönteni, hogy Európa e téren tényleg oly egyedülálló. De nem is erről van szó, hanem sokkal inkább arról, hogy maga a teológia, az Istenről való gondolkodás, és az abszolútum fogalmának meghatározása körül folytatott folyamatos munkálkodás bontakoztatta ki a felvilágosodást. A teológia a bibliai hagyományban Isten igéje, az ő önfeltárulása, ami mindennemű rá irányuló további gondolkodásnak a kiindulópontja. A rá irányuló felvilágosodásból aztán tőle (el)vezető felvilágosodás lett. Ennek köszönhetően a teológia jelentős része is levált és bizonyos tekintetben eltűnt a felvilágosodás horizontjáról. Létezik, noha elvadultan és elhagyottan továbbra is, és felmerül olykor, pl. a romantikus és a modern művészetben. Mivel a művészettörténészek nem vallástörténészek, e jelenségeket mint kínos szélső eseteket intézték el vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Csak a posztmodern New Age-ben kezdték ezeket az okkult jelenségeket lelkesen tanulmányozni. Ez esetben túl szélesre nyílt az olló az egyetemi teológia és a művészteológia (ezotéria, okkultizmus) között. Ezáltal mindkét oldal már-már élvezhetetlenné vált. E téren nem látok gyors javulást.

– Gyakran utalsz az antik életművészetre. Miben különbözik a mai és az antik életművészet?

– Az életművészet kifejezéstől nem vagyok túl boldog. Nagyon is azt a benyomást kelti, mintha az élet esztétizálásáról vagy okosan számító hedonizmusról lenne szó. Az antik gyógyító-filozófikus életművészet egy ésszerű életvezetésre irányult – például a nyugalom és a mozgás megfelelő mértékére -, ahogy a régi orvosok és a filozófusok nevezték: kontemplációra (=teória) és praxisra. Ora et labora, így mondják a bencések. A kolostori kultúra továbbfejlesztette és kifinomította az antik életművészetet. Egyúttal azonban a kereszténység egy döntő ponton kritikus vele szemben: az életművészet önuralmat ígér. Ez azonban keresztény megítélés szerint nem lehetséges. Ha ugyanis az ember saját életét a kezében tartja, akkor az nincsen Isten kezében. Ezért a keresztény pszichológia, a görög-tragikus felfogáshoz hasonlóan megmutatja, hogy az emberek nem tartják kezükben a sorsukat, bármennyire is törekszenek erre, miként Odüsszeusz, akinek mindig eszébe jut valamilyen mentőötlet, és ennek ellenére egyik szerencsétlenség a másik után éri. Noha az életművészetnek volt aztán egy virágkora a barokk udvari kultúrában, összességében az újkor az életművészet keresztény kritikáját folytatja. Elég, ha az eudaimonizmus bírálatára gondolunk Kanttól Nietzschéig vagy a pszichoanalízisre. Ezért is fogadta csodálkozás Michel Foucault-t, aki élete végén az antik életművészetre remélt visszanyúlhatni. Mégis úgy vélem, hogy az újkori kritikát, sőt még az életművészet látszólagos eltűnését is közvetetté válásának egy formájaként, egyfajta indirekt beszédként lehet értelmezni, mely már nem megismerésről és igazságról, hanem a szerencsétlenségtől megmentő szerencse helyett csalatkozásról és csalódásról, a tudat helyett tudattalanról beszél – ami a modern megfontoltság meglepő gesztusa. Az életművészet ezáltal valami olyanná válik, ami balul végződik, ám ennek ellenére ebben a kudarcban mégis sikerülhet. A kolostori kultúra ezért dolgozta ki a diszkréció fogalmát. A discretio a finom megkülönböztetés – például a szerencse és a szerencsétlenség megkülönböztetésének – művészete, mely az igazán finom különbségek megkülönböztetésére való képtelenségének tudatában van, és ezáltal megfontolttá válik. Ebből a szempontból végül megint vissza lehet térni az antik életművészethez és tisztábban lehet látni, hogy összességében az antik filozófia is ennek az öntudatos megfontoltságnak, az elveszett bölcsesség reflexiójának egyik formája.

Tillmann J.A.

Budapest, 1993 október

MEGJELENT: Magyar Narancs

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Hannes Böhringer: Az orgona intonációja

március 12, 2017

 Athanasius Kircher

A világ telítve van zajjal. A hangok kivételek. Ha az ember meghall egy hangot, a zajok visszahúzódnak. A hangot csend veszi körül. Hangot akkor hall az ember, amikor beáll a csend. A hang “tart” (Georgiades). Eltart egy darabig és mégis vég és kezdet nélküli. Bevégződése után tovább hangzik. A hang bizonyos mértékben belemerül az érzékelhető zajok világába – soha nem keletkezik vagy végződik zajok nélkül – majd újra kiemelkedik közülük. A lecsengése előtt újra elmerül a zajban. Hogyan hívunk elő egy hangot? Soha nem lehet pontosan eltalálni; az intonáció sosem tiszta. A kérdés csak az, hogy mennyi időre van szükségünk a zúgásból és zajból való kiemelkedéshez és egy hang kivételességének megtalálásához.

Semmi sem helyes, ha nem találjuk el a hangot. Tehát minden azon múlik, hogy megtaláljuk-e a megfelelő hangütést. Ha adva van az alaphang és a hangnem, akkor nem nehéz rátalálni a következő hangokra. De hogyan találjuk el a megfelelő alaphangot?

A zenészek hangolják hangszereiket, a hallgatóság sustorog. Zajok. A karmester felemeli pálcáját. A kórus feláll. A lárma elcsitul, csend lesz. A legapróbb zajok is hallhatóvá válnak. Minden a zene felhangzására vár. – A görög tonosz (hang) feszítettséget jelent. A hangszer húrjait feszíteni, kifeszíteni, hangolni kell. A feszültség idővel alábbhagy. A hangolás ezért azt jelenti, hogy magasra hangolni, az emelkedett hangulatra hangolódni. A koncert ünnepélyes, kivételes a hétköznapi életben.

Az emberekhez hasonlóan a hangok is kiszabadították magukat hierarchikusan rendezett struktúrájukból és egyenjogúvá, azonosértékűvé váltak. A hangok összességükben elvesztették kivételes helyzetüket. A clusterek, zajok és mindenféle egyéb hangok kivívták egyenjogúságukat. A zene felszabadított hangzás, szervezett lárma, mondja Varése. De hangzásként a lármát is intonálni kell, kivételként kell kiemelni a világ zajából és zúgásából. A csend intervallumának, “silence” (Cage), a megszakítás szünetének, a visszatartásnak kell körülvennie a zajok hangzását. Csak a csendben hangzanak föl a zajok.

Az intonáció a megfelelő hang megtalálását, a lárma megszakítását és átvezetését, a zajból a hanghoz tartó átmenetet, megszakítást és egyben a szakadás közvetítését, a hangolást, ráhangolódást és emelkedett hangulatot jelenti. Az intonáció a kezdet művészete. De mibe kezdjünk bele?

Az orgona intonál. Rövid előjáték révén a kórus vagy a

pap éneke számára megadja a megfelelő hangot. Az orgona megadja az Isten népének az emelkedett hangulatához kellő kezdőhangot; sursum corda (emeljük magasra szívünket!). Az orgona kedvelt helye a templomban a karzat. Az orgona ott Isten népének kórusát képviseli, mely a mennybéli liturgiához, az angyalok kórusához, a mennyei seregek mindigtartó dícséretéhez, a háromszor-szent akklamációjához csatlakozik.

Az orgona intonál és képviseli a kórust, az énekben a kórussal váltakozik. Maga az orgona egy többszólamú kórus. Az éneket kísérő hangszer szerepe a liturgiában nem oly döntő, mint az intonáció és a képviselet.

Az orgona egy kórus, a kórus (görögül khórosz) pedig eredetileg körtánc. Az emberek összegyűlnek, gyülekeznek, majd kört alakítnak és megfogják egymás kezét. A kör forgásba kezd. Intonáció. A khórikus körmozgás megfelel a hang periódikus színuszformájú hangzásfolyamatának. Az első körön belül egy második, egy harmadik keletkezhet és foroghat ellenkező irányba. Az alaphangból következnek a további hangok. A kör közepén szólisták léphetnek fel. Egy hangjáték, egy színjáték keletkezik. A táncolók és éneklők köre befelé fordul. A kórus körülveszi a játékteret, az ünnep, a tánc, az eksztázis és kivételesség terét, behatárolja és megerősíti a normalitással és a hétköznappal szemben.

A dithürambikus kórusból keletkezik az attikai tragédia. A kettősség, amit Nietzsche lel benne, a mérték és mértéken túlmenő, az apollói önkorlátozás és dionűzoszi őrjöngés kereszteződése már magában a kórusban is megvan; emberfal és támolygó tánc egyben. Ezen az eleven falon belül az egyes ember kilép magából, egyediségéből és eggyé válik a rajongó kórussal. A kórus közepén, a tragikus hős maszkjában, véli Nietzsche, Dionűzosz rejlik, a halandó isten, akit széttépnek, s aki Krisztusnak, Isten fiának előképe, aki emberré lett, meghalt és helyettesítő halálával kiszakította az emberiséget a halál vég nélkül gyűrüző kötelékéből. A tragédia fogva marad benne, csak periódikus megkönnyebbülésen megy keresztül azáltal, hogy a nézők kórusában “rettegést és jajt” ébreszt (Arisztotelész). A tragédia tenorja a panasz, az eukarisztiában a himnikussá fokozott dícséret uralkodik, ujjongás, emelkedett hangulat, hála és köszönet a kivételért, az alvilágból és pokoli lármájából való kivétetésért: intonáció, egy dicsőitőének felcsendüülése.

Az orgiasztikus tánc dionűzoszi hangszere a nádsíp, a fuvola (aulosz). A késő középkori táncőrület, a vitustánc és a tarantella révén még a duda társul hozzá. A barokk orgona a nádsíp és a duda apollói szelíditését, kórus általi megfékezését, a dudasípok mechanikus kórusát jeleníti meg. Az orgona az orgiasztikus sípokat egy olyan zene szigorú affektusnyelvének veti alá, melyben a teremtés analógiájára “minden mérték, szám és súly szerint” rendezett.

Az orgona nagy korszaka a barokk. Későbbi korok és a nagyobb hangszíngazdagság és dinamika iránti igényük számára az orgona mechanikája már nem elegendő. Vezető szerepétől megválik a “pianoforte” és a szimfónikus zenekar javára. úgy tűnik, mintha az orgona éppen ennek a fejlődésnek állna ellen és kitart szigorú architektonikája mellett, hogy az orgiasztikus sípokat kórusszerűen körülkerítse. Az orgona továbbfejlesztésére, az újabb hangzásképzetekhez igazítására irányuló olyan kísérletek, mint amilyen a 19. század végi koncertorgona és a Wurlitzer-orgona, az ifjúsági mozgalmak és a reformpedagógia széles áramában orgona-mozgalmat indítanak el. Ez újra ráeszméltet a barokk orgona eszményére: a modern, abszolúttá és autonómmá vált művészetet újra liturgikusan, a kultuszban és az egyházi évben kell lehorgonyozni, az emberek eltömegesedésé és tömeges elegyedülésének a kórusközösségben (kórusmozgalomban) kell elejét venni.

Az egyes ember kilép magából, amikor betagolódik egy kórusba. Benne másokkal összhangban mozog. A kórus lehet polifón, disszonáns vagy atonális, mégis összjáték és összehangzás. A kórusban az egyes ember már nem magáért beszél. Magából kilépve nyilvánossá, mindközössé, általánossá vált. A kórus képviseletet jelent. A kórus egy népet reprezentál, a tragédiák kórusa a városi népet, a templomi orgona pedig Isten népét.

A filozófusok házukból kilépve Athén városába lépnek be. Egy téren találkoznak, együttállnak egy körben és egymással beszélnek. Kórust képeznek, egy kört, ami védi közös beszélgetésüket. A kórus sokszólamú, a beszédek ellenpontozottak, dialektikusan egymásra vonatkoznak. A kórus nyilvános. Bárki odaléphet, beléphet és közölheti mondandóját. A beszéd azonban befelé irányul, a kör nyílt középpontjába mondódik. Itt csend honol. Az utca lármája megtörik az emberfalon. A kórus kerítést képez a játéktér körül. A szavakkal űzött filozófiai játék kényes, egy kiszakított mondat könnyen félreérthető. Csak mások kontrapunktikus véleményével concertálva hangzik valódi hangján. Végsősoron e polifónia összhangja a lényeges. Filozofálni azt jelenti: együttfilozofálni, közös hangnemet találni, melyben egymásnak ellent lehet mondani; a filozófia egy nyelv-cluster, ami hangzik.

A filozófusok maguknak való népecskét alkotnak, ám az emberiség nevében beszélnek. A filozófia Görögországban keletkezik, de hamarosan, a hellenizmusban áthágja a nemzeti határokat. A filozófusok hellénekből és barbárokból álló kórusa azt a várost reprezentálja, melyben a filozófusok laknak: a világot (kozmopolisz). A kereszténységet zsidók és pogányok egyháza alkotja. Az egyház egy népgyűlés (ekklézsia). A nép egybegyűlik és énekeket, zsoltárokat, dicsőítőénekeket és panaszdalokat énekel. Siratja a Szövetséget, amit Istenükkel kötött. Ez a közös Szövetség az, ami egyáltalán népet alkot a sokaságból. A Szövetség azonban állandóan veszélyeztetve van, gyakorta felbomlani látszik. A kötelék elvesztésének közös tudata köti össze a népet. A veszteség siratása Isten rejtett, romolhatatlan jelenvalóságát szólitja elő, a sirám az Ur fenségességének dicsőítő énekébe fordul át; a mélységből felhangzó kiáltás ujjongásba csap át. A veszteség és újraelnyerés kettősségében siratás és dicsőítés övezi Isten meg nem jeleníthető, mindigtartó jelenvalóságát, a beteljesült jelent.

A dícsőítés és panasz e religiózus ellenpontjának a filozófusok kórusában a fogalmi apóriának, a kudarcot valló fogalomnak a világ csodálkozó szemléletébe történő átcsapása felel meg. A filozófiai próza poétikussá és himnikussá válik (Platón, Kleanthész, Lukréciusz). A filozófia bölcsességet és tudást reprezentál az elvesztésén érzett tartózkodó panaszban, valamint váratlan jelenlétének dicsőítésében – a csak dadogva artikulálható kontemplációban. A kereszténység fokozza a felhangoltságot és a filozófiai univerzalizmust: bárki beléphet a kórusba, e város polgára lehet, mert ebből a népből senki sincs kizárva. Az egyház kivétel a népgyülések között, “kiszólított” (ekklészia) a mennyei Jeruzsálembe: a dícsőítőének himnikus fokozása, az önmagából való kilépés khórikus eksztázisának fokozása, felhágás Jákob ama lajtorjáján, mely Isten megtestesülése révén eresztetett le .

