Archive for 2010. február

Hannes Böhringer: Lustaság, szokás, hétköznap

február 5, 2010

muessiggang1

“Nemes emberek érintkezése olyan fád mint a víz, a közönségeseké édeskés, mint az új bor” (Kínai közmondás)

“az ésszerű az az országút, ahol mindenki jár, ahol senki sem tűnik ki” (Hegel)

“A dolgok számunkra fontos aspektusai egyszerűségük és hétköznapi voltuk révén rejtve vannak.” (Wittgenstein)

“Rejtekben élj!” (Epikurosz)

“A dizájn láthatatlan.” (Lucius Burckhardt)

“Olyan bonyolult munkák esetében, mint amilyen egy város alapítása, az ember kört rajzol, vagy még inkább, a gyerekek körtáncához hasonlóan, körbe jár.” (Deleuze / Guattari)

“Semmi különös!” (George Brecht)

 

A szokásos a figyelem holtterében rejlik. A különös feltűnésének a hétköznapi fel nem tűnő volta képezi hátterét. Hogyan lehet a figyelmet a fel nem tűnőre irányítani anélkül, hogy valami különössé válna és ezáltal figyelmen kívül hagynánk?

Rövid idő alatt mindenütt hétköznap áll be, az új lakásban, munka közben, egy városban vagy falun, békében és háborús időszakban, kórházban, nevelőotthonban, üdülőhelyi szállodában. Az új, az ismeretlen ismerőssé, belakottá, szokásossá válik. Szokások alakulnak ki. Az élet unalmassá válik. A rutint meg kell szakítani. Ám a rutin megszakítása is hétköznapi lesz: szórakozásokat, kalandokat, nyaralásokat, eseményeket már régóta iparszerűen állítják elő és tömegesen fogyasztják. Mi tünteti ki a jó szokásokat, amelyek nem használódnak el hamarosan? Van-e a szokásoknak jó, megóvó használata? Kellene-e valamit tenni a tartósságuk érdekében?

A szokásossal való foglalatosság a filozófiában nem szokatlan. Az ókorban a filozófiát gyakran a jó szokások ápolásának tekintették. Az etikát Arisztotelész vezeti be a filozófiába olyképpen, hogy ezt a jó és helyes életről szóló tant a szokásra, a hétköznapi, szokványos magatartásra: az emberek ethoszára vezeti vissza. A morál (a latin mos = erkölcs, bevett szokás) nem előfeltétel-mentes. Csak akkor valósul me, mondja Arisztotelész, ha az erkölcsökhöz és bevett szokásokhoz tud kapcsolódni.

Hegel se gondol mást, amikor a modern szándék-etikával szemben azt hozza fel, hogy az túl elvont és beéri egy elérhetetlen eszménnyel, a puszta kelléssel. A moralitás az erkölcsiségben, a reflektált, ésszerűnek felismert és gyakorolt erkölcs révén válik tökéletessé: mint bevett szokás, megszokás, ethosz.

Később a filozófusok a szokásosat mint életvilágot (Husserl), hétköznapi nyelvet (Wittgenstein) és hétköznapiságot (Heidegger) fedezték fel. A fenomenológia, nyelvanalízis, szituácionista kószálás (dérive), a “hétköznapi élet pszichopatológiája” (Freud) a szokásos, hétköznapi, le quotidien (de Certeau) leírásának technikája. A szokásos elrejtőzik a tudattalanba, a fel nem tűnő, észrevétlen, magától értetődő dolgokba. A tanácsadó könyvek tömege, akárcsak az újrafelfedezett életművészet a régi bölcsesség-tanokat a hétköznapi eljárások révén fordítja a jelenbe.

Talán előnyös a fel-nem-tűnő esztétikája érdekében a szokásos arisztotelészi és hegeli etikájára orientálódni. Ugyanis a bevett művészetelméletek az eredetiség és az erőltetett individualitás jegyében, a zseni jegyében állnak, s ez a gyakorlat és konvenció ellenében kerül kifejezésre. A modern individuum a művészben és zseniben szabadságában védi magát az eltömegesedéssel, a tömeghadseregekkel, a tömegtársadalommal, tömegtermeléssel és tömeges megsemmisítéssel szemben. Ez a tömegesedés elérte a művészetet is. A sztárkultusz pótolja a polgári zsenikultuszt. Egy távoli, individualitását vesztett asztrál-istenségnek kell a tömegben atomizálódott egyedet tükröznie. A hagyományokat, erkölcsöket, szokásokat leváltani látszanak az átmeneti divatok. Azáltal, hogy elterjednek, a különöst szokványossá alakítják, miközben a funkcionáló szokások, mondhatni a használatos szokások, a szokványos észrevétlenségében maradnak és csak kívülről hatnak egzotikusan. Náluk a szokványosság megőrzi általánosságát, amitől nem kell divatok révén elhatárolódni. De semmi ellenvetés a divattal szemben!

