Archive for 2010. március

Hannes Böhringer: Kiszólíttatás

március 1, 2010

MARIO-BOTTA-236x237

Egy tűz hevített bennünket: haza, táj, nyelv, énekek, közös szokások és történetek. A tűz helye körül táborozók őrizték a parazsat és szükség esetén, életükkel óvták. Ám meglehet, hogy rablók voltak, és az állam csak a legerősebb rablóbanda volt, erősebb, mint az összes többi együtt, és ezért képes arra, hogy némi biztonságról és rendről gondoskodjék. A népet túszul ejtették. Nehéz rávenni e bandákat valamelyes szabadságra és igazságosságra, megértetni velük, hogy egy idő után teljes nyugalomra váltsanak át, hagyják magukat leváltani mások által, a felkoncolástól való félelem nélkül – ha csak egy kicsit is mérsékelik magukat. Így lettünk fokozatosan valamennyien felvéve a nagy rablóbanda államba, körbeüljük a tüzet, bámulunk a parázsba: demokrácia, kultúra értékközösség, és nem látjuk a zsákmányt a hátunk mögött: az állatokat, a többi népet, saját utódainkat és nem utolsó sorban magunkat: exploitation of the people, by the people and for the people.

Ha megfordul az ember, és rájön erre, el akar menni. De hová? Hogyan lehet kijutni az elvevés és megtartani-akarás, a zsákmányolás és zsákmánnyá-levés köréből? Így aztán egy második tűzgyújtásra kerül sor. E tűzhely köré egy nép gyűlik, mely útra kel – oda, ahol senki sem válik a másik zsákmányává, ahol bárány és oroszlán békésen együtt él. Ez a kör felbomlasztja az elsőt, anélkül hogy azt képes lenne pótolni. Ez az egyház és az állam a régi Európában. A két kör metszi egymást, és láncolattá válik.

A kereszténység se nem forradalom, se nem a tömegek narkotizálása, hanem egy nép, amely el akar menni; exodus, nekiindulás és elővételezett vég. Mert a vég az előre látható. Hála Istennek! Egy ujjongás, örömrivalgás a nyomorúságban. A rablások ezzel nem értek véget. De nem tartanak örökké, elmúlnak, és nem kell törődni velük. Így van ez emitt: hiányosan. Már nem nézzük lenyűgözve az egyik tüzet. Van itt egy még nagyobb izzás, ami mindent világlóvá változtat, még az állam otthonos tüzét is.

Az egyház megtöri az állam kötelékét, de nem képes magát távol tartani a zsákmányszerzéstől és a zsákmánnyá válástól. Mert maga is része ennek a világnak itt. Az egyház szétesik. Egységét rivalizáló sokféleségben kell megjelenítenie. A maga részéről az állam, noha csak egy a sok közül a Földön, buzgó követi az egyházat: boldogságot és üdvözülést ígér, megkísérli ezeket a maga módján, erőszakkal és kölcsönökkel teljesíteni, és tönkre megy ezenközben. Állam és egyház így egészítik ki, tehermentesítik, fenyegetik és utánozzák egymást, tévesztik össze magukat a másikkal. Megkísérlik megkurtítani és megszállni a Mennyet, és csak nehezen találnak vissza magukhoz. Az egyes ember mindkét körhöz tartozik, az állam népéhez és Isten népéhez. Így képes magában összekötni az összeegyeztethetetlent: képes maradni és menni, zsákmányát megtartani és mindent hátrahagyni. Elfogadható egyensúlyt teremt ellentmondásos érzései között, hogy itt és máshol legyen otthon.

A templomok kiürültek, néhányat múzeummá alakítottak át. Ám útra kelni elengedhetetlen. A művészet emancipálódott az egyháztól, de még mindig vallási tartalékaiból él. A képzett polgár művészetvallásává vált. Avantgárdként a politikai forradalmakkal szövetkezett. Most – így mutatkozik: – a részvény és az ikon hibridje, a pénz- és értelmezés-spekulánsok zsákmánya, és saját történetének képeit fosztja ki. Zsákmánnyá-válás, zsákmányszerzés, de nincs elindulás, nincs világlás, nincs tűzhely, ami köré nép gyűlik, mely menni akar, de van nagyszámú, barátságos közönség. „Minket nem hordoz nép” – írta Klee.

Rabolni, fosztogatni, zsákmányolni annyit jelent, mint erőszakkal elvenni. Az erő ilyen alkalmazása mindig a szabadság elrablásával is jár. A tűzhely másféle erő. Nem vesz el, hanem vonz és egybegyűjt. Az emberek maguktól jönnek és egy kört alkotnak. Ám az ember csak az elindulás, a búcsúzás, a radikális hátrahagyás során engedi el a zsákmányt. Csak ekkor válik emberré.

Az ember képes az élet kis nyomorúságaiból kimagyarázni magát és barátait, szükség esetén, szerencsével akár ki is törni. A nagy mizéria esetében nincs mód magyarázatra és nincs kitörésre. Belőle csak ki lehet szólíttatni, mondták a régi keresztények: „eklézsia”. Válasz erre a szólításra a művészet volt. És még mindig a művészet az, ami ennek a hívásnak a tárgyszerűtlenségére válaszol, és a válaszban újra előhívja.

Tillmann J. A. fordítása


 

COPYRIGHT Fordítás Tillmann J. A.

Megjelent Pannonhalmi Szemle 2007/1.

Reklámok