A keresztény templom intonáció, előjáték, ráhangolódás az angyalok kórusára: “Dícsőitése a mennynek és a mennyek mennyének és minden hatalmának, napnak és holdnak és a csillagok, földek és tengerek kórusának és mindannak, ami bennük leledzik és a mennyei Jeruzsálemnek, az ünnepi gyülekezetnek…” (Jakab-liturgia). Felhangoltság, csendesség az evilág spektákulumában, átmenet a kiáltásból az énekbe, a lármából egy kitartott hangba, az idő kiiktatása, az örökkévaló megelőlegezése a mulandóban.

Az angyalok “egy szólamban” énekelnek. A legmagasabb formában, az uniszónó énekben megszűnik a hangok sokasága. A gregorián korál angyalszerűen-egyszólamú. Szerzetesek éneklik, akik az angyalok példájára élik életüket (angelikosz biosz). A neumák, a gregorián ének ritmikus és melizmatikus díszitményei idővel már nem a magábaemelt sokféleséget és teljességet, az Egy tökéletességét és egyszólamúságát jelenítik meg. Az Egynek ezért le kell ereszkednie, a többszólamúságban kell kifejeződnie. A többszólamú protestáns orgonakorál a középkori népi muzsikából keletkezik. A barokk zene az alaphang Egy-gyét matematikai arányok és zenei intervallumok (prím, oktáv, kvint, kvart stb.) sorozataként, az Egy tökéletességének fokozataiként bontakoztatja ki. A hangok azt a számot és mértéket szólaltatják meg, melynek alapján a világ megteremtetett: harmonia mundi. A muzsika hangzó matematika, felcsendülő kozmológia és teológia. A hanglétra Jákob létrája, a mennybéli Egy és a földi sokaság közti közvetítés, melyen angyalok járnak fel és le. Számos orgona angyalszárnyat formáz, a sípok lépcsőzetesen emelkednek a középrész felé.

Isten nem órásmester, aki a világot olyan gépezetnek (machina mundi) teremtette, mely magától megy mindaddig, míg le nem jár; Isten orgonaépítő és orgonista egyben – írja Athanasius Kircher. A világ egy orgona, melyen Isten szakadatlanul játszik. Mi vagyunk a sípjai, és minden pillanatban (“okkázionálisan”) Isten fújja belénk lélegzetét, az életünket. Tehetünk-e annál jobbat, mint hogy szüntelenül hálát adunk neki és dicsőítjük őt! Az orgona az egyházat és a világot reprezentálja, mivel bennük az isteni orgonista önnön magát jeleníti meg.

Az orgona az egyházat mint kórust reprezentálja, a kórust orgonakorálként helyettesíti. Az orgona az énekesek és zenészek kórusa, a “mennybéli canticum” elővételezése. Az orgonasípok az instrumentumok és a vox humana hangzását utánozzák. A hasonlóság többé vagy kevésbé sikerül. Elsősorban azonban nem imitációról, hanem reprezentációról van szó. Képviseletről. Az orgona a hangszerek és az emberi hang khórikus közössége helyén áll. Mivel mindeme hangokat regisztrálja és egyesíti magában, a hangszerek királynőjének számít és ekként, akárcsak a számológép (Pascal, Leibniz) és az állam (Hobbes) egy barokk machina machinarum. A gépezetek gépezete, a gépnek egészen a mesterséges emberig, a homme machine-ig menő fokozása. Praetorius az orgonaszekrényt az emberi testhez, a billentyűket a fogakhoz, a sípokat a légcsőhöz és a torokhoz, a fújtatót a tüdőhöz, a légáramot pedig az ember pneumájához hasonlítja.

Az orgona egy gép. A gép és az orgona (görögül mechané és organon) ugyanazt jelentik: szerszám, készülék, segédeszköz. A gépezet az emberi okosság és fortély, (metisz, mechané) mű(-szer: ergon, organon), mindenek előtt hadi- és szinházi gépezet. A szinház a nézők megrendítésére irányuló hadigépezet. A nézők belső erődítményét időről időre le kell rombolni ahhoz, hogy a káros szenvedélyektől megszabaduljanak, mondja Arisztotelész. A szenvedélyek a hérosz helyettesítő sorsán érzett borzadás és siratás során, a kórus sirámában űlnek el.

A tragédia a gépezetet orgonává fordítja vissza; egyszerre gépezet és a gépezet katasztrófája: az emberi mechané átfordulása az amechania ellentétébe, a tehetetlenségbe. A tragédia végén a hős vesztén van (halálát leli): Xerxész, perzsa király, a világ leghatalmasabb embere számlálhatatlan katonával és hadihajóval vonul Görögország ellen, majd egymagában és verve tér vissza (Aiszkhülosz: Perzsák). A szárazföldi sereg hagyta magát tengeri kűzdelembe téríteni. A szétszéledt, megrongálódott, átlyuggatott hajók tömege fuvolává válik (alvusz = hajógyomor, az auloszból = fuvola), kórusba gyűlnek és a perzsák népét helyettesítendő siratóénekbe kezdenek.

A gépezetek tönkremennek, az ember mechanéja kudarcba fullad. A hibás gépezetből orgona (organon, organum: mindennnemű eszköz gyűjtőfogalma), zeneszerszám, a siratás eszköze lesz. Fájdalomkiáltás hagyja el a fuvolává vált gépezet nyílását. A siralom jelenti a praktikus élet átlépését a teoretikus, kontemplatív életbe. A felforrósodó fájdalomkiáltás a dícsőitőéneket intonálja. A sirám a kilátástalan helyzet rezignált segélykiáltása. Senki sem segít. A cselekvésnek vége: siratni, sírni – megkönnyebbülés. A gépezet lármája elhalt. A csendben egy felpillantás: semmi sem hiányzik. Minden itt van, angyalkarok énekelnek.

Mindez teória: kivétel, a praktikus élet felfüggesztése. A praxis hiányára, a gépezet nyílásába fénysugár vetül. A csendben kivehetővé válik egy hang. Kontempláció: a mennybéli Jeruzsálemet nem lehet lerombolni, nem kell helyreállítani, csak elénekelni lehet. A praxis katasztrófája teóriára, panaszának és dícsőitésének kontrapunktikájára vezet. A gépezet orgonává válik.

A templomi orgona megmarad a modernitás küszöbén. Ezért is folyamodnak hozzá modernitásellenes mozgalmak. Az orgona egy olyan művészet jelképévé válik, mely feladja a modernitás során kivívott autonómiáját és megint olyan szolgálatot vállal, mely liturgikus. Ćm az orgona egyszersmind maga is intonálta a modern művészetet és technikát. Ezért nem is vitatták soha liturgikus rendeltetését. Az ortodox egyházak az orgonát, mint Isten népének mechanikus helyettesítőjét, mindmáig elvetették és tiltották. Az orgona borzadály kelt, képes a kórust mint Isten népét, és ezáltal az Egyházat, Krisztus misztikus testét képviselni, és így azt végsősoron pótolni is. A gépember képviseli és pótolja az istenembert mint Megváltót. A technika és a művészet megváltó szerepre tesznek szert. Az Isten és ember közti önzetlen Közvetítőt médiumok váltják fel, melyek indusztrializálják és esztétizálják a világot, és magukat e folyamat során abszolutizálják.

A művészet a gépezet tragédiája, a szerencsésen kudarcot valló technika. Az összeomlott instrumentum felszabadul az instrumentalitás terhe alól és könnyűvé válik: zeneszerszámmá. Ćm maga a zene, amit rajta játszanak, a művészet is instrumentum, szerszám és szolgálatba állítják. A szolga azonban nélkülözhetetlenné teszi magát: így válik úrrá.

A templomi orgona előjátssza a művészetet mint modern, polgári valláspótlékot. Noha már nem vált meg, de időleges megkönnyebbülést, tehermentesítést képes kiváltani, kivételességet teremt a technizált, kiszámított és igazgatott, gépezetek uralta világban. Az érzelmek eloldódnak az üdvtörténet drámájától, elvesztik a teóriára és a kontemplációra (matematikára és kozmológiára) támaszkodó tartásukat. A hangoltság már nem harmonia mundi, hanem homályos, szertelen érzés. A művészet organona már nem intonálja a panasz és a dicsőités szigorú ellenpontozottságát, a felhangoltságot, hanem hangulatokat intonál, az érzések, világnézetek, tonalitások, dikurzusok, olvasmányok pluralitását. A valláspótlék végül civilvallásossággá válik. Az egyes ember egyre kevéssé képes kikerülni a művészet politeizmusa előtti áldozás kötelezettségét. A művészet tehermentesítő és kivételteremtő, képző, új hangulatokra való ráhangolódást elősegítő, a hangoltságok egyidejű sokféleségével szemben toleranciateremtő szerepe egyre inkább a számított és igazgatott világ összháztartásának részévé válik. A számítógép, a technika, az állam és a művészet egyetlen machina machinarummá válik, egy önszabályozó sampling-berendezéssé, mely a sokféleségben rejlő különbözőséget és ellentétességet már nem montírozza össze keményen egymás ellenében, hanem mint szinezetet hagyja egymásbaáradni és összecsúszni.

Az érzések hangoltsága megteremti saját alapját és – mindennemü kifogás ellenére – kitart mellette mindaddig, amíg szét nem foszlik és egy másik alaphangra nem talál. A megfelelő hangra és a helyes hangolásra vonatkozó kérdés már nem vetül fel. A hangoltság magához igazítja a világot és belőle csak azt tekinti valónak, ami megfelel neki: egy sample-t, valamit, egy kis darabkát, próbát, mintát valamiből, semmi különöset, kivételeset, valami esetlegesen és véletlenszerűen kiválasztottat. Ezt a sampling-berendezés letapogatja, az érzékelteket számoszlopokká forditja le, majd integrálja és így a visszfordítás során képes a mintából tetszőleges darabokat előállítani. Egy Sound-Sampler felvesz pár hangot, kiszámítja hangszínét és ezzel aztán képes minden lehetséges hang eljátszására, hangszínek keverésére, hangolására: egy olyan orgona, mely képes bármely lehetséges hangzás szimulálására.

Ez a gépezet hangok helyett ugyanúgy képes hangulatokat előállíani. Szúrópróbákat vesz a véleményekből, integrálja és azokat felívelő vagy hanyatló trendjük publikálása révén felerősíti. A demoszkópia is a sampling-technikát alkalmazza: a közvéleménykutatás, a nézettségi mutatók uralma; tévédemokrácia, Feed-Back, visszacsatolási technikák, rekurziós formulák. Megszűnt a gép tárgyszerűsége, obketivitása; a gép médiálissá vált. Az emberek részesednek a gép működésében, részt vesznek benne, a részévé váltak.

A gép emberré válása az ember bekebelezése révén, az élet és a társasság tulajdonságainak elsajátításán keresztül megy végbe. A gép organizmussá, kommunikációvá, kórussá válik. A kórus, a kommunikáció és az organizmus pedig gépiessé. – Kezdetben szinte semmi sincsen, csak valami, egy hangulat talajtalansága; kissé lesűllyed a légnyomás, a hangoltság alábbhagy és áramlássá erősödik. Kibontakozik egy hullám, aztán elűl. Az alkotórészei közti kommunikáció összeomlik. Szenzoraik mindaddig kölcsönösen letapogatják egymást, mígnem újra közös hullámhosszra akadnak, hangulatokra, melyekre ráhangolódhatnak. új áramlás keletkezik, mely egyre több alkotórészt ragad magával; elterjed egy hangulatklíma, a “hajlam” a ráhangolódásra. A hangolás már nem támaszkodik egy létra (klimax), egy hang- vagy Jákob-létra fokaira; alaptalanná vált, hajlandósággá (klima), amibe az ember belecsúszik; vonzalommá, hogy valamire ráhangolódjon.

Kibontakozik egy hullám, alkotórészek raja keletkezik, majd saját dinamikára tesz szert; mesterséges élőlénnyé válik és önállósítja magát: egy élő gépezet, mely megmarad a hangoltságok, az érzések és ráhangolódások, az önletapogatások és -kiszámítások ingatag egyensúlyában. A gépi organizmus a pénzáramlások klímájában válik az emberhez leginkább hasonlóvá: rendkívül hangulatérzékennyé és ingataggá, bizalmat igénylővé, szeszélyessé és riadttá. Az embereknek folyamatos keresletükkel kell az arany óriásborjú kedélyét, melyből részesülnek, szinten tartani.

A labilitás felerősíti a bukás, az összeomlás veszélyét. Az ingatagság érzete stabilizálja a gépi organizmust. A hibalehetőségeket idejekorán felderítik és kiküszöbölik. így aztán nagy gondok nem támadnak. Javítható egységekre bontják le, tolerálható dimenziókba kicsinyítik le és privatizálják. A gépezet hibát keresve folyvást letapogatja organizmusát, állandóan mozgásban van, hangoltságát ellenőrzött hullámzásban tarja. A leállás a végét jelentené, ezért kell mindenáron kiküszöbölnie.

A gépember csak majdnem-emberré válik. Megtanul érezni és számolni, szóhoz azonban nem jut. Pedig alighanem az a legnagyobb nyomorúság, ha a nyomorúság nagysága nem tud szóhoz jutni. Marad a mizéria kicsi, privát formája. A sampling-gépezet minden lehetséges hang, hangolás és stílus szimulálására képes, orgonaként azonban néma marad. Nem engedheti meg magának a csendet. így aztán önnön zaját nem panaszkiáltásként, az intonáció nyers kezdőlármájaként, krákogásként, mint beszédhezkészülődést érzékeli. Az emberi nyelv talán nem egyéb, mint egy intonáció panaszos kezdőzaja. A sampling-gépezetnek mint machina machinariumnak az a hiányossága, hogy eggyéolvadt; nem képes megkülönböztetni szenvedve működő és működésképtelen mivoltát. A sampling-gépezet összemossa az embertömeget és a kórust (volonté de tous és volonté générale, mondta volna Rousseau). Mivel nem tesz lehetővé leállást, nem is képes a kivétel érzékelésére, ami körül kórus gyűlhetne össze. A kórus a kivételes és a normális megkülönböztetése és ennek a megkülönböztetésnek a megszilárdítása. Ezért kell, a Semple-t Example-lé fokozni és felhangolni. Az Exemple, az exemplum egy exemptio: a kivétel példa és minta, nem a szokványos eset, hanem a rendkívüli, a példakép, nem a megszokott. A kivétel reprezentatív. A reprezentációra és a helyettesítésre kivételes helyzetekben kerül sor. És hatalma a kivétel helyreállításában mutatkozik meg; a száguldás feltartóztatásában, a lárma elhallgattatásában és a csend intervallumában egy rendsziget előhívásában. Ilyenek az egész számok arányai, a hagyományos hanglétrák, vagy az ingatag áramlásegyensúly a kaotikus örvénylés határán, a hangzás-cluster mint a harmonia mundi jele.

