Hannes Böhringer: Az orgona intonációja

március 12, 2017

 Athanasius Kircher

A világ telítve van zajjal. A hangok kivételek. Ha az ember meghall egy hangot, a zajok visszahúzódnak. A hangot csend veszi körül. Hangot akkor hall az ember, amikor beáll a csend. A hang “tart” (Georgiades). Eltart egy darabig és mégis vég és kezdet nélküli. Bevégződése után tovább hangzik. A hang bizonyos mértékben belemerül az érzékelhető zajok világába – soha nem keletkezik vagy végződik zajok nélkül – majd újra kiemelkedik közülük. A lecsengése előtt újra elmerül a zajban. Hogyan hívunk elő egy hangot? Soha nem lehet pontosan eltalálni; az intonáció sosem tiszta. A kérdés csak az, hogy mennyi időre van szükségünk a zúgásból és zajból való kiemelkedéshez és egy hang kivételességének megtalálásához.

Semmi sem helyes, ha nem találjuk el a hangot. Tehát minden azon múlik, hogy megtaláljuk-e a megfelelő hangütést. Ha adva van az alaphang és a hangnem, akkor nem nehéz rátalálni a következő hangokra. De hogyan találjuk el a megfelelő alaphangot?

A zenészek hangolják hangszereiket, a hallgatóság sustorog. Zajok. A karmester felemeli pálcáját. A kórus feláll. A lárma elcsitul, csend lesz. A legapróbb zajok is hallhatóvá válnak. Minden a zene felhangzására vár. – A görög tonosz (hang) feszítettséget jelent. A hangszer húrjait feszíteni, kifeszíteni, hangolni kell. A feszültség idővel alábbhagy. A hangolás ezért azt jelenti, hogy magasra hangolni, az emelkedett hangulatra hangolódni. A koncert ünnepélyes, kivételes a hétköznapi életben.

Az emberekhez hasonlóan a hangok is kiszabadították magukat hierarchikusan rendezett struktúrájukból és egyenjogúvá, azonosértékűvé váltak. A hangok összességükben elvesztették kivételes helyzetüket. A clusterek, zajok és mindenféle egyéb hangok kivívták egyenjogúságukat. A zene felszabadított hangzás, szervezett lárma, mondja Varése. De hangzásként a lármát is intonálni kell, kivételként kell kiemelni a világ zajából és zúgásából. A csend intervallumának, “silence” (Cage), a megszakítás szünetének, a visszatartásnak kell körülvennie a zajok hangzását. Csak a csendben hangzanak föl a zajok.

Az intonáció a megfelelő hang megtalálását, a lárma megszakítását és átvezetését, a zajból a hanghoz tartó átmenetet, megszakítást és egyben a szakadás közvetítését, a hangolást, ráhangolódást és emelkedett hangulatot jelenti. Az intonáció a kezdet művészete. De mibe kezdjünk bele?

Az orgona intonál. Rövid előjáték révén a kórus vagy a

pap éneke számára megadja a megfelelő hangot. Az orgona megadja az Isten népének az emelkedett hangulatához kellő kezdőhangot; sursum corda (emeljük magasra szívünket!). Az orgona kedvelt helye a templomban a karzat. Az orgona ott Isten népének kórusát képviseli, mely a mennybéli liturgiához, az angyalok kórusához, a mennyei seregek mindigtartó dícséretéhez, a háromszor-szent akklamációjához csatlakozik.

Az orgona intonál és képviseli a kórust, az énekben a kórussal váltakozik. Maga az orgona egy többszólamú kórus. Az éneket kísérő hangszer szerepe a liturgiában nem oly döntő, mint az intonáció és a képviselet.

Az orgona egy kórus, a kórus (görögül khórosz) pedig eredetileg körtánc. Az emberek összegyűlnek, gyülekeznek, majd kört alakítnak és megfogják egymás kezét. A kör forgásba kezd. Intonáció. A khórikus körmozgás megfelel a hang periódikus színuszformájú hangzásfolyamatának. Az első körön belül egy második, egy harmadik keletkezhet és foroghat ellenkező irányba. Az alaphangból következnek a további hangok. A kör közepén szólisták léphetnek fel. Egy hangjáték, egy színjáték keletkezik. A táncolók és éneklők köre befelé fordul. A kórus körülveszi a játékteret, az ünnep, a tánc, az eksztázis és kivételesség terét, behatárolja és megerősíti a normalitással és a hétköznappal szemben.

A dithürambikus kórusból keletkezik az attikai tragédia. A kettősség, amit Nietzsche lel benne, a mérték és mértéken túlmenő, az apollói önkorlátozás és dionűzoszi őrjöngés kereszteződése már magában a kórusban is megvan; emberfal és támolygó tánc egyben. Ezen az eleven falon belül az egyes ember kilép magából, egyediségéből és eggyé válik a rajongó kórussal. A kórus közepén, a tragikus hős maszkjában, véli Nietzsche, Dionűzosz rejlik, a halandó isten, akit széttépnek, s aki Krisztusnak, Isten fiának előképe, aki emberré lett, meghalt és helyettesítő halálával kiszakította az emberiséget a halál vég nélkül gyűrüző kötelékéből. A tragédia fogva marad benne, csak periódikus megkönnyebbülésen megy keresztül azáltal, hogy a nézők kórusában “rettegést és jajt” ébreszt (Arisztotelész). A tragédia tenorja a panasz, az eukarisztiában a himnikussá fokozott dícséret uralkodik, ujjongás, emelkedett hangulat, hála és köszönet a kivételért, az alvilágból és pokoli lármájából való kivétetésért: intonáció, egy dicsőitőének felcsendüülése.

Az orgiasztikus tánc dionűzoszi hangszere a nádsíp, a fuvola (aulosz). A késő középkori táncőrület, a vitustánc és a tarantella révén még a duda társul hozzá. A barokk orgona a nádsíp és a duda apollói szelíditését, kórus általi megfékezését, a dudasípok mechanikus kórusát jeleníti meg. Az orgona az orgiasztikus sípokat egy olyan zene szigorú affektusnyelvének veti alá, melyben a teremtés analógiájára “minden mérték, szám és súly szerint” rendezett.

Az orgona nagy korszaka a barokk. Későbbi korok és a nagyobb hangszíngazdagság és dinamika iránti igényük számára az orgona mechanikája már nem elegendő. Vezető szerepétől megválik a “pianoforte” és a szimfónikus zenekar javára. úgy tűnik, mintha az orgona éppen ennek a fejlődésnek állna ellen és kitart szigorú architektonikája mellett, hogy az orgiasztikus sípokat kórusszerűen körülkerítse. Az orgona továbbfejlesztésére, az újabb hangzásképzetekhez igazítására irányuló olyan kísérletek, mint amilyen a 19. század végi koncertorgona és a Wurlitzer-orgona, az ifjúsági mozgalmak és a reformpedagógia széles áramában orgona-mozgalmat indítanak el. Ez újra ráeszméltet a barokk orgona eszményére: a modern, abszolúttá és autonómmá vált művészetet újra liturgikusan, a kultuszban és az egyházi évben kell lehorgonyozni, az emberek eltömegesedésé és tömeges elegyedülésének a kórusközösségben (kórusmozgalomban) kell elejét venni.

Az egyes ember kilép magából, amikor betagolódik egy kórusba. Benne másokkal összhangban mozog. A kórus lehet polifón, disszonáns vagy atonális, mégis összjáték és összehangzás. A kórusban az egyes ember már nem magáért beszél. Magából kilépve nyilvánossá, mindközössé, általánossá vált. A kórus képviseletet jelent. A kórus egy népet reprezentál, a tragédiák kórusa a városi népet, a templomi orgona pedig Isten népét.

A filozófusok házukból kilépve Athén városába lépnek be. Egy téren találkoznak, együttállnak egy körben és egymással beszélnek. Kórust képeznek, egy kört, ami védi közös beszélgetésüket. A kórus sokszólamú, a beszédek ellenpontozottak, dialektikusan egymásra vonatkoznak. A kórus nyilvános. Bárki odaléphet, beléphet és közölheti mondandóját. A beszéd azonban befelé irányul, a kör nyílt középpontjába mondódik. Itt csend honol. Az utca lármája megtörik az emberfalon. A kórus kerítést képez a játéktér körül. A szavakkal űzött filozófiai játék kényes, egy kiszakított mondat könnyen félreérthető. Csak mások kontrapunktikus véleményével concertálva hangzik valódi hangján. Végsősoron e polifónia összhangja a lényeges. Filozofálni azt jelenti: együttfilozofálni, közös hangnemet találni, melyben egymásnak ellent lehet mondani; a filozófia egy nyelv-cluster, ami hangzik.

A filozófusok maguknak való népecskét alkotnak, ám az emberiség nevében beszélnek. A filozófia Görögországban keletkezik, de hamarosan, a hellenizmusban áthágja a nemzeti határokat. A filozófusok hellénekből és barbárokból álló kórusa azt a várost reprezentálja, melyben a filozófusok laknak: a világot (kozmopolisz). A kereszténységet zsidók és pogányok egyháza alkotja. Az egyház egy népgyűlés (ekklézsia). A nép egybegyűlik és énekeket, zsoltárokat, dicsőítőénekeket és panaszdalokat énekel. Siratja a Szövetséget, amit Istenükkel kötött. Ez a közös Szövetség az, ami egyáltalán népet alkot a sokaságból. A Szövetség azonban állandóan veszélyeztetve van, gyakorta felbomlani látszik. A kötelék elvesztésének közös tudata köti össze a népet. A veszteség siratása Isten rejtett, romolhatatlan jelenvalóságát szólitja elő, a sirám az Ur fenségességének dicsőítő énekébe fordul át; a mélységből felhangzó kiáltás ujjongásba csap át. A veszteség és újraelnyerés kettősségében siratás és dicsőítés övezi Isten meg nem jeleníthető, mindigtartó jelenvalóságát, a beteljesült jelent.

A dícsőítés és panasz e religiózus ellenpontjának a filozófusok kórusában a fogalmi apóriának, a kudarcot valló fogalomnak a világ csodálkozó szemléletébe történő átcsapása felel meg. A filozófiai próza poétikussá és himnikussá válik (Platón, Kleanthész, Lukréciusz). A filozófia bölcsességet és tudást reprezentál az elvesztésén érzett tartózkodó panaszban, valamint váratlan jelenlétének dicsőítésében – a csak dadogva artikulálható kontemplációban. A kereszténység fokozza a felhangoltságot és a filozófiai univerzalizmust: bárki beléphet a kórusba, e város polgára lehet, mert ebből a népből senki sincs kizárva. Az egyház kivétel a népgyülések között, “kiszólított” (ekklészia) a mennyei Jeruzsálembe: a dícsőítőének himnikus fokozása, az önmagából való kilépés khórikus eksztázisának fokozása, felhágás Jákob ama lajtorjáján, mely Isten megtestesülése révén eresztetett le .

A keresztény templom intonáció, előjáték, ráhangolódás az angyalok kórusára: “Dícsőitése a mennynek és a mennyek mennyének és minden hatalmának, napnak és holdnak és a csillagok, földek és tengerek kórusának és mindannak, ami bennük leledzik és a mennyei Jeruzsálemnek, az ünnepi gyülekezetnek…” (Jakab-liturgia). Felhangoltság, csendesség az evilág spektákulumában, átmenet a kiáltásból az énekbe, a lármából egy kitartott hangba, az idő kiiktatása, az örökkévaló megelőlegezése a mulandóban.

Az angyalok “egy szólamban” énekelnek. A legmagasabb formában, az uniszónó énekben megszűnik a hangok sokasága. A gregorián korál angyalszerűen-egyszólamú. Szerzetesek éneklik, akik az angyalok példájára élik életüket (angelikosz biosz). A neumák, a gregorián ének ritmikus és melizmatikus díszitményei idővel már nem a magábaemelt sokféleséget és teljességet, az Egy tökéletességét és egyszólamúságát jelenítik meg. Az Egynek ezért le kell ereszkednie, a többszólamúságban kell kifejeződnie. A többszólamú protestáns orgonakorál a középkori népi muzsikából keletkezik. A barokk zene az alaphang Egy-gyét matematikai arányok és zenei intervallumok (prím, oktáv, kvint, kvart stb.) sorozataként, az Egy tökéletességének fokozataiként bontakoztatja ki. A hangok azt a számot és mértéket szólaltatják meg, melynek alapján a világ megteremtetett: harmonia mundi. A muzsika hangzó matematika, felcsendülő kozmológia és teológia. A hanglétra Jákob létrája, a mennybéli Egy és a földi sokaság közti közvetítés, melyen angyalok járnak fel és le. Számos orgona angyalszárnyat formáz, a sípok lépcsőzetesen emelkednek a középrész felé.

Isten nem órásmester, aki a világot olyan gépezetnek (machina mundi) teremtette, mely magától megy mindaddig, míg le nem jár; Isten orgonaépítő és orgonista egyben – írja Athanasius Kircher. A világ egy orgona, melyen Isten szakadatlanul játszik. Mi vagyunk a sípjai, és minden pillanatban (“okkázionálisan”) Isten fújja belénk lélegzetét, az életünket. Tehetünk-e annál jobbat, mint hogy szüntelenül hálát adunk neki és dicsőítjük őt! Az orgona az egyházat és a világot reprezentálja, mivel bennük az isteni orgonista önnön magát jeleníti meg.

Az orgona az egyházat mint kórust reprezentálja, a kórust orgonakorálként helyettesíti. Az orgona az énekesek és zenészek kórusa, a “mennybéli canticum” elővételezése. Az orgonasípok az instrumentumok és a vox humana hangzását utánozzák. A hasonlóság többé vagy kevésbé sikerül. Elsősorban azonban nem imitációról, hanem reprezentációról van szó. Képviseletről. Az orgona a hangszerek és az emberi hang khórikus közössége helyén áll. Mivel mindeme hangokat regisztrálja és egyesíti magában, a hangszerek királynőjének számít és ekként, akárcsak a számológép (Pascal, Leibniz) és az állam (Hobbes) egy barokk machina machinarum. A gépezetek gépezete, a gépnek egészen a mesterséges emberig, a homme machine-ig menő fokozása. Praetorius az orgonaszekrényt az emberi testhez, a billentyűket a fogakhoz, a sípokat a légcsőhöz és a torokhoz, a fújtatót a tüdőhöz, a légáramot pedig az ember pneumájához hasonlítja.

Az orgona egy gép. A gép és az orgona (görögül mechané és organon) ugyanazt jelentik: szerszám, készülék, segédeszköz. A gépezet az emberi okosság és fortély, (metisz, mechané) mű(-szer: ergon, organon), mindenek előtt hadi- és szinházi gépezet. A szinház a nézők megrendítésére irányuló hadigépezet. A nézők belső erődítményét időről időre le kell rombolni ahhoz, hogy a káros szenvedélyektől megszabaduljanak, mondja Arisztotelész. A szenvedélyek a hérosz helyettesítő sorsán érzett borzadás és siratás során, a kórus sirámában űlnek el.

A tragédia a gépezetet orgonává fordítja vissza; egyszerre gépezet és a gépezet katasztrófája: az emberi mechané átfordulása az amechania ellentétébe, a tehetetlenségbe. A tragédia végén a hős vesztén van (halálát leli): Xerxész, perzsa király, a világ leghatalmasabb embere számlálhatatlan katonával és hadihajóval vonul Görögország ellen, majd egymagában és verve tér vissza (Aiszkhülosz: Perzsák). A szárazföldi sereg hagyta magát tengeri kűzdelembe téríteni. A szétszéledt, megrongálódott, átlyuggatott hajók tömege fuvolává válik (alvusz = hajógyomor, az auloszból = fuvola), kórusba gyűlnek és a perzsák népét helyettesítendő siratóénekbe kezdenek.

A gépezetek tönkremennek, az ember mechanéja kudarcba fullad. A hibás gépezetből orgona (organon, organum: mindennnemű eszköz gyűjtőfogalma), zeneszerszám, a siratás eszköze lesz. Fájdalomkiáltás hagyja el a fuvolává vált gépezet nyílását. A siralom jelenti a praktikus élet átlépését a teoretikus, kontemplatív életbe. A felforrósodó fájdalomkiáltás a dícsőitőéneket intonálja. A sirám a kilátástalan helyzet rezignált segélykiáltása. Senki sem segít. A cselekvésnek vége: siratni, sírni – megkönnyebbülés. A gépezet lármája elhalt. A csendben egy felpillantás: semmi sem hiányzik. Minden itt van, angyalkarok énekelnek.

Mindez teória: kivétel, a praktikus élet felfüggesztése. A praxis hiányára, a gépezet nyílásába fénysugár vetül. A csendben kivehetővé válik egy hang. Kontempláció: a mennybéli Jeruzsálemet nem lehet lerombolni, nem kell helyreállítani, csak elénekelni lehet. A praxis katasztrófája teóriára, panaszának és dícsőitésének kontrapunktikájára vezet. A gépezet orgonává válik.

A templomi orgona megmarad a modernitás küszöbén. Ezért is folyamodnak hozzá modernitásellenes mozgalmak. Az orgona egy olyan művészet jelképévé válik, mely feladja a modernitás során kivívott autonómiáját és megint olyan szolgálatot vállal, mely liturgikus. Ćm az orgona egyszersmind maga is intonálta a modern művészetet és technikát. Ezért nem is vitatták soha liturgikus rendeltetését. Az ortodox egyházak az orgonát, mint Isten népének mechanikus helyettesítőjét, mindmáig elvetették és tiltották. Az orgona borzadály kelt, képes a kórust mint Isten népét, és ezáltal az Egyházat, Krisztus misztikus testét képviselni, és így azt végsősoron pótolni is. A gépember képviseli és pótolja az istenembert mint Megváltót. A technika és a művészet megváltó szerepre tesznek szert. Az Isten és ember közti önzetlen Közvetítőt médiumok váltják fel, melyek indusztrializálják és esztétizálják a világot, és magukat e folyamat során abszolutizálják.

A művészet a gépezet tragédiája, a szerencsésen kudarcot valló technika. Az összeomlott instrumentum felszabadul az instrumentalitás terhe alól és könnyűvé válik: zeneszerszámmá. Ćm maga a zene, amit rajta játszanak, a művészet is instrumentum, szerszám és szolgálatba állítják. A szolga azonban nélkülözhetetlenné teszi magát: így válik úrrá.

A templomi orgona előjátssza a művészetet mint modern, polgári valláspótlékot. Noha már nem vált meg, de időleges megkönnyebbülést, tehermentesítést képes kiváltani, kivételességet teremt a technizált, kiszámított és igazgatott, gépezetek uralta világban. Az érzelmek eloldódnak az üdvtörténet drámájától, elvesztik a teóriára és a kontemplációra (matematikára és kozmológiára) támaszkodó tartásukat. A hangoltság már nem harmonia mundi, hanem homályos, szertelen érzés. A művészet organona már nem intonálja a panasz és a dicsőités szigorú ellenpontozottságát, a felhangoltságot, hanem hangulatokat intonál, az érzések, világnézetek, tonalitások, dikurzusok, olvasmányok pluralitását. A valláspótlék végül civilvallásossággá válik. Az egyes ember egyre kevéssé képes kikerülni a művészet politeizmusa előtti áldozás kötelezettségét. A művészet tehermentesítő és kivételteremtő, képző, új hangulatokra való ráhangolódást elősegítő, a hangoltságok egyidejű sokféleségével szemben toleranciateremtő szerepe egyre inkább a számított és igazgatott világ összháztartásának részévé válik. A számítógép, a technika, az állam és a művészet egyetlen machina machinarummá válik, egy önszabályozó sampling-berendezéssé, mely a sokféleségben rejlő különbözőséget és ellentétességet már nem montírozza össze keményen egymás ellenében, hanem mint szinezetet hagyja egymásbaáradni és összecsúszni.

Az érzések hangoltsága megteremti saját alapját és – mindennemü kifogás ellenére – kitart mellette mindaddig, amíg szét nem foszlik és egy másik alaphangra nem talál. A megfelelő hangra és a helyes hangolásra vonatkozó kérdés már nem vetül fel. A hangoltság magához igazítja a világot és belőle csak azt tekinti valónak, ami megfelel neki: egy sample-t, valamit, egy kis darabkát, próbát, mintát valamiből, semmi különöset, kivételeset, valami esetlegesen és véletlenszerűen kiválasztottat. Ezt a sampling-berendezés letapogatja, az érzékelteket számoszlopokká forditja le, majd integrálja és így a visszfordítás során képes a mintából tetszőleges darabokat előállítani. Egy Sound-Sampler felvesz pár hangot, kiszámítja hangszínét és ezzel aztán képes minden lehetséges hang eljátszására, hangszínek keverésére, hangolására: egy olyan orgona, mely képes bármely lehetséges hangzás szimulálására.

Ez a gépezet hangok helyett ugyanúgy képes hangulatokat előállíani. Szúrópróbákat vesz a véleményekből, integrálja és azokat felívelő vagy hanyatló trendjük publikálása révén felerősíti. A demoszkópia is a sampling-technikát alkalmazza: a közvéleménykutatás, a nézettségi mutatók uralma; tévédemokrácia, Feed-Back, visszacsatolási technikák, rekurziós formulák. Megszűnt a gép tárgyszerűsége, obketivitása; a gép médiálissá vált. Az emberek részesednek a gép működésében, részt vesznek benne, a részévé váltak.

A gép emberré válása az ember bekebelezése révén, az élet és a társasság tulajdonságainak elsajátításán keresztül megy végbe. A gép organizmussá, kommunikációvá, kórussá válik. A kórus, a kommunikáció és az organizmus pedig gépiessé. – Kezdetben szinte semmi sincsen, csak valami, egy hangulat talajtalansága; kissé lesűllyed a légnyomás, a hangoltság alábbhagy és áramlássá erősödik. Kibontakozik egy hullám, aztán elűl. Az alkotórészei közti kommunikáció összeomlik. Szenzoraik mindaddig kölcsönösen letapogatják egymást, mígnem újra közös hullámhosszra akadnak, hangulatokra, melyekre ráhangolódhatnak. új áramlás keletkezik, mely egyre több alkotórészt ragad magával; elterjed egy hangulatklíma, a “hajlam” a ráhangolódásra. A hangolás már nem támaszkodik egy létra (klimax), egy hang- vagy Jákob-létra fokaira; alaptalanná vált, hajlandósággá (klima), amibe az ember belecsúszik; vonzalommá, hogy valamire ráhangolódjon.

Kibontakozik egy hullám, alkotórészek raja keletkezik, majd saját dinamikára tesz szert; mesterséges élőlénnyé válik és önállósítja magát: egy élő gépezet, mely megmarad a hangoltságok, az érzések és ráhangolódások, az önletapogatások és -kiszámítások ingatag egyensúlyában. A gépi organizmus a pénzáramlások klímájában válik az emberhez leginkább hasonlóvá: rendkívül hangulatérzékennyé és ingataggá, bizalmat igénylővé, szeszélyessé és riadttá. Az embereknek folyamatos keresletükkel kell az arany óriásborjú kedélyét, melyből részesülnek, szinten tartani.

A labilitás felerősíti a bukás, az összeomlás veszélyét. Az ingatagság érzete stabilizálja a gépi organizmust. A hibalehetőségeket idejekorán felderítik és kiküszöbölik. így aztán nagy gondok nem támadnak. Javítható egységekre bontják le, tolerálható dimenziókba kicsinyítik le és privatizálják. A gépezet hibát keresve folyvást letapogatja organizmusát, állandóan mozgásban van, hangoltságát ellenőrzött hullámzásban tarja. A leállás a végét jelentené, ezért kell mindenáron kiküszöbölnie.

A gépember csak majdnem-emberré válik. Megtanul érezni és számolni, szóhoz azonban nem jut. Pedig alighanem az a legnagyobb nyomorúság, ha a nyomorúság nagysága nem tud szóhoz jutni. Marad a mizéria kicsi, privát formája. A sampling-gépezet minden lehetséges hang, hangolás és stílus szimulálására képes, orgonaként azonban néma marad. Nem engedheti meg magának a csendet. így aztán önnön zaját nem panaszkiáltásként, az intonáció nyers kezdőlármájaként, krákogásként, mint beszédhezkészülődést érzékeli. Az emberi nyelv talán nem egyéb, mint egy intonáció panaszos kezdőzaja. A sampling-gépezetnek mint machina machinariumnak az a hiányossága, hogy eggyéolvadt; nem képes megkülönböztetni szenvedve működő és működésképtelen mivoltát. A sampling-gépezet összemossa az embertömeget és a kórust (volonté de tous és volonté générale, mondta volna Rousseau). Mivel nem tesz lehetővé leállást, nem is képes a kivétel érzékelésére, ami körül kórus gyűlhetne össze. A kórus a kivételes és a normális megkülönböztetése és ennek a megkülönböztetésnek a megszilárdítása. Ezért kell, a Semple-t Example-lé fokozni és felhangolni. Az Exemple, az exemplum egy exemptio: a kivétel példa és minta, nem a szokványos eset, hanem a rendkívüli, a példakép, nem a megszokott. A kivétel reprezentatív. A reprezentációra és a helyettesítésre kivételes helyzetekben kerül sor. És hatalma a kivétel helyreállításában mutatkozik meg; a száguldás feltartóztatásában, a lárma elhallgattatásában és a csend intervallumában egy rendsziget előhívásában. Ilyenek az egész számok arányai, a hagyományos hanglétrák, vagy az ingatag áramlásegyensúly a kaotikus örvénylés határán, a hangzás-cluster mint a harmonia mundi jele.

Leviathan, a bálna; az állam, mint rendteremtő hatalom csak kivételes állapot idején, méghozzá egyre ritkábban lép színre. Ćltalában a mélységben rejtőzik és átengedi a terepet mítikus ellenpárjának Behemótnak, a simulékony sárkánynak. Behemótnak ugyanis már nem a felkelés és a polgárháború, miként Hobbes vélte, hanem a már nem megfogható különbségek Khimérája, ami gépezet és organizmus, művészet és természet, élet és halál, individuum és partikulum, realitás és fikció, eredeti és másolat, sampling, szimuláció szétfolyása és egymásbacsúszása. Behemót testesíti meg a világ szimulakrumát, a világot mint hullámjelenséget, mint tűnékeny hangulatképet, mint zajok zűrzavarát. Az állam hatalma képes a zajokat egy időre elcsendesíteni. Ćm erőszakkal kell elnyomnia azokat. A kontempláció és az intonáció megszakító szünete azonban átalakítja a zajokat: maguktól csendesednek el. Üres térség keletkezik, miként egy kórustól övezett körben. Benne a megszokott is kivételessé válik: szárnyaikkal repdesve felszáll egy madárraj és köröz a tér fölött. Egy alaktalan, állandóan változó alakzat találósképe. A raj összetett és mégis egy, egyszólamú és többszólamú. Kórus, organikus orgona, egy cluster intonációja. – “Ki ad nekem szárnyakat mint a galambnak, hogy a magasba emelkedjek és nyugalomra, csendre leljek?”

•••

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: Hannes Böhringer: Kísérletek és tévelygések, Balassi Kiadó, 1995.

COPYRIGHT ford. Tillmann J. A.

•••

Irodalom

Jacques Attali: Essai sur l’économie politique de la musique. Paris, 1977.