Egyáltalán vannak-e még bevett szokások, megőrzött megszokások? A modernizálás, a gyorsuló fejlődés hatástalanítja őket, feleljük többnyire. De lehet, hogy a divat és a modernizálás csak abba úszik át, ami már amúgy is észrevétlenné vált. A modernség önnön radikalitásával kapcsolatos büszkesége alábbhagyott, a tekintet kiélesedett a modern és a hagyományos, a lassúság és a gyorsaság, a régi és új összeszövöttségére. A modern kiváltotta és észlelte a tradícióval való szakítást, a határátlépést, a haladást, de a táplálékul szolgáló maradékokat nem. A művészetben a szándékolt határátlépések elhasználódtak, fárasztó szokásokká váltak. Nem őrizné-e jobban a konvenció az individuumot, amely annak eredetiségét közvetve, óvón kultiválja és ezáltal nem használja el? Ellenállásra és támasztékra találna, és a játékterekben kiküzdött szabadságra. De nem arról van szó, hogy minek kéne lenni, hanem annak felismeréséről, hogy mi van: a szokásokról – jó és rossz ambivalenciáikban.

A szokások csak megszokásként jók valamire, csak ha nehézkesek, ha nehéz megváltoztatni őket. A nehézkességben, a változásokkal szembeni ellenállásban őrződnek meg. És az embereknek szükségük van szokásokra; berendezkednek ezekben, lakályossá teszik őket, megpihennek bennük. Bennük “lakoznak“ (Heidegger). Ebben a megszokásra való rászorultságban áll az emberek konstitutív lustasága.

Ez a semmittevés, a csak megszokott ismétlése, a megszokás épületének el nem hagyása a lustaság bűnére vezet. Ez maga a derűtlenség, hogy minden szokott menetét járja vég nélkül és nem lehet rajta változtatni. Tehát abba lehet hagyni a tevékenységet és ágyban lehet maradni. Restség, szomorúság, letörtség és unalom (acedia, tristitia) áll be. Ezt a melankóliát a felismerés tétlensége töri meg, a múzsai idő, a filozófia szokása. Ha a lustaság hanyagsággal jár együtt, akkor a múzsai idő az élénkséggel. Ami a mozgalmasság örömében, az utazásban fejeződik ki. Ám az utazás is kétértelmű: szétszórtság, hiábavaló menekvés az unalom elől, de teoretikus kíváncsiság,  a megismerés öröme, kutatásvágy is.

A projektum résztvevői elkötelezettek a kutatás, megfigyelés és szemlélés művészet és tudomány számára egyaránt közös alapelvének. A szubjektivitás ebből nincs kizárva, inkább mint veszélyeztetett, ámde elengedhetetlen érzékszervként kerül kiképzésre és illeti támogatás. Ez a megismerési eszmény az utazások és felfedezőutak révén történő képzés – Hérodotosztól Alexander von Humboldton át Blaise Cendrars-ig terjedő – hagyományának része. A kutatóutak esetében a művészet, a tudomány és az irodalom mindig szoros közelségben járt.

Tervünk a kutatóútnak ezt a hagyományát kívánja feleleveníteni és egyúttal próbára tenni. A figyelem a legkülönfélébb szokásokra irányul: a lustaság, a semmittevés nézőpontjától, a henyéléstől a múzsai időig. Ezekben gyakran rejlik csendes ellenállás a megszokott élet túlzott kívánalmaival, az egyre többet követelő gazdaság felemésztő hatásával szemben.

Létezik a kívülről kikényszerített semmittevés, a szabadidő a maga passzivitásra, fogyasztásra vezető csábításaival, valamint a munkalehetőség elvesztéséből adódó kisiklás a hétköznap rendjéből a közömbösségbe, kétségbeesésébe, elhanyagoltságba és bűnözésbe. Végül a hétköznap gondolattalan üzemszerűsége is megszokásként jelenik meg, amit az ember rest megváltoztatni. A lustaság témájában a munkafogalom válsága tükröződik: a munkából nem csak hogy nem jut mindenkinek, de magában nem is garantálja a fejlődést és a képzést, miként azt a 19. század vélte. Így a munka terhe és ezzel a tőle megválás öröme megint előtérbe kerül.

Ennek az utazásnak nem egy távoli országba kell vezetnie, hanem egy másfajta hétköznap egzotikumába, melynek sajátos idegensége talán csak a második vagy a harmadik pillantásra vehető észre. Az utazás kötetlen ideje során az idegen és ezáltal közvetve a saját szokások restségével történő találkozásokat jegyezni, dokumentálni, ilyen vagy olyan módon rögzíteni kell.

Tillmann J.A. fordítása

MEGJELENT:  Lettre 67 (2007/tél)

COPYRIGHT Tillmann J.A.

Irodalom:

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika (Bp., 1987.), Második könyv.

Johannes Cassianus: De institutis coenobiorum (Simon Árkád ford., Bp, 1980.; Pannonhalma, 1999.)

Michel de Montaigne: Esszék I. (Pécs, 2001.) XXIII. Fejezet (A szokásokról…)

Hegel: A jogfilozófia alapjai, §141 ff.;

Félix Ravaisson: De l’Habitude, Paris 1998;

Paul Lafargue: Das Recht auf Faulheit, Grafenau 2002;

Arnold Gehlen: Reflexionen über Gewohnheit, in: Ders.: Gesamtausgabe Bd. 1, Frankfurt 1978, S. 97-111;

Joachim Ritter: Die Lehre vom Ursprung und Sinn der Theorie bei Aristoteles, in: Ders.: Metaphysik und Politik, Frankfurt 1969, S. 9-33;

Josef Pieper: Zustimmung zur Welt. Eine Theorie des Festes, München 1964;

Michel de Certeau: L’invention du quotidien, 2 Bde, Paris 1990;

Eberhard Straub: Vom Nichtstun. Leben in einer Welt ohne Arbeit, Berlin 2004; Corinne Maier: Die Entdeckung der Faulheit, München 2005.