Leviathan, a bálna; az állam, mint rendteremtő hatalom csak kivételes állapot idején, méghozzá egyre ritkábban lép színre. Ćltalában a mélységben rejtőzik és átengedi a terepet mítikus ellenpárjának Behemótnak, a simulékony sárkánynak. Behemótnak ugyanis már nem a felkelés és a polgárháború, miként Hobbes vélte, hanem a már nem megfogható különbségek Khimérája, ami gépezet és organizmus, művészet és természet, élet és halál, individuum és partikulum, realitás és fikció, eredeti és másolat, sampling, szimuláció szétfolyása és egymásbacsúszása. Behemót testesíti meg a világ szimulakrumát, a világot mint hullámjelenséget, mint tűnékeny hangulatképet, mint zajok zűrzavarát. Az állam hatalma képes a zajokat egy időre elcsendesíteni. Ćm erőszakkal kell elnyomnia azokat. A kontempláció és az intonáció megszakító szünete azonban átalakítja a zajokat: maguktól csendesednek el. Üres térség keletkezik, miként egy kórustól övezett körben. Benne a megszokott is kivételessé válik: szárnyaikkal repdesve felszáll egy madárraj és köröz a tér fölött. Egy alaktalan, állandóan változó alakzat találósképe. A raj összetett és mégis egy, egyszólamú és többszólamú. Kórus, organikus orgona, egy cluster intonációja. – “Ki ad nekem szárnyakat mint a galambnak, hogy a magasba emelkedjek és nyugalomra, csendre leljek?”

•••

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: Hannes Böhringer: Kísérletek és tévelygések, Balassi Kiadó, 1995.

COPYRIGHT ford. Tillmann J. A.

•••

Irodalom

Jacques Attali: Essai sur l’économie politique de la musique. Paris, 1977.

Dom Bedos: Die Kunst des Orgelbauers (L art du Facteur d Orgues, 1766-70) 1-2.k. Lauffen,1977.

Frans Brouwer: Orgelbewegung und Orgelbewegungen. Utrecht, 1981.

Ernst Wolfgang Böckenförde: Staat, Verfassung, Demokratie. Frankfurt, 1991.

Karl Christian Felmy: Die Deutung der göttlichen Liturgie in der russischen Theologie. Berlin-New York, 1984.

Suso Frank: Angelikos Bios. “Engelgleiches Leben” im frühen Mönchtum. Münster, 1964.

Handwörterbuch der musikalischen Terminologie. Wiesbaden, 1984.

Thrasybulos Georgiades: Nennen und Erklingen. Die Zeit als Logos. Göttingen, 1985.

Willibald Gurlitt: Musikgeschichte und Gegenwart 1-2.k. Wiesbaden, 1966.

Hans Klotz: Über die Orgelkunst der Gotik, der Renaissance und des Barock. Kassel-Basel-Tours-London, 1975.

Josef Kroll: Die christliche Hymnodik. Darmstadt, 1968.

Jean Leclerq: Wissenschaft und Gottverlangen. Zur Mönchstheologie des Mittelalters. Düsseldorf, 1963.

Olivier Messiaen: Musique et Couleur. Nouveaux Entretiens avec Claude Samuel. Paris, 1986.

Eric Peterson: Theologische Traktate. München, 1951.

John P.Pierce: Klang. Musik mit den Ohren der Physik. Heidelberg, 1989.

Klaus Ploch: Sampling. München, 1988.

Die Geschichte der Orgel zwischen Magie und Ratio, in: Berliner Orgel-Kolloquium (Walcker-Stiftung, Heft 12.) Murrhardt, 1990.

Carl Schmitt:Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes. Köln,1982.

Bernard Sonnailon: Die Orgel. Vom ZAuber eines Instruments. Stuttgart, 1985.

Jost Trier: Wege der Etymologie. Berlin, 1981.

Hannes Böhringer: I like simplicity

január 31, 2016

Ha az ember nem szereti az egyszerűséget, nem tud vele mit kezdeni. Rögtön a gyengéi jutnak eszébe: szimpla és primitív; hogy túlontúl leegyszerűsítő, redukcionista. Ez rettenetes. Lehet, hogy egy simplificateur terrible, borzasztóan leegyszerűsítő vagyok. Ha azonban az ember rátalál az ízére, akkor az elégnél többet talál, mivel az egyszerűség nem szegényes, hanem gazdag.

De mi is az egyszerű? Ez bizony nehéz kérdés. Hogy mi az egyszerű, nem válaszolható meg egyszerűen, hanem csak bonyolultan. Egyszerűre fogom: a nyelvhasználatból indulok ki. Az „egyszerű“ gyakran határozószóként használatos, mint egy módusz, valamilyen cselekvésnek a módozata. Például: egyszerűen csak kezd el. Ne körülményeskedj, ne készülődj neki hosszasan, fontolgatás helyett fogj hozzá a dologhoz! Avagy: egészen egyszerűen menj csak végig az utcán, a második lámpánál balra, aztán megint egyenesen. Körülbelül egy fél óra alatt oda kell érned. Avagy: ne köntörfalazz, egyszerűen mondj igent vagy nemet! Jössz, vagy nem jössz?

Az egyszerű ezekben a példákban annyit jelent, mint rögtön, direkt, egyenesen; kerülők, körülményeskedés, térben és időben tett kitérők nélküli. Ám könnyebb ezt a közvetlenséget mondani, mint megvalósítani. Mindenütt akadályokba ütközünk. Az okosság és az udvariasság azt kívánja, hogy tekintettel legyünk ezekre az akadályokra; hogy ne zúdítsuk másokra, hogy ne akarjunk fejjel a falnak menni; hogy kerülő utakat tegyünk és várjunk a megfelelő alkalomra annak elérése érdekében, amire törekszünk. Kerülőúton gyakran könnyebb menni, mint egyenesen előre. Természetesen szinte minden körülményes és nehéz. De néha adódik olyan pillanat, amitől kezdve minden egyszerűvé válik. Az egyszerű itt azt jelenti könnyű. Először nehéz és fárasztó volt, és aztán mintha magától ment volna. Egészen könnyű és egyszerű volt. A matematikában elegánsnak nevezik az egyszerű a megoldásokat, mivel fölöslegessé teszik a hosszas és körülményes számításokat, mert lerövidítik az utat és egyenes eredményre vezetnek.

A legszebb az, amikor egy bonyolult csomó mintegy magától megoldódik, amikor végül egyszerű a megoldás. De ez nem feltétlenül van így. Az egyszerűség is megtéveszthet. Csábító lehet. A megoldások mindig csak részmegoldások, és új problémákat okoznak. A művészet abban áll, hogy kiválasszuk azokat a részeket, melyek egy egészen jó, sőt talán elegáns megoldást is lehetővé tesznek. Az, hogy végül valamennyi részmegoldás eredményre vezet-e, nem eldönthető, legfeljebb fogadni lehet rá. I like simplicity. A magam részéről a tétet az egyszerűségre a végén tenném.

A nyelvhasználat mellett az etimológia kínál könnyű értelmezési lehetőséget arra, hogy mi az egyszerűség. A német egyszerűség szóban (einfach) a régi fach szó a körbefalazásra vagy arra a térre utal, ami körbe van falazva. Egyszerű egy szoba, egy cella, amiben a legfontosabbak vannak összegyűjtve: ágy, szék, asztal, kályha, láda, talán még néhány könyv, virágok egy vázában. A fölösleges irányába az átmenet folyamatos. Az egyszerű görög és latin szava, haplousz és simplex, a plekto vagy plicto = hajtogatni, redőzni igéből ered. Minden egy hajlatban, egy hajlékban egy sátorban, további hajlatok nélkül; közbülső falak nélkül beszélni és cselekedni, szándékok és hátsó gondolatok nélkül mondani és gondolni, lenni és látszani.

Németül az egyszerű (einfach) helyett az együgyű (einfältig=egyrétű) is mondható. Ez a régi szó megtartotta a sancta simplicitas vallási jellegét, és a naiv, korlátolt, buta jelentését veheti fel. Akár egyszerű vagy együgyű, arról van szó, hogy az élet gazdagságának az egyszerűségben veszteség nélkül vagy méginkább nyereséggel találjunk helyet. Itt az egyszerűség mintegy az erények koszorúját gyűjti maga köré, mintegy körbefalazott térségbe: egyenesség, közvetlenség, nyíltság. Amihez bátorság kell. Az egyszerűség azáltal tesz szert könnyűségre és eleganciára, hogy sikerül a komplikált, nehéz dolgot nehézség nélkül feloldania. Az egyszerűség nem utolsó sorban szerénységet jelent. Ami nem csak kisigényűség és mértékletesség. A szerénységben benne rejlik a discretio, az ítélőképesség, a megkülönböztetőképesség; a képesség annak megkülönböztetésére, mire van szükségem és mire nincsen; a fölöslegesnek az a feltétlenül szükségestől való megkülönböztetése az egyes esetekben, továbbá a legnehezebb: a megkülönböztetésre önmagában; hogy mit vagyok képes megkülönböztetni és mit nem, mi áll a hatalmamban, és mi nem. Csak ez teszi a megkülönböztetést megfontolttá és tartózkodóvá.

Az egyszerűség nem tülekszik, nem feltűnő. Többnyire csak a második pillantásra vevődik észre. Ez szerénységéből adódik. A valódi egyszerűség ritka, valami különös, ami keresztülhúzza és felszámolja magát: semmi különös, fel nem tűnő, csaknem hétköznapi, szokásos. „Nothing special“ – ez volt a Kölnben élő amerikai művész George Brecht (1926-2008) egyik vezérmotívuma és kulcsfogalma. Ő egy csomó kartont írt tele kis eventekre vonatkozó utasításokkal. Ezek egyike így szól: Three telephone events: When the telephone rings, it is allowed to continue ringing until it stops. / When the telephone rings, the reciewer is lifted, then replaced. / When the telephone rings, it is answered. (1961)

Semmi különös. Egy telefon csöng, az ember felveszi vagy nem veszi fel vagy újra leteszi. Az ember csinálja, amit egyébként is csinál. A művészet olyasvalaminek tűnt, mint ami különös, szép, autonóm, elválasztott, elkülönített a hétköznapi élettől, ami gyakran nem szép és ritkán öntörvényű. A fluxus, az a művészeti mozgalom, amelyben George Brecht is részt vett, feltételezi a művészet különösségét és a szokásos életkörülmények közé akarja visszavezetni, hogy a szokásos világító erejűvé váljék. Ezért kell a művészetnek semmi különössé válnia. Ám a semmi nem egészen semmi, hanem csak szinte semmi. A művészet megkülönböztetése és különössége egy újfajta figyelemmé és magatartássá válik annak irányába, ami történik – a kis vagy nagy eseményekre, vagy eventekre irányul.

Az egyszerűség legnehezebb pontja az egy; a szem a szemelből vagy a simile a simplexben. Mindaz, amit látunk, diszkrét, eltérő valami mástól és szinte mindig különböző magában is; összetett, tehát szigorúan véve nem egyszerű. Az egyik oldalán összeragasztott, borítóval ellátott lapokat egy könyvként érzékeljük, a lámpákkal és kerekekkel bíró pléhdobozt pedig mint egy autót. A sokféleséget ezekben az egyekben csak másodsorban látjuk meg. Ez az egy elsőbbségére utal. Az egység azonban rendszerint csak a részek összetartása. Dologként nem érzékeljük az egyszerűséget.

Az egyszerűség egy módusz, modestia, a szerénység, amely visszaveszi különösségét és ezáltal semmi különös lesz. Az egyszerűségben a különös, rendkívüli, emelkedett és fenséges kölcsönösen áthatják egymást a szokásossal, hétköznapival, általánossal és alacsonnyal. Az egyszerűség az a könnyedség, amivel az egyiket a másikban fel lehet fedezni és meg lehet valósítani; a fenségest a közönségesben és megfordítva.

Németországban még mindig – sajnos egyre kevésbé – beszélik a dialektusokat és az észak-német nyelvjárást. Van a hochdeutsch – az írott nyelv – és vannak a nyelvjárások. Még mindig különböznek az emberek egymástól társadalmilag abban, ahogy beszélnek. Ha hochdeutschot, jó németet beszélnek, akkor a finomabb társasághoz akarnak tartozni. Csak néhány helyen része a jó modornak a tájszólás: a sváboknál, Bajorországban vagy a Rajna-vidéken, ahonnan származom; különösen Kölnben. Az alsó Rajna-vidéken és Észak-Németországban a plattdeutsch használatos. A platt laposat, köznyelvet, a síkvidéki nyelvjárást jelent. A platt egyszerűbb, szimplább, mint a hochdeutsch; nincs szüksége oly sok hangra (betűre), nyelvtani esetre (birtokos nincs) és kevesebb a névelő. És az egyszerűségben mégis minden megvan. A rajnai, különösen a kölni nyelvben gyakran mondják: et is wie et is / es ist, wie es ist – van, ahogy van. Et kütt wie et kütt / es kommt wie es kommt – jön, ahogy jön.

Az egyszerűség a tautológiában kap erőre, különösen azokban, amelyekben a valóság semmi különös sincs, és mégis mindennemű magyarázatokban érthetetlen, felfoghatatlan: a factum brutum, ami úgy van, ahogy van. Az alapokról és okokról, létről és látszatról, megtévesztésekről és önmegtévesztésekről való elgondolkodás ellenére hiába törjük a fejünket azon, hogy így van, ahogy van; különösen veszteségek esetén. Azon fáradozunk, törjük magunkat, hogy a valóságot megváltoztassuk; beleavatkozzunk. Ám az eredmények nem felelnek meg a szándékoknak. Minden másként alakul, mint ahogy terveztük. Végül is lesz, ahogy lesz. A komplex történés mindig hatalmasabb mint az egyes cselekedet. A tautológikus Rajna-vidéki mondások az ógörög Parmenidész mondataira emlékeztetnek: „hiszen létezését tekintve (az) van, / a semmi pedig nincs.1 Könnyebb fordításban: „Mert van létezés és nincs, ami nem létezik.2 Ezeket a mondatokat, amelyek az ontológia, a létező és nemlétező dolgokról szóló filozófiai tan kezdetén állnak, a rajnai tájszólás a metafizika magasából a hétköznapi élet megszokottságába vonja. Nem vesz el semmit fenséges egyszerűségükből, sőt életbölcsességgel gazdagítja őket. A mondatok egy alapvető, egyszerű közmondás jegyeit öltik. A tautológiából empíria lesz. Az életbölcsességek, költői mondások, avagy népi bölcsességek a tapasztalat bőségéből táplálkoznak. Ha összegyűjtik, leírják és kiadják őket, akkor is megtartják a szóbeliség egyszerűségét és eredetüket. Tulajdonképpen nem is lenne szükség könyvespolcra. Az életbölcsesség szóban sajátítjuk el, egy személytől hallva tanuljuk meg, kívülről vagy jobban mondva: belülről.