Dom Bedos: Die Kunst des Orgelbauers (L art du Facteur d Orgues, 1766-70) 1-2.k. Lauffen,1977.

Frans Brouwer: Orgelbewegung und Orgelbewegungen. Utrecht, 1981.

Ernst Wolfgang Böckenförde: Staat, Verfassung, Demokratie. Frankfurt, 1991.

Karl Christian Felmy: Die Deutung der göttlichen Liturgie in der russischen Theologie. Berlin-New York, 1984.

Suso Frank: Angelikos Bios. “Engelgleiches Leben” im frühen Mönchtum. Münster, 1964.

Handwörterbuch der musikalischen Terminologie. Wiesbaden, 1984.

Thrasybulos Georgiades: Nennen und Erklingen. Die Zeit als Logos. Göttingen, 1985.

Willibald Gurlitt: Musikgeschichte und Gegenwart 1-2.k. Wiesbaden, 1966.

Hans Klotz: Über die Orgelkunst der Gotik, der Renaissance und des Barock. Kassel-Basel-Tours-London, 1975.

Josef Kroll: Die christliche Hymnodik. Darmstadt, 1968.

Jean Leclerq: Wissenschaft und Gottverlangen. Zur Mönchstheologie des Mittelalters. Düsseldorf, 1963.

Olivier Messiaen: Musique et Couleur. Nouveaux Entretiens avec Claude Samuel. Paris, 1986.

Eric Peterson: Theologische Traktate. München, 1951.

John P.Pierce: Klang. Musik mit den Ohren der Physik. Heidelberg, 1989.

Klaus Ploch: Sampling. München, 1988.

Die Geschichte der Orgel zwischen Magie und Ratio, in: Berliner Orgel-Kolloquium (Walcker-Stiftung, Heft 12.) Murrhardt, 1990.

Carl Schmitt:Der Leviathan in der Staatslehre des Thomas Hobbes. Köln,1982.

Bernard Sonnailon: Die Orgel. Vom ZAuber eines Instruments. Stuttgart, 1985.

Jost Trier: Wege der Etymologie. Berlin, 1981.

Hannes Böhringer: I like simplicity

január 31, 2016

Ha az ember nem szereti az egyszerűséget, nem tud vele mit kezdeni. Rögtön a gyengéi jutnak eszébe: szimpla és primitív; hogy túlontúl leegyszerűsítő, redukcionista. Ez rettenetes. Lehet, hogy egy simplificateur terrible, borzasztóan leegyszerűsítő vagyok. Ha azonban az ember rátalál az ízére, akkor az elégnél többet talál, mivel az egyszerűség nem szegényes, hanem gazdag.

De mi is az egyszerű? Ez bizony nehéz kérdés. Hogy mi az egyszerű, nem válaszolható meg egyszerűen, hanem csak bonyolultan. Egyszerűre fogom: a nyelvhasználatból indulok ki. Az „egyszerű“ gyakran határozószóként használatos, mint egy módusz, valamilyen cselekvésnek a módozata. Például: egyszerűen csak kezd el. Ne körülményeskedj, ne készülődj neki hosszasan, fontolgatás helyett fogj hozzá a dologhoz! Avagy: egészen egyszerűen menj csak végig az utcán, a második lámpánál balra, aztán megint egyenesen. Körülbelül egy fél óra alatt oda kell érned. Avagy: ne köntörfalazz, egyszerűen mondj igent vagy nemet! Jössz, vagy nem jössz?

Az egyszerű ezekben a példákban annyit jelent, mint rögtön, direkt, egyenesen; kerülők, körülményeskedés, térben és időben tett kitérők nélküli. Ám könnyebb ezt a közvetlenséget mondani, mint megvalósítani. Mindenütt akadályokba ütközünk. Az okosság és az udvariasság azt kívánja, hogy tekintettel legyünk ezekre az akadályokra; hogy ne zúdítsuk másokra, hogy ne akarjunk fejjel a falnak menni; hogy kerülő utakat tegyünk és várjunk a megfelelő alkalomra annak elérése érdekében, amire törekszünk. Kerülőúton gyakran könnyebb menni, mint egyenesen előre. Természetesen szinte minden körülményes és nehéz. De néha adódik olyan pillanat, amitől kezdve minden egyszerűvé válik. Az egyszerű itt azt jelenti könnyű. Először nehéz és fárasztó volt, és aztán mintha magától ment volna. Egészen könnyű és egyszerű volt. A matematikában elegánsnak nevezik az egyszerű a megoldásokat, mivel fölöslegessé teszik a hosszas és körülményes számításokat, mert lerövidítik az utat és egyenes eredményre vezetnek.

A legszebb az, amikor egy bonyolult csomó mintegy magától megoldódik, amikor végül egyszerű a megoldás. De ez nem feltétlenül van így. Az egyszerűség is megtéveszthet. Csábító lehet. A megoldások mindig csak részmegoldások, és új problémákat okoznak. A művészet abban áll, hogy kiválasszuk azokat a részeket, melyek egy egészen jó, sőt talán elegáns megoldást is lehetővé tesznek. Az, hogy végül valamennyi részmegoldás eredményre vezet-e, nem eldönthető, legfeljebb fogadni lehet rá. I like simplicity. A magam részéről a tétet az egyszerűségre a végén tenném.

A nyelvhasználat mellett az etimológia kínál könnyű értelmezési lehetőséget arra, hogy mi az egyszerűség. A német egyszerűség szóban (einfach) a régi fach szó a körbefalazásra vagy arra a térre utal, ami körbe van falazva. Egyszerű egy szoba, egy cella, amiben a legfontosabbak vannak összegyűjtve: ágy, szék, asztal, kályha, láda, talán még néhány könyv, virágok egy vázában. A fölösleges irányába az átmenet folyamatos. Az egyszerű görög és latin szava, haplousz és simplex, a plekto vagy plicto = hajtogatni, redőzni igéből ered. Minden egy hajlatban, egy hajlékban egy sátorban, további hajlatok nélkül; közbülső falak nélkül beszélni és cselekedni, szándékok és hátsó gondolatok nélkül mondani és gondolni, lenni és látszani.

Németül az egyszerű (einfach) helyett az együgyű (einfältig=egyrétű) is mondható. Ez a régi szó megtartotta a sancta simplicitas vallási jellegét, és a naiv, korlátolt, buta jelentését veheti fel. Akár egyszerű vagy együgyű, arról van szó, hogy az élet gazdagságának az egyszerűségben veszteség nélkül vagy méginkább nyereséggel találjunk helyet. Itt az egyszerűség mintegy az erények koszorúját gyűjti maga köré, mintegy körbefalazott térségbe: egyenesség, közvetlenség, nyíltság. Amihez bátorság kell. Az egyszerűség azáltal tesz szert könnyűségre és eleganciára, hogy sikerül a komplikált, nehéz dolgot nehézség nélkül feloldania. Az egyszerűség nem utolsó sorban szerénységet jelent. Ami nem csak kisigényűség és mértékletesség. A szerénységben benne rejlik a discretio, az ítélőképesség, a megkülönböztetőképesség; a képesség annak megkülönböztetésére, mire van szükségem és mire nincsen; a fölöslegesnek az a feltétlenül szükségestől való megkülönböztetése az egyes esetekben, továbbá a legnehezebb: a megkülönböztetésre önmagában; hogy mit vagyok képes megkülönböztetni és mit nem, mi áll a hatalmamban, és mi nem. Csak ez teszi a megkülönböztetést megfontolttá és tartózkodóvá.

Az egyszerűség nem tülekszik, nem feltűnő. Többnyire csak a második pillantásra vevődik észre. Ez szerénységéből adódik. A valódi egyszerűség ritka, valami különös, ami keresztülhúzza és felszámolja magát: semmi különös, fel nem tűnő, csaknem hétköznapi, szokásos. „Nothing special“ – ez volt a Kölnben élő amerikai művész George Brecht (1926-2008) egyik vezérmotívuma és kulcsfogalma. Ő egy csomó kartont írt tele kis eventekre vonatkozó utasításokkal. Ezek egyike így szól: Three telephone events: When the telephone rings, it is allowed to continue ringing until it stops. / When the telephone rings, the reciewer is lifted, then replaced. / When the telephone rings, it is answered. (1961)

Semmi különös. Egy telefon csöng, az ember felveszi vagy nem veszi fel vagy újra leteszi. Az ember csinálja, amit egyébként is csinál. A művészet olyasvalaminek tűnt, mint ami különös, szép, autonóm, elválasztott, elkülönített a hétköznapi élettől, ami gyakran nem szép és ritkán öntörvényű. A fluxus, az a művészeti mozgalom, amelyben George Brecht is részt vett, feltételezi a művészet különösségét és a szokásos életkörülmények közé akarja visszavezetni, hogy a szokásos világító erejűvé váljék. Ezért kell a művészetnek semmi különössé válnia. Ám a semmi nem egészen semmi, hanem csak szinte semmi. A művészet megkülönböztetése és különössége egy újfajta figyelemmé és magatartássá válik annak irányába, ami történik – a kis vagy nagy eseményekre, vagy eventekre irányul.

Az egyszerűség legnehezebb pontja az egy; a szem a szemelből vagy a simile a simplexben. Mindaz, amit látunk, diszkrét, eltérő valami mástól és szinte mindig különböző magában is; összetett, tehát szigorúan véve nem egyszerű. Az egyik oldalán összeragasztott, borítóval ellátott lapokat egy könyvként érzékeljük, a lámpákkal és kerekekkel bíró pléhdobozt pedig mint egy autót. A sokféleséget ezekben az egyekben csak másodsorban látjuk meg. Ez az egy elsőbbségére utal. Az egység azonban rendszerint csak a részek összetartása. Dologként nem érzékeljük az egyszerűséget.

Az egyszerűség egy módusz, modestia, a szerénység, amely visszaveszi különösségét és ezáltal semmi különös lesz. Az egyszerűségben a különös, rendkívüli, emelkedett és fenséges kölcsönösen áthatják egymást a szokásossal, hétköznapival, általánossal és alacsonnyal. Az egyszerűség az a könnyedség, amivel az egyiket a másikban fel lehet fedezni és meg lehet valósítani; a fenségest a közönségesben és megfordítva.

Németországban még mindig – sajnos egyre kevésbé – beszélik a dialektusokat és az észak-német nyelvjárást. Van a hochdeutsch – az írott nyelv – és vannak a nyelvjárások. Még mindig különböznek az emberek egymástól társadalmilag abban, ahogy beszélnek. Ha hochdeutschot, jó németet beszélnek, akkor a finomabb társasághoz akarnak tartozni. Csak néhány helyen része a jó modornak a tájszólás: a sváboknál, Bajorországban vagy a Rajna-vidéken, ahonnan származom; különösen Kölnben. Az alsó Rajna-vidéken és Észak-Németországban a plattdeutsch használatos. A platt laposat, köznyelvet, a síkvidéki nyelvjárást jelent. A platt egyszerűbb, szimplább, mint a hochdeutsch; nincs szüksége oly sok hangra (betűre), nyelvtani esetre (birtokos nincs) és kevesebb a névelő. És az egyszerűségben mégis minden megvan. A rajnai, különösen a kölni nyelvben gyakran mondják: et is wie et is / es ist, wie es ist – van, ahogy van. Et kütt wie et kütt / es kommt wie es kommt – jön, ahogy jön.

Az egyszerűség a tautológiában kap erőre, különösen azokban, amelyekben a valóság semmi különös sincs, és mégis mindennemű magyarázatokban érthetetlen, felfoghatatlan: a factum brutum, ami úgy van, ahogy van. Az alapokról és okokról, létről és látszatról, megtévesztésekről és önmegtévesztésekről való elgondolkodás ellenére hiába törjük a fejünket azon, hogy így van, ahogy van; különösen veszteségek esetén. Azon fáradozunk, törjük magunkat, hogy a valóságot megváltoztassuk; beleavatkozzunk. Ám az eredmények nem felelnek meg a szándékoknak. Minden másként alakul, mint ahogy terveztük. Végül is lesz, ahogy lesz. A komplex történés mindig hatalmasabb mint az egyes cselekedet. A tautológikus Rajna-vidéki mondások az ógörög Parmenidész mondataira emlékeztetnek: „hiszen létezését tekintve (az) van, / a semmi pedig nincs.1 Könnyebb fordításban: „Mert van létezés és nincs, ami nem létezik.2 Ezeket a mondatokat, amelyek az ontológia, a létező és nemlétező dolgokról szóló filozófiai tan kezdetén állnak, a rajnai tájszólás a metafizika magasából a hétköznapi élet megszokottságába vonja. Nem vesz el semmit fenséges egyszerűségükből, sőt életbölcsességgel gazdagítja őket. A mondatok egy alapvető, egyszerű közmondás jegyeit öltik. A tautológiából empíria lesz. Az életbölcsességek, költői mondások, avagy népi bölcsességek a tapasztalat bőségéből táplálkoznak. Ha összegyűjtik, leírják és kiadják őket, akkor is megtartják a szóbeliség egyszerűségét és eredetüket. Tulajdonképpen nem is lenne szükség könyvespolcra. Az életbölcsesség szóban sajátítjuk el, egy személytől hallva tanuljuk meg, kívülről vagy jobban mondva: belülről.

Ilyen utcai bölcsességek, közmondások, szentenciák, adagiák, apoftegmáták, gnomenek, bölcsességek minden kultúrában és nyelvben vannak és mindenütt hasonlóak – a népek és nyelvek sajátos története szerint változóan számos tapasztalatot foglalnak össze és az egyes tapasztalatokat velős megfogalmazásban, gyakran rímes és ritmusos formába öntik. Az egyszerűsítésnek, a velős, tömör összefoglalásnak ez a magas művészete a bölcsességmondások esetében azonos a nagy állami alkotmányokkal, a tételes vallások hitvallásaival, az egyházi énekekkel. Akárcsak Abraham Lincolnnak a demokrácia-meghatározásával, amit a gettysburgi beszéde végén adott: that government of the people, by the people, for the people (szinte tautológikusan). Az ilyen sikerült összefoglalások (törvények, definíciók, költemények, dalok) esetében azt érintjük, ami korábban elegáns megoldásként került szóba: egyszerűsítés és rövidítés.

Empirikus kijelentéseket empíriával lehet megcáfolni. Ez érvényes a közmondásokra és az életbölcsességekre is. Nagy valószínűségük van, de nincs bizonyosságuk. A „más kárán tanul az okos“ nagyon sokszor érvényes, de nem mindig. „Ha hallgattál, bölcs maradtál volna.“ – ezzel szemben: „A néma gyermeknek anyja sem érti a szavát.“ A tapasztalat szkeptikus. A tapasztalat tapasztalatból tudja, hogy kivételek is mindig vannak.

Miért nehezítette meg a kereszténység a dolgát a krisztológiájával? Sokkal egyszerűbb lett volna megmaradni a tautológiánál: Isten az Isten és az ember az ember. Ámde a keresztény felfogás szerint Isten emberré vált. Ezen túlmenően a keresztény Isten nem egyrétű (einfältig), hanem háromságos (dreifaltig). Ebben az összefüggésben egy megjegyzés az inkarnációhoz: az egyszerűség fogalmi mezőjében a fluxus-művészet két fontos fogalma, nothing special (George Brecht), valamint interpenetration without obstruction (John Cage) összefüggésbe hozható Isten emberré válásával. Isten emberként semmi különös; egy ácsmester fia, aki meghal a kereszten. Krisztus személyében az isteni és emberi természet nem keveredik, hanem teljesen áthatják egymást anélkül, hogy bármelyik kárát szenvedné. Ez a krisztusi perikhorészisz, a patrisztikus teológia szóképében az átizzított vas, a tűz és a fém perikhorézisze; az egy és a kettő, identitás és differencia, azonosság és különbözőség megbékélése, mondhatni egy egyszerű kettő. Ez a communicatio ideomatum, az emberi és isteni természet legbensőbb kommunikációja Krisztus személyében hivatott új szövetséget kötni Isten népével. Ez újítja meg a hallgatást egy rejtőzködő Istenre. A túlnani hallgatás csenddé válik (silence – a Cage-i értelemben), ami minden zajt, szót, hangot, zenét megalapoz, áthat és ezáltal jelentőssé tesz. Számomra úgy tűnik, hogy a kereszténységben az utcák bölcsességét az inkarnáció felfüggeszti és a kivétellel, a csodával, a kegyelemmel tölti be.

A csend azzal jár, hogy a puszta tények nem maradnak némák, hanem szólni tudnak. Az evangélium perikópái gyakran azzal a mondattal kezdődnek: És lőn, hogy…, factum est, kai egeneto. Történések következnek, amelyeket hírül adnak; ezekben beszélnek. A tanítványok kérdeznek, a mester válaszol stb. A tanítványok beszélnek, de a végén elszélednek, megtagadják mesterüket és kétségbe esnek. A nők Jézus körül keveset beszélnek. Nem hallgatnak, csendesek és jelen vannak, a kereszt alatt és az üres sírnál, a factum brutum előtt.

Egy event: Jön egy asszony, és bűnösen drága illatszert önt Jézus fejére. A tanítványok, akik nemsokára cserben hagyják mesterüket, azt mondják: „Hisz sokért el lehetett volna ezt adni és odaadni a szegényeknek. […] Szegények ugyanis mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek.“ (Mt 26,9;11) – Vajon ez az asszony a pogányokból való egyház allegóriája-e? És tette elővételezi-e a halott megkenését vagy messiásként való felkenését? Meglehet. Máté lemond az olyan utalásról, mint Lukács, aki szerint egy városszerte ismert bűnös életű nő, vagy mint János, aki szerint Mária, Lázár nővére. Lakonikus közlésével Máté aláhúzza a tényszerűség rejtelmességét: egy asszony drága illatszert önt Jézus fejére. És azt mondja: és ahol az örömhírt hirdetik, ott elbeszélik majd azt is, amit tett.

A névtelen asszony cselekvése olyan csendes és titokzatos mint minden esemény a maga tényszerűségében mindennemű magyarázat előtt. Graf von Zinzendorf azt írja, hogy amit az asszony tett, az „odaadás“, a szív „igaz egyszerűsége“. Miért önt az asszony illatszert Jézusra? Egyszerűen ezt teszi és tette igazolódik. Az egyszerűen itt megint egy módhatározó és azt jelenti: egyenesen, közvetlenül, az esemény végbemeneteléhez hasonlóan spontán cselekvés; odaadás, ami éppoly passzív, mint amilyen aktív. Az odaadás olyasvalami, amit Szalézi Ferenc és Fénélon úgy neveznek: amour pur, tiszta szeretet, simplicité du coeur. A szívnek nincsenek már redői. A tiszta szeretet – írja Fénélon – reflexió és önszeretet (amour propre) nélkül cselekszik, a jutalom és megváltás reménye nélkül. Úgy remél, mintha nem remélne.

A Krisztus utáni 7. században két szerzetes, Columban és Gallusa a skóciai Iona szigetétől, Európa észak-nyugati szélétől a Bodeni tóig vándorol egy fémharanggal a kezében. Őket követve Bonifacius is egy kéziharanggal misszionálja a germánokat. A harangokat a szerzetesek Egyiptomból vitték Skóciába és Írországba. A harangoknak „jelet kell adniuk“ (signum dare), harangozással hívják össze a szerzeteseket étkezésre, imára, munkára. A templomi harang is ennek a hagyománynak a jegyében koordinálta a munkát és az imát, a profán és vallási életet, méghozzá egyszerre, egy szeren, egy hanggal.

A harang kondulása óránként, naponta, hétszámra, és az év során a kereszténység egész történetét egy hanggal hallatja. Ezzel egyszerre koordinálta és fegyelmezte a profán életet is. Ez az egyszerűség eltűnt a köztérből. A fegyelmező óra vált meghatározóvá, s vele a lehetőség, hogy halkabb hangot adjon. A keresztény harang egyre inkább zavaróvá válik a nagyvárosi zajban. A telefon csörgéséhez képest szinte semmi a harangzúgás, amit az ember mellesleg hallhatott. Egy szirénát nem lehetett volna elviselni. Egy jó harang erős, felhangokban gazdag hangja betölthette, áthathatta a nyílt teret. A harangnak ahhoz, hogy hangzani tudjon, szabadon kell rezegnie. A hangja nem parancsol hallgatást, csak csendet teremt, a meghallás reményét.

1

2

Tillmann J. A. fordítása

Greg Hooper szines sikok

MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle 2015/4

COPYRIGHT ford. Tillmann J.A.

1Kirk, G. S. – Raven, J. E. – Schofield, M.: A preszókratikus filozófusok (Ford. Cziszter Kálmán, Steiger Kornél), Atlantisz, Budapest,1998. 364.o.

2Parmenidész: Töredékek (Ford. Steiger Kornél), Gondolat, Budapest, 1985. 9.o.

Hannes Böhringer: Az elegancia hanyagsága

december 13, 2015

cropped-hannes-padon.gif

Szép és jó

Jó és szép, a szoba fel van takarítva. De mi a helyzet a többi helységgel? Minden „szép és jó” után egy azonban következik. Amit szépnek vagy jónak találunk vagy alakítunk, mindig körülhatárolt, korlátozott; kudarccal, elhibázottsággal, csúffal és rosszal övezett.

Feltakarítani annyit tesz, mint helyet teremteni. Így a körülhatárolt tér nagyobbá válik. Ha a dolgok megint a helyükön vannak, megtalálom őket. Fáradság nélkül elérem és használni tudom őket. A rend hasznos és közös. Nem csak én, hanem mások is eligazodnak benne. A feltakarítással új játéktér adódott, mozgalmasság, szabadság. Semmi sincs már útban. Több lehetőségem nyílik arra, hogy más dolgok mellett elmenve a célomhoz érjek, és nem egy célra vagyok korlátozva, eltérhetek attól és más célokat fedezhetek fel, követhetek. Összerámolva a dolgok is visszanyerték szabadságukat, önmagukat jelenítik meg és újra ámulattal és örömmel lelhetők fel.

Valami a maga helyére kerül – hol is van az? –, valami más pedig félre lesz téve. Az összerámolás kiüríti a teret. Láthatóvá válik a por. Ami mindent elhomályosított. Az összerámoláshoz hozzátartozik a tisztítás, törlés, söprés és súrolás. Ezáltal nyerik vissza a dolgok és a tér összességében fényüket, frissességüket és jelenvalóságukat.

Most, ahogy minden világossá és egyértelművé vált, a székeket és asztalokat sorokba lehet rendezni. Vagy ez merevnek és unalmasnak látszik? Állítsuk az asztalt kicsit ferdén és ne középre! A szimmetria kis mérvű megzavarása dinamizálja az együttest, és kiegyenlítő mozgásokat, rafináltabb szimmetriát, harmóniát, arányokat és ritmusokat hoz működésbe. Így még egy kis zűrzavart is lehet okozni, hogy a rend pedantériáját csökkentsük, és elevenség benyomását keltsük.

Az összerámolás valamit rendbe tesz. A rend jobban működik mint a rendetlenség. Mert legalább megbízható és lehetőséget ad a tájékozódásra. Ám egy rossz rend rosszabb a rendetlenségnél, amiben többé-kevésbé kiismeri magát az ember. Egyáltalán rend-e egy rossz rend? Minél jobb a rend, annál kevésbé kell rendet rakni. Ezért tartósabb az olyan rend, amely teret enged a szabadságnak. Az ilyen rend (szinte) maga tesz rendet. Állapot, mintsem folyamat, mozgás.

A rendezettség szép és jó, de mindig csak egy ideig tart, továbbá egy területre vagy szempontra korlátozódik. Egy mindent átfogó rendet nem lehet és nem is kell rendbe rakni, az ember a részét képezi. Csak kutatni és csodálni lehet. „Az istennek szép minden és jó és jogos, emberek gondolják ezt jogtalannak, amazt meg jogosnak.” (Hérakleitos LXXXVIII / B102)

A korlátozott rendrakás túl sokat rámol félre és tüntet el. A rendetlenség eltűnik a látómezőből, a pincébe vagy kukába kerül. Mindig visszamarad valamilyen zavaró maradvány, amivel a korlátozott rendérzék nem tud mint kezdeni.

Nemcsak az a mező korlátozott, amit felrámolni és rendbe tenni akarok, hanem magam is korlátozott vagyok. Korlátozott az időm és a kitartásom. Akár egy rend felismerése a szándékom, akár a helyreállítása, sosem lehet átfogó. Mindig hátramarad valami és nem válik a részévé. Rendezzük és tisztázzuk gondolatainkat. Rendet rakunk az elképzeléseink között. Így oldunk meg problémákat. De nem tudunk mindenre gondolni. Ehhez rövid az idő. Cselekednünk kell. Ezért újabb problémák terhére oldunk meg problémákat, a nagy megoldásokat elhalasztjuk, és azzal foglalkozunk, hogy időt nyerjünk. Jó megoldások csak ritkán sikerülnek; ezek kivételesek: alkotmányok, békekötések, elméletek, amelyek tartósak, mivel beválnak.

Nem jutok tovább. Zavar a rendetlenség. Tehát rendet rakok. Ez jól hat. Magam is rendbe jövök. Így értették a régi filozófusok a filozófiát, a világ szemlélését. A csillagos égben a rendet látták, amit világnak neveztek és amit a Föld összevisszaságában, kivált az emberi világban nem tudtak meglátni. Aki gondolkodik, az tekintse az égitestek zavartalan mozgását példaképnek! Csak ezért adott isten látóképességet, írja Platón (Timaiosz 47b). A régi filozófusok számára a rend szigorú szükségszerűséggel járt, ami kizárta a szabadságot. A véletlen és a szenvedélyek önkénye ezért állt ellentétben egy stabil földi világrenddel. A bibliai Isten megteremtette a világot, és látta, hogy jó (Genezis 1,31). A rossz a bűnbeesés révén jött a világba. De miért hagyta ezt Isten? A „szép és jó” után mindig az azonban következik. A rendrakás, tisztítás és tisztázás sosem maradéktalan. Valamit mindig az ajtó elé kell tenni, vagy levinni a pincébe.

A szobában nem látszik rend. Csak a második pillantásra veszem észre, milyen műgonddal készült a megtévesztő rendetlenség. A látszat csalhat. Valaki egészségesnek látszik és mégis beteg. Egy szék szépnek és használhatónak látszik, mégis kényelmetlen. Nem feltétlenül kell a szépnek jónak, a rútnak pedig rossznak lennie. Szókratész alacsony volt és békaszemű, de szép lélekkel bírt – mondták a hívei. A szép nem mindig jó. A biztonság kedvéért nem hagyatkozunk az első benyomásra, hanem a dolog alapjáig kell eljutnunk. Megvizsgáljuk. De ekkor is egy látszatra hagyatkozunk, amely megmutatja, hogyan is áll a dolog valójában. Az alap megbízhatóbbnak tűnik számunkra. De az alap is beszakadhat. Hogyan különböztethetjük meg az igaz látszatát a hamistól?

Platón Szókratésze mindegyre azt kérdezi beszélgetőtársaitól: ha valami szép, akkor jónak is kell lennie? És amennyiben szép és jó, akkor helyes, igazságos és igaz is (Gorgiász 474c ff.)! Szó szerint a görög igaz (aléthesz) szó jelentése: rejtetlen. Ami igaz, az megmutatkozik: szépként és jóként. Ám sosem kizárt az érzéki látszat megtévesztő volta, a szépet és jót a gyakran hamis látszat elől biztonságba kell helyezni, az igaz létbe. Mert csak az valóban szép és jó. Rossz csak a hiányos lét. Tulajdonképpen minden szép és jó. Csak nem látják, eltekintve istentől és a filozófusoktól. Ez a látás a látszaton keresztül a dolgok alapját nézi.

A filozófia abból a felindulásból keletkezik, hogy az ember tévedhet, hogy valami nem feltétlenül úgy néz ki, mint amilyen valójában, hogy valami szép, de nem jó. Ezért menti ki a jó és szép azonosságát a tévedéslehetőségek birodalmából az igaz létről szóló ontologikus beszédbe.

Tehát arról van szó, hogy úgy rámoljuk össze a gondolkodást, hogy ne botoljon el többé a látszatokon. A rend példaképe a filozófusok számára a világ. A világ görög és a latin szava, kozmosz és mundus egyaránt a szépségre, ékszerre, rendre és tisztaságra utal. Mivel mindaz, ami van, valójában jó és szép, a művészet igénybe veheti, ezt a szépséget a rejtetlenségből előhozhatja, megjelenítheti és felragyogtathatja. Ez a művészet ontológiai megalapozása.

Nemes

Ez a rendről és világról szóló filozófiai csevely jó és szép. Végül azonban a hatalom dönt. Végül hatalmasok döntenek arról, mi a szép és a jó. Az, amit ők maguk tesznek. A jóról és a szépről szóló beszédet a filozófusok a költőktől kapták, akik a hősök, a nemesek életét ábrázolják. Ők a szépek és jók (kaloi kai agathoi). Saját magukat nevezik így. Ezért kell állandóan bizonyítaniuk a maguk számára, hogy jogosan teszik.

Akhilleusz haragos és kivonul a Trójáért folyó harcból, mivel Agamemnon, a görögök vezére elveszi hadizsákmányából a szépséges Briszéiszt. Ugyanis neki a hadizsákmányából egy másik leányt kell apjának visszaadnia, hogy megbékítse Apolló istent. Aki haragos, és ragállyal fertőzi meg a görögök táborát, mivel Agamemnon elrabolta papjának leányát.

Agamemnon királyi előjogot élvez. Akhilleusz a legerősebb harcos. Harcolnak a zsákmányrészükért és egyúttal a dicsőségért, a tekintélyért és méltánylásért, a respektusért, amit másoktól megkívánnak. A zsákmány a legtágabb értelemben mindaz, amit szét lehet osztani. Itt igazságosan kell eljárni: mindenkinek annyit, amennyi jár, amennyi méltányos. Igazság szerint Akhilleusz halála után fegyverei Aiászt illették volna. Odüsszeuszé lettek. Ezért Aiász esze megbomlik.

A hősök jó házból jönnek, nemesek. Az arisztokrácia a „legjobbak uralma”. Szépnek és jónak tartják magukat. És valamennyien tündökölni akarnak. “Legyen első mindig, s többi fölé kimagasló.” (Íliász 11,784) Akhilleuszt így nevelték. Az a kényes jó, amiért a nemesek küzdenek, a dicsőség. Az agathont még Cicero is honestumnak, dicsőségteljesnek fordítja. Már Platón Szókratésze is megingatja ezt a magától értetődő azonosítást, amikor azt állítja, jogtalanságot elszenvedni jobb, mint végbevinni (Gorgiász 469c). Ez hallatlan egy olyan világban, amely elégtételt kíván, ha a tisztességet jogtalanság éri. A jó és tiszteletteljes azonosítását csak a kereszténység helyezi hatályon kívül. Krisztus tisztességtelenül, bűnözőként hal meg a kereszten. Valójában csak ezt követően válik elgondolhatóvá, hogy adott körülmények között lehet jó tisztességtelen cselekedetet végbevinni és tisztességtelen elbánásban részesülni. Ami jó, az immár Isten előtt, az ember bensőjében, a lelkiismeretében dől el. A jónak nincs feltétlen szüksége a külső elismerésre. Bensőnek és külsőnek nem kell megfelelésben lennie. Ami jó, annak nem kell szépnek lennie, és megfordítva. Etika és esztétika kettévált. A tisztesség és szépség meghatározó szerepe nem szűnik meg, de repedés támadt rajtuk.

Phönix, Akhilleusz agg nevelője a nevelés célját egy sorban foglalja össze: „szónak szónoka légy és végbevivője a tettnek.” (Íliász 9,443) Beszélni és cselekedni, méghozzá jól és szépen, de elsősorban beszélni. Ez mutatja a a beszédművészet jelentőségét Görögországban és Rómában.

A nyelv, a szólások egy személy és egy társadalom stílusáról árulkodnak. Így az, amit Cicero a retorikai eleganciáról mond, könnyen az életvezetés példájára fordítható. Az ékesszólás művészetének nagy erénye az illő, méltóságteljes beszéd. A beszédben és a cselekvésben ennél semmi sem nehezebb ( A szónok 70). Milyen hanglejtés, milyen szavak illenek, alkalmasak egy adott helyzetben? Csak amennyiben az ember ismeri már a megfelelés konvencióit, tudja – megint csak megfelelően, mértékkel – megsérteni azokat, és így érdeklődést kiváltani vagy meglepetést okozni. A beszéd cselekvés.

Cicero az egyszerű (humilis, tenuis) stílust kedveli, amit a túláradó pompájú, ázsiai dagályossággal szemben attikainak nevez. Hasonló ellentét merül föl a 18. században a barokk és klasszikus fogalmaival. Attikai a cikornyától mentes, sima, egyszerű, tartózkodó, látszólag művészietlen, prózai. A könnyűségnek és lazaságnak el kell rejtenie a fáradtságot és gondosságot, amelybe belekóstoltak. A könnyedség (aponia) egyaránt eszménye a nemességnek és a művészetnek.

A szabad ember mentes a testi munkától (ponosz, labor). Van arra embere, szolgálói, rabszolgája, akik számára dolgoznak. A szépek és jók csak harcban és sportban verejtékeznek. Más esetben mindennek könnyednek kell látszania. Ennek ellentmond a vezeklés fáradalmának keresztény felértékelése. A Paradicsomból való kiűzetés után az embereknek munkájuk verejtékével kell egyék kenyerüket (Ter 3,19). Vezeklésként a fáradozásnak nem kellett hatékonynak lennie, ám elegyengette az utat a produktív munka polgári fogalma előtt. Egy olyan világban, amelyben mindenkinek erőfeszítést kell tennie munkája során, a könnyedség kultúrája még inkább kirí.

Az egyszerű beszédstílus, írja Cicero olyan, mint egy olyan nő, aki látszólag nem hozta magát rendbe: „Mindkettőben van valami, amivel elbűvöl, de ez nem vehető észre. Félre kell tennie tehát minden feltűnő díszt, akár a csillogó gyöngysort: még hajfodorító sütővasat sem szabad használnia; el kell vetnie a szépítőszereket: a fehér arcfestéket s a pirosítót is mindenestül; csak a választékosság (elegantia) és a finomság (munditia) maradjon meg beszédében. Színtiszta (purus) latinsággal (Latinus) szóljon, világosan és érthetően (dilucide planeque), ügyelve arra, mi a helyénvaló (quid deceat).” (A szónok 23.)

Elegáns a beszéd díszítésének raffinált visszavétele anélkül, hogy sérülne az arányosság követelménye. Az ornatus, az ornamens és díszítés minimalizálása a klasszicizmusokon keresztül a modernitásig terjed. Elegáns a járulékos díszítményről lemondani, mivel a beszéd, a ruha vagy a ház, a dolog már magában véve is jó és szép.

Platón úgy látta a filozófiát, mint ami egy olyan ékesszólással áll versenyben, amely minden dologban képes az utolsó szót kimondani, nem mintha valamit értene a dologból, hanem mert jól tud beszélni. A filozófia viszont a dolog alapjáig akar eljutni. Az igazságra törekszik, a valóra, nem arra, ami igaznak tűnik, a „valószerűre” (verisimile).

Cicero politikus, szónok és filozófus egyben. Arra törekszik, hogy a filozófiát kibékítse a retorikával. Ennek a kísérletnek a kifejeződése az egyszerű elegancia dicsérete. Ezáltal válik az, ami igaz, ami való, egyszersmind „valószerűvé”. Ebből ered észbontó mágiája, ami a nyelvből más jelenségekre is átkerülhet.

Az elegantia szó az eligere: kiválasztani igéből ered. Az elegancia választékosság. Ez feltételezi a választáshoz szükséges eszközök és szabadság meglétét. Ám a választékosságnak nem szabad erőltetettnek lennie; gondosan (diligenter) el kell rejtőznie egyfajta „nem kellemetlen hanyagságban” (non ingrata neglegentia). Az elegancia annak a legmagasabb művészete, hogy természetesen, mintegy mellékesen, a kellemhez hasonlatosan jelenjen meg, amely természetességét az eleganciával szemben teljesen tudattalanul, ártatlanságban őrzi meg. Ám az elegancia mesterséges természetessége sem jelentene semmit a nescio quid, ama bizonyos valami nélkül, amit nem lehet eltanulni. Vagy megvan valakinek természettől fogva, vagy nincsen.

Xenophon Kürosz nevelkedésétől kezdve Castiglione Libro del Cortegiano, Gracián El Héroe és El Discreto című könyvein keresztül egészen Freiherr von Kniggéig és tovább létezik a fejedelmek nevelésének, a tökéletes udvari ember, lovag és Gentleman képzésének az irodalmi hagyománya.

Ezekben vadászatról és lovaglásról, a szabad művészetek és a jogtudás alapismereteiről, rajzolásról, táncról, zenélésről van szó, és az etikett, a megfelelő viselkedés kérdéseiben való biztos eligazodásról van szó.

És a magas fokú művészet mindig könnyedség és lazaság, “sprezzatura” és “desinvoltura”, ama „hanyag kényszeredetlenség” vagy „nagyvonalú hanyagság”, ami a mesterkéletlent mesterli.1 „Ezért lehet az mondani, hogy az igazi művészet az, ami nem látszik annak, és az embernek a törekvését semmi másra nem érdemes fordítania, mint a törekvés elrejtésére.”2 Ez a hanyagság franciául nonchalence: az nem töri magát és nem hozza magát lázba. Laza és hanyag marad. Ma azt mondjuk cool. Amíg az életvezetés és a jó modor fogalmai a franciából eredtek (contenance, courtoisie, noblesse, nonchalence), addig ma angolszász eredetűek. / Az életvezetés és a jó modor fogalmai (contenance, courtoisie, noblesse, nonchalence) francia eredetűek, ma az angolból kerülnek át.

A szépek és jók elhatárolják magukat azoktól, akik nem szépek és jók. Maguk között is a legjobbak és fölényben akarnak lenni másokkal szemben. Ezért versengenek a könnyedség látszatán túl abban, hogy ügyességben, okosságban, nyelvben és manírokban kitűnjenek. Erre szolgál az elegancia is. A nemeseknek a magukhoz hasonlók és mások előtt igazolniuk kell magukat és egyidejűleg azon fáradozniuk, hogy szankcionálják közös felfogásukat a jóról és a szépről. Amit tesznek, ahogy beszélnek és ahogy magukat előadják, az mindig jó és szép. A nemes élet meghatározott formái példázatossá válnak. A polgár utánozza a nemest, a kispolgár a nagypolgárt és így tovább. A könnyed élet mára végeredményben cool, laza lett.

Képzettséget már régebben is lehetett vásárolni, legalábbis az utódok számára. Erről régi komédiák tudósítanak. Az a bizonyos valami, a je-ne-sais-quoi, a despejo (fesztelenség) többnyire csak néhány nemzedék után áll elő. A népuralom, a piacgazdaság, a növekvő felemelkedési lehetőségek és a társadalmi áteresztőképesség megtévesztenek a szépek és jók tartós létezése, a fontos családok fennmaradása tekintetében, akiknek a tagjai generációkon át magas beosztásban tűnnek fel itt-ott. Ennek a láthatatlan arisztokráciának a tapasztalatai nélkül az előtérben álló uralmi formák rosszul működnek. Talán rejtekben az arisztokrácia jobban meg is őrződik. Erre szolgál az elegancia, a mesterkéletlenség, a gondos hanyagság és művi természetesség művészete. Az összerámolás utáni rend mindig hatalmi rend is, amelynek merevségét a legjobb bizonyos hanyagsággal elegánsan kasírozni. Az elit szó, akárcsak az elegancia alapja az eligere: kiszemelni, kiválasztani. Egy elitnek nem esik nehezére, hogy nyilvánvalóvá tegye: mindegyre magát választja ki.

Az elegancia lehetősége az elmés megtévesztés során a nagy témája Baltasar Graciánnak, jóllehet magát az elegancia szót nem használja. Ennek fogalmi mezejét a despejo (ama bizonyos valami, szó szerint: összerámolni, szabaddá tenni), galanteria, gallardia (büszkeség, méltóság, grácia), aliño (ékszer, ékesség), cortesia (udvariasság, előzékenység) és discreción (ítélőerő) szavakkal írja körül. Az elegancia egyszerre udvari reprezentáció és megtévesztés, egy olyan tartás, amelyben az egyik folyvást a másikba megy át; csillogó, egészen sosem megfejthető mozgás, amely végül képes még arra is, hogy az igazság látszatát keltse. (Az életbölcsesség kézikönyve, 13.) Az elegancia a cselezés, a vívás művészete. Amikor megmutatkozom, fedeznem kell magam, el kell rejtőznöm. Ha valaki megmutatkozik, akkor azt is meg kell fejteni, amit nem mutat meg, amit elrejt. Az elegancia az elmésség (prudencia) különös formája. Ez teszi egyáltalán személyiséggé (persona) az embert (Az életbölcsesség kézikönyve, 1.). A persona azonban maszk is.

Az emberek mindig is tudatában voltak annak, hogy a látszat csalhat, ennek ellenére mégis kitartottak a szép és jó azonossága mellett. A nemesek számára büszkesége volt ennek a luxusnak az identitását vállalni. Az illúzióteremtés és a dezilluzionálás barokk korszakában Gracián az életművészetet addig élezi, ahol a szép látszat már egyidejűleg igaz és hamis. Ez az igazi elegancia: az igazsággal megtéveszteni és egyúttal megtévesztően becsületesnek lenni.

Smart

Ha valami elegáns és ráadásul divatos is, sikkesnek nevezzük. A francia chic szó német eredetű, aminek az utóhatása a német schicklich (illő, megfelelő) und geschickt (ügyes/en) szavakban érzékelhető. Aki beszél és cselekszik, annak tudnia kell, mi az, ami illő, ami megfelelő (was sich schickt). Megfelelő az alkalmasság, amit mindenkinek, aki tartja magát valamire, el akar érni, meg kell szívlelnie. Ügyes az, aki gyakorlottan és fürgén képes valamit kivitelezni és rendbe tenni. A megfelelés a formát illeti, az ügyesség a dolgot. Ügyesen megjavítanak valamit. A hibát helyesen kell felismerni és megszüntetni. Ez pontos elemzést és javítást kíván. A pontos illesztés görögül harmonia. Ez olykor annyira jól sikerül, magában is oly szép, hogy az illesztéseket nem is kell vakolat vagy ornamens mögé rejteni: egy fal, amelynek kövei habarcs nélkül is pontosan és szilárdan illeszkednek.

Ha valami jól fekszik föl, pontosan illeszkedik, az smart. A smart rokon a német Schmerz (fájdalom) szóval. Ami smart, az olyan pengeéles, hogy az már fáj. A szép és jó azonossága itt a szép és az intelligens, jó küllemű és okos, sikkes és ravasz azonossága.

Gracián röviden és tömören élezi ki gondolatait: „Az újdonság keltette ámulat a siker fokmérője.” (Az életbölcsesség kézikönyve, 3.) Ha sikerül egy újdonsággal csodálatot kiváltani, azzal gyakorlatilag már keresztülvitték, akár használható az, akár nem. Az éleselméjűség (argutia, acuitas, agudeza) az olyan csiszolt, rövid, gyakran paradox megfogalmazású mondatokban leli örömét, amelyek egy komplex gondolati mozgást tömörítenek. Ez az a fortély, amivel a tudást és a bölcsességet mint egy matematikai formulát egy pontra (pointe) hegyezi ki. És ez smart: rövid és velős, szellemes, intelligens és elegánsan formulára hozott vagy megformált.

Az okos tud és ismer. Tudathat, hírül adhatja tudását. Az intelligencia szó, elmeerő, a megértésre és tudásra való képesség alakította ki az angolban a híradás jelentését. Az Intelligence Service a hírügynökség. Amilyen mértékben gépi intelligenciára (smart machines) hagyatkozunk, hagyjuk magunkat általa vezetni, úgy mutat meg nekünk más machinációkat – a gépezet, a masina szó a görög mechané: fortély, színházgépezet szóból ered –, amelyek képesek a smart machines megfejtésére. Az intelligens ágensek kettős ügynökök. Ez smart. És megint a Gracián által leírt párbaj-helyzetben vagyunk: cselvetés és ellencsel, megtévesztés és tévedés, kódolás és dekódolás. A képzett jezsuita a Jób könyvére és Senacára hivatkozva úgy nevezi milicia contra malicia: az emberi élet hadviselés az emberi gonoszság ellen.3 Milicia és malicia csak egy betűben különböznek. Mi magunk, kettős ügynökök, a front mindkét oldalán állunk.

A smart szép és jó, ám az ismeret és a kikémleltség kettős megvilágításában. Nem jutok információhoz anélkül, hogy magamról ne adnék. A láthatatlanná válásra irányuló erőfeszítésem is árulkodó. Ebben az ambiguitásban az elegancia és smartness egy jó, intelligens megoldásnak tűnik. Az elegáns szót csaknem kiszorította a smart. Ám a matematikában és a természettudományokban még tartja magát az elegáns megoldásról szóló beszéd. Elegáns – mert jó és szép, s ha nem is igaz, de legalább helyénvaló, mindenesetre csábító. Megint láthatóvá válik a meggyőzés művészetéből való eredete.

Ha egy súlyosabb levélre 90 centes bélyeget kell ragasztanom, de ilyen nincs kéznél, a készletből egy 60 centeset, továbbá három tízcenteset bélyegezhetek fel. De elegánsabb két 45 centes bélyeg. Mert ha már darabolni kell, akkor az egyező mértékű és rövidre fogott darabolás szebb és jobb. Ha 1-től 10-ig minden számot össze kell adni, akkor lehet egyenként minden számot, vagy, minként az ifjú Gauß tette, össze lehet adni a legkisebb és a legnagyobb számot és öttel megszorozni. Ez gyorsabban megy és szebb. Gazdaságosan és esztétikailag is sikerült egy elegáns megoldás. Elkerül mindenfajta körülményességet és egy mozdulattal vagy kevés nagyobb lépéssel célhoz ér. Az elegáns megoldás rendbe teszi a gondolat- és érzékelésteret. Az elegáns beszéd egyszerűségéhez hasonlóan egyszerűségével képeszt el.

Elegáns Darwin evolúcióelmélete, mert fölöslegessé teszi a körülményességet, amit az állandó fajokat (mintha az élőlények a biológusok osztályozását követnék) és a különös életenergiát, az élet célirányosan növekvő fejlődését, meglehet az isteni tervet: az élőlények szaporodnak. Így véletlenül megváltozott élőlények keletkeznek. És a környezetükhöz legjobban alkalmazkodók a túlélők. A véletlen, variáció, szelekció, környezet és alkalmazkodás elegendő az élő természet történetének leírásához és értelmezéséhez. Nem kellenek már katasztrófák (Cuvier) a természet rendbe tevéséhez. A szelekciós nyomás maga gondoskodik arról, hogy rendbe szedje magát. A darwinizmus körüli világnézeti harcok aztán egy teoretikus modellből természettudományos dogmát csináltak. Ez megnehezíti a darwini elmélet határainak felismerését. Mert ez a teória is csak úgy képes rendet teremteni, hogy eltekint a zavaró tényezőktől

Észrevétlenül és egyszerűen

Amikor a meggazdagodottak meg akarják tanulni, mi jó és szép, az elegancia képbe kerül. Akkor elkezdik hallani: „Az igazi gazdagságnak – ahogy a valódi luxusnak is – lehetőleg észrevétlennek és csak a kevés beavatott számára érzékelhetőnek kell lennie, akik egy pillantás alatt képesek megállapítani, hogy a sötétkék gyapjúkabát egy Balenciaga-modell, ami valószínűleg ugyanannyiba kerül, mint egy bunda.”4 Az elegancia pénzbe kerül, időt kíván és le kell mondani a kérkedésről. A csendes társadalmi jelzések nem alkalmasak arra, hogy feltűnjenek a tömegtársadalomban. Erre az excentrikus viselkedés sokkal alkalmasabb.

Elegánssá nem annyira egy ruhadarab vagy ékszer tesz, mint inkább az a mód, ahogy ezeket viselik. A többszótagúság hangsúlyozza az elegancia mozgalmas jellegét. A mozgás közvetít a megjelenés és elrejtés, bensőségesség és külső viselkedés között, éppúgy, mint az azonos térben elfoglalt pozíciók, a saját személy és mások érdekei között. Elegáns a közvetítés, ha megfelelő (schicklich) és egyúttal ügyes (geschickt). A divatos chic felméri, hogy a mennyire képes az elegancia hagyományos formáit variálni, hogy mennyire távolodhat el tőlük.

Amikor a sikkes, a menő körülményességbe (formaságokba) bonyolódik vagy szociálisan érzéketlenné válik (Schickeria), az ügyesség (geschickt) egyre kevésbé veszi tekintetbe. Ekkor a hagyományos elegancia már nem képes a körülmények és a nehézségek feloldására. Az ügyességnek az ellenállást leküzdéséhez vagy az önáltatás csapdájának elkerüléséhez erőszakhoz kell folyamodnia, méghozzá egyszerűen kell megszüntetnie az ellenkezéseket és ellentmondásokat.

Kopernikusz, Kepler és Newton megváltoztatták az ég nézetét és ezáltal létrehozták a bolygópályák számításának jobb rendjét. Newtont a fejére hullott alma arra a gondolatra vezette, hogy az erő, melynek hatására az alma lehullott, az egész univerzumban hat, és a bolygókat elliptikus pályán mozgatja. A világegyetem nem egy hagyma különféle héjakkal, kamrákkal vagy szférákkal, hanem egy tér, egyszerű (ein Fach, einfach) , bár roppant méretű.5

Néha az összerámolás során sikerül a nagy egyszerűsítés. Nemcsak egy szobát lehet rendbe rakni, hanem egyúttal a házbeli szobák rendjét, az egész tér tagolását is rendbe lehet tenni. Ez rendkívüli: egy új, magában tagolt, gazdag egyszerűség.

Az új rend azonban kényelmetlen. „E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el” – írja Pascal.6 Egy új megoldás érdekében el kell engednem a megszokott és megkedvelt körülményeket. Minden megoldás higgadtságot (Gelassenheit) kíván. Hanyagságban (Lässigkeit) játékossá, elegánssá vált. Mindegyre felmerül a felszedés, kiszemelés, kiválogatás, az eleganciában, elitben és a neg-legentiában, a gondtalanságban, hanyagságban. A szedéshez és gyűjtéshez szükséges az ellenirányú mozgás, a nem-felszedés, nem-érdeklődés, hanyagolás, az elhagyás, a figyelem szórása, iránytalansága, elfogulatlansága.

A hatalommal a győztes felelősséget is örököl. Így a rendről is kell gondoskodnia, nemcsak a követői számára, hanem az egykori ellenfelek számára is. A rend nem tartós, ha nem jó, azaz: fair, helyénvaló, igaz. A felelősséggel megváltozik a nézőpont. Az önnön helyzetére való fixáltságot az kérdés váltja fel, hogy mi a megfelelő az össz-helyzet rendbetételéhez. Amiben természetesen a a saját érdekeknek is jól meg kell férniük.

A jók és szépek a a legjobbak és másoknál különbek akartak lenni. Példásan élik az ember hiperbolikus létét, egymás felülmúlását és az önfelfokozást a sportban, a katonai, technikai, gazdasági, kulturális, politikai versengésben. Ezt az elegancia elve – a könnyednek, hanyagnak, decensnek lenni kívánalma – fékezi, hogy az arányosság ne maradjon figyelmen kívül. Ez ugyanis a megfelelő mérték betartását, méltányosságot, nagyvonalúságot, igazságosságot, visszafogottságot, önkorlátozást, contenance-t jelent. A megfelelő mérték megtalálását egy konkrét helyzetben, ami az ítélőerő (iudicium, discretio) feladata. Képes a mérték és a mértéktelen megkülönböztetésére. A „megfontoltság” (Bescheidenheit) eredetileg a megkülönböztetésnek, disztingválásnak ezt a képességét jelentette, ami a saját korlátok felbecsülése révén mérsékletre hajlik. Így az elegáns megoldások a gyakorlatban ritkán mennek a végletekig, inkább elegendő mozgásszabadságot hagynak másoknak. De mennyi az elegendő?

Még egyszer düh és ragály: fenyegetés, a rend növekvő szétzilálódása. Ki a felelős a thébai pestisért? A furfangos Oidipusz megoldotta a Sphinx rejtélyét. Ám felindulásában, anélkül hogy tudta volna, megölte apját, és felindultan nem akarja hallani, hogy királyként anyját vette nőül. Felindultan a haragtól vagy a vágytól már nem is látom és hallom, mit is kíván valójában a helyzet. A tragédia az, amikor szétesik az ügyesség (Geschicklichkeit) és az illendőség (Schicklichkeit). A mértéktelenséget, amibe a hős lovalja magát, a kórus veszi körül, amely megfontoltságra (szofroszüné) szólítja föl: „Gőg (hübrisz) a zsarnok ágya.” (Szophoklész, Oidipusz király 873)

Az elegancia megkísérli, hogy a mérték és a mértéktelenség eme magasfeszültségét egy könnyű mozdulattal hanyagságban feloldja, a mérték szilárdságát, valamint a mértéktelenség mámorát és erőszakosságát egyaránt csillapítsa. Elegancia a figyelem szórása, eloldódás a valami meghatározottra fixáltságtól. Gyakran csak kevés hiányzik, szinte semmi, és egy új rend, egy tűrhető megoldás mintegy magától adódik. De a keveset az alkalmas pillanatban kell megfelelő módon mozgásba hozni. És egyszerre minden egyszerű és könnyű lesz.

Szép és jó, ám ez a nagy kivétel. Az antik tragédia és a kereszténység azt mondja, hogy egy isten kell a jó megoldáshoz (Lösung): megváltás (Erlösung). Ezzel ellentétben az elmésség (fronészisz, prudentia) megfontolt. Egy járható kiutat keres mindahány rossz megoldás képest. A jó számára hozzávetőlegesen jó. Ami hozzávethető, az passzol. Az elmésség a legjobban feltűnés nélkül működik, és becsvágyát nonchalence mögé rejti. Megoldásaival megteremti azt a láthatatlan játékteret, amelyben úgy mozgunk, mintha magától értetődő volna. Az életet számtalan elmés megoldás tette egyszerűbbé. Mivel sok tekintetben könnyebbé vált, más nehézségeket engedhetünk meg magunknak. A játékteret, amit nyertünk, rögtön újabb akadályok fenyegetik.