Ilyen utcai bölcsességek, közmondások, szentenciák, adagiák, apoftegmáták, gnomenek, bölcsességek minden kultúrában és nyelvben vannak és mindenütt hasonlóak – a népek és nyelvek sajátos története szerint változóan számos tapasztalatot foglalnak össze és az egyes tapasztalatokat velős megfogalmazásban, gyakran rímes és ritmusos formába öntik. Az egyszerűsítésnek, a velős, tömör összefoglalásnak ez a magas művészete a bölcsességmondások esetében azonos a nagy állami alkotmányokkal, a tételes vallások hitvallásaival, az egyházi énekekkel. Akárcsak Abraham Lincolnnak a demokrácia-meghatározásával, amit a gettysburgi beszéde végén adott: that government of the people, by the people, for the people (szinte tautológikusan). Az ilyen sikerült összefoglalások (törvények, definíciók, költemények, dalok) esetében azt érintjük, ami korábban elegáns megoldásként került szóba: egyszerűsítés és rövidítés.

Empirikus kijelentéseket empíriával lehet megcáfolni. Ez érvényes a közmondásokra és az életbölcsességekre is. Nagy valószínűségük van, de nincs bizonyosságuk. A „más kárán tanul az okos“ nagyon sokszor érvényes, de nem mindig. „Ha hallgattál, bölcs maradtál volna.“ – ezzel szemben: „A néma gyermeknek anyja sem érti a szavát.“ A tapasztalat szkeptikus. A tapasztalat tapasztalatból tudja, hogy kivételek is mindig vannak.

Miért nehezítette meg a kereszténység a dolgát a krisztológiájával? Sokkal egyszerűbb lett volna megmaradni a tautológiánál: Isten az Isten és az ember az ember. Ámde a keresztény felfogás szerint Isten emberré vált. Ezen túlmenően a keresztény Isten nem egyrétű (einfältig), hanem háromságos (dreifaltig). Ebben az összefüggésben egy megjegyzés az inkarnációhoz: az egyszerűség fogalmi mezőjében a fluxus-művészet két fontos fogalma, nothing special (George Brecht), valamint interpenetration without obstruction (John Cage) összefüggésbe hozható Isten emberré válásával. Isten emberként semmi különös; egy ácsmester fia, aki meghal a kereszten. Krisztus személyében az isteni és emberi természet nem keveredik, hanem teljesen áthatják egymást anélkül, hogy bármelyik kárát szenvedné. Ez a krisztusi perikhorészisz, a patrisztikus teológia szóképében az átizzított vas, a tűz és a fém perikhorézisze; az egy és a kettő, identitás és differencia, azonosság és különbözőség megbékélése, mondhatni egy egyszerű kettő. Ez a communicatio ideomatum, az emberi és isteni természet legbensőbb kommunikációja Krisztus személyében hivatott új szövetséget kötni Isten népével. Ez újítja meg a hallgatást egy rejtőzködő Istenre. A túlnani hallgatás csenddé válik (silence – a Cage-i értelemben), ami minden zajt, szót, hangot, zenét megalapoz, áthat és ezáltal jelentőssé tesz. Számomra úgy tűnik, hogy a kereszténységben az utcák bölcsességét az inkarnáció felfüggeszti és a kivétellel, a csodával, a kegyelemmel tölti be.

A csend azzal jár, hogy a puszta tények nem maradnak némák, hanem szólni tudnak. Az evangélium perikópái gyakran azzal a mondattal kezdődnek: És lőn, hogy…, factum est, kai egeneto. Történések következnek, amelyeket hírül adnak; ezekben beszélnek. A tanítványok kérdeznek, a mester válaszol stb. A tanítványok beszélnek, de a végén elszélednek, megtagadják mesterüket és kétségbe esnek. A nők Jézus körül keveset beszélnek. Nem hallgatnak, csendesek és jelen vannak, a kereszt alatt és az üres sírnál, a factum brutum előtt.

Egy event: Jön egy asszony, és bűnösen drága illatszert önt Jézus fejére. A tanítványok, akik nemsokára cserben hagyják mesterüket, azt mondják: „Hisz sokért el lehetett volna ezt adni és odaadni a szegényeknek. […] Szegények ugyanis mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek.“ (Mt 26,9;11) – Vajon ez az asszony a pogányokból való egyház allegóriája-e? És tette elővételezi-e a halott megkenését vagy messiásként való felkenését? Meglehet. Máté lemond az olyan utalásról, mint Lukács, aki szerint egy városszerte ismert bűnös életű nő, vagy mint János, aki szerint Mária, Lázár nővére. Lakonikus közlésével Máté aláhúzza a tényszerűség rejtelmességét: egy asszony drága illatszert önt Jézus fejére. És azt mondja: és ahol az örömhírt hirdetik, ott elbeszélik majd azt is, amit tett.

A névtelen asszony cselekvése olyan csendes és titokzatos mint minden esemény a maga tényszerűségében mindennemű magyarázat előtt. Graf von Zinzendorf azt írja, hogy amit az asszony tett, az „odaadás“, a szív „igaz egyszerűsége“. Miért önt az asszony illatszert Jézusra? Egyszerűen ezt teszi és tette igazolódik. Az egyszerűen itt megint egy módhatározó és azt jelenti: egyenesen, közvetlenül, az esemény végbemeneteléhez hasonlóan spontán cselekvés; odaadás, ami éppoly passzív, mint amilyen aktív. Az odaadás olyasvalami, amit Szalézi Ferenc és Fénélon úgy neveznek: amour pur, tiszta szeretet, simplicité du coeur. A szívnek nincsenek már redői. A tiszta szeretet – írja Fénélon – reflexió és önszeretet (amour propre) nélkül cselekszik, a jutalom és megváltás reménye nélkül. Úgy remél, mintha nem remélne.

A Krisztus utáni 7. században két szerzetes, Columban és Gallusa a skóciai Iona szigetétől, Európa észak-nyugati szélétől a Bodeni tóig vándorol egy fémharanggal a kezében. Őket követve Bonifacius is egy kéziharanggal misszionálja a germánokat. A harangokat a szerzetesek Egyiptomból vitték Skóciába és Írországba. A harangoknak „jelet kell adniuk“ (signum dare), harangozással hívják össze a szerzeteseket étkezésre, imára, munkára. A templomi harang is ennek a hagyománynak a jegyében koordinálta a munkát és az imát, a profán és vallási életet, méghozzá egyszerre, egy szeren, egy hanggal.

A harang kondulása óránként, naponta, hétszámra, és az év során a kereszténység egész történetét egy hanggal hallatja. Ezzel egyszerre koordinálta és fegyelmezte a profán életet is. Ez az egyszerűség eltűnt a köztérből. A fegyelmező óra vált meghatározóvá, s vele a lehetőség, hogy halkabb hangot adjon. A keresztény harang egyre inkább zavaróvá válik a nagyvárosi zajban. A telefon csörgéséhez képest szinte semmi a harangzúgás, amit az ember mellesleg hallhatott. Egy szirénát nem lehetett volna elviselni. Egy jó harang erős, felhangokban gazdag hangja betölthette, áthathatta a nyílt teret. A harangnak ahhoz, hogy hangzani tudjon, szabadon kell rezegnie. A hangja nem parancsol hallgatást, csak csendet teremt, a meghallás reményét.

1

2

Tillmann J. A. fordítása

Greg Hooper szines sikok

MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle 2015/4

COPYRIGHT ford. Tillmann J.A.

1Kirk, G. S. – Raven, J. E. – Schofield, M.: A preszókratikus filozófusok (Ford. Cziszter Kálmán, Steiger Kornél), Atlantisz, Budapest,1998. 364.o.

2Parmenidész: Töredékek (Ford. Steiger Kornél), Gondolat, Budapest, 1985. 9.o.

Hannes Böhringer: Az elegancia hanyagsága

december 13, 2015

cropped-hannes-padon.gif

Szép és jó

Jó és szép, a szoba fel van takarítva. De mi a helyzet a többi helységgel? Minden „szép és jó” után egy azonban következik. Amit szépnek vagy jónak találunk vagy alakítunk, mindig körülhatárolt, korlátozott; kudarccal, elhibázottsággal, csúffal és rosszal övezett.

Feltakarítani annyit tesz, mint helyet teremteni. Így a körülhatárolt tér nagyobbá válik. Ha a dolgok megint a helyükön vannak, megtalálom őket. Fáradság nélkül elérem és használni tudom őket. A rend hasznos és közös. Nem csak én, hanem mások is eligazodnak benne. A feltakarítással új játéktér adódott, mozgalmasság, szabadság. Semmi sincs már útban. Több lehetőségem nyílik arra, hogy más dolgok mellett elmenve a célomhoz érjek, és nem egy célra vagyok korlátozva, eltérhetek attól és más célokat fedezhetek fel, követhetek. Összerámolva a dolgok is visszanyerték szabadságukat, önmagukat jelenítik meg és újra ámulattal és örömmel lelhetők fel.

Valami a maga helyére kerül – hol is van az? –, valami más pedig félre lesz téve. Az összerámolás kiüríti a teret. Láthatóvá válik a por. Ami mindent elhomályosított. Az összerámoláshoz hozzátartozik a tisztítás, törlés, söprés és súrolás. Ezáltal nyerik vissza a dolgok és a tér összességében fényüket, frissességüket és jelenvalóságukat.

Most, ahogy minden világossá és egyértelművé vált, a székeket és asztalokat sorokba lehet rendezni. Vagy ez merevnek és unalmasnak látszik? Állítsuk az asztalt kicsit ferdén és ne középre! A szimmetria kis mérvű megzavarása dinamizálja az együttest, és kiegyenlítő mozgásokat, rafináltabb szimmetriát, harmóniát, arányokat és ritmusokat hoz működésbe. Így még egy kis zűrzavart is lehet okozni, hogy a rend pedantériáját csökkentsük, és elevenség benyomását keltsük.

Az összerámolás valamit rendbe tesz. A rend jobban működik mint a rendetlenség. Mert legalább megbízható és lehetőséget ad a tájékozódásra. Ám egy rossz rend rosszabb a rendetlenségnél, amiben többé-kevésbé kiismeri magát az ember. Egyáltalán rend-e egy rossz rend? Minél jobb a rend, annál kevésbé kell rendet rakni. Ezért tartósabb az olyan rend, amely teret enged a szabadságnak. Az ilyen rend (szinte) maga tesz rendet. Állapot, mintsem folyamat, mozgás.

A rendezettség szép és jó, de mindig csak egy ideig tart, továbbá egy területre vagy szempontra korlátozódik. Egy mindent átfogó rendet nem lehet és nem is kell rendbe rakni, az ember a részét képezi. Csak kutatni és csodálni lehet. „Az istennek szép minden és jó és jogos, emberek gondolják ezt jogtalannak, amazt meg jogosnak.” (Hérakleitos LXXXVIII / B102)

A korlátozott rendrakás túl sokat rámol félre és tüntet el. A rendetlenség eltűnik a látómezőből, a pincébe vagy kukába kerül. Mindig visszamarad valamilyen zavaró maradvány, amivel a korlátozott rendérzék nem tud mint kezdeni.

Nemcsak az a mező korlátozott, amit felrámolni és rendbe tenni akarok, hanem magam is korlátozott vagyok. Korlátozott az időm és a kitartásom. Akár egy rend felismerése a szándékom, akár a helyreállítása, sosem lehet átfogó. Mindig hátramarad valami és nem válik a részévé. Rendezzük és tisztázzuk gondolatainkat. Rendet rakunk az elképzeléseink között. Így oldunk meg problémákat. De nem tudunk mindenre gondolni. Ehhez rövid az idő. Cselekednünk kell. Ezért újabb problémák terhére oldunk meg problémákat, a nagy megoldásokat elhalasztjuk, és azzal foglalkozunk, hogy időt nyerjünk. Jó megoldások csak ritkán sikerülnek; ezek kivételesek: alkotmányok, békekötések, elméletek, amelyek tartósak, mivel beválnak.

Nem jutok tovább. Zavar a rendetlenség. Tehát rendet rakok. Ez jól hat. Magam is rendbe jövök. Így értették a régi filozófusok a filozófiát, a világ szemlélését. A csillagos égben a rendet látták, amit világnak neveztek és amit a Föld összevisszaságában, kivált az emberi világban nem tudtak meglátni. Aki gondolkodik, az tekintse az égitestek zavartalan mozgását példaképnek! Csak ezért adott isten látóképességet, írja Platón (Timaiosz 47b). A régi filozófusok számára a rend szigorú szükségszerűséggel járt, ami kizárta a szabadságot. A véletlen és a szenvedélyek önkénye ezért állt ellentétben egy stabil földi világrenddel. A bibliai Isten megteremtette a világot, és látta, hogy jó (Genezis 1,31). A rossz a bűnbeesés révén jött a világba. De miért hagyta ezt Isten? A „szép és jó” után mindig az azonban következik. A rendrakás, tisztítás és tisztázás sosem maradéktalan. Valamit mindig az ajtó elé kell tenni, vagy levinni a pincébe.

A szobában nem látszik rend. Csak a második pillantásra veszem észre, milyen műgonddal készült a megtévesztő rendetlenség. A látszat csalhat. Valaki egészségesnek látszik és mégis beteg. Egy szék szépnek és használhatónak látszik, mégis kényelmetlen. Nem feltétlenül kell a szépnek jónak, a rútnak pedig rossznak lennie. Szókratész alacsony volt és békaszemű, de szép lélekkel bírt – mondták a hívei. A szép nem mindig jó. A biztonság kedvéért nem hagyatkozunk az első benyomásra, hanem a dolog alapjáig kell eljutnunk. Megvizsgáljuk. De ekkor is egy látszatra hagyatkozunk, amely megmutatja, hogyan is áll a dolog valójában. Az alap megbízhatóbbnak tűnik számunkra. De az alap is beszakadhat. Hogyan különböztethetjük meg az igaz látszatát a hamistól?

Platón Szókratésze mindegyre azt kérdezi beszélgetőtársaitól: ha valami szép, akkor jónak is kell lennie? És amennyiben szép és jó, akkor helyes, igazságos és igaz is (Gorgiász 474c ff.)! Szó szerint a görög igaz (aléthesz) szó jelentése: rejtetlen. Ami igaz, az megmutatkozik: szépként és jóként. Ám sosem kizárt az érzéki látszat megtévesztő volta, a szépet és jót a gyakran hamis látszat elől biztonságba kell helyezni, az igaz létbe. Mert csak az valóban szép és jó. Rossz csak a hiányos lét. Tulajdonképpen minden szép és jó. Csak nem látják, eltekintve istentől és a filozófusoktól. Ez a látás a látszaton keresztül a dolgok alapját nézi.

A filozófia abból a felindulásból keletkezik, hogy az ember tévedhet, hogy valami nem feltétlenül úgy néz ki, mint amilyen valójában, hogy valami szép, de nem jó. Ezért menti ki a jó és szép azonosságát a tévedéslehetőségek birodalmából az igaz létről szóló ontologikus beszédbe.

Tehát arról van szó, hogy úgy rámoljuk össze a gondolkodást, hogy ne botoljon el többé a látszatokon. A rend példaképe a filozófusok számára a világ. A világ görög és a latin szava, kozmosz és mundus egyaránt a szépségre, ékszerre, rendre és tisztaságra utal. Mivel mindaz, ami van, valójában jó és szép, a művészet igénybe veheti, ezt a szépséget a rejtetlenségből előhozhatja, megjelenítheti és felragyogtathatja. Ez a művészet ontológiai megalapozása.