Cicero úgy vezeti be az eleganciát mint egy csábító nőt, akinek vonzereje abban áll, hogy nincs kikészítve és ezért természetesnek hat. Az elegancia szándékolt-hanyag, csaknem könnyelmű és éppen ezáltal erotikusan szédítő. Mentes a filozófia metafizikus terhétől, attól, hogy a szépnek jónak és igaznak kell lennie. Az elegancia a valószerűt képviseli. A retorikából jött. De meg van terhelve a társadalmi distinkció feladatával. A jókat és szépeket meg kell különböztetnie azoktól, akik nem képesek gondjaikat elrejteni.

A jók és szépek megengedik maguknak a jó és szép azonosságát, amit a retorikai megfelelés visz tovább. A nemesek jól és szépen akarnak beszélni és cselekedni. Ezáltal az elegancia az okosság övezetébe hatol. A retorika formálja a nemesi életművészet fogalmait: hanyagság, nonchalence, désinvolture. Ám az eleganciának nemcsak elegánsan kell hatnia, hanem eredményesnek is kell lennie. Nem vágja át a kellemetlen csomót, hanem egy mozdulattal oldja meg. Az angol smart egyre inkább elhódítja az elegáns fogalmi mezőjét, de még túlontúl technikai marad. Az elegancia átfogja a cselekvés és csinálás egész övezetét és megtestesíti a megoldásra irányuló szabad mozgást, amit még az előállított dolgokban is érezni.

Minél inkább gyorsan változó plutokráciák váltják fel a láthatatlan arisztokráciákat, annál inkább fenyeget az eleganciának mint társadalmi megkülönböztetésnek a konvencionálissá és tradicionálissá válása. Ama bizonyos valamire csak generációk során lehet szert tenni. Ezért rázhatná le magáról a társadalmi disztingválás terhét és lelhetne rá egyszeriségére. Nem tanít ugyanis szabályokat és módszert, hanem egyedi esetet old meg. Megtalálja az igazi megoldást a helyzet különös körülményei közepette. Ez a megtalálás és rájövés, az inventio a magas művészete. Titka a hanyagság, a mondén szenvtelenség, a diligentia és neglegentia, a koncentrálás és a decentrálás paradoxona. Az elegancia egyedülálló módon rendkívüli. Véget vet egy körülményessé vált rendnek és kezdeményez egy újat, egyszerűt. A fordulat érdekében inkább az okosságra, mintsem erőszakra hagyatkozik.

A kereszténység és a modern természettudomány feltörte az antik kozmoszt. Ezáltal a szépség és a tisztesség kiszakadt a világban való beágyazottságából. A tisztesség már nem határozza meg azt, hogy mi az igazságos, és a szépség már nem nyilvánítja ki az igaz létet. A világ a külsőben és a bensőben túl naggyá és tátongóvá vált ahhoz, hogy egészen fel lehessen deríteni és rendbe lehessen tenni. A tér idővé vált. Fényévekkel kísérlik meg mérését. Ebben az időbelivé tett és ezáltal átmeneti rendben az elegancia látható vagy észrevétlen eseménnyé válik, ahol – ügyesség és szerencse révén – a tevékenység sikerülni és maradéktalanul feloldódni látszik, és az erőfeszítés könnyedségre fut ki. Ebben a pillanatban valamennyi fenntartás elfelejtődik és a régi filozófia vágya beteljesül: minden szép és jó, tökéletes.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT Lettre Internationale 99 / 2015 tél

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Irodalom

Vladimir Jankélévitch: Das Ich-weiß-nicht-was und das Beinahe-Nichts, 2 Bde, Wien, 2009.

Werner Jaeger: Paideia, Berlin, 1934-47.

Max Wertheimer: Produktives Denken, Frankfurt, 1957.

Pierre Bourdieu: Die feinen Unterschiede, Frankfurt,1982.

Milos Vecs: Zeremonialwissenschaft im Fürstenstaat, Frankfurt, 1998.

Gerhart Schröder: Logos und List, Königstein, 1985.

Georg Franck: Eleganz. Ein Abgesang, in: Merkur 739 (2010) S. 1208-1211.

Ulrich Schulz-Buschhaus: Balzacs “Traktat vom eleganten Leben”.

1 Baltasar Gracián: Der Held, Berlin 1996, 69.o.

2 Baldesar Castiglione: Das Buch vom Hofmann, München 1986, 54.o.

3 Baltasar Gracián: Kézikönyv 13; Jób könyve 7,1; Seneca: Levelek 51,6.

4 Geneviève Antoine Dariaux: Eleganz. Brevier für die Dame, Berlin Frankfurt Wien 1964, 235. o.

5 A német egyszerűség szóban (einfach) a régi fach szó a körbefalazásra vagy arra a térre utal, ami körbe van falazva. (a ford. jegyzete)

6 Blaise Pascal: Gondolatok, 206 Brunsschvicgs / 201 Lafuma

Hannes Böhringer: Barokk jelen – Lezama Lima nyomán

szeptember 4, 2015

hannes-padon-mc3a1solat.gif

A galamb nyakának változékony szürke, zöld vagy ibolyakék színe az antik szkeptikusok számára azon feloldhatatlan érzékcsalódások alapképe volt, melyeknek ki vagyunk téve. Ahogy a galambnyak, úgy változnak az idők is, mindenek előtt a jelen, amely körülvesz bennünket.

1957-ben José Lezama Lima kubai költő megjelentet egy esszéket tartalmazó könyvet – La expresión americana1 – a latin-amerikai mitológiáról, irodalomról, zenéről és építészetről. Amerika, írja Lezama Lima, kulturálisan nyitva állt az európai gyarmatosítás előtt és kezdettől fogva saját kifejezésévé alakította át. Lezama Lima a barokk kiváncsiságról szóló esszéjében Hegellel, aki az érdektelennek találja Amerikát, szembeállítja az amerikai urat, aki élvezi országának gyümölcseit. (Latin-)Amerika egy „bekebelezőcentrum”. Itt a képzés nem munka révén (Hegel) áll elő, hanem élvezet és emésztés során. Az amerikai Señor nem hagyja magát az európai barokk által elidegeníteni és legyűrni, hanem az európai hódítással szembeni ellenállásként, mint contraconquista – ellen-hódítás – alakítja sajátjává.

A barokk kiváncsiságról szóló esszéje elején Lezama Lima két művészettörténeti munkáról tesz említést. Az egyik Werner Weisbach: Der Barock als Kunst der Gegenreformation (1921). Az amerikai barokk Lezama Lima szerint nem az ellenreformáció szelleméből, hanem az ellen-hódításból ered. A contrareforma helyett contraconquista az eredete. A Lezama Lima által nagyra becsült és gyakorolt gongórai agudeza, Luis de Gongora konceptikus költészetének éleselméjűsége és bőséges utalásai a reconquistát, Spanyolország iszlám alól való visszahódítását és a katolikus világ reformációját egybelátja és összevonja, a katolikus ellenreformációt felülmúlja a contraconquista fogalmának kitalálásával – ami az öntudatos kulturális ellenállás kifejezése; a barokk uraság forró csokoládéja mellett ül. Lezama Lima nem Európa ellen-hódítására hív fel, a contraconquista mégis hatékonnyá vált: visszatekintve az európai átalakulás megvilágító kulcsfogalma.

A Lezama Lima által említett másik művészettörténeti könyvet Wilhelm Worringer írta: Formprobleme der Gotik (1911).2 Ebben csak kevés megállapítás vonatkozik a barokkra. Számára a barokk „titkos gótika”, gótikus beszivárgás a klasszikus formába (nem feltétlenül hanyatlás, miként Lezama Lima feltételezi). Ezáltal válik duzzadttá. Jacob Burckhardt a barokkot a reneszánsz elvadult dialektusának nevezte. Nem a formák vadulnak el, mondja vele ellentétben Worringer, hanem egy vadabb szellem lesz úrrá a klasszikus formákon. Egy gótikus, barbár szellem bekebelezi őket. A formanyelvet már az európai talajon is tágították és elhasználták, mielőtt az amerikaiak még egyszer felduzzasztották és átlyuggatták volna. Worringer szerint a gótikus egy magasabb izgalmi állapot, ami nem jut megnyugvásra, nem találja határát. A barokk egy gótikus vonal – Worringer „nordikusnak” nevezi –, amit a klasszikus forma affektusnyelvébe préselnek, ám abban nem fékezhető meg; egy beszéd, ami nem tud véget érni, mert izgatottságában sosem biztos abban, hogy valóban hatásos és meggyőző.

Az ellen-hódítás Lezama Lima értelmezésében azt jelenti, művészettel, fegyveres erőszak nélkül felülkerekedni. Ennyiben az első amerikai contraconquista valójában észak-amerikai volt. Lezama Lima csak mellékesen említi Gershwint és a jazzt. Mert a jazz is már nem katonai vagy gazdasági, hanem kulturális hódítás volt. Zenével és tánccal lett meghódítva a világ. Bennük a fekete rabszolgák ritmusa és kifejezése hatja át a koloniális formát: blues, swing, soul, cajun színezi a popzenét. Hollywoodban, Kalifornia „forró tűzhelyén” az új dionüszoszi zenét mozgalmas képekbe égetik. Így két mitikus figura jön létre: a westernhős és a gengszter. Az egyik megmenti a világot, a másik tönkremegy benne.

A távol-keleti spiritualitás egy közbenső, kalifornia landolással, a csendes-óceáni partvidéken amerikanizálódva hatolt Európába: Suzuki zen-buddhizmus-értelmezése, Kerouac beatnik-zenje, John Cage zenéje. Ám ez mégsem contraconquista, mivel Kína és Japán sosem volt európai gyarmat.

Csak egy második hullámmal érkezett meg az ellen-hódítás Európába, gyakran a száműzetés tehetetlenségében. Ekkor is először zene és tánc érkezett: tangó, szamba, bossa nova, salsa; aztán az irodalom: Borges, Cortázar, Onetti, Márquez, Lezama Lima, Carpentier, Bolaño. Nem egy barokk stílusról van szó, melyet néhányan közülük művelnek, hanem a megváltozott perspektíváról, miként Octavio Paz könyve, a Vislumbres de la India (1995) esetében, ami India kultúrtörténete, öntudatos Mexico-analógiával, anélkül, hogy Európából szemlélné.

Ez a contraconquista érthetetlen volna ama európai intellektuális érdeklődés nélkül, ami Latin-Amerikának az Egyesült Államok indirekt uralma alóli felszabadítására irányul: Kuba, Nicaragua, Chile, a Fényes Ösvény és a felszabadítás teológiája, a dominikánusok és a jezsuiták misszióira való visszaemlékezés, mindenekelőtt Che Guevara pop-mítosza, a lágy arcú felfegyverzett orvos, a nyomorúságos történelmi realitástól függetlenül.

Lezama Lima a barokk kiváncsiságról szóló esszéjét Aleijadinho leprás kezéről és barokk építőművészetéről szóló dicsérettel fejezi be. Aleijadinho egy fekete rabszolganő és egy portugál építész fia – keverék, „hibrida“. A latin hybrid: az apa szabadon született római, az anya rabszolganő. A hibriditás az utóbbi évtizedek jelmondata: Culturas hibridas. Estrategrias para entrar y salir de la modernidad (Néstor García Canclini, Mexiko 1989).3 Az alcímét a barokk definíciójának lehet tekinteni: bevezetés a modernitásba és kivezetés belőle.

Itt már nem gótikáról és barokkról (Worringer) vagy reneszánszról és barokkról (Wölfflin) van szó, hanem barokkról és modernről. Ez sokkal több például modern építészetnél, amelyet még ornamens nélküli klasszikaként is értelmezhető. Jóval inkább az iparosítás, technizálás, tudomány és felvilágosodás által meghatározott haladás, amitől nem lehet leszakadni, ha valaki a többiekkel egy szinten akar maradni. A modern, akárcsak a klasszika normatív. Mindkettő magát tekinti kötelező érvényűnek. Ez megerőltető. Ezért az ember kiutakat keres, hogy képes legyen időlegesen kívül kerülni és bejáratokat, hogy újra tovább tudja folytatni. Szigorú korszakokban a ki- és bejáratokat csak titokban használja az ember, és lopva kapcsolódik ki a meghaladott, antikvált, régimódi, de kedélyes dolgokkal. Barokk korszakokban az embernek nagyobb a játéktere. A normatív formák még jelen vannak, de kitágulttá és áttetszővé váltak.

Ezzel a klasszikus és barokk előtörténete is felcsendül: a római szónokok attikai vagy ázsiai stílusa. Az attikai, klasszikus stílus olyan mint a klasszikus modern, az európai. Az ázsiai dagályosság megengedi a napkeleti, európán kívülit; például azt, amit Lezama Lima számára az amerikai barokk része, a hispano-inkát és a hispano-negroidet. Vajon Európa mennyire szigorúan európai? A gótika Worringer szerint a népvándorlás művészetéből ered. Megint népek sokasága akar Európába jutni, sokan mindenüket kockáztatják, hogy átjussanak az új limesen. A népesség újrakeveredik, hibrid, újbarokk Európává.

A hibriditás nem egyszerűen egy új, eleven, veszélyes vagy frissítő összevisszaság, hanem ami a szó veleje: szabad és nem szabad keveréke. Az európai bennszülötteket arra emlékezteti, hogy ők sem kezdettől fogva szabad római polgárok, hanem egykor maguk is alávetettek vagy bevándoroltak, rabszolgák vagy jobbágyok voltak. A rabszolgaság és jobbágyság felszámolása óta gépekkel kell együtt, nemritkán a szolgáikként, minden eddiginél többet dolgoznunk. Peter Hersche Múzsai idő és pazarlás című könyvével a történelmi barokk összefoglalását adta.4 Abban a pillanatban, amikor a barokk múzsai idő maradványai a világgazdaság konkurenciája következtében eltűnnek, és a munkával való fegyelmezés még tovább szigorodik, az európaiak is észreveszik, hogy legfeljebb félig szabadok: félig polgárok, félig alattvalók.

A kulturális és politikai keverékeket „vezetni” kell. José Antonio Maravall a La cultura del Barroco (1975)5 című könyvében leírja a vidékről való menekvés és a városiasodás folytán a 17. századi Spanyolországban kialakuló első tömegkultúrát. (A Harmincéves háború sújtotta Németország kivételt képezett Európában.) Az állam törékeny legitimitását event-kultúrával kellett biztosítani. A barokk ünnepi architektúra előrevetíti a „spektákulum társadalmát” (Guy Debord). A vidékről menekülés rég drámaian nemzetközivé vált. Bár a gyökértelenné váltak számára a mai barokk kinyúlt és lyukacsos formái a szabadság nagyobb játéktereit kínálja, ám éppen ezért az egyre nyugtalanabb állam, fegyelmező felügyelete és csendes kényszerítése révén politikai korrektségre vezeti őket. (A jelen barokk fényében a szellemtudományi kutatások nagy része is a Tudomány szentképei előtti gyertyagyújtásként jelenik meg. Mindig is kegytárgyakat produkáltak. Ma ez erősödik föl a tömegtermelésben.)

A barokk az első olyan korszak, amely megengedi a rossz ízlést és giccset állít elő, írja Maravall könyve második fejezetében. Carlos Monsiváis megfigyelése szerint a giccs vidékről, a peremekről szivárog be a metropoliszokba.6 A modern centrumaiban nem engedték meg a giccset. A haladás, az avantgard Greenberg szerint magam mögött hagyja.7 A giccs, a meghaladott, ami szívósan továbbél. Amikor a haladás kétségessé és a haladás szerinti orientálódás kérdésessé válik, teret nyernek a régi korok és formák, nosztalgikusan átszellemülve és továbbra is érzelmes színezetben. A modern az értelmet (Sinn) a haladással azonosította. Most az értelem ide-oda bolyong és túlcukrozza a meghaladottat, beváltat és jól ismertet. A túlontúl érzékletes és sokértelmű (Sinn) könnyen simul egy vezetett kultúrához. A modernitásban „kommentárra szoruló” (Arnold Gehlen) művészet maga is egyre inkább kommentálja az eseményeket és ezáltal nyer értelmet (sinnhaft).

A giccs iránti vágy, a túl sok és egyszerű értelem kívánása egy áttekinthetetlen világban megnyitja a képáradat zsilipjeit. A képek evidenciaként, túl gyorsan ígérik az értelmet. A barokk a kinyújtott, porózussá vált forma, mivel a képzelőerőt nem fogják vissza olyan határozottan, mint a premodern korokban. A képzelőerő képtermelése egyre több teret vesz igénybe és ezért kell retorikai, politikai, vallási sínekre terelni, vezetni. A reformáció és az ellenreformáció a szabadon engedett képek fölötti fennhatóságért küzdenek. Lezama Lima megemlíti a képzeleti képek alkalmazását Loyolai Szt. Ignác lelkigyakorlataiban. A szabadon engedett képeket be kell fogni. Ezért is lesz a barokk emblémák alatt álló subscriptio egyre inkább tanító.8

A képeket talányossá teszik és autoritatív módon fejtik meg. A történeti barokk egy kísérlet volt arra, hogy a középkori ordo átmenthető legyen a modern esetlegességtapasztalat szakadékán. A „semmi és a végtelen között” (Hans Jonas), középütt, dohányzójában a barokk uraságnak szüksége van a mérték és közép antik ízlésére. A helyzet ugyanis kényelmetlen.

A Gondolatokban Pascal ír egy emberről, aki tegnap még gyermekét temette, ma már a labdajáték során feledi fájdalmát. A labdából mozgókép lett, ami minden mástól eltérít azáltal, hogy a figyelmet magára vonzza. Egy statikus képnek esélye sincs egy kiállításon a videóval szemben. A képek egymástól való állandó eltérítése és a kölcsönös felülkerekedésre törekvés révén ördögi kör keletkezik, ami a képek értelmét és kifejezőerejét értéktelenné teszi. Végtére is a képek simulacrumok. Megtévesztenek. A megtévesztés (Täuschung) és a csalódás (Enttäuschung) közti magasfeszültség épp annyira barokk, mint amennyire korszerű – a médiumokra, az információs- és kommunikációs iparra és a titkosszolgálatokra tekintettel. Az illuziókeltés és dezilluzionizálás, a kódolás és dekódolás párbaja volt Gracián nagy témája. A harctól mentesítve a sifrírozás és a desiffrírozás a művészet tudós játékává válik: agudeza, gongorizmus.

A desengaño, a nagy illúzióvesztés azonban nem hullik a semmibe. A barokkban keresztény, ma egy szabadon lebegő, gyakran buddhista spiritualitás fogja föl. A csupasz semmitől a modern borzongott. Tőle akart a gyorsuló haladással elmenekülni. A vallási rezidumok (giccs?) tartják magukat, de a növekvő csalódással szemben soha sincsenek biztosítva. A bizonytalanságban, vélte Pascal, Isten létéről vagy nemlétéről fogadni kell, mint egy szerencsejátékban. Isten minden esetben rejtőző. A szerencsejáték visszatérése a barokk utolsó felcsillanása. A szerencsejátékban találkozik a véletlen kihívásának az a modern kísérlete, hogy valószínűségszámítással cselezzék ki, az isteni véletlen révén történő kiválasztottság vallásos érzésével. Időközben a szerencsejáték sikeresen beépült a modern gazdaságba.

Ha a művészet megértésre talál, a kultúra vezetésének projektjébe fogják be, de néha sikerül neki egy ellenállhatatlan kifejezés, ami – mintegy titkos gótikus vonaltól izgatottan – továbbviszi, mindenüvé.

 

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: 2000 2015 szeptember

COPYRIGHT Tillmann J. A.

1 José Lezama Lima, Die amerikanische Ausdruckswelt. Aus dem Spanischen von Gerhard Poppenberg. Frankfurt: Suhrkamp 1992.; magyarul csak egyik fejezete jelent meg: Kép, képzelet, jelkép, szókép; Latin-Amerika képisége, in: Ariel és Kalibán. A latin-amerikai esszé klasszikusai. Vál. Scholz László, Európa, Bp., 1984. 447-458

2Wilhelm Worringer: A gótika formaproblémái, in W.W.: Absztrakció és beleérzés, Gondolat, Bp., 1989.

3 Nestor Garcia Canclini: Hybrid cultures: strategies for entering and leaving modernity, U.M.P, Minnesota, 2001.

4Peter Hersche: Muße und Verschwendung. Europäische Gesellschaft und Kultur im Barockzeitalter. Herder Verlag, Freiburg, 2006.

5Maravall, José Antonio: Culture of the Baroque, Analysis of a Historical Structure, Manchester

University Press, 1986.

6 Carlos Monsiváis, Vom Cursi zum Kitsch in Mexiko. In: Sturzflüge, Nr. 36, 1992.

7 Clement Greenberg: Avantgard és giccs. In (Józsa Péter szerk.) Művészetszociológia. Bp., Gondolat Kiadó, 1986. magyarul: https://etr.mome.hu/ETR/Dokumentumtar/FileDownload?file_id=1846 angolul:http://www.sharecom.ca/greenberg/kitsch.html

8 Vgl. Maria Moog-Grünewald, Zwischen Kontingenz und Ordo. Das Emblem in Renaissance und Barock. In: Joachim Küpper/Friedrich Wolfzettel (Hrsg.), Diskurse des Barock. München: Fink 1999.

Hannes Böhringer: Lustaság, szokás, hétköznap

május 24, 2015

muessiggang1

“Nemes emberek érintkezése olyan fád mint a víz, a közönségeseké édeskés, mint az új bor” (Kínai közmondás)

“az ésszerű az az országút, ahol mindenki jár, ahol senki sem tűnik ki” (Hegel)

“A dolgok számunkra fontos aspektusai egyszerűségük és hétköznapi voltuk révén rejtve vannak.” (Wittgenstein)

“Rejtekben élj!” (Epikurosz)

“A dizájn láthatatlan.” (Lucius Burckhardt)

“Olyan bonyolult munkák esetében, mint amilyen egy város alapítása, az ember kört rajzol, vagy még inkább, a gyerekek körtáncához hasonlóan, körbe jár.” (Deleuze / Guattari)

“Semmi különös!” (George Brecht)

A szokásos a figyelem holtterében rejlik. A különös feltűnésének a hétköznapi fel nem tűnő volta képezi hátterét. Hogyan lehet a figyelmet a fel nem tűnőre irányítani anélkül, hogy valami különössé válna és ezáltal figyelmen kívül hagynánk?

Rövid idő alatt mindenütt hétköznap áll be, az új lakásban, munka közben, egy városban vagy falun, békében és háborús időszakban, kórházban, nevelőotthonban, üdülőhelyi szállodában. Az új, az ismeretlen ismerőssé, belakottá, szokásossá válik. Szokások alakulnak ki. Az élet unalmassá válik. A rutint meg kell szakítani. Ám a rutin megszakítása is hétköznapi lesz: szórakozásokat, kalandokat, nyaralásokat, eseményeket már régóta iparszerűen állítják elő és tömegesen fogyasztják. Mi tünteti ki a jó szokásokat, amelyek nem használódnak el hamarosan? Van-e a szokásoknak jó, megóvó használata? Kellene-e valamit tenni a tartósságuk érdekében?

A szokásossal való foglalatosság a filozófiában nem szokatlan. Az ókorban a filozófiát gyakran a jó szokások ápolásának tekintették. Az etikát Arisztotelész vezeti be a filozófiába olyképpen, hogy ezt a jó és helyes életről szóló tant a szokásra, a hétköznapi, szokványos magatartásra: az emberek ethoszára vezeti vissza. A morál (a latin mos = erkölcs, bevett szokás) nem előfeltétel-mentes. Csak akkor valósul meg, mondja Arisztotelész, ha az erkölcsökhöz és bevett szokásokhoz tud kapcsolódni.

Hegel se gondol mást, amikor a modern szándék-etikával szemben azt hozza fel, hogy az túl elvont és beéri egy elérhetetlen eszménnyel, a puszta kelléssel. A moralitás az erkölcsiségben, a reflektált, ésszerűnek felismert és gyakorolt erkölcs révén válik tökéletessé: mint bevett szokás, megszokás, ethosz.

Később a filozófusok a szokásosat mint életvilágot (Husserl), hétköznapi nyelvet (Wittgenstein) és hétköznapiságot (Heidegger) fedezték fel. A fenomenológia, nyelvanalízis, szituácionista kószálás (dérive), a “hétköznapi élet pszichopatológiája” (Freud) a szokásos, hétköznapi, le quotidien (de Certeau) leírásának technikája. A szokásos elrejtőzik a tudattalanba, a fel nem tűnő, észrevétlen, magától értetődő dolgokba. A tanácsadó könyvek tömege, akárcsak az újrafelfedezett életművészet a régi bölcsesség-tanokat a hétköznapi eljárások révén fordítja a jelenbe.

Talán előnyös a fel-nem-tűnő esztétikája érdekében a szokásos arisztotelészi és hegeli etikájára orientálódni. Ugyanis a bevett művészetelméletek az eredetiség és az erőltetett individualitás jegyében, a zseni jegyében állnak, s ez a gyakorlat és konvenció ellenében kerül kifejezésre. A modern individuum a művészben és zseniben szabadságában védi magát az eltömegesedéssel, a tömeghadseregekkel, a tömegtársadalommal, tömegtermeléssel és tömeges megsemmisítéssel szemben. Ez a tömegesedés elérte a művészetet is. A sztárkultusz pótolja a polgári zsenikultuszt. Egy távoli, individualitását vesztett asztrál-istenségnek kell a tömegben atomizálódott egyedet tükröznie. A hagyományokat, erkölcsöket, szokásokat leváltani látszanak az átmeneti divatok. Azáltal, hogy elterjednek, a különöst szokványossá alakítják, miközben a funkcionáló szokások, mondhatni a használatos szokások, a szokványos észrevétlenségében maradnak és csak kívülről hatnak egzotikusan. Náluk a szokványosság megőrzi általánosságát, amitől nem kell divatok révén elhatárolódni. De semmi ellenvetés a divattal szemben!

Egyáltalán vannak-e még bevett szokások, megőrzött megszokások? A modernizálás, a gyorsuló fejlődés hatástalanítja őket, feleljük többnyire. De lehet, hogy a divat és a modernizálás csak abba úszik át, ami már amúgy is észrevétlenné vált. A modernség önnön radikalitásával kapcsolatos büszkesége alábbhagyott, a tekintet kiélesedett a modern és a hagyományos, a lassúság és a gyorsaság, a régi és új összeszövöttségére. A modern kiváltotta és észlelte a tradícióval való szakítást, a határátlépést, a haladást, de a táplálékul szolgáló maradékokat nem. A művészetben a szándékolt határátlépések elhasználódtak, fárasztó szokásokká váltak. Nem őrizné-e jobban a konvenció az individuumot, amely annak eredetiségét közvetve, óvón kultiválja és ezáltal nem használja el? Ellenállásra és támasztékra találna, és a játékterekben kiküzdött szabadságra. De nem arról van szó, hogy minek kéne lenni, hanem annak felismeréséről, hogy mi van: a szokásokról – jó és rossz ambivalenciáikban.

A szokások csak megszokásként jók valamire, csak ha nehézkesek, ha nehéz megváltoztatni őket. A nehézkességben, a változásokkal szembeni ellenállásban őrződnek meg. És az embereknek szükségük van szokásokra; berendezkednek ezekben, lakályossá teszik őket, megpihennek bennük. Bennük “lakoznak“ (Heidegger). Ebben a megszokásra való rászorultságban áll az emberek konstitutív lustasága.

Ez a semmittevés, a csak megszokott ismétlése, a megszokás épületének el nem hagyása a lustaság bűnére vezet. Ez maga a derűtlenség, hogy minden szokott menetét járja vég nélkül és nem lehet rajta változtatni. Tehát abba lehet hagyni a tevékenységet és ágyban lehet maradni. Restség, szomorúság, letörtség és unalom (acedia, tristitia) áll be. Ezt a melankóliát a felismerés tétlensége töri meg, a múzsai idő, a filozófia szokása. Ha a lustaság hanyagsággal jár együtt, akkor a múzsai idő az élénkséggel. Ami a mozgalmasság örömében, az utazásban fejeződik ki. Ám az utazás is kétértelmű: szétszórtság, hiábavaló menekvés az unalom elől, de teoretikus kíváncsiság, a megismerés öröme, kutatásvágy is. Ez a megismerési eszmény az utazások és felfedezőutak révén történő képzés – Hérodotosztól Alexander von Humboldton át Blaise Cendrars-ig terjedő –hagyományának része. A kutatóutak esetében a művészet, a tudomány és az irodalom mindig szoros közelségben járt.

Tervünk a kutatóútnak ezt a hagyományát kívánja feleleveníteni és egyúttal próbára tenni. A figyelem a legkülönfélébb szokásokra irányul: a lustaság, a semmittevés nézőpontjától, a henyéléstől a múzsai időig. Ezekben gyakran rejlik csendes ellenállás a megszokott élet túlzott kívánalmaival, az egyre többet követelő gazdaság felemésztő hatásával szemben.

Létezik a kívülről kikényszerített semmittevés, a szabadidő a maga passzivitásra, fogyasztásra vezető csábításaival, valamint a munkalehetőség elvesztéséből adódó kisiklás a hétköznap rendjéből a közömbösségbe, kétségbeesésébe, elhanyagoltságba és bűnözésbe. Végül a hétköznap gondolattalan üzemszerűsége is megszokásként jelenik meg, amit az ember rest megváltoztatni. A lustaság témájában a munkafogalom válsága tükröződik: a munkából nem csak hogy nem jut mindenkinek, de magában nem is garantálja a fejlődést és a képzést, miként azt a 19. század vélte. Így a munka terhe és ezzel a tőle megválás öröme megint előtérbe kerül.

Tillmann J.A. fordítása

MEGJELENT: Lettre 67.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Készült a FAULHEIT/RESTSÉG projekt keretében

Retseg meghivo másolat

Irodalom:

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika (Bp., 1987.), Második könyv.

Johannes Cassianus: De institutis coenobiorum (Simon Árkád ford., Bp, 1980.; Pannonhalma, 1999.)

Michel de Montaigne: Esszék I. (Pécs, 2001.) XXIII. Fejezet (A szokásokról…)

Hegel: A jogfilozófia alapjai, §141 ff.;

Félix Ravaisson: De l’Habitude, Paris 1998;

Paul Lafargue: Das Recht auf Faulheit, Grafenau 2002;

Arnold Gehlen: Reflexionen über Gewohnheit, in: Ders.: Gesamtausgabe Bd. 1, Frankfurt 1978, S. 97-111;

Joachim Ritter: Die Lehre vom Ursprung und Sinn der Theorie bei Aristoteles, in: Ders.: Metaphysik und Politik, Frankfurt 1969, S. 9-33;

Josef Pieper: Zustimmung zur Welt. Eine Theorie des Festes, München 1964;

Michel de Certeau: L’invention du quotidien, 2 Bde, Paris 1990;

Eberhard Straub: Vom Nichtstun. Leben in einer Welt ohne Arbeit, Berlin 2004;

Corinne Maier: Die Entdeckung der Faulheit, München 2005.

Hannes Böhringer Agyő mélabú! Pokolba a lomhasággal és a búbánattal

május 23, 2015

escher_karoly_a_bankigazgato_furdik Escher Károly:

Bankigazgató fürdik

Az élet változik. Mégis mindegyre szokások alakulnak ki. Megváltoztathatóak, de ez nem megy könnyen. A szokások lomhák. Aminek vannak előnyei is. Nem kell minden pillanatban újra dönteni arról, hogy mit csinálunk és hogyan csináljuk. Úgy csináljuk, ahogy szoktuk: alszunk, eszünk, dolgozunk, szórakozunk. Ám a mindigugyanaz unalmassá válik. A rutint meg kell szakítani. Valaminek történnie kell! Utazás, költözés, válás, önmegtalálás, továbbképzés, hobbi, sport, szociális elköteleződés, politika. Azonban nemsokára megint itt vannak a szokások, régiek és újak, és velük a bosszúság, unalom és mélabú.

Az embernek tehát meg kellene különböztetnie egymástól a jó és a rossz szokásokat, vagy az elkerülhetetlen szokásokkal való jó és rossz bánásmódot. A jó az lenne, ami nem unalmat és levertséget okoz, hanem ellenkezőleg: elevenséggel és bizalommal jár együtt. Egész korszakok és társadalmak unatkoztak, váltak mélabússá és szétszórttá ( barokk, Fin de Siécle, mi jelenleg?)

A puszta ínség menekvést jelenthet ebből a mizériából. De orvosok, filozófusok és teológusok is orvoslást ígérnek a melankólia szenvedéseire, az akédia, a „szív restségének” vétkére, az öröm és a könnyedség elvesztésére. Vajon hatnak-e még a régi ellenszerek? A munka, ez a nagy emberi szokás, válságban látszik lenni. Hogyan viselik közeli rokonaink, akiknek nem kell dolgozniuk, a vadállatok a gyászt, korlátozást és fogságot?

A művészeket mindig is melankolikusoknak tekintették, akiket munkaláz és munkaképtelenség, önmagukban kétkedés és nagyzási hóbort, magány és pénztelenség, siker és az elismerés hiánya szorongat. A művészek példázatosan mennek keresztül mindazon, amit alapjában mindenki elszenved. Ezért megfelelő hely egy művészeti egyetem a búbánat és lomhaság nyilvános megvitatására.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: Lettre 67.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Készült a FAULHEIT/RESTSÉG projekt keretében

Retseg meghivo másolat

Hannes Böhringer: Meleg víz

május 22, 2015

hannes-padon-mc3a1solat.gif

Restnek lenni: az, amit az ember egyébként is csinál.

Wiesenbad

1. nap (07. 2. 26.) este fél nyolc.

Éppen a felvételi vizsgálatról jövök. A főorvosnő a szobájába hívott. Azt gondoltam róla, hogy ő a titkárnő; egy nagy, barátságos, puha test. Tud valamit az emésztésről és táplálkozásról, és rögtön látta rajtam, hogy fel vagyok puffadva. A hét végén felkeres a szobámban, ami praktikusan és jól van berendezve. Csak a világítás rossz, alkalmatlan olvasásra és írásra.

Elhatároztam, hogy napi tíz percben szeretném észrevételeimet és gondolatait leírni. Először arra gondoltam: egy órában. Ám ekkor az ember mindenféléről beszámol. Tíz perc egy megfigyelés, a nap egy részének pontos leírására kényszerít.

2. nap (2. 27.) reggel tíz

Érdemes feljegyezni egy nap vagy éjszaka felpuffadásait, mindazt, ami felmerül az ember fejében és hasában? Néha már kimondani is túl sok. Nem pusztán napi tízperces naplót szeretnék vezetni, hanem kapcsolódni is ahhoz, amit előző nap leírtam. Képes leszek betartani ezt a szabályt? Másodjára merül föl a „tartás” szó. A kúra, a hely, a szanatórium egyáltalán nem olyan rossz, hogy aggódnom kéne, nem lesz elegendő kitartásom arra, hogy kiálljam itt az időt.

Az ebédlőasztalnál velem szemközt egy bautzeni nő ül, valamivel fiatalabb nálam. Porckorongos, de borreliosisa is van, és négy gyereke. A fordulat után elvesztette munkáját és férjét, aki odébbállt egy fiatalabbal. Azóta éjszakai nővérként dolgozik egy idősotthonban, napközben pedig anya. Az öregek vizeletszagát már nem érzi. Hálásak, mondja. Éjszaka elég időm van arra, hogy törődjek velük. Nappal nem volna. Elégedett, annak ellenére, hogy férfi híján van. A férfiak manapság nem keltenek jó benyomást. Vajon régen ez másként lett volna?

3. nap (2.28.) negyed kettő.

Régebben az ember négy hétig volt itt. Ez volt a minimum, mondja egy szász nő. Ő már majd’ negyven éve rendszeresen jár ide. A kúrát hat vagy hét hétre lehetett meghosszabbítani. A gyerekeket tanították. Zuhany nem volt, és vécé csak a folyosón. Mi változott a fordulat óta? Minden megújult, renoválva lett, és művelés alá került. Régen viszont több egyéni terápia volt. A régi szocializmusnak volt ideje, és volt ideje az egyes emberre; az újnak nincs ideje és nincs pénze. Csoportosan kezelnek. Az emberek tovább élnek, sokkal több idő áll rendelkezésükre. Az idő mégis drágábbá válik. Azt hiszik, intenzívebben élnek az idővel, de nem jön ki több belőle. Rejtélyes, hogy korábbi korok emberei mint voltak képesek rövid életük során, hosszas fáradozással műveiket létrehozni. Mire kell az idő? Az egyes dolgokra és az egyes emberekre, a részletek pontosságára, az egyedi különlegességébe való behatolásra, a részletességre. Mindenki azon sajnálkozik, hogy rövid az idő. Mindenki büszke arra, hogy nincs ideje. Mert sok a dolga. Ma a tíz percemen mértéktelenül túlnyúltam.

4. nap (3.1.) háromnegyed öt.

A legtöbb pácienshez hasonlóan, egy új hatemeletes épületben van a helyem. A szobák jól és praktikusan vannak berendezve, a fürdőkád a fogyatékkal élők számára is használható. Ám az épületben csak két egymás melletti lift van. Előttük a folyosón két szék áll. A liftezés ugyanis türelempróba. A liftek közt nincs kapcsolat; nem látni, melyik megy föl- vagy lefelé. Beszáll az ember, föl akar menni, de a lift lemegy, vagy fordítva. Szerencsés esetben rögtön jön, és a kívánt irányba visz. De legtöbbször hosszasan várni kell. Ezért vannak a székek. Az ember választhat: egy vagy két gombot nyomjon meg, egy liftet, vagy egyszerre kettőt hívjon. Ha mindkettőt megnyomja, valószínűleg nem kell annyit várnia, mintha csak egyet hív. Ám ha mindkettőt megnyomja, akkor összességében lassítja a menetüket, mivel a felvonók gyakrabban állnak meg hiába, mivel a türelmetlen hívó az először érkező lifttel már elment. A vendégek közt vannak duplázók, és néhány egyszer hívó. Rögtön az elején egy idősebb hölgy mögött álltam és liftre vártem. Mivel hosszan tartott, hátrafordult és közölte: Én csak egyet hívok. Azóta én is az egyet-hívásban gyakorlom magam. De volt hogy kudarcot vallottam. Még gyakrabban előrenyúlik egy kéz, és megnyomja a második gombot. Jóllehet mindnyájunknak több mint elég az ideje. Mindenki legalább öt, ha nem tíz perccel a megadott időpont előtt érkezik a kezelésre, és türelmesen vár a folyosón egy széken, amíg nem szólítják.

5. nap (3. 2.) négy óra.

Még egyszer lift: többször előfordult, hogy gondolattalanul, gondolatokba merülve kiszálltam ott, ahol mások, pedig még el sem jutottam a magam emeletére. Csak amikor a kulcs nem ment a zárba, vettem észre, hogy más szinten szálltam ki. A meleg víz keltette fáradtság, az előírt napirend kedvez az önrendelkezés pillanatnyi elvesztésének. Követek valakit, pedig egyáltalán nem akarok tőle semmit. Követem, mert azt hiszem – abban a pillanatban valójában nem hiszek és nem gondolok semmit –, hogy nekem is oda kell mennem, ahová az előttem menő.

A szobámban az ágyat elktromosan lehet állítani. De hagyom úgy, ahogy van: egyenesen. Egyáltalán szeretem a dolgokat úgy hagyni, ahogy vannak, vagy ahogy jönnek. Lustának és fatalistának számítottam, mert kisgyerekként, a gyermekbénulást követően nem végeztem buzgón a bénult lábakat újramozgató gyakorlatokat. Nem emlékszem már erre. Most sok más gyerekbénulásos esettel vagyok együtt. Akik sokat gyakoroltak és nagy javulást értek el, az öregedésük során gyakran nagyon visszaesnek. Én nem értem el nagy javulást és enyhe kis visszaeséseket remélek.

Nagy lelkesedéssel olvasom: Bernardo Soares segédkönyvelő nyugtalanságának könyvét Pessoától. Mint egy könyvelő, felszabadítom a hétvégét más dolgok számára.

8. nap (3. 5.) egy óra húsz.

Most egy puhább ceruzával írók. Jobban tetszik és könnyebb. A külső medencében a meleg víz gőzölög. Pára lebeg a víz fölött. A vízen fejek ringatóznak. A testek láthatatlanul lógnak és alig mozdulnak a vízben. Medúzaszerű életet élünk itt. Az animális a vegetatívba húzódik vissza. Kellemesen úszik az ember a meleg testérzésben. De minden irányba polipkarok és csápok nyúlnak ki. Ki kivel áll össze? A kúra tétlen idejében minden megfigyelés alatt áll. „Az allgaui ember, akivel a fürdőben beszélgetett…”, mondja az ebédlőasztalnál a szemközti nő. Kotnyelesebb a többieknél. „Tegnap arról beszélgettünk, hány éves lehet ön. Van egy huszonhat éves fia.” A lift előtt találkozom valakivel a gyermekbénulásos csoportból. Az ebédlőasztali szomszédnőjével, aki már ott áll mellette, autós vasárnapi kirándulásra készül. Társán látom, gondban van, hogy esetleg azt találnám mondani: Engem is magukkal visznek? A pillantások és beszélgetések zsákmányra vadásznak. Amit védenek. Az animális csak elrejtőzik.

9. nap (3. 6.) délelőtt negyed kilenc.

Ma reggel korán, még reggeli előtt, hétkor mentem úszni. Előttem már ketten voltak a vízben. Egyikőjük a csaknem üres medencét arra használta, hogy szemüveggel víz alatt ússzon. Testbeszédével azt tudatta: sajnos nem tudok tekintettel lenni rátok. Nektek kell rám tekintettel lennetek! A medence vagy tele van, s akkor mindenkinek szűk. Vagy üres, akkor energikus úszók uralják. Itt sincsen hatalmi vákuum. A teret megszállják és igénybe veszik, ameddig akarják és ameddig megy. Bizonyos embertömeg vízi jelenléte fölött még az energikus úszó is föladja.

Minden szanatórium egy Varázshegy. A hétköznap terheitől menten társadalmat játszanak az emberek. Ez pillantások és beszélgetések révén alakul ki. Hierarchiák jönnek létre. Vezetők és követők, magányosak, ácsorgók, bohócok, flörtölők. Itt egy udvartartás, ott egy kirándulócsoport; azok tekintélye, akik már egy hete, vagy másodjára és harmadjára vesznek részt a kúrán, és az újonnan érkezettek gátlásossága. Árnyjátékok. A végén címek cseréjére kerül sor, amiket nem használnak, futólag búcsúzkodnak, és többé nem látják viszont egymást.

10. nap (3. 7.) délelőtt fél tizenegy.

Amint egyszer megint nagyon tele volt a meleg víz, és az emberek csoportosan álltak egymás mellett, és már lassú úszó mozdulatokat sem lehetett tenni, megszólított az egyik fiatalabb nő. Azt mondta, nem akar ilyen sok beszélgetés akaratlan fültanújává válni. Bizonyos sűrűség fölött a legnyugodtabb úszás is indiszkrétté válik. – Beszélgetni kezdtünk. Mi más maradt számunkra ebben a sűrűségben? Hallgatni, mint a liftben csak rövid ideig lehet. Kiderült, hogy Drezdában drogambulancián dolgozik. Megkérdeztem, hogy eredményes-e? Természetesen nem, felelte. Akkor ez olyan, mint nálunk a bénultsággal, mondtam. A „természetesen nem” minden volt, csak nem rezignált. Úgy értettem azt, amit mondott, hogy a fokozatos helyreállítás sikeréről alkotott elképzeléseink rettenetesen naívak. Az élet és sikerei a sötét és a világos közti nagy szürke zónában, a legsúlyosabb és a legjobb eset között játszódnak le. A siker egy átmeneti esemény (suceso). A siker követi az élet hol felfele, hol lefele hajló ívét. Számot vetni ezzel a relativizmussal és egyúttal szilárdan ellenállni ennek – ez a siker titka.

11. nap (3. 8.) fél tizenkettő.

Beszélgetés az úszómedencében: Ön először van itt? – Igen. – Én jövőre ünnepelhetném, hogy ötvenedszer leszek itt. 1957-ben a drezdai orthopédián feküdtem gyermebénulással, és onnan jöttem ide. – Ekkor közbeszól egy másik nő: Akkor nekünk ismernünk kell egymást. 57-ben én is a drezadai orthopédián feküdtem. – A férjemet is itt ismertem meg. Ő tizenhat éves volt akkor. Ezen a kúrán is együtt vagyunk. Mi, akik gyermekbénuláson estünk át, egy nagy családot alkotunk, és mindig itt találkozunk. Mindenkit felismerek a sajátos járásáról. Mindenkinek megvan a saját módszere arra, hogyan segítsen magán. – Alfred Adler azt írja: Minden egyes embernek individuális járásmódja van. Ez azokról a trükkökről árulkodik, amelyekkel átverekszi magát az életen. A trükkök másfelől elfedik és leleplezik a gyengeségeket, amiket mindenki fellel magában és megpróbál védeni.

12. nap (3. 9.) délelőtt háromnegyed tíz.

A régi wiesenbadiak mesélnek egy történetet, egy valódi esetet, ami olyan, mint Hebel egy naptári lapja, vagy Hauff egy meséje:

Volt egyszer fiatalember. Ügyes volt és gyakorlatias. Észrevette, hogy a háta egyre merevebbé válik, merevvé mint egy deszka (Bechterov kór). Fürdőkúrára küldték. A meleg víz jót tett neki. És arra gondolt, milyen jó is lenne egész életét a víz közelében tölteni, ami ugyan nem gyógyítja ki a háta merevségét, de a fájdalmait enyhíteni tudja. Úgy alakult, hogy a szanatórium technikai vezetőt keresett, és a főorvos felfigyelt a fiatalember gyakorlatias eszére. Így tényleg a meleg víz közelében maradt, enyhítette szenvedéseit és hasznossá tette magát a szanatóriumban.

Ekkor összeomlott az a kis állam, amelyben ez a történet zajlott. Minden megváltozott, mindent a megszűnés fenyegetett. Most beigazolódott a merev hátú ember ügyessége. Megválasztatta magát a kis faluközösség polgármesterévé, sok jót tett értük és megakadályozta a szanatórium bezárását. A maga és családja számára azonban megvette a szanatórium fölötti pompás házat, a főorvos-villát. A meleg víz megtette a hatását, és a polgármester még mindig el tudott kerékpározni a dombon levő házától a hivataláig. Egyszer útközben elesett és fejjel annak a kerítésnek ütközött, amit a birtoka köré építtetett. Élt még egy keveset, aztán rövidesen meghalt.

A villa még áll a gyógyintézet fölötti dombon. Az özvegy a lányával él ott és szobákat ad bérbe az üdülővendégeknek.

15. nap (3. 12.) négy óra.

„Hogyan nyújtották meg a bénulás miatt megrövidült lábát? Az orosz módszer szerint? – kérdezi a szomszéd nő a meleg vízben. „Amerikai módra.“ – mondom a tréfa kedvéért. Úgy tudom, a módszert Svájcban fejlesztették ki. Alapjában az orosz módszer hasonló volt, ám tovább tartott és vélhetően keményebb volt,. Nem megyek bele a részletekbe. Szomszédnőm fia későn születtett, egyik lába kicsit rövidebb volt. Ezért kiváncsi. A fia ortopéd cipésznek tanult, de az NDK-ban nem válhatott mesterré. Most egy kábelgyárban dolgozik. A heti munkaidőt 30 óráról húszra rövidítették. 5 eurónál is kevesebb az órabér. „Mi itt az Érchegységben szegények és megfontoltak vagyunk.” Az ipar áttelepül a még olcsóbb Csehországba. Mellettünk, már a reggeli napfényben úszva, egy hangos férficsoport azt vitatja, vajon a jövőben az idősek székhelyévé válhat-e az Érchegység. Nem kell Thaiföldre mennie az embernek, hogy jó ápolásban legyen része. Az előző évben az új asztalszomszédnőm 22 euróért bérelt szobát (reggelivel) a maga és férje számára a klinika fölötti villában. Ám a férje sajnos megbetegedett. Először szénbányászként dolgozott, később az uránkitermelésben. A felesége ma így fordult hozzám: „Folytatta feljegyzéseit a lustaságról? Akkor írhatja azt: tegnap (vasárnap) lusták voltunk.”

16. nap (3. 13.) fél kettő

Hosszabítást javasoltak. A kúrákat meg lehet hosszabítani, háromról négy hétre. A súlyosabb esetek közé tartozom. Nem tudtam erről, és nem tudtam a hosszabítási lehetőségről sem. A következő hétre már mást terveztem. Így aztán sajnálattal lemondtam róla. Tehát egy fontoskodó vagyok, aki olyan fontos ügyeket intéz, amik kizárják egy hosszabítás lehetőségét. Önnek nincs ideje; nem tud további egy hetet az egészségére áldozni. – Dolgozik még? –Természetesen! Mit képzel! Annyira öregnek, esendőnek látszom? Ilyen súlyos eset vagyok?

Vannak, akik fontosságot tulajdonítanak maguknak, mondván, hogy a hosszabítással sajnos nem tudnak élni, a többiek pedig diadalmasan lengetik a hosszabbítási papírjukat. Valahol olvastam egyszer, hogy a „nincs rá időm” idiotizmusa a középvezetők köréből indult ki, hogy így tegyék fontossá magukat. A felső vezetők bedőltek ennek. Most mindenki ezzel a hibával büszkélkedik. Az okos Reagenről úgy hírlik, hogy naponta két órát dolgozott. A legfölsőbb emeleteken az időbeosztással tudni kell élni. Ott rendelkezni kell a meggondoláshoz és a helyes döntéshez kellő idővel.

17. nap (3. 14.) délelőtt háromnegyed tizenegy.

Tegnap –vagy tegnapelőtt volt? Az idő múlik és mégis áll – az a sejtésem támadt, hogy a lustaság vágy – az akarat szóval túl sokat mondanánk – az egyedüllétre. Nem csak a munka, a társaság is fárasztó. A lustaság egy lazább kötelék a külvilághoz. A lusta többet szeretne egyedül magával lenni. Sosincs egészen a dolognál vagy másokkal. A lustaság egy lehetőség arra, hogy a világ nyomása alól kivonja magát az ember. A gyerekek átmenetileg lustává válnak, hogy bebábozódjanak. Kívülről zavartalanul akarnak belül fejlődni. Némelyek nem képesek ezzel felhagyni, több idő kell önmagukra, több idő az álmodozásra, alvásra, szunyókálásra.

A kúra során mindenki magára maradhat. Napjában pár kezelés, étkezések másokkal együtt az asztalnál. A nap fenmaradó részében lehet lustálkodni. Később aztán kialakul a társaság. Az emberek összejönnek, beszélgetnek, együtt vállalkoznak valamire. Talán még egy flört is kialakul. És az élet megint betelt és megerőltető.

18. nap (3. 15.) délelőtt fél tizenegy.

A történelmi filmekben római szenátorokat látunk, amint a fürdőkben politizálnak. A szenátorokból szeniorok lettek: ugyan nem az aggastyánok uralma, hanem nyugdíjasköztársaság mérsékelt jólétben. Az ember fekszik a meleg vízben és pislog a napfénybe, vagy csoportokban álldogál, politizál, beszél Istenről és világról és legfőképpen tulajdon rokkantságáról. Isten remélhetőleg, a világ bizonyosan túl van ezen a melegvízes medencén. Kinek a zsákmányává válik? Kiknek a kitartottjai azok a fiatal nők, akik a tolószékeinket mozgatják? Kinek a szolgálatában áll az úszómester? Hatalma annak van, aki azzal fenyegethet, hogy kihúzza a dugót. Már annak az elképzelése is borzaszt, hogy ráncos testjeink a hideg fenéken hevernek.

19. nap (3.16.) délelőtt háromnegyed tíz.

Hatalma lenne annak is, aki a medence hőfokát tudná szabályozni. Erre azonban senki sem képes. A hőmérséklet hullámzik. A meleg a kedvező körülmények és gazdasági ciklusok függvénye. Régebben az úszómedencékben hideg víz volt. Keményen kellett úszni, hogy ne fázzon az ember. Keményen kellett dolgozni, hogy ne legyen szegény az ember. Kedvező körülmények közt így el lehet érni a jólétet. A medencében egyre melegebb lesz a víz. Az úszó mozdulatok egyre lassabbak, lomhábbak lesznek. A többiek azonban még hevesen kapálóznak a hideg vízben. A melegben lévők nem bírják a tempót. Így aztán elfogy a pénzük, hogy a vizet melegítsék. A hőmérséklet csökken. Kényelmetlenné válik. Az embernek meg kell mozgatnia magát. Csak a hidegben válik be a lustaság.

20. nap (3. 17.) negyed három.

Befejezem a megfigyeléseimet és gondolataimat. Megint hétvége van. Aztán megjött tegnap Eva, és elvisz a „sűrűségből” – ez a klinika neve: „Miriquidi“ –, a leváltságból vissza a megszokott világba.

„Utókúra“ Budapesten

2007. március 23.

Lustaság: nem térni le saját kitaposott ösvényeinkről. Az ember megérkezik egy másik városba és felhív egy barátot, aki ott lakik. Fél szívvel önállóan szeretné az ember napjait a városban tölteni. A barát meghívja. Természetesen. Mi mást lehettett volna várni? Az ember nem hagyja el kitaposott ösvényeit. Örömmel veszi a meghívást, miután biztosította magát arról, hogy egyáltalán nem zavar. Hogyan lehet ilyen kérdésre őszinte választ várni? Mit jelent itt az őszinte? Udvariatlan, undok, barátságtalan. És így észrevétlenül belegyalogol egy születésnapi ünneplésba, vagy valami még súlyosabba, amiről sejtelme sincs, és észre sem veszi.

Esik, csak esik. Budapest nedvességtől csöpög. Mi köze a víznek a restséghez? Miért választották projektünk résztvevői közül oly sokan a vizet, vagy mutattak legalábbis kezdetben érdeklődést iránta? Az áramlás és a siklás, a szelíd erőszak miatt, amiben sodortathatja magát az ember? Ez lenne a lomhán áramló folyam. Vagy a melegvizű tó, az állóvíz, amiben az ember nem fázik.

Március 24.