Nemes

Ez a rendről és világról szóló filozófiai csevely jó és szép. Végül azonban a hatalom dönt. Végül hatalmasok döntenek arról, mi a szép és a jó. Az, amit ők maguk tesznek. A jóról és a szépről szóló beszédet a filozófusok a költőktől kapták, akik a hősök, a nemesek életét ábrázolják. Ők a szépek és jók (kaloi kai agathoi). Saját magukat nevezik így. Ezért kell állandóan bizonyítaniuk a maguk számára, hogy jogosan teszik.

Akhilleusz haragos és kivonul a Trójáért folyó harcból, mivel Agamemnon, a görögök vezére elveszi hadizsákmányából a szépséges Briszéiszt. Ugyanis neki a hadizsákmányából egy másik leányt kell apjának visszaadnia, hogy megbékítse Apolló istent. Aki haragos, és ragállyal fertőzi meg a görögök táborát, mivel Agamemnon elrabolta papjának leányát.

Agamemnon királyi előjogot élvez. Akhilleusz a legerősebb harcos. Harcolnak a zsákmányrészükért és egyúttal a dicsőségért, a tekintélyért és méltánylásért, a respektusért, amit másoktól megkívánnak. A zsákmány a legtágabb értelemben mindaz, amit szét lehet osztani. Itt igazságosan kell eljárni: mindenkinek annyit, amennyi jár, amennyi méltányos. Igazság szerint Akhilleusz halála után fegyverei Aiászt illették volna. Odüsszeuszé lettek. Ezért Aiász esze megbomlik.

A hősök jó házból jönnek, nemesek. Az arisztokrácia a „legjobbak uralma”. Szépnek és jónak tartják magukat. És valamennyien tündökölni akarnak. “Legyen első mindig, s többi fölé kimagasló.” (Íliász 11,784) Akhilleuszt így nevelték. Az a kényes jó, amiért a nemesek küzdenek, a dicsőség. Az agathont még Cicero is honestumnak, dicsőségteljesnek fordítja. Már Platón Szókratésze is megingatja ezt a magától értetődő azonosítást, amikor azt állítja, jogtalanságot elszenvedni jobb, mint végbevinni (Gorgiász 469c). Ez hallatlan egy olyan világban, amely elégtételt kíván, ha a tisztességet jogtalanság éri. A jó és tiszteletteljes azonosítását csak a kereszténység helyezi hatályon kívül. Krisztus tisztességtelenül, bűnözőként hal meg a kereszten. Valójában csak ezt követően válik elgondolhatóvá, hogy adott körülmények között lehet jó tisztességtelen cselekedetet végbevinni és tisztességtelen elbánásban részesülni. Ami jó, az immár Isten előtt, az ember bensőjében, a lelkiismeretében dől el. A jónak nincs feltétlen szüksége a külső elismerésre. Bensőnek és külsőnek nem kell megfelelésben lennie. Ami jó, annak nem kell szépnek lennie, és megfordítva. Etika és esztétika kettévált. A tisztesség és szépség meghatározó szerepe nem szűnik meg, de repedés támadt rajtuk.

Phönix, Akhilleusz agg nevelője a nevelés célját egy sorban foglalja össze: „szónak szónoka légy és végbevivője a tettnek.” (Íliász 9,443) Beszélni és cselekedni, méghozzá jól és szépen, de elsősorban beszélni. Ez mutatja a a beszédművészet jelentőségét Görögországban és Rómában.

A nyelv, a szólások egy személy és egy társadalom stílusáról árulkodnak. Így az, amit Cicero a retorikai eleganciáról mond, könnyen az életvezetés példájára fordítható. Az ékesszólás művészetének nagy erénye az illő, méltóságteljes beszéd. A beszédben és a cselekvésben ennél semmi sem nehezebb ( A szónok 70). Milyen hanglejtés, milyen szavak illenek, alkalmasak egy adott helyzetben? Csak amennyiben az ember ismeri már a megfelelés konvencióit, tudja – megint csak megfelelően, mértékkel – megsérteni azokat, és így érdeklődést kiváltani vagy meglepetést okozni. A beszéd cselekvés.

Cicero az egyszerű (humilis, tenuis) stílust kedveli, amit a túláradó pompájú, ázsiai dagályossággal szemben attikainak nevez. Hasonló ellentét merül föl a 18. században a barokk és klasszikus fogalmaival. Attikai a cikornyától mentes, sima, egyszerű, tartózkodó, látszólag művészietlen, prózai. A könnyűségnek és lazaságnak el kell rejtenie a fáradtságot és gondosságot, amelybe belekóstoltak. A könnyedség (aponia) egyaránt eszménye a nemességnek és a művészetnek.

A szabad ember mentes a testi munkától (ponosz, labor). Van arra embere, szolgálói, rabszolgája, akik számára dolgoznak. A szépek és jók csak harcban és sportban verejtékeznek. Más esetben mindennek könnyednek kell látszania. Ennek ellentmond a vezeklés fáradalmának keresztény felértékelése. A Paradicsomból való kiűzetés után az embereknek munkájuk verejtékével kell egyék kenyerüket (Ter 3,19). Vezeklésként a fáradozásnak nem kellett hatékonynak lennie, ám elegyengette az utat a produktív munka polgári fogalma előtt. Egy olyan világban, amelyben mindenkinek erőfeszítést kell tennie munkája során, a könnyedség kultúrája még inkább kirí.

Az egyszerű beszédstílus, írja Cicero olyan, mint egy olyan nő, aki látszólag nem hozta magát rendbe: „Mindkettőben van valami, amivel elbűvöl, de ez nem vehető észre. Félre kell tennie tehát minden feltűnő díszt, akár a csillogó gyöngysort: még hajfodorító sütővasat sem szabad használnia; el kell vetnie a szépítőszereket: a fehér arcfestéket s a pirosítót is mindenestül; csak a választékosság (elegantia) és a finomság (munditia) maradjon meg beszédében. Színtiszta (purus) latinsággal (Latinus) szóljon, világosan és érthetően (dilucide planeque), ügyelve arra, mi a helyénvaló (quid deceat).” (A szónok 23.)

Elegáns a beszéd díszítésének raffinált visszavétele anélkül, hogy sérülne az arányosság követelménye. Az ornatus, az ornamens és díszítés minimalizálása a klasszicizmusokon keresztül a modernitásig terjed. Elegáns a járulékos díszítményről lemondani, mivel a beszéd, a ruha vagy a ház, a dolog már magában véve is jó és szép.

Platón úgy látta a filozófiát, mint ami egy olyan ékesszólással áll versenyben, amely minden dologban képes az utolsó szót kimondani, nem mintha valamit értene a dologból, hanem mert jól tud beszélni. A filozófia viszont a dolog alapjáig akar eljutni. Az igazságra törekszik, a valóra, nem arra, ami igaznak tűnik, a „valószerűre” (verisimile).

Cicero politikus, szónok és filozófus egyben. Arra törekszik, hogy a filozófiát kibékítse a retorikával. Ennek a kísérletnek a kifejeződése az egyszerű elegancia dicsérete. Ezáltal válik az, ami igaz, ami való, egyszersmind „valószerűvé”. Ebből ered észbontó mágiája, ami a nyelvből más jelenségekre is átkerülhet.

Az elegantia szó az eligere: kiválasztani igéből ered. Az elegancia választékosság. Ez feltételezi a választáshoz szükséges eszközök és szabadság meglétét. Ám a választékosságnak nem szabad erőltetettnek lennie; gondosan (diligenter) el kell rejtőznie egyfajta „nem kellemetlen hanyagságban” (non ingrata neglegentia). Az elegancia annak a legmagasabb művészete, hogy természetesen, mintegy mellékesen, a kellemhez hasonlatosan jelenjen meg, amely természetességét az eleganciával szemben teljesen tudattalanul, ártatlanságban őrzi meg. Ám az elegancia mesterséges természetessége sem jelentene semmit a nescio quid, ama bizonyos valami nélkül, amit nem lehet eltanulni. Vagy megvan valakinek természettől fogva, vagy nincsen.

Xenophon Kürosz nevelkedésétől kezdve Castiglione Libro del Cortegiano, Gracián El Héroe és El Discreto című könyvein keresztül egészen Freiherr von Kniggéig és tovább létezik a fejedelmek nevelésének, a tökéletes udvari ember, lovag és Gentleman képzésének az irodalmi hagyománya.

Ezekben vadászatról és lovaglásról, a szabad művészetek és a jogtudás alapismereteiről, rajzolásról, táncról, zenélésről van szó, és az etikett, a megfelelő viselkedés kérdéseiben való biztos eligazodásról van szó.

És a magas fokú művészet mindig könnyedség és lazaság, “sprezzatura” és “desinvoltura”, ama „hanyag kényszeredetlenség” vagy „nagyvonalú hanyagság”, ami a mesterkéletlent mesterli.1 „Ezért lehet az mondani, hogy az igazi művészet az, ami nem látszik annak, és az embernek a törekvését semmi másra nem érdemes fordítania, mint a törekvés elrejtésére.”2 Ez a hanyagság franciául nonchalence: az nem töri magát és nem hozza magát lázba. Laza és hanyag marad. Ma azt mondjuk cool. Amíg az életvezetés és a jó modor fogalmai a franciából eredtek (contenance, courtoisie, noblesse, nonchalence), addig ma angolszász eredetűek. / Az életvezetés és a jó modor fogalmai (contenance, courtoisie, noblesse, nonchalence) francia eredetűek, ma az angolból kerülnek át.

A szépek és jók elhatárolják magukat azoktól, akik nem szépek és jók. Maguk között is a legjobbak és fölényben akarnak lenni másokkal szemben. Ezért versengenek a könnyedség látszatán túl abban, hogy ügyességben, okosságban, nyelvben és manírokban kitűnjenek. Erre szolgál az elegancia is. A nemeseknek a magukhoz hasonlók és mások előtt igazolniuk kell magukat és egyidejűleg azon fáradozniuk, hogy szankcionálják közös felfogásukat a jóról és a szépről. Amit tesznek, ahogy beszélnek és ahogy magukat előadják, az mindig jó és szép. A nemes élet meghatározott formái példázatossá válnak. A polgár utánozza a nemest, a kispolgár a nagypolgárt és így tovább. A könnyed élet mára végeredményben cool, laza lett.

Képzettséget már régebben is lehetett vásárolni, legalábbis az utódok számára. Erről régi komédiák tudósítanak. Az a bizonyos valami, a je-ne-sais-quoi, a despejo (fesztelenség) többnyire csak néhány nemzedék után áll elő. A népuralom, a piacgazdaság, a növekvő felemelkedési lehetőségek és a társadalmi áteresztőképesség megtévesztenek a szépek és jók tartós létezése, a fontos családok fennmaradása tekintetében, akiknek a tagjai generációkon át magas beosztásban tűnnek fel itt-ott. Ennek a láthatatlan arisztokráciának a tapasztalatai nélkül az előtérben álló uralmi formák rosszul működnek. Talán rejtekben az arisztokrácia jobban meg is őrződik. Erre szolgál az elegancia, a mesterkéletlenség, a gondos hanyagság és művi természetesség művészete. Az összerámolás utáni rend mindig hatalmi rend is, amelynek merevségét a legjobb bizonyos hanyagsággal elegánsan kasírozni. Az elit szó, akárcsak az elegancia alapja az eligere: kiszemelni, kiválasztani. Egy elitnek nem esik nehezére, hogy nyilvánvalóvá tegye: mindegyre magát választja ki.

Az elegancia lehetősége az elmés megtévesztés során a nagy témája Baltasar Graciánnak, jóllehet magát az elegancia szót nem használja. Ennek fogalmi mezejét a despejo (ama bizonyos valami, szó szerint: összerámolni, szabaddá tenni), galanteria, gallardia (büszkeség, méltóság, grácia), aliño (ékszer, ékesség), cortesia (udvariasság, előzékenység) és discreción (ítélőerő) szavakkal írja körül. Az elegancia egyszerre udvari reprezentáció és megtévesztés, egy olyan tartás, amelyben az egyik folyvást a másikba megy át; csillogó, egészen sosem megfejthető mozgás, amely végül képes még arra is, hogy az igazság látszatát keltse. (Az életbölcsesség kézikönyve, 13.) Az elegancia a cselezés, a vívás művészete. Amikor megmutatkozom, fedeznem kell magam, el kell rejtőznöm. Ha valaki megmutatkozik, akkor azt is meg kell fejteni, amit nem mutat meg, amit elrejt. Az elegancia az elmésség (prudencia) különös formája. Ez teszi egyáltalán személyiséggé (persona) az embert (Az életbölcsesség kézikönyve, 1.). A persona azonban maszk is.

Az emberek mindig is tudatában voltak annak, hogy a látszat csalhat, ennek ellenére mégis kitartottak a szép és jó azonossága mellett. A nemesek számára büszkesége volt ennek a luxusnak az identitását vállalni. Az illúzióteremtés és a dezilluzionálás barokk korszakában Gracián az életművészetet addig élezi, ahol a szép látszat már egyidejűleg igaz és hamis. Ez az igazi elegancia: az igazsággal megtéveszteni és egyúttal megtévesztően becsületesnek lenni.

Smart

Ha valami elegáns és ráadásul divatos is, sikkesnek nevezzük. A francia chic szó német eredetű, aminek az utóhatása a német schicklich (illő, megfelelő) und geschickt (ügyes/en) szavakban érzékelhető. Aki beszél és cselekszik, annak tudnia kell, mi az, ami illő, ami megfelelő (was sich schickt). Megfelelő az alkalmasság, amit mindenkinek, aki tartja magát valamire, el akar érni, meg kell szívlelnie. Ügyes az, aki gyakorlottan és fürgén képes valamit kivitelezni és rendbe tenni. A megfelelés a formát illeti, az ügyesség a dolgot. Ügyesen megjavítanak valamit. A hibát helyesen kell felismerni és megszüntetni. Ez pontos elemzést és javítást kíván. A pontos illesztés görögül harmonia. Ez olykor annyira jól sikerül, magában is oly szép, hogy az illesztéseket nem is kell vakolat vagy ornamens mögé rejteni: egy fal, amelynek kövei habarcs nélkül is pontosan és szilárdan illeszkednek.

Ha valami jól fekszik föl, pontosan illeszkedik, az smart. A smart rokon a német Schmerz (fájdalom) szóval. Ami smart, az olyan pengeéles, hogy az már fáj. A szép és jó azonossága itt a szép és az intelligens, jó küllemű és okos, sikkes és ravasz azonossága.

Gracián röviden és tömören élezi ki gondolatait: „Az újdonság keltette ámulat a siker fokmérője.” (Az életbölcsesség kézikönyve, 3.) Ha sikerül egy újdonsággal csodálatot kiváltani, azzal gyakorlatilag már keresztülvitték, akár használható az, akár nem. Az éleselméjűség (argutia, acuitas, agudeza) az olyan csiszolt, rövid, gyakran paradox megfogalmazású mondatokban leli örömét, amelyek egy komplex gondolati mozgást tömörítenek. Ez az a fortély, amivel a tudást és a bölcsességet mint egy matematikai formulát egy pontra (pointe) hegyezi ki. És ez smart: rövid és velős, szellemes, intelligens és elegánsan formulára hozott vagy megformált.

Az okos tud és ismer. Tudathat, hírül adhatja tudását. Az intelligencia szó, elmeerő, a megértésre és tudásra való képesség alakította ki az angolban a híradás jelentését. Az Intelligence Service a hírügynökség. Amilyen mértékben gépi intelligenciára (smart machines) hagyatkozunk, hagyjuk magunkat általa vezetni, úgy mutat meg nekünk más machinációkat – a gépezet, a masina szó a görög mechané: fortély, színházgépezet szóból ered –, amelyek képesek a smart machines megfejtésére. Az intelligens ágensek kettős ügynökök. Ez smart. És megint a Gracián által leírt párbaj-helyzetben vagyunk: cselvetés és ellencsel, megtévesztés és tévedés, kódolás és dekódolás. A képzett jezsuita a Jób könyvére és Senacára hivatkozva úgy nevezi milicia contra malicia: az emberi élet hadviselés az emberi gonoszság ellen.3 Milicia és malicia csak egy betűben különböznek. Mi magunk, kettős ügynökök, a front mindkét oldalán állunk.

A smart szép és jó, ám az ismeret és a kikémleltség kettős megvilágításában. Nem jutok információhoz anélkül, hogy magamról ne adnék. A láthatatlanná válásra irányuló erőfeszítésem is árulkodó. Ebben az ambiguitásban az elegancia és smartness egy jó, intelligens megoldásnak tűnik. Az elegáns szót csaknem kiszorította a smart. Ám a matematikában és a természettudományokban még tartja magát az elegáns megoldásról szóló beszéd. Elegáns – mert jó és szép, s ha nem is igaz, de legalább helyénvaló, mindenesetre csábító. Megint láthatóvá válik a meggyőzés művészetéből való eredete.

Ha egy súlyosabb levélre 90 centes bélyeget kell ragasztanom, de ilyen nincs kéznél, a készletből egy 60 centeset, továbbá három tízcenteset bélyegezhetek fel. De elegánsabb két 45 centes bélyeg. Mert ha már darabolni kell, akkor az egyező mértékű és rövidre fogott darabolás szebb és jobb. Ha 1-től 10-ig minden számot össze kell adni, akkor lehet egyenként minden számot, vagy, minként az ifjú Gauß tette, össze lehet adni a legkisebb és a legnagyobb számot és öttel megszorozni. Ez gyorsabban megy és szebb. Gazdaságosan és esztétikailag is sikerült egy elegáns megoldás. Elkerül mindenfajta körülményességet és egy mozdulattal vagy kevés nagyobb lépéssel célhoz ér. Az elegáns megoldás rendbe teszi a gondolat- és érzékelésteret. Az elegáns beszéd egyszerűségéhez hasonlóan egyszerűségével képeszt el.

Elegáns Darwin evolúcióelmélete, mert fölöslegessé teszi a körülményességet, amit az állandó fajokat (mintha az élőlények a biológusok osztályozását követnék) és a különös életenergiát, az élet célirányosan növekvő fejlődését, meglehet az isteni tervet: az élőlények szaporodnak. Így véletlenül megváltozott élőlények keletkeznek. És a környezetükhöz legjobban alkalmazkodók a túlélők. A véletlen, variáció, szelekció, környezet és alkalmazkodás elegendő az élő természet történetének leírásához és értelmezéséhez. Nem kellenek már katasztrófák (Cuvier) a természet rendbe tevéséhez. A szelekciós nyomás maga gondoskodik arról, hogy rendbe szedje magát. A darwinizmus körüli világnézeti harcok aztán egy teoretikus modellből természettudományos dogmát csináltak. Ez megnehezíti a darwini elmélet határainak felismerését. Mert ez a teória is csak úgy képes rendet teremteni, hogy eltekint a zavaró tényezőktől

Észrevétlenül és egyszerűen

Amikor a meggazdagodottak meg akarják tanulni, mi jó és szép, az elegancia képbe kerül. Akkor elkezdik hallani: „Az igazi gazdagságnak – ahogy a valódi luxusnak is – lehetőleg észrevétlennek és csak a kevés beavatott számára érzékelhetőnek kell lennie, akik egy pillantás alatt képesek megállapítani, hogy a sötétkék gyapjúkabát egy Balenciaga-modell, ami valószínűleg ugyanannyiba kerül, mint egy bunda.”4 Az elegancia pénzbe kerül, időt kíván és le kell mondani a kérkedésről. A csendes társadalmi jelzések nem alkalmasak arra, hogy feltűnjenek a tömegtársadalomban. Erre az excentrikus viselkedés sokkal alkalmasabb.

Elegánssá nem annyira egy ruhadarab vagy ékszer tesz, mint inkább az a mód, ahogy ezeket viselik. A többszótagúság hangsúlyozza az elegancia mozgalmas jellegét. A mozgás közvetít a megjelenés és elrejtés, bensőségesség és külső viselkedés között, éppúgy, mint az azonos térben elfoglalt pozíciók, a saját személy és mások érdekei között. Elegáns a közvetítés, ha megfelelő (schicklich) és egyúttal ügyes (geschickt). A divatos chic felméri, hogy a mennyire képes az elegancia hagyományos formáit variálni, hogy mennyire távolodhat el tőlük.

Amikor a sikkes, a menő körülményességbe (formaságokba) bonyolódik vagy szociálisan érzéketlenné válik (Schickeria), az ügyesség (geschickt) egyre kevésbé veszi tekintetbe. Ekkor a hagyományos elegancia már nem képes a körülmények és a nehézségek feloldására. Az ügyességnek az ellenállást leküzdéséhez vagy az önáltatás csapdájának elkerüléséhez erőszakhoz kell folyamodnia, méghozzá egyszerűen kell megszüntetnie az ellenkezéseket és ellentmondásokat.

Kopernikusz, Kepler és Newton megváltoztatták az ég nézetét és ezáltal létrehozták a bolygópályák számításának jobb rendjét. Newtont a fejére hullott alma arra a gondolatra vezette, hogy az erő, melynek hatására az alma lehullott, az egész univerzumban hat, és a bolygókat elliptikus pályán mozgatja. A világegyetem nem egy hagyma különféle héjakkal, kamrákkal vagy szférákkal, hanem egy tér, egyszerű (ein Fach, einfach) , bár roppant méretű.5

Néha az összerámolás során sikerül a nagy egyszerűsítés. Nemcsak egy szobát lehet rendbe rakni, hanem egyúttal a házbeli szobák rendjét, az egész tér tagolását is rendbe lehet tenni. Ez rendkívüli: egy új, magában tagolt, gazdag egyszerűség.

Az új rend azonban kényelmetlen. „E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el” – írja Pascal.6 Egy új megoldás érdekében el kell engednem a megszokott és megkedvelt körülményeket. Minden megoldás higgadtságot (Gelassenheit) kíván. Hanyagságban (Lässigkeit) játékossá, elegánssá vált. Mindegyre felmerül a felszedés, kiszemelés, kiválogatás, az eleganciában, elitben és a neg-legentiában, a gondtalanságban, hanyagságban. A szedéshez és gyűjtéshez szükséges az ellenirányú mozgás, a nem-felszedés, nem-érdeklődés, hanyagolás, az elhagyás, a figyelem szórása, iránytalansága, elfogulatlansága.

A hatalommal a győztes felelősséget is örököl. Így a rendről is kell gondoskodnia, nemcsak a követői számára, hanem az egykori ellenfelek számára is. A rend nem tartós, ha nem jó, azaz: fair, helyénvaló, igaz. A felelősséggel megváltozik a nézőpont. Az önnön helyzetére való fixáltságot az kérdés váltja fel, hogy mi a megfelelő az össz-helyzet rendbetételéhez. Amiben természetesen a a saját érdekeknek is jól meg kell férniük.

A jók és szépek a a legjobbak és másoknál különbek akartak lenni. Példásan élik az ember hiperbolikus létét, egymás felülmúlását és az önfelfokozást a sportban, a katonai, technikai, gazdasági, kulturális, politikai versengésben. Ezt az elegancia elve – a könnyednek, hanyagnak, decensnek lenni kívánalma – fékezi, hogy az arányosság ne maradjon figyelmen kívül. Ez ugyanis a megfelelő mérték betartását, méltányosságot, nagyvonalúságot, igazságosságot, visszafogottságot, önkorlátozást, contenance-t jelent. A megfelelő mérték megtalálását egy konkrét helyzetben, ami az ítélőerő (iudicium, discretio) feladata. Képes a mérték és a mértéktelen megkülönböztetésére. A „megfontoltság” (Bescheidenheit) eredetileg a megkülönböztetésnek, disztingválásnak ezt a képességét jelentette, ami a saját korlátok felbecsülése révén mérsékletre hajlik. Így az elegáns megoldások a gyakorlatban ritkán mennek a végletekig, inkább elegendő mozgásszabadságot hagynak másoknak. De mennyi az elegendő?

Még egyszer düh és ragály: fenyegetés, a rend növekvő szétzilálódása. Ki a felelős a thébai pestisért? A furfangos Oidipusz megoldotta a Sphinx rejtélyét. Ám felindulásában, anélkül hogy tudta volna, megölte apját, és felindultan nem akarja hallani, hogy királyként anyját vette nőül. Felindultan a haragtól vagy a vágytól már nem is látom és hallom, mit is kíván valójában a helyzet. A tragédia az, amikor szétesik az ügyesség (Geschicklichkeit) és az illendőség (Schicklichkeit). A mértéktelenséget, amibe a hős lovalja magát, a kórus veszi körül, amely megfontoltságra (szofroszüné) szólítja föl: „Gőg (hübrisz) a zsarnok ágya.” (Szophoklész, Oidipusz király 873)

Az elegancia megkísérli, hogy a mérték és a mértéktelenség eme magasfeszültségét egy könnyű mozdulattal hanyagságban feloldja, a mérték szilárdságát, valamint a mértéktelenség mámorát és erőszakosságát egyaránt csillapítsa. Elegancia a figyelem szórása, eloldódás a valami meghatározottra fixáltságtól. Gyakran csak kevés hiányzik, szinte semmi, és egy új rend, egy tűrhető megoldás mintegy magától adódik. De a keveset az alkalmas pillanatban kell megfelelő módon mozgásba hozni. És egyszerre minden egyszerű és könnyű lesz.

Szép és jó, ám ez a nagy kivétel. Az antik tragédia és a kereszténység azt mondja, hogy egy isten kell a jó megoldáshoz (Lösung): megváltás (Erlösung). Ezzel ellentétben az elmésség (fronészisz, prudentia) megfontolt. Egy járható kiutat keres mindahány rossz megoldás képest. A jó számára hozzávetőlegesen jó. Ami hozzávethető, az passzol. Az elmésség a legjobban feltűnés nélkül működik, és becsvágyát nonchalence mögé rejti. Megoldásaival megteremti azt a láthatatlan játékteret, amelyben úgy mozgunk, mintha magától értetődő volna. Az életet számtalan elmés megoldás tette egyszerűbbé. Mivel sok tekintetben könnyebbé vált, más nehézségeket engedhetünk meg magunknak. A játékteret, amit nyertünk, rögtön újabb akadályok fenyegetik.

Cicero úgy vezeti be az eleganciát mint egy csábító nőt, akinek vonzereje abban áll, hogy nincs kikészítve és ezért természetesnek hat. Az elegancia szándékolt-hanyag, csaknem könnyelmű és éppen ezáltal erotikusan szédítő. Mentes a filozófia metafizikus terhétől, attól, hogy a szépnek jónak és igaznak kell lennie. Az elegancia a valószerűt képviseli. A retorikából jött. De meg van terhelve a társadalmi distinkció feladatával. A jókat és szépeket meg kell különböztetnie azoktól, akik nem képesek gondjaikat elrejteni.

A jók és szépek megengedik maguknak a jó és szép azonosságát, amit a retorikai megfelelés visz tovább. A nemesek jól és szépen akarnak beszélni és cselekedni. Ezáltal az elegancia az okosság övezetébe hatol. A retorika formálja a nemesi életművészet fogalmait: hanyagság, nonchalence, désinvolture. Ám az eleganciának nemcsak elegánsan kell hatnia, hanem eredményesnek is kell lennie. Nem vágja át a kellemetlen csomót, hanem egy mozdulattal oldja meg. Az angol smart egyre inkább elhódítja az elegáns fogalmi mezőjét, de még túlontúl technikai marad. Az elegancia átfogja a cselekvés és csinálás egész övezetét és megtestesíti a megoldásra irányuló szabad mozgást, amit még az előállított dolgokban is érezni.

Minél inkább gyorsan változó plutokráciák váltják fel a láthatatlan arisztokráciákat, annál inkább fenyeget az eleganciának mint társadalmi megkülönböztetésnek a konvencionálissá és tradicionálissá válása. Ama bizonyos valamire csak generációk során lehet szert tenni. Ezért rázhatná le magáról a társadalmi disztingválás terhét és lelhetne rá egyszeriségére. Nem tanít ugyanis szabályokat és módszert, hanem egyedi esetet old meg. Megtalálja az igazi megoldást a helyzet különös körülményei közepette. Ez a megtalálás és rájövés, az inventio a magas művészete. Titka a hanyagság, a mondén szenvtelenség, a diligentia és neglegentia, a koncentrálás és a decentrálás paradoxona. Az elegancia egyedülálló módon rendkívüli. Véget vet egy körülményessé vált rendnek és kezdeményez egy újat, egyszerűt. A fordulat érdekében inkább az okosságra, mintsem erőszakra hagyatkozik.

A kereszténység és a modern természettudomány feltörte az antik kozmoszt. Ezáltal a szépség és a tisztesség kiszakadt a világban való beágyazottságából. A tisztesség már nem határozza meg azt, hogy mi az igazságos, és a szépség már nem nyilvánítja ki az igaz létet. A világ a külsőben és a bensőben túl naggyá és tátongóvá vált ahhoz, hogy egészen fel lehessen deríteni és rendbe lehessen tenni. A tér idővé vált. Fényévekkel kísérlik meg mérését. Ebben az időbelivé tett és ezáltal átmeneti rendben az elegancia látható vagy észrevétlen eseménnyé válik, ahol – ügyesség és szerencse révén – a tevékenység sikerülni és maradéktalanul feloldódni látszik, és az erőfeszítés könnyedségre fut ki. Ebben a pillanatban valamennyi fenntartás elfelejtődik és a régi filozófia vágya beteljesül: minden szép és jó, tökéletes.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT Lettre Internationale 99 / 2015 tél

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Irodalom

Vladimir Jankélévitch: Das Ich-weiß-nicht-was und das Beinahe-Nichts, 2 Bde, Wien, 2009.

Werner Jaeger: Paideia, Berlin, 1934-47.

Max Wertheimer: Produktives Denken, Frankfurt, 1957.