A restség a pontosságról való lemondás. Minden hozzávetőleges marad. És mivel minden hozzávetőlegesen, olyan mint valami másik, mert hozzávetőleg minden hasonló, minden marad a régiben. A kicsiny döntő különbségek felismerésével a lustaság nem törődik. Ez a Rudasfürdőben jutott eszembe. 500 évvel ezelőtt a törökök építették. És még ma is tudunk benne fürdőzni. A rómaiakhoz hasonlóan a törököket is az alkalmazkodás mestereiként csodálom: meghódítani és elsajátítani a meghódítani és elpusztítani és megsemmisíteni helyett. A kultúra mérnökei, mindenekelőtt a fürdőkultúráé. A Rudasfürdő kupolaterme tompa fénybe borul. Hatszögletű, kritályformájú fénynyílások, melyek átlyuggatják a kupolát. A teret mégis a hangok meghatározatlan zaja uralja. Az akusztika a fördőzők beszélgetéseit szerte szét szórja. A meleg víz fölött a tompa fényben hatalmas zajfelhő lebeg. Nyitottá teszi a teret, és hagyja a beszélgetéseket és gondolatokat a meghatározatlanba lecsengeni.

Március 26.

Az általános romlás a luxus, mondták a régiek. A fényűzésből erednek a vétkek. Az ínség elejét veszi a vétkeknek. A luxus az ajándékba kapott vagy kigazdálkodott fölösleg, többlet, amire az embernek nincs feltétlenül szüksége. Nehéz megmondani, hol is kezdődik. Nem kell már kizárólag a saját és övéi életéért küzdeni, róluk gondoskodni. Szabadságot, szabad időt nyer az ember. Megengedheti magának a szükségtelen, a fölösleges űzését, a létezés túláradásának, az élet keserédességének élvezését. Itt jön létre művészet. Mi egyéb a luxus, mint a múzsai? A múzsai időt a régiek mindenek fölött értékelték. A múzsait mint jól használt, jól használandó szabad időnek kellett tekinteniük. Ehhez képest mégis szinte mindig rosszul használják; annak elérésére, amiből már amúgy is elég van. Pleonexia: többetakarás a többet élvezni és megérteni tudás helyett.

A szabadidő, a luxus, a múzsai idő elkerülhetetlen romlása abban áll, hogy nem használjuk jól: egyidejűleg kizsákmányoljuk és átalusszuk; nem tartjuk meg a kényes egyensúlyt a játék és komolyság közt, ami a múzsaihoz kellő. És még egyetlen nemzedék sem volt képes a következőnek átadni, hogy milyen értékes az a kultúra, amit hátrahagy; milyen fáradságos kivívni és mennyire kevéssé magától értetődő a múzsai idő luxusa. Az idősebb nemzedékek már maguk is régen elfeledték.

Március 27.

A magyarok tudnak a meleg vízben fürdeni. Nem mozognak. Hagyják a meleg vizet hatni. A németek még a meleg vízben is szükségét érzik annak, hogy mozogjanak és gyakorlatokat végezzenek.

A Széchenyi Fürdőbe senki sem merészkedik (rajtam kívül) azok közül, akik mankóval vagy bottal járnak: széles, csúszós padló, lépcsők, és alig vannak sík felületek, a tolószék fel sem merül. Fogyatékosok teljesen kizárva, csak néhány vak, akiket szüleik vezetnek. A társadalomnak el kell jutnia a jólét bizonyos szintjére ahhoz, hogy megengedhesse magának a fogyatékosokra tekintettel történő építkezést, sok pénz kiadását egy csekély kisebbség érdekében.

Ám milyen csodálatos a lépcső Júlia rendelőjénél, ahol megszállhattunk! Micsoda teret foglalhatott el egy lépcsőház egy 19. századvégi bérházban. Gond nélkül tudok felmenni botjaimmal a lapos lépcsőfokokon. A derékszög magasabbra vezet. Az építőmester mégsem érte be ezzel a széles, lapos derékszögű lépcsővel. A lépcsőfokok oldala minden fordulónál egy ívet, egy körmozgást jeleznek. A mai bérházak rég nem engednek meg maguknak ilyen szórakozást. Mivé válhatott volna Európa, ha gazdagságát nem vesztegeti el két világháborúban, hanem csak egy kicsit is igazságosabban osztja el!

Március 28.

Írót alakítok. Leülök valahová és elkezdek írni. Az ember öregszik és fecsegővé válik. Régebben írás közben nagyobb volt az önuralmam. Az ember öregszik és feledékennyé válik: az emlékezet restsége. Tegnap kerestem azt az utcát és házat, amiben 15 – vagy már 16 – éve egy telet Budapesten töltöttem. Némi tévelygés után megtalálni véltem a házat. De nem vagyok biztos benne. Az utca neve nem volt emlékezetes. Ahol a piacot sejtettem, ahová gyakran jártam bevásárolni, most egy szupermarket nagy parkolója van. De mellette egy új konténer-építmény áll. Most ebben kapott helyet a piac. A legfelős szintjén kis büfék sorakoznak. Hosszú asztalok mentén olcsó és jó ételeket lehet fogyasztani műanyag tányérokról. Itt, úgy tűnik, egy idősekből, alkalmazottakból és diákokból álló osztály nélküli társadalom gyűlik össze. Mellettünk csendben és tányér nélkül ül le egy idős nő. Megkínáljuk az egyik tányérunkból. Az adag két embernek elég. Emlékezete mélyéről előkotort néhány német szót, és némi társalgás után enni kezdett. Boldog voltam.

Apáim és anyáim vallásának köszönhetem, hogy meglágyul a szívem, és a megfelelő pillanatban megérzem. Akit jó szívvel ajándékoztatott meg, annak nincs szüksége hitre. Erényeink maradéka is elrestül, ha már nem kerül sor a gyakorlásukra. A régi keresztényeknek igazuk volt: a gazdagok köszönettel tartoznak a szegényeknek, amiért alkalmat adnak nekik arra, hogy jót tehessenek. Borzasztó az a világ, amiben mindenkinek jól megy, és ezért segítségre sincs már szükség; önmagának ellentmondó, mivel benne senkinek sem mehet jól.

Március 29.

Utolsó nap. Holnap elutazunk. Egyébként téves volt az utca, amit találtam, mondja Gabó. Neki tudnia kell, mivel az ő anyjáé volt a lakás. Vagy az utcanév változott volna meg? Oda kell mennem még egyszer térképpel. Utána meg talán enni egyet a piacon (miért kéne értéktelenné tenni az ismétléssel azt, ami jó volt?), aztán pedig taxival vissza, nehogy túl fárasztó legyen. Egy utolsót fürdeni, ezúttal a Gellért-fürdőben, a szálló tulajdonát képező fehér fürdőköpenyben lemenni a lifttel (borravalót nem feledni!) az öregekből és fiatalokból és szegényekből és gazdagokból álló fürdőtársadalomba. Még egyszer medencétől medencéig csúszós padló. Csúszós padló az életem. Ezért örömtelik a száraz, fogható alapok.

A rest létmódban kezdetben a lustulás, a gazdaság szakadatlan szabadidő elleni támadása érdekelt, és a restség mint magányos menedék, a társadalom túlzott követelményei előli menekvés. A front mindkét oldalán állok: egy aszociális, aki illeszkedik a társadalomhoz és örömét leli a társasságban, az időgazdaság szolgája, aki szabadságról álmodik. Ám ahogy a „Soledades“ során erről elgondolkodtam, azt hiszem rájöttem, hogy a rest létmódban az elrestülésnél is erősebben hat a renyheség rothasztó hatása. A restség ambivalenciája csak egy esete velejében kettős világunknak, melyben a mai jó a holnapi rosszá válik – avagy fordítva. Mennél buzgóbbak a jobbítások, annál romlottabbak a szorgalom gyümölcsei. A világ egy termálfürdő, ami nem képes ellenállni a gyógyforrások korróziójának. A filozófiai elemzések kémiaivá kell váljanak, a putrefactio1 analízisévé, amelyekből egy szakácsművészetre, egy a jövő időben érvényes gyakorlatra lehet következtetni.

Megtaláltam az utcát és a házat. Természetesen Gabónak volt igaza. Nemcsak gyenge volt az emlékezetem, hanem téves is. Nem elég az introspekció, a társadalomra is szükség van. Nem mentem – mint mindig – elég messzire.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT :Lettre 67 (2007/tél)

COPYRIGHT Tillmann J.A.

Készült a FAULHEIT/RESTSÉG projekt keretében

Retseg meghivo másolat

1 Putrefactio, rothadás. (Alkémiai szakkifejezés) Tulajdonképen szétbomlás, oldás, kezelés meleg által, ami után a separatio jön. http://www.kfki.hu/chemonet/hun/olvaso/histchem/alkem/p.html

Hannes Böhringer: Gúny és csodálat

február 24, 2015

hannes-padon-mc3a1solat.gif

Komolyság

Sok a beszéd, de csak ritkán válik komollyá. Így sokat lehet beszélni. A komolyság ugyanis szavát veszi az embernek. Ha elkerülhetetlenül komollyá válik a dolog, az ember alig beszél, csak a legszükségesebbet, azt is röviden és egyértelműen. A komolyság nem ér rá. Itt van és e pillanatban sürgető. Ha komolyra fordul, akkor életről és halálról van szó, visszavonhatatlan döntésekről sorsdöntő kérdésben. Ezért minden pillanat komollyá válhat. A komolyság megterheli az életet, halállal fenyegeti. A fenyegetés hathatós. Veszély, betegség, baleset, minden vég esetén érezni.

Noha a komolyság ránehezedik az élet egészére, mégiscsak kivételes. Kérlelhetetlenségében csak néha lép elő. Ezért esik nehezünkre pillanatnyilag komolyan venni, és nem kibúvót keresni. A komolyság azért is kivételes, mert tartósan nem lehetne kibírni. Az állandó komolyságot tréfára veszik. Az élet örömteli, feledi végét, figyelmen kívül hagyja a halál fenyegetését, gúnyolódik a komolyságon. Az emberi élet kiegyenlíteni törekszik az elővételezést és a halasztást. Jövőbeli eseményeket, nehézségeket, örömöket és szenvedéseket anticipálok. Tudom, hogy meg fogok halni, de remélem, hogy ez nem ma lesz. Időt adok magamnak, és egy visszavonhatatlan döntéssel várok, amíg csak lehet. Elhalasztom az élet komolyságát. Ne zsarnokoskodjon fölöttem. Ám ignorálni sem tudom.

A halasztás időnyerés. Játéktér nyílik az előkészületre vagy a figyelem elterelésére. Az előkészület még a megsejtés hatalma alatt áll. A figyelemelterelés sem képes tőle teljesen megszabadulni, de lazítja szigorát. Más események jönnek közbe, saját jelentőségre tesznek szert és az eset komolyságát más megvilágításba helyezhetik. A halasztás tapasztalatszerzést, felismerést tesz lehetővé.

Az élet komolysága szigorúságot jelent és szorgalmat kíván: reggel fölkelni, iskola, munka, rendszeresség, felelősség, megbízhatóság, kötelességteljesítés, megállapodások betartása, adósság visszafizetése. Ha valaki nem így tesz, a helyzet hamarosan komolyra fordul. A polgári élet ezt a komolyságot a a hétköznapokba integrálja. A halállal és sorscsapásokkal a határaira ér.

Ha tényleg komolyra fordul, nincs már miért nevetni. A komolyság arcába nevetni merészségről és dacról tanúskodik. A komolyság olyan hatalom, amely kötni kényszerít és véget vet az arról való fecsegésnek, hogy tényleg komoly-e. Súlyos helyzetben nem kérdés a komolyság. Kérdésessé csak haladék idején tehető. Tragikus azt hinni, hogy súlyos esetben még van játéktér, és komikus, amikor nyilvánvalóan bekövetkezett, de állítólagos komolyság folytán nem érzékelik. Másként cseng a nevetés, ha komolyság tiltja, mint a haladék fesztelen idején.

A halasztás játékteret teremt az értelmetlenség, a vicc és a játék számára – szabadságot. A komolyság súlyát veszti. Az élet könnyűvé és sokértelművé válik. Most szóhoz juthat az, aminek a komolysággal szemben nincs súlya, ami hozzá képest jelentéktelennek, lényegtelennek és mellékesnek tűnik. Halasztás idején a szélre kerül ami komoly, egy cél messzeségébe – amire törekszik az ember vagy amihez elkerülhetetlenül közelebb kerül. A magunk által kitűzött célokat cserélni, átértelmezni, halasztani lehet. Szem elől téveszthetjük és egy időre elfeledhetjük őket. A célra törekvés ellankad. Az ember álmodozik és játszik.

A tréfa nem feledkezett meg a komolyságról, de távolságot tart tőle, enyhíti, levesz a súlyából és így képes megint könnyen előhozni. A beszélgetés ide-oda csapong. A jelentés elveszti egyértelműségét, az élet a linearitását és növeli elevenségét. Így lehet tréfásan a komolyságról beszélni, közvetve, komolytalanul. Ha nem arra megy ki a játék, akkor lehet szóvá tenni azt, amiről a játék szól.

Ámulat

Az élet komolyságának elhalasztása megkönnyebbüléssel, felszabadulással jár. Ám az új játéktérben hamarosan szokások ütik fel a fejüket. Az éppen megteremtett játéktér megint zsugorodik. Szokások mindig jelen vannak, ha azt hisszük, új játékba kezdünk. Ezek az élet komolyságát elviselhető formában, tartamként hozzák vissza. Végighúzódnak az egész életen, mint szokás, morál, tradíció; mint megszokott magatartás – beleértve a vele szemben megszokott ellenállást is. A szokások változnak, de nem tűnnek el. Kiszámíthatóvá, tervezhetővé teszik az életet, de unalmassá is. Az ember tudja, mire számíthat, felkészül rá és berendezkedik benne.

Tulajdonképpen meglepő, hogy az ember ilyen mértékben a megszokásra hagyatkozik. De mi másra hagyatkozhatna? A megszokás bekebelezi az élményeket, tapasztalatokat és összeköti azokat a bevett társadalmi gyakorlattal. A személyes szokások az alkalmi ellentmondások ellenére a konvenciókhoz igazodnak. A megszokás az a világ, amiben élünk. Ebből a lakásból kidobatni rettenetes. Már az is elég, ha rosszul szigetelt és huzatos.

A szokás szövedéke elasztikus. Ennek ellenére időnként elszakad. Valami történt, közbejött. Valahány terv és elvárás egyszeriben semmivé lett. A szokások már nem óvnak meg az eseményektől. Történt valami, szerencse vagy szerencsétlenség, és semmi nem olyan már mint amilyen volt. Egy lyuk a megszokásban, egy kis távolság tőle, és az ember máris csodálkozik a magától értetődő mivoltán.

Ahogy elül a megszokás elvesztésének ijedelme, a nyomában csodálkozás támad. Az ijedelem nem engedheti meg az ámulatot. A megértés szándéka ámulatában a megragadottságnak adja át magát. Akit meglepetés ér, megpróbál újra magára találni. Az ámuló, megkönnyebbülvén az értelmezésektől, melyek már nem tarják fogva, átadja magát állapotának.

Az ámulat nem viseli el a szorongást. Oka ugyanis abban áll, hogy nem találja okát – anélkül, hogy ettől megriadna. Nem képes a történést értelmezni és csodálkozik annak magától értető mivoltán, amivel a megszokás beborította az eseményeket. Az ok, az értelem elérhetetlen. Van-e egyáltalán? Az ámulat ezért új kezdetre ad lehetőséget. Beszorultam a megszokott magyarázatok és okok közé és nem vagyok képes túllépni rajtuk, hacsak nem sikerül hátrahőkölnöm, elámulnom, csodálkoznom, elengednem a szokott gondolatmeneteket. A filozófia kedveli a kezdetet. Alapja az elcsodálkozás. Ezért kísérli meg a megszokott gondolatokat, ítéleteket, magyarázatokat feltartóztatni és onnan mindegyre újra elkezdeni.

Az élet egy csoda: megtörténik. A csodálatos történés a megszokás, a magától értetődés és a kiismertség takarásába kerül. A csodálat a szélre szorul. A felismerés, ami az elcsodálkozással kezdődik, megkísérli a csodálkozásban rejlő nemtudást a tudásban megtartani. Úgy számol fel egy tudáshiányt, hogy ezáltal a nemtudás új dimenziója nyílik meg. A tudomány haladása abban áll, hogy amikor egy kisebb tudáshiányt felszámol, egy nagyobb nyit meg.

Szokás szerint azt hisszük, hogy biztos tudásunk van. Szokás szerint azt hisszük, hogy uraljuk a helyzetet. Szokás szerint ez sikerül is. Ám aztán valami közbejön, valami megesik, bekövetkezik egy esemény, és egyszeriben világossá válik, hogy a magyarázatok sosem érik utol a történést, hanem csak a múlt derivátumai, a megszokásban konzerválva.

Ekkor a figyelem felélénkül és valami meghatározott dologra irányul. Erőre kap. A csodálkozásból ámulat lesz. A csodálkozás formára és tárgyra tesz szert. Valami kiemelkedik a megszokás tengeréből, egy személy, egy műtárgy, egy képesség, egy természeti jelenség. Amin elámulunk, túlmegy a megszokott mértékén. Csodálattal azt illetjük, ami nagy, még akkor is, ha parányi. A csodálat elveszi a félelmetes rettenetének nagyságát, de titkát mindenfajta felvilágosítás közepette is megőrzi.

Szokás szerint megpróbálunk úrra lenni a hétköznapokon. Vizsgáljuk azokat a személyeket és ügyeket, amelyekkel kapcsolatba kerülünk. A csodálkozás felfüggeszti a kritikát. Az általunk csodált személynél hibát fedezünk fel, de átsiklunk rajta. A csodálat a gyerekkor maradványának tűnik, amikor a felnőttekre csak felnézni lehetett. A csodálat odaadás, a distancia feladása egy személyel vagy egy tárggyal szemben, a távolság elismerése a csodált nagysággal szemben, egyúttal gyermeki közelség és odahajlás. A csodálkozásnak megvan az a képessége, hogy áthidalja azt a távolságot, amit teremtett. A csodálkozás szeretet. Nincs csodálkozás szeretet nélkül: távolság, de felszámolva. A csodálkozás képessége nevelhetővé teszi az embereket. Képesek felpuhítani megszokásaikat és újra befejezetlenné válni. A csodálkozás esély arra, hogy túljussunk önmagunkon. Példaképeket teremt és szabaddá teszi a követést.

A csodálkozás bizlommal tekint példaképére. Védtelenül kiszolgáltatottja annak. A nevelők óvnak a hamis példkaképektől. A példakép hatalma azonban erősebb a vele szembeni elővigyázatosságnál. A csodálat a szerelemhez hasonlóan jön közbe; egy esemény, ami áterőlteti magát a megszokásokon és magyarázatokon, és érvényre juttatja hatalmát. Ez az erőre kapott csodálat, a nagyság és a belőle való részesedés iránti vágy.

Gúny

A komolyság szófukar. Ha van idő a beszédre, akkor még nem egészen komoly a helyzet. Még nem járt le az idő. Komoly a vég, a halál. Mivel Szókratész a halált nem tekintett végnek, mindvégig tudott a barátaival beszélgetni. Mivel a filozófia a kezdetet keresi, sosem jut a véghez.

A komolyság nem vendégszerető. Berendezkedni csak a komolyság elhalasztásában, a megszokásban lehet. A megszokás szervezi az életet. A halasztás azonban nem tud elszabadulni a komolyságtól. Az ugyanis nem engedi. Ezért a megszokás komolyságot és a komolyság alóli alkalmi kivételeket feszít az életre. Már nem életről és halálról, hanem sikerről és kudarcról, győzelemről és verségről, szerencséről és szerencsétlenségről van szó.

A csoda, hogy élünk, a véletlen mirákuluma elvész, ha nem emlékeztet rá csodálkozás és csodálat. A csodálat szeretettel tölti el a csodálkozást és vágyát meghatározott dologra, egy személyre, egy tárgyra irányítja. Mindkét esemény, a komolyság rettenete és a csodálkozás áttör a hétköznapon és felülmúlja a megszokást. A gúny – mint a komolyság és tisztelet fenyegető túláradásával szembeni önfenntartás egy formája – azzal a két nagysággal szemben lázad, amelyek elnémítanak.

Hogyan védekezhetem a példaképekkel szemben, amelyeket csodálatom teremtett, azokkal a példaképekkel szemben, amelyeket elődeim csodáltak és továbbadtak nekem? Hogyan szabadulhatok meg e példaképek követésétől? A poszátákat gúnyolódóknak nevezik, mert képesek más madarak énekének utánzására. A madarak csivitelnek, hogy megvédjék revírjüket és hogy a nőstényt párosodásra hívják. Területvédelemről és szaporodásról van szó. Ez komoly. Vajon énekelnek-e a madarak merő örömből, tréfásan, játékosan, s képesek-e ujjongani? Az emberi gúnyolódás megfordítja az utánzást, kineveti a példaképet, megfordítja a csodálat keltette távolságot és közelséget. Amit a csodálat felemelt, azt a gúny közelre, a földre hozza és a versengésnek teszi ki.

A csodálat példaképeket teremt. Ezeket utánozzák. Versengenek érte. Az utánzás komollyá teszi az irigységet és a féltékenységet. Az imitatio eredete az aemulatio. Versengeni akarok a csodált példaképpel, túl akarom szárnyalni, ki akarom ütni a nyeregből. A csodálat rivalizálással jár. Az élet küzdelem életre-halálra. Ebben nem húzhatom a rövidebbet. Óvatosnak kell lennem, mások elébe kell vágnom, meg kell tévesztenem őket, mielőtt ők tévesztenek meg. Szimulálok és disszimulálok, áltatok, ilyen vagy olyan tevékenységek látszatát keltem, másnak mutatom magam, észrevétlenné teszem magam. Utánzom azt, ami nem vagyok. Azt akarom, amit valaki más akar. Azért akarom, mert ő is azt akarja. Utánzom őt.

Az utánzás féltékenységgé, küzdelemmé fokozódik. Ehhez a fröcskölődés, a szidalom, a gúny, a csúfolás tartozik. Azért történik, hogy felizgassa, ingerelje, megalázza. A küzdelem ettől még elkeseredettebbé válik. A végén a vesztest megint csúfolás és gúnyolás fenyegeti. Megverve még meg is alázzák és nevetségessé teszik.

A gúny mindig a túlhatalmon gúnyolódik, a fenyegető, avagy sikeresen legyőzött nagyságon: ellenfeleken, isteneken, példaképeken. A gúnynak nem kell teljesnek lennie. Művészete abban áll, hogy meghatározott tulajdonságokat, gesztusokat, mozgásokat kiemel, amelyek révén megfeledkezünk másokról, amelyek eltérőek. Ezeket elfedi a megtévesztő utánzás, a csúfondárosakat megmutatja és a többit játékába vonja. A gúny a tetszés reményében élezi ki és túlozza el az utánzást. A kiélezés éles eszet, fortélyt, értelmet mutat. A gúny kíméletlenül felfedi a személy gyenge pontjait, amelyeket az udvariasság vagy a csodálat, vakon vagy tapintatosan elkerült. Ami tiszteletet ébresztett, nevetségessé válik, ami nagynak tűnik, kicsinnyé lesz téve. A gúny – rosszindulattól sosem menten – elzárkózik a csodálat túlmagasztaló és idealizáló törekvése elől. A gúny leszállít a talaj szintjére, a tökéletlen földre.

Gúny éppúgy éri a legyőzöttet mint a győztest, akivel szemben a legyőzött már nem tud védekezni. De titokban képes gúnyolni és íg fenn tud maradni. A nagy kicsinnyé lesz téve, és aki kicsiny volt, az még kisebbé. A gúny egyszerre utánzás és annak kifordítása. A gúnyos utánzás során a viszonyokat a fejük tetejére állítják. A magasból alacsony lesz, a finomból durva. Az amerikai Minstrel Show-kban fehérek utánoztak feketéket, és a feketék utánozták azt, ahogy a fehérek a feketéket utánozták. Itt a gúny már nem a kigúnyolt diszkriminálására szolgál. A gúnyolódó maga is gúnyolódásába zárul.

Bár a Minstrel Show-k nem javították meg a feketék életét, de átmenetileg enyhítették, játékteret teremtettek, amelyben szabadon lehet mozogni, élni: joking relationship, univerzális barátságosság, amely egyszerűen csak kikacagja a rosszindulatot, féltékenységet, megalázást, erőszakot. A gúny mérgét elvették, ám megfigyelésének élességét nem. Az egyoldalúság kölcsönösségé alakul. A gúny tréfává válik, összjátékká.

A komolyságtól elnehezedett élet tréfában könnyűvé vált. Ezért tud ugrani, szökellni és forgolódni – egyik személytől a másikhoz és egyik tárgytól a következőhöz. Ahogy a gúny kicsivé teszi azt, ami nagy, úgy a tréfa könnyűvé azt, ami nehéz. A komolyság, igazság, érvényesség, valóság, nehézség felfüggesztésre kerül és csak közvetve jut szóhoz. A tréfa nevetségessé teszi őket. A tréfában nem lehet hazudni, csak füllenteni. A gúny elveszti kínzó szellemét és csipkelődéssé válik. A tréfa a nagy közös játéktér, mindenek előtt a nyelvé. Komolyság, csodálkozás és nevetség képezi a határait. E határok között van mondanivalója. A legjobb, ha mindhárom határa belehangzik: a tréfában a komolyság, a komolyságban a tréfa, és mindenben a csodálkozás, a tudásba merült nemtudás.

Szókratész

Igen, mondja Szókratész Theodórosznak és Theaitétosznak, nem más a filozófia kezdete mint a rácsodálkozás (Theaitétosz 115d). A rácsodálkozás meghökkenés, megállás a tévelygés közepette. Szókratész úgy tekint magára mint Odüsszeuszra tévútjai egyikén. Ama vélemények között tévelyeg, amiket az athéni utcákon és piactéren hall. Kinek van igaza? Mi az igaz? Ha már nem tudjuk, mi a jó, akkor mi a jobb: igazságtalanságot tenni vagy az igazságtalanságot elszenvedni? Csak ha már tudjuk, mi a jó és igaz, akkor tudunk igaz módon és jól élni.

Merő tévelygésből megállni annyit jelent, mint összeütközni, törést szenvedni, elesni, elbukni. Aki megáll és megszakítja útját, kiesik a tévelygés általános körmenetéből. Így esik Thalész a kútba, mondja Szókratész Theodórosznak, amikor az égre néz. Egy trák szolgálólány kineveti. Aki filozofál, a többiek gúnyának tárgyává válik, mivel bármibe bele tud botlani. Thalész az ég fényében akarja megcsodálni, az örökkévalóság, az érvényes és sugárzóan szép szemszögéből akar látni, a világ fényében, a véletlenek és az események nagy ellensúlyára tekintettel.

Szókratész nem esett kútba, hanem börtönbe vetették és halállal büntették. A meghökkenés és a fennakadás megütközést keltett. Az ő tévelygése állandó megszakítás. Nem jut tovább. Bizton áll: aporosz, kiút nélkül. Agathon a költő díjat nyert és lakomára hívja. Szókratész elkésik. Valahol megállt. Hagyjátok! majd csak megjön ez a különc (atoposz) és csodálatos (thaumasztosz) ember.

Szókratész csodálkozik és megáll. Ez a megállás filozófikus időzés, a múzsai idő: szkólé – a tévelygés közepette egy új kezdet képessége. Megállásába Szókratész másokat is bevon és a megszakításban való haladásra bíztatja őket. Szókratész fáradhatatlan. Nem hagy fel mások véleményének vizsgálatával. Ehhez a cáfolás művészetét, az elenktikát hsználja. Ezt a vád során a terhére írják: hogy a gyengébb logoszt az erősebbé teszi (Szókratész védbeszéde 18b). Az elenkho (= cáfolni) ige az elakhusz (=csekély, kicsiny) igével függ össze. Az elenktika egy szofista techné, annak művészete, hogy kölcsönösen kicsinnyé tegyék, ócsárolják és gúnyolják egymást. Arisztotelész ezt Protagorasznak tulajdonítja. Szókratész egy csodálkozó szofista, aki megáll az okoskodásban.

Szókratész tréfál velünk, egy gúnyolódó, mondja Alkibiadész ittas laudációjában a lakoma végén. Szókratész gúnyosan utánozza a szofisták gyúnyoló- és cáfolóművészetét. Ez az ő iróniája. Az erősebb beszédből gyengébbet csinál és a gyengébbről bebizonyítja erősebb voltát. Akkor melyik a gyengébb, melyik az erősebb? Szókratész a szofisták kiforgatóművészetén még egyet forgat: a gyengébb beszéd egyúttal az erősebb. Saját magát sem tekinti kivételnek a gyengébb beszéd, az emberek nemtudása köréből. Akik ugyan még azt hiszik, hogy tudnak, miként a szofisták hiszik, hogy mindent jobban tudnak. A tudott nemtudás jobb, mint a jobbantudás. Ugyanis őrzi a csodálkozást, a tudás kezdetét. A tudott tudatlanság egyszerre erős és gyenge, önmaga és gyengesége tudatában van, és ezzel sokkal inkább megfelel az emberi természetnek, mint a vagy-vagy, amit a komolyság csak kivételesen várhat el tőle.

Phaidrosz lelkesen idéz egy éppen hallott szofista beszédet a szeretetről. Azt akarja hihetővé tenni, hogy az embernek inkább kell egy nem szerelmessel viszonyt kezdenie, mintsem egy szerelmessel. Szókratész azt állítja, hogy ő ezt jobban tudja, és aztán színesen ecseteli milyen károkat okoz a szerelem, egy betegség, s vele ellentétben milyen előnyökkel jár egy (egyelőre) nem szerelmes értelme és megfontoltsága. Phaidrosz egyáltalán nem veszi észre, hogy Szókratész a beszéd eltúlzott utánzásával annak állításait nevetségessé teszi. Gúnnyal cáfolja azokat. Végül Szókratésznakn határozottan fel kell világosítania Phaidroszt: a szerelem nem beteges, sokkal inkább isteni téboly mint amilyen a jövendölés.

Szókratész gúnyolódása irónia. Az irónia az ellentétéről mond valamit. Így sosem tudni, mi az érvényes. Talán mindkettő avagy egyik sem, az állítás és ellentéte? Az irónia ezt lebegteti. Az ellentétek nehézsége könnyűvé válik. Az irónia az ellentétek kioltásának egyik formája. Te okos, mondja Szókratész Phaidrosznak. Ám ő elég buta, nehézkes felfogású, aki visszahőköl a fogalmaktól. A visszahőkölés, megállás és későn érkezés megint csak a filozófiára jellemző, a csodálkozás kifejeződése.

Úgy tűnik, Szókratész néha színlel és azzal ámít, hogy a ténylegesnél kevesebbet tud. Kicsinyebbé teszi magát. Ez is irónia. De mindenekelőtt ez az élete: a beszédre (eiron), az önellentmondásra, önmaga megcáfolására alapozott élet. Mi ad alapot Szókratésznek az irónikus egzisztenciára? Szókratésznek isteni küldetése van, egy jövendölése Delphiből: senki sem bölcsebb mint ő, Szókratész. Ezt a jövendölést kell beteljesítenie azáltal, hogy megcáfolja. A filozófiának ironikus a viszonya a valláshoz. Azáltal erősíti az istenit, hogy gyengíteni törekszik. A vita- és cáfolás-művészet filozófiai logosza isteni mondáson alapszik, az emberi nyelv az istenin, a meggondoltság a zavarodottságon. Az orákulum isteni mondása (manteion) ugyanis a zavarodottságban és önkívületben (mania) mondott szó.

A filozófia szent tébolya (A lakoma 218b), az irónia szédülete ragályos vagy elrettentő hatású. Szókratész ezzel próbál bevonni másokat is a maga zavarába, tévútjára és csodálkozásába, a jó és igaz utáni, ez ideig hiábavaló, de töretlen keresésbe. Legalábbis jót tesz a lelkünknek, mondja, . Ez Szókratész, ahogy Platón ábrázolja, legalábbis amikor nem a saját platonikus tanítását adja a szájába. Valemennyi dialógusa védbeszéd Szókratész érdekében. Platón csodálja őt, ezt a legjobb, legeszesebb és legigazabb embert, miként ez a Phaidon végén áll. A filozófiai csodálkozás támasztékát Platónnál a tisztelt tanító és mester alakja képezi, jóllehet Platón szerint maga Szókratész nem kívánt ilyen lenni. Ám a csodálatot erre nincs tekintettel.

Platón tragikus alaknak mutatja Szókratészt, aki azáltal teljesíti be sorsát vagy orákulumát, hogy cáfolni törekszik. Ezért kell meghalnia. Hibrid irónia, ironikus hübrisz. Platón erőfeszítése, hogy Szókratészt a filozófust megkülönböztesse a szofistáktól, a tudálékosoktól és fellengzősöktől arra enged következtetni, mily kevéssé különbözött Szókratész a szofistáktól. Arisztophanész számára ezek egyike.

Platón csodálja Szókratészt, Arisztophanész kigúnyolja. A komédiaköltő olyannak látja mint amilyennek valószínűleg az athéniek legtöbbje látta: az okos és szőrszálhasogató értelmiségiek egyikének, akik azt állítják, hogy képesek a gyengébb logoszt erősebbé és így a jogtalanságot jogossá tenni. Arisztophanész Szókratésze nem a kozmoszban, a világ rendjében, hanem a káoszban, a felhőkben és a nyelvekben hisz (Felhők 423).

Egy paraszt jön Szókratészhez. A fiának azt kell megtanulnia, hogyan ne fizesse vissza adósságát. A fiú a lovak bolondja, az apa emiatt válik adóssá. Hogyan kerülhető meg a kötelesség és adósság visszafizetése? Szókratész új istenei a felhők, olyan képződmények, amelyek bármilyen lehetséges alakot ölthetnek. A filozófia kigőzölgései utánozzák őket. A végén a tanítvány eredményesen elvégzi Szókratész iskoláját. Elsőként elveri apját. A hitelezőknek nem fizeti vissza tartozását, de visszaadja apjának az egykor kapott ütlegeket és ezzel kigúnyolja a jó erkölcsöket. Az apa dühében fölgyújtja Szókratész kunyhóját. Ezen nemcsak a trákok, hanem az athéniak is nevetnek.

A komédia komolyan veszi a filozófiát. A filozófiával nem lehet tréfálni, ki kell gúnyolni. Ugyanis elcsavarja az emberek fejét. Iróniája kiforgatja a hagyományt, szokásokat és a jó erkölcsöket. Platón a filozófia Krisztusává teszi Szókratészt. Vajon az észhitüek szektája képes lett volna tartós fennmaradásra a kívülről jövő gúny és Szókratész csodálata nélkül?

A filozófia játéktér a felfüggesztett komolyság közepette. Csak így képes komoly-tréfásan (szpoudogeloiosz) gondolkolkodni arról, mi a jó és igaz. Szókratészhez hasonlóan még mindig erre vonatkozó régi és mai véleményeket vizsgál, vég nélkül. Ez a vizsgálás (kritika) gúnyolódás, utánzás, csodálás és felülmúlni-akarás a másokkal való versengésben. Olykor némelyek azt hiszik, hogya filozófia végére jártak. Az utódok gúnyolódása azonban azt mutatja, hogy csak egy új korszak nyelvére sikerült lefordítaniuk a filozófiát.

A filozófia nem jut előre: visszamaradás, későn érkezés, megtorpanás, meghökkenés és bennrekedés a kútban, a körülkerített talajvízben. Ha a filozófia kijut ebből, költészetté, szólásmondássá, bölcsességtanná vagy empirikus tudománnyá vált. A filozófia megtorpan a bölcsesség előtt. A bölcsességet nem éri el, avagymindennemű szeretete ellenére lemond róla. A filozófiai magatartás szakadatlan kísérlet a csoda és tudás összhangba hozására. A filozófia ezért mélyen önironikus. Aki igazán filozofál, gúnyolódik rajta. A tréfa jobban megközelíti a komolyságot, mint az magát.

Tillmann J. A. fordítása

2000logo

MEGJELENT: 2000 2015/1-2

Copyright: Tillmann J. A.

Hannes Böhringer: Nyugtalanság a lélek várkastélyában

január 2, 2015

hannes-padon-mc3a1solat.gif

Aiasz a gyermekét szólítja. Aiasz a trójai görög hősök között a legerősebb, mivel Achillészt már Apolló isten halálos dárdája sújtotta. Kinek jár a legnagyobb hős vértje? Aiasz megérdemelte volna. Ám a görögök Odüsszeusznak adják. Aiasznak szüksége lett volna a vértre. Tartásra van szüksége, mert képtelenné válik a maga tartására – eszét veszti.

Trója, “a jólerődített Ilion” is tébolyánál fogva, bensőjében megy tönkre. Páris, a trójai királyfi szerelmes lesz a szép Helénába, a spártai király feleségébe. Elrabolja őt, és magával viszi Trójába. Mit tehet Paris arról, hogy Aphroditét és nem Hérát vagy Athénét találta a legszebbnek! A görögök összegyűlnek, hogy visszavigyék Helénát. Megkezdődik a harc Trójáért. Féltékenység gyengíti a görög oldalt, a zsákmányért és szép rabnőkért folyó viszály. Achillész sértődött és mindaddig visszavonul a küzdelemtől, amíg csak Patroklosz el nem esik a Hectorral vívott küzdelmében. Achillész bosszút áll barátja halálán és megöli Hectort. Apolló megbosszulja Hectort és megöli Achillészt. Ám annak ragyogó vértjét nem Aiasz kapja, akinek járt volna.

Aiasz éjszaka kardot ragad, sátrából kimegy a sötétbe, és le akar számolni a görög hadvezérekkel. Ám tébolyában helyettük egy birkanyájat mészárol le. Egy kost, melyet Odüsszeusznak vél, megkorbácsol. A következő napon magához tér és látja szégyenét. Mielőtt magával végezne, kisfiát szólítja: “Ó gyermekem, légy majd atyádnál boldogabb, / másban hozzá hasonló; el ne aljasulj. / Bizony most is boldognak mondalak, fiam, mert mind e bajból semmit észre nem veszel. / Mert legjobb semmit meg nem értve élni, míg / meg nem tanulsz szenvedni és örvendeni.”

Nem mintha a gyerekek nem ismernék az örömöt és a szenvedést, jóval inkább gátlások nélkül kerülik a fájdalmat és keresik a gyönyört – még szívesen hintáznak, míg mi azon vagyunk, hogy ne álljunk védtelenül az elkerülhetetlen felfelé és lefelé vivő változással szemben. Mi előrelátóak vagyunk. A fokozott élvezet könnyen csömörbe fordul. Ezért kérdik a filozófusok: Vajon az igazi boldogság nem a boldogtalanság távolmaradása? Megpróbálják az örömöt és a fájdalmat teoretikusan és praktikusan behatárolni. Ám az öröm és a fájdalom túlontúl sokféle. Ezért aztán nem határozhatók meg. E téren még Szókratészt sem bizonyul elég erősnek: “Volna még itt valami csekélység, Szókratész. Csak nem hagyod abba, amikor mi még bírjuk?” (Philébosz 67b, Horváth Judit ford.) – mondja Prótarkhosz a fáradhatatlannak egy hosszadalmas, gyönyörről és gyötrelemről folytatott dialógus végén. Ekkorra már mindkét fogalom a gyógyászat, a retorika és a filozófia szakkifejezésévé vált – hedoné: gyönyör, öröm, kedvtelés és lüpé: fájdalom, keserűség, szomorúság, gyász.

Szókratész azt keresi, ami jó. Jó-e a gyönyör? Csak abban az esetben, ha a jó belátásával kötelékben jár. Magában a gyönyör nem jó, mivel megtéveszthet. A gyönyör nem is létezik, a gyönyör létrejön – mondatja Platón Szókratésszel. Magában nem talál határra. Mindig többet akar. És szinte mindig felkavart, szenvedéssel elegyes. Lévén, hogy az ember gyönyörre vágyik – aminek hiányát éppen szenvedi. A gyönyör “keserédes” (Philébosz 46b), mint a szerelem, amiről Sapphó szól: “Észbontó szerelemmel emészt megint keserédes Erósz, ez a szörnyeteg”

A szerelem, akárcsak a gyönyör és a szenvedés páthosz, mely megoldja a tagokat. Nem lehet védekezni ellene. Orvosok és filozófusok megkísérlik a szenvedélyek mechanikájának feltárását és fortéllyal való uralását. Platón kívétel közöttük. Számára maga a filozófia is páthosz és mánia, isteni téboly, a jó utáni erotikus vágyakozás. A gyönyör sokalakú voltának és határtalanságának – mondja – a jó belátásán kell nyugodnia, miként a hangok meghatározatlansága az intervallumokon és harmóniáikon nyugszik. (Philébosz 26,a)

Az intervallumokhoz, a térközökhöz választékok, falak, kerítések kellenek. Ezek Aiasznak a Trója falai előtti görög tárborban nem voltak segítségére. Az Achillész vértje utáni vad vágya nem volt teljesen tébolyult. Tartásra volt szüksége, contenance-t keresett. Achillész vértjét a kovácsisten készítette. A pajzson az emberi törekvéseket lehetett látni – öröm és szenvedés zűrzavarát az Okeánosz és a csillagégbolt keretében. Az ég szemlélésekor a filozófus távolságot nyer az emberi világtól és szenvedélyei zűrzavarától.

Az emberek küzdenek az összeszedettségért. Nincsenek birtokában. Hol elvesztik, hol meg elnyerik. Az összeszedettségnek ellenáll a tagokat oldó szenvedély és a kérlelhetetlen szenvedés. A tagolt beszéd feloldódik az üvöltésben, egy öröm- vagy fájdalomkiáltásban, a sóhajban, nyögésben és sírásban. Vagy egészen elnémul. A zene és a költészet az artikulációt egészen az artikulálhatatlanság határáig feszíti. Már azáltal, hogy megformálják a formátlant, mérséklik a szenvedélyt. A tragédia bevonja a nézőt a hős szenvedélyébe és ezáltal “félelmet és részvétet”, “panaszt és borzongást” kelt, írja Arisztotelész (Poétika 6 és 11). A tragédia gondoskodik arról, hogy a zárt városi társadalmon belül a felgyülemlett érzelmeket elhordja.

Athéné megmutatja kedvencének, Odüsszeusznak a téboly foglyává vált Aiaszt: “Az istenek hatalma, látod, mekkora?” És Odüsszeusz illő választ ad a nézőknek: “sajnálom is szegényt – bár rossz volt indulatja ellenem –, / gonosz sorssal van egy szekérhez kötve most, / s úgy nézem ezt, mint önnön végzetem jelét. / Mert látom, nem vagyunk mi semmi más, csupán / üres képmások, mind, kik élünk, könnyű árny.” (Aiasz 118) Igen, nyilatkoztatja ki Athéné, “pártolják az istenek / a józan embert, s gyűlölnek minden gonoszt.” (Aiasz 130)

Amíg a tragédia a páthosz veszélyzónáiba von, és onnan istenfélelemre és meggondoltságra vezet vissza, hogy megújítsa az egyes ember lelki konstitúcióját, addig a filozófia kezdettől fogva a szenvedélyek korlátozására törekszik. A lélek számára az eszménykép a város. Igazságosságot és szabadságot csak határok között, a falai között tud biztosítani. Az ész csak határok között tud uralkodni a szenvedélyeken. Legfeljebb a külső erődítményrendszer intervallumaiban, nem pedig a magban tűrik meg őket. Lévén, hogy veszélyeztetik az ember autonómiáját és autarkiáját, a contenance-át.

Feleszmélés és megfontoltság az öröm és fájdalom tapasztalatából ered, mondják a tragikus költők. A filozófia bölcsessége abban áll, hogy a szenvedélyektől szabad. Az antik filozófia célja és kezdete, ahonnan a gondolkodás igazán elkezdődhet, ezért a léleknyugalom, a rendíthetetlenség, a szenvedélymentesség. Szabadon a szenvedélyektől – lényegében az örömtől és keserűségtől, félelemtől és vágytól menten – a filozófus a gyönyört és örömöt tartós, rendíthetetlen javaként, a kedély derűjeként nyeri vissza. Természetesen továbbra is adódnak testi szenvedések és lelki keserűségek. De nincs már alapja annak, hogy keserűségnek adjuk magunkat és panaszba fogjunk. “Nem azt mondom – írja Epiktétosz -, hogy nem megengedett sóhajtozni. De ne a bensődben sóhajtozz!” (Diatribai I 18,19) Bármikor szabadon távozhatsz az életből. “Ám ha maradsz, akkor ne siránkozz!” (Diatribai I 24,20) “Valóságos fellegvár (akropolisz) a szenvedélyektől megtisztult értelem” (Eisz heauton 8,48) – jegyzi fel magának Marcus Aurelius.

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? (Zsolt 22) “Belefáradtam a kiáltozásba, kiszáradt a torkom. (Zsolt 69) “Téged hívlak Uram, kősziklám, ne fordulj el tőlem némán!” (Zsolt 28) “Szétfolytam mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem megolvadt bennem, mint a viasz. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél… Mentsd meg lelkemet a kardnak élétől, a kutyák karmából ragadd ki életemet! Szabadíts ki az oroszlán torkából!” (Zsolt 22) “Dicsőítem Isten nevét énekemben, ünnepi hálával magasztalom. Ez jobban tetszik Istennek, mint az áldozati állat… Mert az Úr meghallgatja a szegényeket, és foglyait nem nézi le. Dicsőítse őt az ég és a föld, a tenger és minden, mi benne mozog! (Zsolt 69) “Ezért vidám a szívem.” (Zsolt 28)

A görögök isteneinek is voltak kedvenceik, akiknek – mint Aphrodité Párisnak vagy Athéné Odüsszeusznak – segítségére siettek. A kapcsolatuk azonban nem házassághoz hasonló szövetség, miként a JHWE és népe közti kötelék. A görög istenek, Epikurosz is már úgy vélte, valójában nem törődnek az emberekkel. A halhatatlanok bánata hamar elmúlik. Az emberek meglehetősen magukra vannak utalva és ezért a bölcsességmondások középső érzelmi pozíciójában rendezkednek be. A filozófia keletkezik olyképpen ezekből, hogy a mondásokat kérdésessé teszi és racionális rekonstrukciójukra törekszik. A lelki nyugalom elérésének és a szenvedés elhárításának céljából tér vissza hozzájuk.

Bölcseinek bölcsessége elvész, és értelmeseinek értelme eltűnik” (Iz 29, 14). Nemcsak a próféciában, hanem a bölcsességi irodalomban is elvész a bölcsesség: “Adtam annakfelette az én elmémet a bölcsességnek tudására, és az esztelenségnek és bolondságnak megtudására. Megtudtam, hogy ez is a lélek gyötrelme. (Préd 1,17) A sirám és az örömujjongás, a kiáltás és az ének feszültsége a bölcsességmondások nyugodt hanglejtésében oldódik fel. Már csak a szövetséges Isten jelenléte vagy távolléte számít. Az ő közelsége vagy távolsága okozza örömömet vagy keserűségemet. Ő a jó: a jó, amihez képest a gyönyör és a szenvedés igazodik. A panaszkiáltás átmenet nélkül örömujjongássá válik a reményben megelőlegezett vagy ténylegesen megtörtént megérkezés során. És a himnikus ujjongás magaslatán az ilyen bölcsességmondások, mint a “Hagyd el a rosszat és válaszd a jót!” (Zsolt 34), feleslegesnek tűnnek, mint egy hiába magunkkal hurcolt csomag. Hiszen magától értetődő! A bölcs mondások nem hoznak vigaszt a kínra. Jób panaszai abban a pillanatban véget érnek, amikor Istene válaszol neki. Nem felel Jób panaszaira és vádjaira. De végre ott van. Hála Istennek.

A régi filozófus nem remél és nem fél semmit. Gyakorolja a türelmet és rendítetlen derűvel viseli a jó és rossz sorsot. Készségesen követi. Ezzel szemben a bibliai türelem türelmetlen, elviseli magát egy szóra, egy ígéretre irányuló magas feszültségű remények és várakozások között, a csalatkozások és új remények közepette – a filozófiai türelemnél ingatagabb és drámaibb módon. Az öröm és keserűség között azáltal válik lehetővé a nagyobb hangulathullámzás, hogy nem a rendíthetetlenség és önuralom tartja fenn, hanem a szövetségben álló Isten igéjébe vetett bizalom elasztikus köteléke. Ám az, aki bizalomra alapoz, többet kockáztat.

Számomra úgy tűnik, hogy az erősebb kiszolgáltatottságnak, az öröm és fájdalom szabadabban kifejeződő mozgásának – ellentétben a filozófiai megtelepültséggel a városban – a jövés-menés és a vándorlás, az Egyiptomból való kivonulás, a pusztaságban vándorlás felel meg.

Jézus is városról városra és faluról falura vándorol (Lk 8, 1), egy városba megérkezvén, megint tovább indul, házakba tér be és újra tovább áll. Végül egy szamáron lovagolva királyként vonul be Jeruzsálem városába, és mint bűnözőt feszítik keresztre. Minden helyet, minden rend-, uralom- és elvárásteret keresztez. Keresztezhetővé és elszenvedhetővé teszi ezeket. Az ember bemeneteket és kimeneteket lel. A bentiek nincsenek már bezárva és a kintiek sincsenek már kizárva. Keresztezhetővé válván minden elszenvedhetővé, elkerülhetetlen tökéletességében elviselhetővé válik, mivel tönkre megy, véget ér, elmúlik. A földön minden kereszt (crux). Semmi sem áll igazán, minden valahogy ferde és görbe, hiányos, egyoldalú, tökéletlen. De éppen ez teszi lehetővé, hogy keresztül lehessen menni rajta. Nem tart örökké. A szakadásokon és réseken keresztül be- és kijön az ember. Az emberek tartást keresnek, művészi, filozófiai, technikai, politikai, vallási támasztékra törekszenek. Minden támaszték egy kereszt és ezért – többé vagy kevésbé – keresztezhető. A tökéletlenség előnnyé válik.

Michel de Certeau “La Fable mystique“ című könyvét egy negyedik századi történettel kezdi, Palladios “Historia Lausiaca“ című művének egyik fejezetével. Ez egy kolostorban élő fiatal nőről szól, aki bolondnak és megszállottnak tettette magát. Oly mérvű megvetésben volt része, hogy nem is ettek vele együtt, ám ezt a helyzetet maga választotta. Mindig a konyhában ténykedett és elvégzett mindenfajta munkát, mintegy a kolostor mosogatószivacsa volt, és valóságosan betöltötte az Írás igéjét: “Ha valaki bölcsnek gondolja magát közöttetek ebben a világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen.” (1Kor 3,18) A fejére egy rongyot kötött – a többiek rövidre nyírták hajukat és csuklyát viseltek – és így végezte munkáját. Az évek során a négyszáz szerzetesnő közül soha senki nem látta enni; sosem ült asztalhoz, nem evett egyetlen falás kenyeret sem, hanem beérte azokkal a morzsákkal, amiket az asztalról a szivaccsal összesöpört, vagy amit mosogatáskor a lábasokban talált. Soha nem szidalmazott senkit, nem volt haragos, nem szólt se túl sokat, se keveset, noha ütötték és szidalmazták, elkívánták és lenézték.

Egy angyal lépett szent Piternumhoz, aki remeteként élt Porphüritiszben és sokat tapasztalt ember volt, és ezt mondta neki: “Miért büszkélkedsz és véled magad jámbornak, amikor ilyen helyen időzöl? Akarsz egy olyan nőt láni, aki jámborabb náladnál Akkor menj Tabennesze női kolostorába: találsz ott valakit, aki kötést visel a fején – ő az, aki jobb náladnál! Mert bár küzdelmében egy ilyen falkának van kitéve, mégsem fordította el szívét Istentől. Te viszont, bár itt ülsz, gondolataid a városokban kalandoznak.” És ő, aki soha nem járt kint, elment ama kolostorba, és az elöljáróktól bebocsátást kért a női kolostorba. Azok bízvást megengedték neki, hiszen híres férfiú volt és már aggastyán. Így aztán bement és kérte, hogy mindenkit láthasson; ám ama teremtés nem jelent meg. Végül aztán így szólt hozzájuk: ”Mindenkit hívjatok elő, mert valaki még hiányzik!” Mire ők: “Van még egyvalaki, egy szalé a konyhában.” Így nevezik ugyanis a bolondokat. Erre ő így szólt: “Akkor hát elő vele is, had vehessem szemügyre!” Ekkor érte mentek és magukkal akarták vinni. Ám ő nem engedelmeskedett – vagy mert megérzett valamit, vagy mert kinyilatkoztatásban részesült. Erre föl magukkal vonszolták és azt mondták: “A szent Piternum szeretne téged látni!” – hiszen Piternum neves ember volt. Ahogy odaért, meglátta a kötést a homlokán. Erre lábához borult és azt kérte: “Áldj meg engem!” Ám hozzá hasonlóan ő is leborult előtte és így szólt: “Áldj meg engem, Uram!” Erre valamennyien felindultak és így szóltak hozzá: “Atya, ne hagyd, hogy ez a szégyenletes megalázzon; csak egy bolond!” Piternum azonban ellenük emelte szavát: “Sokkal inkább vagytok ti bolondok! Ő ugyanis az én és a ti amászotok!” – ezzel a szóval nevezik a pneumatikusokat. – és valóban, azt kívántam, hogy hozzá méltónak találtassak az ítélet napján!” Ezt hallván a lábaihoz borultak, és különféleképpen mind bűnösnek vallották magukat: egyikőjük ráöntötte a mosogatóvizet, a másik ökölcsapásokkal illette, a harmadik mustárt kent az orra alá – magyarán mindegyik más és más sértést vallott meg. Ama nővér azonban nem tudta elviselni a többiek tiszteletét és terhesnek találta bűnvallomásaikat. Így aztán pár nap múlva elhagyta a kolostort. Hogy hová ment, és hol rejtőzött el és milyen véget ért, azt senki sem tudja.