Pierre Bourdieu: Die feinen Unterschiede, Frankfurt,1982.

Milos Vecs: Zeremonialwissenschaft im Fürstenstaat, Frankfurt, 1998.

Gerhart Schröder: Logos und List, Königstein, 1985.

Georg Franck: Eleganz. Ein Abgesang, in: Merkur 739 (2010) S. 1208-1211.

Ulrich Schulz-Buschhaus: Balzacs “Traktat vom eleganten Leben”.

1 Baltasar Gracián: Der Held, Berlin 1996, 69.o.

2 Baldesar Castiglione: Das Buch vom Hofmann, München 1986, 54.o.

3 Baltasar Gracián: Kézikönyv 13; Jób könyve 7,1; Seneca: Levelek 51,6.

4 Geneviève Antoine Dariaux: Eleganz. Brevier für die Dame, Berlin Frankfurt Wien 1964, 235. o.

5 A német egyszerűség szóban (einfach) a régi fach szó a körbefalazásra vagy arra a térre utal, ami körbe van falazva. (a ford. jegyzete)

6 Blaise Pascal: Gondolatok, 206 Brunsschvicgs / 201 Lafuma

Hannes Böhringer: Barokk jelen – Lezama Lima nyomán

szeptember 4, 2015

hannes-padon-mc3a1solat.gif

A galamb nyakának változékony szürke, zöld vagy ibolyakék színe az antik szkeptikusok számára azon feloldhatatlan érzékcsalódások alapképe volt, melyeknek ki vagyunk téve. Ahogy a galambnyak, úgy változnak az idők is, mindenek előtt a jelen, amely körülvesz bennünket.

1957-ben José Lezama Lima kubai költő megjelentet egy esszéket tartalmazó könyvet – La expresión americana1 – a latin-amerikai mitológiáról, irodalomról, zenéről és építészetről. Amerika, írja Lezama Lima, kulturálisan nyitva állt az európai gyarmatosítás előtt és kezdettől fogva saját kifejezésévé alakította át. Lezama Lima a barokk kiváncsiságról szóló esszéjében Hegellel, aki az érdektelennek találja Amerikát, szembeállítja az amerikai urat, aki élvezi országának gyümölcseit. (Latin-)Amerika egy „bekebelezőcentrum”. Itt a képzés nem munka révén (Hegel) áll elő, hanem élvezet és emésztés során. Az amerikai Señor nem hagyja magát az európai barokk által elidegeníteni és legyűrni, hanem az európai hódítással szembeni ellenállásként, mint contraconquista – ellen-hódítás – alakítja sajátjává.

A barokk kiváncsiságról szóló esszéje elején Lezama Lima két művészettörténeti munkáról tesz említést. Az egyik Werner Weisbach: Der Barock als Kunst der Gegenreformation (1921). Az amerikai barokk Lezama Lima szerint nem az ellenreformáció szelleméből, hanem az ellen-hódításból ered. A contrareforma helyett contraconquista az eredete. A Lezama Lima által nagyra becsült és gyakorolt gongórai agudeza, Luis de Gongora konceptikus költészetének éleselméjűsége és bőséges utalásai a reconquistát, Spanyolország iszlám alól való visszahódítását és a katolikus világ reformációját egybelátja és összevonja, a katolikus ellenreformációt felülmúlja a contraconquista fogalmának kitalálásával – ami az öntudatos kulturális ellenállás kifejezése; a barokk uraság forró csokoládéja mellett ül. Lezama Lima nem Európa ellen-hódítására hív fel, a contraconquista mégis hatékonnyá vált: visszatekintve az európai átalakulás megvilágító kulcsfogalma.

A Lezama Lima által említett másik művészettörténeti könyvet Wilhelm Worringer írta: Formprobleme der Gotik (1911).2 Ebben csak kevés megállapítás vonatkozik a barokkra. Számára a barokk „titkos gótika”, gótikus beszivárgás a klasszikus formába (nem feltétlenül hanyatlás, miként Lezama Lima feltételezi). Ezáltal válik duzzadttá. Jacob Burckhardt a barokkot a reneszánsz elvadult dialektusának nevezte. Nem a formák vadulnak el, mondja vele ellentétben Worringer, hanem egy vadabb szellem lesz úrrá a klasszikus formákon. Egy gótikus, barbár szellem bekebelezi őket. A formanyelvet már az európai talajon is tágították és elhasználták, mielőtt az amerikaiak még egyszer felduzzasztották és átlyuggatták volna. Worringer szerint a gótikus egy magasabb izgalmi állapot, ami nem jut megnyugvásra, nem találja határát. A barokk egy gótikus vonal – Worringer „nordikusnak” nevezi –, amit a klasszikus forma affektusnyelvébe préselnek, ám abban nem fékezhető meg; egy beszéd, ami nem tud véget érni, mert izgatottságában sosem biztos abban, hogy valóban hatásos és meggyőző.

Az ellen-hódítás Lezama Lima értelmezésében azt jelenti, művészettel, fegyveres erőszak nélkül felülkerekedni. Ennyiben az első amerikai contraconquista valójában észak-amerikai volt. Lezama Lima csak mellékesen említi Gershwint és a jazzt. Mert a jazz is már nem katonai vagy gazdasági, hanem kulturális hódítás volt. Zenével és tánccal lett meghódítva a világ. Bennük a fekete rabszolgák ritmusa és kifejezése hatja át a koloniális formát: blues, swing, soul, cajun színezi a popzenét. Hollywoodban, Kalifornia „forró tűzhelyén” az új dionüszoszi zenét mozgalmas képekbe égetik. Így két mitikus figura jön létre: a westernhős és a gengszter. Az egyik megmenti a világot, a másik tönkremegy benne.

A távol-keleti spiritualitás egy közbenső, kalifornia landolással, a csendes-óceáni partvidéken amerikanizálódva hatolt Európába: Suzuki zen-buddhizmus-értelmezése, Kerouac beatnik-zenje, John Cage zenéje. Ám ez mégsem contraconquista, mivel Kína és Japán sosem volt európai gyarmat.

Csak egy második hullámmal érkezett meg az ellen-hódítás Európába, gyakran a száműzetés tehetetlenségében. Ekkor is először zene és tánc érkezett: tangó, szamba, bossa nova, salsa; aztán az irodalom: Borges, Cortázar, Onetti, Márquez, Lezama Lima, Carpentier, Bolaño. Nem egy barokk stílusról van szó, melyet néhányan közülük művelnek, hanem a megváltozott perspektíváról, miként Octavio Paz könyve, a Vislumbres de la India (1995) esetében, ami India kultúrtörténete, öntudatos Mexico-analógiával, anélkül, hogy Európából szemlélné.

Ez a contraconquista érthetetlen volna ama európai intellektuális érdeklődés nélkül, ami Latin-Amerikának az Egyesült Államok indirekt uralma alóli felszabadítására irányul: Kuba, Nicaragua, Chile, a Fényes Ösvény és a felszabadítás teológiája, a dominikánusok és a jezsuiták misszióira való visszaemlékezés, mindenekelőtt Che Guevara pop-mítosza, a lágy arcú felfegyverzett orvos, a nyomorúságos történelmi realitástól függetlenül.

Lezama Lima a barokk kiváncsiságról szóló esszéjét Aleijadinho leprás kezéről és barokk építőművészetéről szóló dicsérettel fejezi be. Aleijadinho egy fekete rabszolganő és egy portugál építész fia – keverék, „hibrida“. A latin hybrid: az apa szabadon született római, az anya rabszolganő. A hibriditás az utóbbi évtizedek jelmondata: Culturas hibridas. Estrategrias para entrar y salir de la modernidad (Néstor García Canclini, Mexiko 1989).3 Az alcímét a barokk definíciójának lehet tekinteni: bevezetés a modernitásba és kivezetés belőle.

Itt már nem gótikáról és barokkról (Worringer) vagy reneszánszról és barokkról (Wölfflin) van szó, hanem barokkról és modernről. Ez sokkal több például modern építészetnél, amelyet még ornamens nélküli klasszikaként is értelmezhető. Jóval inkább az iparosítás, technizálás, tudomány és felvilágosodás által meghatározott haladás, amitől nem lehet leszakadni, ha valaki a többiekkel egy szinten akar maradni. A modern, akárcsak a klasszika normatív. Mindkettő magát tekinti kötelező érvényűnek. Ez megerőltető. Ezért az ember kiutakat keres, hogy képes legyen időlegesen kívül kerülni és bejáratokat, hogy újra tovább tudja folytatni. Szigorú korszakokban a ki- és bejáratokat csak titokban használja az ember, és lopva kapcsolódik ki a meghaladott, antikvált, régimódi, de kedélyes dolgokkal. Barokk korszakokban az embernek nagyobb a játéktere. A normatív formák még jelen vannak, de kitágulttá és áttetszővé váltak.

Ezzel a klasszikus és barokk előtörténete is felcsendül: a római szónokok attikai vagy ázsiai stílusa. Az attikai, klasszikus stílus olyan mint a klasszikus modern, az európai. Az ázsiai dagályosság megengedi a napkeleti, európán kívülit; például azt, amit Lezama Lima számára az amerikai barokk része, a hispano-inkát és a hispano-negroidet. Vajon Európa mennyire szigorúan európai? A gótika Worringer szerint a népvándorlás művészetéből ered. Megint népek sokasága akar Európába jutni, sokan mindenüket kockáztatják, hogy átjussanak az új limesen. A népesség újrakeveredik, hibrid, újbarokk Európává.

A hibriditás nem egyszerűen egy új, eleven, veszélyes vagy frissítő összevisszaság, hanem ami a szó veleje: szabad és nem szabad keveréke. Az európai bennszülötteket arra emlékezteti, hogy ők sem kezdettől fogva szabad római polgárok, hanem egykor maguk is alávetettek vagy bevándoroltak, rabszolgák vagy jobbágyok voltak. A rabszolgaság és jobbágyság felszámolása óta gépekkel kell együtt, nemritkán a szolgáikként, minden eddiginél többet dolgoznunk. Peter Hersche Múzsai idő és pazarlás című könyvével a történelmi barokk összefoglalását adta.4 Abban a pillanatban, amikor a barokk múzsai idő maradványai a világgazdaság konkurenciája következtében eltűnnek, és a munkával való fegyelmezés még tovább szigorodik, az európaiak is észreveszik, hogy legfeljebb félig szabadok: félig polgárok, félig alattvalók.

A kulturális és politikai keverékeket „vezetni” kell. José Antonio Maravall a La cultura del Barroco (1975)5 című könyvében leírja a vidékről való menekvés és a városiasodás folytán a 17. századi Spanyolországban kialakuló első tömegkultúrát. (A Harmincéves háború sújtotta Németország kivételt képezett Európában.) Az állam törékeny legitimitását event-kultúrával kellett biztosítani. A barokk ünnepi architektúra előrevetíti a „spektákulum társadalmát” (Guy Debord). A vidékről menekülés rég drámaian nemzetközivé vált. Bár a gyökértelenné váltak számára a mai barokk kinyúlt és lyukacsos formái a szabadság nagyobb játéktereit kínálja, ám éppen ezért az egyre nyugtalanabb állam, fegyelmező felügyelete és csendes kényszerítése révén politikai korrektségre vezeti őket. (A jelen barokk fényében a szellemtudományi kutatások nagy része is a Tudomány szentképei előtti gyertyagyújtásként jelenik meg. Mindig is kegytárgyakat produkáltak. Ma ez erősödik föl a tömegtermelésben.)

A barokk az első olyan korszak, amely megengedi a rossz ízlést és giccset állít elő, írja Maravall könyve második fejezetében. Carlos Monsiváis megfigyelése szerint a giccs vidékről, a peremekről szivárog be a metropoliszokba.6 A modern centrumaiban nem engedték meg a giccset. A haladás, az avantgard Greenberg szerint magam mögött hagyja.7 A giccs, a meghaladott, ami szívósan továbbél. Amikor a haladás kétségessé és a haladás szerinti orientálódás kérdésessé válik, teret nyernek a régi korok és formák, nosztalgikusan átszellemülve és továbbra is érzelmes színezetben. A modern az értelmet (Sinn) a haladással azonosította. Most az értelem ide-oda bolyong és túlcukrozza a meghaladottat, beváltat és jól ismertet. A túlontúl érzékletes és sokértelmű (Sinn) könnyen simul egy vezetett kultúrához. A modernitásban „kommentárra szoruló” (Arnold Gehlen) művészet maga is egyre inkább kommentálja az eseményeket és ezáltal nyer értelmet (sinnhaft).

A giccs iránti vágy, a túl sok és egyszerű értelem kívánása egy áttekinthetetlen világban megnyitja a képáradat zsilipjeit. A képek evidenciaként, túl gyorsan ígérik az értelmet. A barokk a kinyújtott, porózussá vált forma, mivel a képzelőerőt nem fogják vissza olyan határozottan, mint a premodern korokban. A képzelőerő képtermelése egyre több teret vesz igénybe és ezért kell retorikai, politikai, vallási sínekre terelni, vezetni. A reformáció és az ellenreformáció a szabadon engedett képek fölötti fennhatóságért küzdenek. Lezama Lima megemlíti a képzeleti képek alkalmazását Loyolai Szt. Ignác lelkigyakorlataiban. A szabadon engedett képeket be kell fogni. Ezért is lesz a barokk emblémák alatt álló subscriptio egyre inkább tanító.8

A képeket talányossá teszik és autoritatív módon fejtik meg. A történeti barokk egy kísérlet volt arra, hogy a középkori ordo átmenthető legyen a modern esetlegességtapasztalat szakadékán. A „semmi és a végtelen között” (Hans Jonas), középütt, dohányzójában a barokk uraságnak szüksége van a mérték és közép antik ízlésére. A helyzet ugyanis kényelmetlen.

A Gondolatokban Pascal ír egy emberről, aki tegnap még gyermekét temette, ma már a labdajáték során feledi fájdalmát. A labdából mozgókép lett, ami minden mástól eltérít azáltal, hogy a figyelmet magára vonzza. Egy statikus képnek esélye sincs egy kiállításon a videóval szemben. A képek egymástól való állandó eltérítése és a kölcsönös felülkerekedésre törekvés révén ördögi kör keletkezik, ami a képek értelmét és kifejezőerejét értéktelenné teszi. Végtére is a képek simulacrumok. Megtévesztenek. A megtévesztés (Täuschung) és a csalódás (Enttäuschung) közti magasfeszültség épp annyira barokk, mint amennyire korszerű – a médiumokra, az információs- és kommunikációs iparra és a titkosszolgálatokra tekintettel. Az illuziókeltés és dezilluzionizálás, a kódolás és dekódolás párbaja volt Gracián nagy témája. A harctól mentesítve a sifrírozás és a desiffrírozás a művészet tudós játékává válik: agudeza, gongorizmus.

A desengaño, a nagy illúzióvesztés azonban nem hullik a semmibe. A barokkban keresztény, ma egy szabadon lebegő, gyakran buddhista spiritualitás fogja föl. A csupasz semmitől a modern borzongott. Tőle akart a gyorsuló haladással elmenekülni. A vallási rezidumok (giccs?) tartják magukat, de a növekvő csalódással szemben soha sincsenek biztosítva. A bizonytalanságban, vélte Pascal, Isten létéről vagy nemlétéről fogadni kell, mint egy szerencsejátékban. Isten minden esetben rejtőző. A szerencsejáték visszatérése a barokk utolsó felcsillanása. A szerencsejátékban találkozik a véletlen kihívásának az a modern kísérlete, hogy valószínűségszámítással cselezzék ki, az isteni véletlen révén történő kiválasztottság vallásos érzésével. Időközben a szerencsejáték sikeresen beépült a modern gazdaságba.

Ha a művészet megértésre talál, a kultúra vezetésének projektjébe fogják be, de néha sikerül neki egy ellenállhatatlan kifejezés, ami – mintegy titkos gótikus vonaltól izgatottan – továbbviszi, mindenüvé.

 

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: 2000 2015 szeptember

COPYRIGHT Tillmann J. A.

1 José Lezama Lima, Die amerikanische Ausdruckswelt. Aus dem Spanischen von Gerhard Poppenberg. Frankfurt: Suhrkamp 1992.; magyarul csak egyik fejezete jelent meg: Kép, képzelet, jelkép, szókép; Latin-Amerika képisége, in: Ariel és Kalibán. A latin-amerikai esszé klasszikusai. Vál. Scholz László, Európa, Bp., 1984. 447-458

2Wilhelm Worringer: A gótika formaproblémái, in W.W.: Absztrakció és beleérzés, Gondolat, Bp., 1989.

3 Nestor Garcia Canclini: Hybrid cultures: strategies for entering and leaving modernity, U.M.P, Minnesota, 2001.

4Peter Hersche: Muße und Verschwendung. Europäische Gesellschaft und Kultur im Barockzeitalter. Herder Verlag, Freiburg, 2006.

5Maravall, José Antonio: Culture of the Baroque, Analysis of a Historical Structure, Manchester

University Press, 1986.

6 Carlos Monsiváis, Vom Cursi zum Kitsch in Mexiko. In: Sturzflüge, Nr. 36, 1992.

7 Clement Greenberg: Avantgard és giccs. In (Józsa Péter szerk.) Művészetszociológia. Bp., Gondolat Kiadó, 1986. magyarul: https://etr.mome.hu/ETR/Dokumentumtar/FileDownload?file_id=1846 angolul:http://www.sharecom.ca/greenberg/kitsch.html

8 Vgl. Maria Moog-Grünewald, Zwischen Kontingenz und Ordo. Das Emblem in Renaissance und Barock. In: Joachim Küpper/Friedrich Wolfzettel (Hrsg.), Diskurse des Barock. München: Fink 1999.

Hannes Böhringer: Lustaság, szokás, hétköznap

május 24, 2015

muessiggang1

“Nemes emberek érintkezése olyan fád mint a víz, a közönségeseké édeskés, mint az új bor” (Kínai közmondás)

“az ésszerű az az országút, ahol mindenki jár, ahol senki sem tűnik ki” (Hegel)

“A dolgok számunkra fontos aspektusai egyszerűségük és hétköznapi voltuk révén rejtve vannak.” (Wittgenstein)

“Rejtekben élj!” (Epikurosz)

“A dizájn láthatatlan.” (Lucius Burckhardt)

“Olyan bonyolult munkák esetében, mint amilyen egy város alapítása, az ember kört rajzol, vagy még inkább, a gyerekek körtáncához hasonlóan, körbe jár.” (Deleuze / Guattari)

“Semmi különös!” (George Brecht)

A szokásos a figyelem holtterében rejlik. A különös feltűnésének a hétköznapi fel nem tűnő volta képezi hátterét. Hogyan lehet a figyelmet a fel nem tűnőre irányítani anélkül, hogy valami különössé válna és ezáltal figyelmen kívül hagynánk?

Rövid idő alatt mindenütt hétköznap áll be, az új lakásban, munka közben, egy városban vagy falun, békében és háborús időszakban, kórházban, nevelőotthonban, üdülőhelyi szállodában. Az új, az ismeretlen ismerőssé, belakottá, szokásossá válik. Szokások alakulnak ki. Az élet unalmassá válik. A rutint meg kell szakítani. Ám a rutin megszakítása is hétköznapi lesz: szórakozásokat, kalandokat, nyaralásokat, eseményeket már régóta iparszerűen állítják elő és tömegesen fogyasztják. Mi tünteti ki a jó szokásokat, amelyek nem használódnak el hamarosan? Van-e a szokásoknak jó, megóvó használata? Kellene-e valamit tenni a tartósságuk érdekében?

A szokásossal való foglalatosság a filozófiában nem szokatlan. Az ókorban a filozófiát gyakran a jó szokások ápolásának tekintették. Az etikát Arisztotelész vezeti be a filozófiába olyképpen, hogy ezt a jó és helyes életről szóló tant a szokásra, a hétköznapi, szokványos magatartásra: az emberek ethoszára vezeti vissza. A morál (a latin mos = erkölcs, bevett szokás) nem előfeltétel-mentes. Csak akkor valósul meg, mondja Arisztotelész, ha az erkölcsökhöz és bevett szokásokhoz tud kapcsolódni.

Hegel se gondol mást, amikor a modern szándék-etikával szemben azt hozza fel, hogy az túl elvont és beéri egy elérhetetlen eszménnyel, a puszta kelléssel. A moralitás az erkölcsiségben, a reflektált, ésszerűnek felismert és gyakorolt erkölcs révén válik tökéletessé: mint bevett szokás, megszokás, ethosz.

Később a filozófusok a szokásosat mint életvilágot (Husserl), hétköznapi nyelvet (Wittgenstein) és hétköznapiságot (Heidegger) fedezték fel. A fenomenológia, nyelvanalízis, szituácionista kószálás (dérive), a “hétköznapi élet pszichopatológiája” (Freud) a szokásos, hétköznapi, le quotidien (de Certeau) leírásának technikája. A szokásos elrejtőzik a tudattalanba, a fel nem tűnő, észrevétlen, magától értetődő dolgokba. A tanácsadó könyvek tömege, akárcsak az újrafelfedezett életművészet a régi bölcsesség-tanokat a hétköznapi eljárások révén fordítja a jelenbe.

Talán előnyös a fel-nem-tűnő esztétikája érdekében a szokásos arisztotelészi és hegeli etikájára orientálódni. Ugyanis a bevett művészetelméletek az eredetiség és az erőltetett individualitás jegyében, a zseni jegyében állnak, s ez a gyakorlat és konvenció ellenében kerül kifejezésre. A modern individuum a művészben és zseniben szabadságában védi magát az eltömegesedéssel, a tömeghadseregekkel, a tömegtársadalommal, tömegtermeléssel és tömeges megsemmisítéssel szemben. Ez a tömegesedés elérte a művészetet is. A sztárkultusz pótolja a polgári zsenikultuszt. Egy távoli, individualitását vesztett asztrál-istenségnek kell a tömegben atomizálódott egyedet tükröznie. A hagyományokat, erkölcsöket, szokásokat leváltani látszanak az átmeneti divatok. Azáltal, hogy elterjednek, a különöst szokványossá alakítják, miközben a funkcionáló szokások, mondhatni a használatos szokások, a szokványos észrevétlenségében maradnak és csak kívülről hatnak egzotikusan. Náluk a szokványosság megőrzi általánosságát, amitől nem kell divatok révén elhatárolódni. De semmi ellenvetés a divattal szemben!

Egyáltalán vannak-e még bevett szokások, megőrzött megszokások? A modernizálás, a gyorsuló fejlődés hatástalanítja őket, feleljük többnyire. De lehet, hogy a divat és a modernizálás csak abba úszik át, ami már amúgy is észrevétlenné vált. A modernség önnön radikalitásával kapcsolatos büszkesége alábbhagyott, a tekintet kiélesedett a modern és a hagyományos, a lassúság és a gyorsaság, a régi és új összeszövöttségére. A modern kiváltotta és észlelte a tradícióval való szakítást, a határátlépést, a haladást, de a táplálékul szolgáló maradékokat nem. A művészetben a szándékolt határátlépések elhasználódtak, fárasztó szokásokká váltak. Nem őrizné-e jobban a konvenció az individuumot, amely annak eredetiségét közvetve, óvón kultiválja és ezáltal nem használja el? Ellenállásra és támasztékra találna, és a játékterekben kiküzdött szabadságra. De nem arról van szó, hogy minek kéne lenni, hanem annak felismeréséről, hogy mi van: a szokásokról – jó és rossz ambivalenciáikban.

A szokások csak megszokásként jók valamire, csak ha nehézkesek, ha nehéz megváltoztatni őket. A nehézkességben, a változásokkal szembeni ellenállásban őrződnek meg. És az embereknek szükségük van szokásokra; berendezkednek ezekben, lakályossá teszik őket, megpihennek bennük. Bennük “lakoznak“ (Heidegger). Ebben a megszokásra való rászorultságban áll az emberek konstitutív lustasága.

Ez a semmittevés, a csak megszokott ismétlése, a megszokás épületének el nem hagyása a lustaság bűnére vezet. Ez maga a derűtlenség, hogy minden szokott menetét járja vég nélkül és nem lehet rajta változtatni. Tehát abba lehet hagyni a tevékenységet és ágyban lehet maradni. Restség, szomorúság, letörtség és unalom (acedia, tristitia) áll be. Ezt a melankóliát a felismerés tétlensége töri meg, a múzsai idő, a filozófia szokása. Ha a lustaság hanyagsággal jár együtt, akkor a múzsai idő az élénkséggel. Ami a mozgalmasság örömében, az utazásban fejeződik ki. Ám az utazás is kétértelmű: szétszórtság, hiábavaló menekvés az unalom elől, de teoretikus kíváncsiság, a megismerés öröme, kutatásvágy is. Ez a megismerési eszmény az utazások és felfedezőutak révén történő képzés – Hérodotosztól Alexander von Humboldton át Blaise Cendrars-ig terjedő –hagyományának része. A kutatóutak esetében a művészet, a tudomány és az irodalom mindig szoros közelségben járt.

Tervünk a kutatóútnak ezt a hagyományát kívánja feleleveníteni és egyúttal próbára tenni. A figyelem a legkülönfélébb szokásokra irányul: a lustaság, a semmittevés nézőpontjától, a henyéléstől a múzsai időig. Ezekben gyakran rejlik csendes ellenállás a megszokott élet túlzott kívánalmaival, az egyre többet követelő gazdaság felemésztő hatásával szemben.

Létezik a kívülről kikényszerített semmittevés, a szabadidő a maga passzivitásra, fogyasztásra vezető csábításaival, valamint a munkalehetőség elvesztéséből adódó kisiklás a hétköznap rendjéből a közömbösségbe, kétségbeesésébe, elhanyagoltságba és bűnözésbe. Végül a hétköznap gondolattalan üzemszerűsége is megszokásként jelenik meg, amit az ember rest megváltoztatni. A lustaság témájában a munkafogalom válsága tükröződik: a munkából nem csak hogy nem jut mindenkinek, de magában nem is garantálja a fejlődést és a képzést, miként azt a 19. század vélte. Így a munka terhe és ezzel a tőle megválás öröme megint előtérbe kerül.

Tillmann J.A. fordítása

MEGJELENT: Lettre 67.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Készült a FAULHEIT/RESTSÉG projekt keretében

Retseg meghivo másolat

Irodalom:

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika (Bp., 1987.), Második könyv.

Johannes Cassianus: De institutis coenobiorum (Simon Árkád ford., Bp, 1980.; Pannonhalma, 1999.)

Michel de Montaigne: Esszék I. (Pécs, 2001.) XXIII. Fejezet (A szokásokról…)

Hegel: A jogfilozófia alapjai, §141 ff.;

Félix Ravaisson: De l’Habitude, Paris 1998;

Paul Lafargue: Das Recht auf Faulheit, Grafenau 2002;

Arnold Gehlen: Reflexionen über Gewohnheit, in: Ders.: Gesamtausgabe Bd. 1, Frankfurt 1978, S. 97-111;

Joachim Ritter: Die Lehre vom Ursprung und Sinn der Theorie bei Aristoteles, in: Ders.: Metaphysik und Politik, Frankfurt 1969, S. 9-33;

Josef Pieper: Zustimmung zur Welt. Eine Theorie des Festes, München 1964;

Michel de Certeau: L’invention du quotidien, 2 Bde, Paris 1990;

Eberhard Straub: Vom Nichtstun. Leben in einer Welt ohne Arbeit, Berlin 2004;

Corinne Maier: Die Entdeckung der Faulheit, München 2005.

Hannes Böhringer Agyő mélabú! Pokolba a lomhasággal és a búbánattal

május 23, 2015

escher_karoly_a_bankigazgato_furdik Escher Károly:

Bankigazgató fürdik

Az élet változik. Mégis mindegyre szokások alakulnak ki. Megváltoztathatóak, de ez nem megy könnyen. A szokások lomhák. Aminek vannak előnyei is. Nem kell minden pillanatban újra dönteni arról, hogy mit csinálunk és hogyan csináljuk. Úgy csináljuk, ahogy szoktuk: alszunk, eszünk, dolgozunk, szórakozunk. Ám a mindigugyanaz unalmassá válik. A rutint meg kell szakítani. Valaminek történnie kell! Utazás, költözés, válás, önmegtalálás, továbbképzés, hobbi, sport, szociális elköteleződés, politika. Azonban nemsokára megint itt vannak a szokások, régiek és újak, és velük a bosszúság, unalom és mélabú.

Az embernek tehát meg kellene különböztetnie egymástól a jó és a rossz szokásokat, vagy az elkerülhetetlen szokásokkal való jó és rossz bánásmódot. A jó az lenne, ami nem unalmat és levertséget okoz, hanem ellenkezőleg: elevenséggel és bizalommal jár együtt. Egész korszakok és társadalmak unatkoztak, váltak mélabússá és szétszórttá ( barokk, Fin de Siécle, mi jelenleg?)

A puszta ínség menekvést jelenthet ebből a mizériából. De orvosok, filozófusok és teológusok is orvoslást ígérnek a melankólia szenvedéseire, az akédia, a „szív restségének” vétkére, az öröm és a könnyedség elvesztésére. Vajon hatnak-e még a régi ellenszerek? A munka, ez a nagy emberi szokás, válságban látszik lenni. Hogyan viselik közeli rokonaink, akiknek nem kell dolgozniuk, a vadállatok a gyászt, korlátozást és fogságot?

A művészeket mindig is melankolikusoknak tekintették, akiket munkaláz és munkaképtelenség, önmagukban kétkedés és nagyzási hóbort, magány és pénztelenség, siker és az elismerés hiánya szorongat. A művészek példázatosan mennek keresztül mindazon, amit alapjában mindenki elszenved. Ezért megfelelő hely egy művészeti egyetem a búbánat és lomhaság nyilvános megvitatására.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: Lettre 67.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Készült a FAULHEIT/RESTSÉG projekt keretében

Retseg meghivo másolat