A világvég elmaradt. A világ végét tehát másként kell érteni: a világ a bensőben kerül meghaladásra. A kereszténység filozofikusan, gnosztikusan fogja fel magát. A szenvedélyeket, melyektől a filozófusok szabadulni akartak, démonikus sugalmazásoknak tekintik: gondolatoknak, fantáziáknak. Ellenük küzd a remete Krisztus atlétájaként a sivatagban, a démonok helyén, de a szerzetes is kolostori cellájában. “A mennyei királyság a lélek apáthiája, a gnózis, a lények igaz ismeretének kíséretében” – írja Palladius, Pontus Evragius tanára (Praktikos 2). Palladius listát készít a kísértésekről, Laster: telhetetlenség, feslettség, bírvágy, szomorúság, acedia, hiúság és büszkeség.

A katalógus keresztje: ki képes ellenállni a szomorúság vagy a bírvágy démonának anélkül, hogy közben ne válna a hiúság vagy a büszkeség áldozatává? A szerzetes csak isteni segédlettel győz. A kereszt megakadályozza visszaesését a puszta filozófiába és gnózisba. Miként a várost vagy a várat, úgy a kolostort is falak, a paradicsomi előrenyomulás kerítménye, a világ gyalázatai és szenvedélyei elleni védmű veszi körül. A kolostor mégis tele van velük. Ennek ellenére passzibilis, mivel keresztezi egy bolond szerzetesnő, aki a konyhában tesz-vesz, és elmegy, eltűnik röviddel azután, hogy a kolostor szellemi anyjaként ismerszik fel, jóllehet úgy tűnik, vagy azt a látszatot kelti, hogy őrült vagy démonoktól megszállt. A discretio itt csődöt mond: csak úgy tesz, vagy valóban bolond? Az ésszerű, bölcs, józan és a szenvedélyes, démonikus, tébolyult megkülönböztetése kereszteződött. Az egyik már nem zárja ki a másikat. Nem öltözik megfelelően és nem eszik együtt a többiekkel, a maradék morzsákon él, de “soha nem háborgott”. A háborgás és a háborgó szív ellen íródott később a bencés rendszabály. A háborodott teremtés a tökéletes derűjét és léleknyugalmát bírja.

Nemcsak a kolostor, hanem a remeteség is egy kereszt. A remetelakok előtt a látogatók sorai kígyóznak. Tanácsaikat kérik, mondásaikat feljegyzik. Johannes Cassianus meginterjúvolja őket. Ilyen figyelemnek kitéve nem könnyű a hiúságtól mentnek maradni. Szent Piternumnak egy angyal jelenik meg és rögtön három olyan vétket sorol fel, melyeknek áldozatul esett: a hiúságot, a büszkeséget és az acediát, a szellemi restségnek és a belőle fakadó menekvésnek a szomorúsággal rokon vétkét: a gondolatok csaponganak, a csapongás eltávolít Istentől. Példaként az isteni követ egy háborodott nőre utal. Egy több mint négyszáz nővérből álló tömegnek kitéve, mely gyötri, mégsem fordítja el szívét Istentől.

Amikor Piternum letérdel előtte, ő is térdre borul és azt mondja: ”Áldj meg, Uram!” A gyermeteg bolond nő mondja a fabula mystica első szavát; nem a szokott “atyám” megszólítást használja, jegyzi meg Certeau, hanem azt mondja, “Uram”, mintha szakadatlan Jézus-imában volna, mintha egy másik világban lenne, és nem az agg anakhorétához, hanem Istenhez szólna. (A keleti egyház Philokaliája szerint a “szüntelen imádság” a leghatékonyabb éberség a démonikus sugalmazásokkal szemben.) A nővérek megrendülésükben vagy a Szentlélektől elragadtatva vagy mindkettő hatása alatt önkívületbe esnek (exésztezan): Extatikus felbolydultságban hallgatnak Piternum szavára, hogy a háborodott teremtés a lelki vezetőjük. Erre a felismerésre ő sem juthatott volna az angyal híradása nélkül.

Ám alig, hogy a bolond teremtés igaz voltában jelenik meg, el is tűnik megint. Keresztezi a kolostor centrumát, a konyhát. Általmegy a kolostoron: valami megesik általa. Alakja egy igaz szellemi tekintély rangjára utal. Elutasítás, felindulás, de a szenvedélyek extatikus megtisztulása, bűnvallomás is történik. A háborodott távozik. Elege lesz. Eltűnik.

De Certeau a menésre figyel. A cselekvés művészetéről szóló könyvének van egy sokak által olvasott fejezete (Menni a városban). Azok a 17. századi misztikusok, akiket “La Fable mystique“ című könyvében tárgyal, nyughatatlan lelkek. Végigvándorolnak Franciaországon, keresztül Európán, át a konfessziókon anélkül, hogy bárhol hosszabban meg tudnának állni, és képesek volnának maradni, mert az még “nem az”, amit keresnek. A bolond teremtés is megy: a konyhában jár-kel és a kolostor körülkerített övezetéből kimegy.

Menni azt jelenti: lépéseket tenni. Passus. A lépés a pando (tárni, nyitni) szóból ered. Aki megy, egy fedezékből megy ki. Menet közben az ember könnyebben botolhat bele valamibe, ütközhet neki, mehet keresztül valamin. Valami keresztezi az útját. Nyitottabb, a történésnek inkább elébe menő, mint az, aki városi polgárként megtelepedve és biztonságban egy várban ül valahol. Ami megesik és amin az ember keresztül megy, az nem látható előre, váratlan, meglepő, új. Megtapasztalásra kerül, azaz a jót vagy a rosszat el kell viselni.

Kai egéneto: “és történt az, hogy” – az Újszövetség mindegyre visszatérő formulája. A menés bibliai antropológiája kiélesíti az élet eseményszerűségének és történetiségének érzékelését: valami történik, valamin keresztül megyek, ami örömmel vagy bánattal, vagy egyszerre örömmel és bánattal jár. Átélek valamit. Logosz és páthosz, ész és szenvedély/s (Passion) nem ellentétesek mint a filozófiában (a platonizmus kivételétől eltekintve). A szenvedély/s (Passion) az eseményre utal: factum est, “történt az, hogy”.

A misztika de Certeau szerint “a másik” fabulája, mondája, egy je-ne-sais-quoi, egy tudomisénmi, egy nescio quid, egy sem nem ez, sem nem az elbeszélése – ami nélkül azonban minden: semmi. Ez jön-megy, lépten-nyomon és feltűnés nélkül. Megesik (Es passiert). Nemde egy kísérlet ez a fabula annak a páthosznak a szóvá tételére, mely az öröm és a szenvedés átélésekor az artikuláció peremére vet, az üvöltés, a sírás, a sóhajtás és hallgatás határára? A misztikus fabula az a teológia, mely a skolasztikától eltérően, azt a költői nyelvet mondja továbbra is, amely a zsoltárokban, himnuszokban és a Biblia prófétikus könyveiben, de a platonikus és újplatonikus filozófiában is fellelhető, és amelyet kiváltképpen a szerzetesi teológiában műveltek.

De Certeau “La Fable mysthique“ könyvének első fejezetével kapcsolatos szemlélődésem az ő mélylélektani, társadalomtörténeti és szemiotikai megközelítésének krisztológiai kiélezésére irányul. Zárt terek kerülnek keresztezésre és ezáltal áthatolhatóvá (passierbar) válnak. A mitikus tér időivé – eseménnyé válik. Az átmenetet a menés figurája képezi. A tér rendje tökéletlen marad, de tranzitorikusan elviselhetővé válik. A terek azáltal válnak elviselhetővé és áthatolhatóvá, hogy az egymást kizáró természetek és lényegiségek – Istenség és emberiség, bűnösök és igazak, zsidók és pogányok, tökéletesség és tökéletlenség, logosz és páthosz, értelem és téboly – áthatják egymást. Úgy tűnik, hogy a keresztény szerzetesek filozófussá váltak. Lévén, hogy önuralomra, szenvedélynélküliségre és léleknyugalomra törekedtek. Ám a csend az ő angyalokhoz hasonlatos életükben azt jelenti: ráhangolódni az égi énekkarok szakadatlan dicsőitő énekére. “Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám!” (Zsolt 55,7) Az elrepülés menekvés a siralmas ínségből és egyben ujjongás és csend.

A “Fable mysthique“ a 17. században megszakad. A misztikus ekkor a megvilágosult laikus, aki keresztülmenvén Európa konfesszionális és teológiai küzdelmeinek frontjain, útja során két új történelmi alakot készít elő: a delikvensét és a nemes vademberét. De Certeau a keresztezés krisztológiai figurájában az áthatolás nyomát követi, az áthatásét azonban nem. Így azonban az, amit misztikának tart egy nescio-quid, egy bizonyos valami marad, ami különböző teológiák, ortodoxiák és filozófiák, végül a modern költészetben az erotizált test körül kristályosodhat ki és válhat le arról újra. Certeau Magdalénának az üres sír melletti panaszához tartja magát: “elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt” (Jn 20,13). Certeau megmarad egy múltbéli alakzat elvesztése felett érzett gyászánál. Hiányzik nála az új történelmi konstellációk krisztológiai nyomainak felfedezése fölött érzett öröm.

Amennyiben az ember követi a misztikus vadak és delikvensek migrációját az újvilági emigrációba, akkor a kovboj és a gengszter mitikusan elvarázsolt formájában lelhetni fel őket. Mindketten nomadizálnak: egyikőjük a civilizációban, a másik pedig a peremén. A kovboj és a westernhős olyan, mint a Trója előtti harcos és elborult mészáros. De tartása, contenance-a van. A lovag a jó pásztor vonásait ölti magára. Legelteti a marhává varázsolt bevándorlókat és továbbvezeti őket nyugatra, az Igéret földjére. E vonulása során harcosként menti meg az Egyesült Államok szekérvárát a külső és a belső ellenségtől. A végén ujjong és rikoltozik a kovboj. A rá bízott állatokat megőrizte és elhajtotta a nagyvárosok vágóhídjaihoz. Ott a jóindulatú barom felébred és vaddá válik. Ez nem az a föld, amit keresett. A gengszter “többet” akar. Sosem kap eleget –

szexből, pénzből, hatalomból. És nincs türelme. Így rohan a pusztulásba. Sóvárgása (Concupiscenc) csalatkozott vágyódás Istenre.

I’m feeling blue / don’t know what to do / Ain’t got nobody / to tell my trouble to.“ A gondolatok elkalandoznak és sóváran tévelyegnek a városokon keresztül. Acedia, Tristesse. A gengszter blues-a Piternum kísértésének végpontján áll. Az Istenre vágyódás reménytelenül eltévedt a világban és kiútért kiált. A kovboj örömujjongása túlhangzik e világ vágóhídjának ordításain és sóhajain. Csak krisztológiai keresztezés során hangzik egybe az öröm – és a panaszkiáltás. Csak e kereszteződés során foszlik le a mítikus varázs a kovbojról és a gengszterről.

Az emberek tartást keresnek. Megpróbálják tébolyukat visszatartani. Többé-kevésbé minden korszak, minden kultúra megtalálja a maga kereteit és kerettörvényét. Lehet, hogy minden keretfeltétel, miként Tabennese női kolostora esetében, olyan embereken áll, akikre angyaloknak kell rámutatniuk, mielőtt újra szem elől tűnnek. De egy pillanatra mindenki magán kívülre kerül. A boldog megkönnyebbülés keveredik a bűnbánati gyásszal. Valami történt (passiert). Valaminek történnie kellett ahhoz, hogy ez élet alkotmányán keresztül lehessen hatolni (passabel); többé-kevésbé, félhomályban, keserédesen – mindenek ellenére.

Ó Aiasz, ha tudtad volna, hogy kilépésed a sötétbe, csak keserű kóstoló volt!

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT Műhely 2004/1.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Hannes Böhringer: Elmenni

október 23, 2014

hannes-padon-mc3a1solat.gif

Hogy megy? Jól. Mert el tudok menni. Nem kell maradnom. Önként maradok. Ne panaszkodj, írja Epiktétosz, bármikor elmehetsz, az ajtó nyitva!1 Hogy megy? Rosszul. Mert el kell mennem. Nem maradhatok. Legfeljebb a búcsúzást halogathatom. Megyek, de az idő velem rohan. Elrohan, lejár. Jól megy, rosszul megy. Jól és rosszul érzem magam. De az egyik túlnyomó. Jó, ha el tudok menni, és nem kell maradnom, ha maradni akarok és nem kell elmennem, és rossz, ha mennem kell, de maradni szeretnék vagy maradnom kell, de elmennék. Néha maradni és menni is akarok, és egyik mellett sem kell jól vagy rosszul dönteni.

A szabadság mozgásszabadság. Az elmenés szabadsága végső soron a halál választásának szabadsága. Életben maradni nem minden körülmények közepette a legjobb. Elmenni búcsúzást jelent. A kicsiny gyerek a hátán fekszik, és karjaival és lábaival kapálódzik, felemeli felsőtestét, leül, elkezd mászni, feláll, megy és elmegy. Előbb vagy utóbb, jó vagy rossz érzéssel a gyermek elhagyja a szülői házat. Megy.

Az ember, mondja Arisztotelész, ésszel, nyelvvel bíró kétlábú.2 Felegyenesedve, két hátsó lábán járva a kezei szabadok, hogy képes legyen valamit megragadni. Képes arra, hogy életét kézbe vegye. Az ember célra törekszik.

Két kar és két lábszár, két kéz és két láb. Egy kettő, egy kettő. Az ember úgy jár, hogy egyik lábát a másik elé teszi és testsúlyát egyikről a másik lábára helyezi át. Az eszes kétlábú számára a kettősség konstitutív: bal-jobb, elöl-hátul, fenn-lenn, kint-benn, vagy-vagy. Ám a kettősség kínzó. Ezért megyünk tovább, vissza az egyhez vagy a háromhoz, az egyaránt egy és kettőtől a sokasághoz. Onnan aztán megint vissza a kettőhöz: ezt vagy azt akarjuk a lehetőségek tömegéből? Az egyik mellett döntünk. Ameddig nem tudunk dönteni, benne maradunk a maradásban. Ám mihelyt az ember valamilyen távolira irányítja a figyelmét és elindul feléje, célja van.

Az emberek elmennek, mihelyt valamilyen cél felé tartanak. Valami felé tartanak, hogy valami mást maguk mögött hagyjanak. Az egyikkel a másik is ott van. Búcsúvétel nélkül nem jelenik meg egyetlen cél sem. A célt elérik, elvétik, vagy egy másik cél váltja fel azt. De cél mindig ki lesz tűzve. És így megy tovább. Ami felé ennek során tartunk, az a végünk.

Az emberek elmennek, és mennek valami felé, és közben sok minden mellett elmennek. Semmilyen természetes korlát nem állítja meg őket. A korlátok csak akadályok, amelyeken túl kell haladni. Ez azért nem esik nehezükre, mert távoli céljukra szegezett szemmel nem ügyelnek arra, amit az odavezető útjuk során széttaposnak. Nem mezítláb mennek, hanem lábbeliben, elképzelésekkel, szándékokkal, célokkal felmálházva és felfegyverkezve. Így mennek figyelmetlenül é gyanútlanul sok mindenen keresztül. A valódi sokféleségéből csak azt érzékelik, amire céljuk eléréséhez szükségük van. Az emberek nemcsak pusztítanak, amikor letaposnak valamit, hanem ültetnek is olykor, mikor mit sem sejtve földbe tapossák, ahol az kinő. A legfontosabb gyakran en passant jön létre. A szándékoknál hatékonyabbak a mellékhatások.

Kezdetben stabilnak látszik a helyzet. A hátán fekszik az ember és a karjaival és a lábaival kapálódzik. Még az ülés is biztosnak tűnik. Ám ha már áll az ember, akkor el tud esni. A padlóra esik vagy megindul, egy zuhanó mozgást egy másikkal egyenlítve ki. A gyerek előre botladozik és először meg kell tanulnia megállni. Mert ez a legnehezebb: egyszer mozgásba jőve, megindulva, előre vetődve, a zuhanásban mindegyre visszafogva magát és továbbzuhantában kifutást találni, tudni megállni és nem összeütközni és nem elesni. Ezért rohannak egyes emberek egyre gyorsabban előre és éppenséggel a végzetüknek sietnek elébe. Miként futás közben, úgy máskor is egyik túlhajtásból a másikba esünk, és csak a mozgásban találunk ingatag egyensúlyra, a nyugalomban nem. Kiegyenlítés és igazságosság sosincs jelen, csak keresésük állandóságában, mondja Platón.

A menés feltételezi az ülést, a feltápászkodást, a valamire-fel-indulást, az állást. Hogyan áll valaki a térben? Milyen álláspontot vesz fel? Az álláshoz és a menéshez szilárd talaj kell a lábak alá. Máskülönben elmerül az ember, elnyeli a mélység, vagy tudnia kell repülni, lebegni vagy úszni. Csak a szilárd talaj teszi lehetővé a biztos föllépést. Az, ahogy valaki föllép, árulkodik arról, milyen talajt érez a lába alatt.

A lépéssel mozgás támad az álldogálás közepette. Nyugtalanság. Egyik lábról a másikra lép az ember. Aztán megteszi az első lépést. Ez a vég kezdete: elmenni, elbúcsúzni, valami másnak, újnak nekimenni. Mert egy helyzetre adott válasz különféleképpen eshet meg: vagy foglya marad az ember, vagy megoldja úgy a helyzetet, hogy kilép belőle. Az első lépésben mindkettő együtt van, reakció és akció, a kezdet bátorsága és a véghez kellő bátorság.

Az állásból menésbe esni azt jelenti, hogy lépéseket teszünk, egyik lábat a másik elé helyezzük, hosszirányban széttárjuk (pando passus). A menés során kimerészkedtünk egy biztos állásból. A gyalogságnak a menetalakzatból először harci alakzatba kell állnia ahhoz, hogy támadásra készen álljon.

Útközben történik valami. Többnyire oldalról vagy hátulról érkezik. Előrefele figyel az ember. Valami közbe jön, keresztbe tesz, előre nem láthatóan. Útközben az ember nyitott és kiszolgáltatott az incidenseknek. Egyenesen elébük megy és azt kívánja, hogy történjen valami, hogy legyen miről beszámolni: ez történt, így esett meg velem. Most megint jól mennek a dolgaim. Otthon unalmas volt, mindig ugyanaz, a megszokott. Semmi nem történt mindaddig, amíg össze nem szedtem magam, hogy elmenjek.

Álldogálás és várakozás közben is jöhet valami. De ez nem hatol olyan mélyre, mint útközben. Csak járás során jön közbe valami, amikor elhagytuk a helyben maradást,  és a megszokás föllazult. Ha a menés elmenés, akkor az érkezés megérkezés. Ám az érkezés nem érkezik meg úgy, ahogy vártuk, elölről, hanem keresztbe jön. Megtörténik, megesik, keresztül megyek rajta, keresztezi a szándékaimat.

Sosem oda érkezem, ahová menni akartam. Nem az, amit elképzeltem, amit vártam. Többnyire már előtte közbejött valami, eltérített a szándékolt céltól, kizökkentett a pályámról. Újra fel kell állni, aztán vagy tovább megy az ember, vagy egy új cél felé indul.

A menés egy kaland (aventure). Megnyílik annak, ami a lépések közé kerül és botlásra vezet, ami kerülőket, megszakítást, fordulatot vagy a véget kényszeríti ki. Az élet unalmas lenne, ha jövés és menés nem ütköznének benne. Itt is árulkodik a járás a személyről: Miként kezeli azt, ami keresztezi útját? Keresztülmegy a nehézségeken, kerülő utakat tesz, vagy lerövidíti az útját? A közbejövőket csak a cél elérését hátráltató dolgoknak tartja, vagy új célok felé vezető késztetéseknek?

Menni annyit jelent, mint az időbe zuhanni . A mozdulatlanságnak vége. Elmegyek, hogy valahová megérkezzek, vagy hogy valami közbe jöjjön. Fölmerül a jövő, a megérkezés elővételezése. A menés egyúttal búcsúvételt, valaminek a hátrahagyását is jelenti. Az elmenés  múltat hoz létre, azt, ami megmarad a meghaladás után. Így indul neki az ember, a feje telítve azzal, ami eljövendő, és azzal, amit hátrahagyott, és belebotlik abba, ami keresztbe jön: a jelen. Ellenállása nélkül nem tudom, hogy álmodok vagy éber vagyok-e, hogy képzelt vagy valóságos világban vagyok-e.

A jelen ott van, ahol vagyok, mivel valami közbejött. Szemem előtt távoli célommal majdnem túlmentem rajta. De most jól vagy rosszul itt vagyok. A messzi távoli a legközelebbinek, az észre-nem-vettnek bizonyul. Ezzel a megrendíthetetlen és kikényszeríthetetlen jelennel száll szembe a sietség: megyek, de az idő elrohan. Semmi se megy terv szerint. Minden kisiklik. Mindig közbe jön valami. Így soha nem tudom beérni az időt. Az élet rövid, az idő kiszabott.

Valami közbejött. Egyhelyben vagyok. Nem megy már előre és hátra. Meg lettem fosztva a mozgásszabadságomtól. Itt kell maradnom és a végemre várnom. De mindig marad még a kiút a torkon át, a segélykiáltás és sirám, a szűkölködésből kijutás művészete (ars – artus). A torok szűk. Csak némi levegő fér át rajta. Szűk csapdába bebeszorulva ülök. Nem megy tovább. Nem jutok ki belőle. De levegő, hangok, szavak kiszakadnak. Így megeshet, hogy meghallják és váratlanul segítség érkezik. Szerencse a szerencsétlenségben: a kilátástalan helyzetben segítség érkezik a szorultságba. Örömkiáltás, felugrás, tánc. Panasz és ujjongás: jól megy, rosszul megy. Jól vagyok vagy rosszul.

Elmegyünk, miután felserkentünk és egy célra szegeztük szemünket, amely túlmegy a látohatáron , és közben a boldogság és boldogtalanság, a panasz és öröm körében kerengünk. Elmegyünk, haladást érünk el. Ám aztán észrevesszük, mi mindent tiport el a haladás menete, és kételkedünk abban, hogy a lépések előrelépések vagy visszalépések voltak-e; hogy a visszalépések nem múlták-e felül az előrelépéseket. Valami felé megyünk és körbe megyünk. A körben való járás a reflexív, passzív menés: jól megy, rosszul megy. El akarok menni, de nem jutok tovább, egyhelyben lépkedek, körben forgok. A járkálás (peripatos) ide- és odamenéssé, meggondolássá válik, amely ki akar jutni a jó és rossz, a szerencse és balszerencse, a történés elszenvedésének körforgásából. Ami történik, az véletlen, lényegtelen. Elmúlik, gondolja a filozófia. A filozófia ahhoz tartja magát, ami megmarad. A múlhatatlan felé megy.

A menésnek két ellentéte van: a jövés és a maradás. A jövés és a menés az időbe vet bennünket, a jövőbe és a múltba. Szerencse vagy balszerencse, hogy valami mindig közbejön, a jelen, az ellenállás, ami visszatart bennünket attól, hogy feloldódjunk abban, ami volt, avagy el fog jönni. A menés keres valamit, ahol maradhat és nyugvópontra juthat, legyen az akár maga a menetel mozgása. Azonban idővel minden maradás megromlik, elveszti fölöslegét és szabadságát. Szűkössé válik. El kell menni. Hol a hágó, a menekvés kiútja?

A mulandóság feltételei közepette nem lehetséges tartós maradás. Ennek ellenére legalábbis átmenetileg, ameddig élünk, valahol maradnunk kell, szállást kell vennünk, és be kell rendezkednünk. Így képződnek kulturális szokások, például Európában állam és egyház. Az állam a közös ittmaradás, az egyház az elmenők közösségének érdekében áll.

Talán az állam kezdete nem is egy szerződés, hanem egy rablóbanda fogságába esés, amely zsákmányt akar szerezni, és csak azért hagy életben, mert élve hasznosabbak vagyunk, mint holtan.3 Számukra kell robotolnunk. A banda megvéd, gondoskodik arról, hogy életben maradjunk, de többről már nem. Az évszázadok során hasznosnak bizonyul, amennyiben félig-meddig igazságosan jár el, ha hagyja, hogy az egyes ember tehesse önként, amit tennie kell, és ha a bandák nem rontanak egymásnak és ölik egymást, hanem váltják, választják, élni hagyják, és bennünket fölvesznek a közösségükbe. Így vagyunk egyszerre zsákmány és zsákmányszerzők. Ezért hagyjuk élni egymást.

De így nem maradhat! Mégiscsak el egy olyan világból, amely tartósan berendezkedett a zsákmánnyá válásra és a zsákmányszerzésre. Ezért kell az embereknek mindegyre nekiindulni, tehetetlenségük és maradásra késztető hajlamuk dacára. Legalább vágyaikban, gondolataikban és álmaikban oda akarnak menni, ahol bárány és oroszlán békében él egymással, ahol nem vész el játéktér, mozgásszabadság, kedv és öröm, hanem bőségben marad, árad és mégsem fogy el.

Így gyűltek össze az európaiak a maradni-akarás és sürgetve-távozás körül: államot és egyházat alkottak. Az egyház a mennyek országa eljövetelének ment elébe és mégis elkerülhetetlenül az ittmaradásban kellett berendezkednie, az államot másolta és egymással küzdő egyházak sokaságára szakadt szét. Az egység mindig kétes. Az állam pedig az egyházakat utánozta, és többet ígért az életben-maradásnál: szabadságot, haladást, boldogságot és jólétet. A maradás és menés zűrzavarában jöttek létre a haladás vallásos-politikai mozgalmai, az avantgárdok. Tagjaik úgy hitték, a haladásban biztos úton járnak. Lévén, hogy nem kell már a menés első lépését megtenniük, túllépni a küszöbön, transzcendálni azt, ami a maradást, az immanenciát övezi. Küszöb mindaz, ami keresztben áll. Ez teszi a túllépést oly nehézzé, az elbizakodottságot: ennek ellenére mégis tovább kell menni. Az avantgárdok a haladás immanenciájában maradnak benne.

Az első lépés többnyire már megtörtént, a maradás és menés, az immanencia és transzcendencia szétfeszítése. Csak ennek a lépésnek kell a nyomdokába lépni és ezáltal a különbséget megújítani. Mindkettőt meg kell tennünk: maradni és menni. Csak az elmenésben és átmenetileg tudunk itt maradni. A menés és maradás zűrzavara kedvetlenséget okoz: nem megy se rosszul, se jól. Maradni nem akarok, de elmenni se.

A maradást gondozni és állandóan takarítani kell. Különben elvész a játéktér és a szabadság tere. Szűkössé válik. Az embernek mehetnékje támad. A maradás megromlik. Hanyatlása végén már csak az életben maradás vágya marad. Tehát el innen! De csak az elmenés során veszi észre az ember a veszteségeket. Többet hagyott hátra és felejtett el, mint gondolta volna. A lépés bizonytalanná válik. Előrelépés vagy visszalépés? Ám aztán gyorsítja lépteit. Hogy legalább behozza azt, amit maga mögött hagyott.

Fordította: Tillmann J. A.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

MEGJELENT: Helikon 2010/1-2 161-165.

1 Beszélgetések, 1,24,20, in Epiktétosz összes művei (Steiger Kornél fordítása) Gondolat, Budapest, 2014.

2 Metafizika 1006 a 32; 1037 b 13; Politika 1253 a 9.

3 Augustinus, De Civitate Dei IV 4.