Hannes Böhringer: Valami mindig közbejön

Eva-Maria Schön: Hannes Böhringer

Üvöltés

Szokás szerint éjjelente fekszem az ágyban és alszom, ha bírok. Szokás szerint reggelente fölkelek és reggelizek. Régebben kávét ittam reggelire, mostanság gyenge teát iszom. A szokások megváltoznak, lassan vagy hirtelen, maguktól vagy kényszerűen. Szokás szerint azt jelenti: többnyire történik valami, normál esetben, de vannak kivételek, véletlenek, balesetek. A teáscsésze fölborul. A tea a nadrágomra csorog. Ijedtemben fekiáltok. Kiáltásom felriasztja a többieket. Valami történt: Hannes üvölt, valami történt. Mi történt? Kiömlött a tea. Semmi egyéb? Semmi. Akkor minek ilyen üvöltés?

Szokásosan a megszokás tompítja mindannak az érzékelését, ami történik. Szinte mindentől el tudunk tekinteni, és ezért vagyunk képesek valami meghatározottra összpontosítani. De még a koncentráció gyengülése esetén sem omlik össze rögtön minden. A rutinok automatizmusa továbbsegít, mígnem újra eljutunk a dologhoz. Miközben a figyelem valamire irányul, meglepetés érheti, váratlan irányból érheti rajtaütés. Várom egy barátomat, szemből kellene érkeznie, de hátulról jön és megveregeti a vállamat. Nem állhatunk mindenre készen. Mindig történik valami váratlan. És amire vártunk, az másként érkezik, mint ahogy előrelátható volt. Valójában minden másként jön el, mert mindig közbejön valami. És ezért siklik minden félre. Többnyire figyelmünk útjába állunk. De ez azt is jelenti, hogy állandóan el vagyunk térítve attól, amire fixálódunk. Így aztán valami váratlanul mindig közbe jön. Gyereket várok és felkészülök a szülésre. És aztán mégis minden másként alakul, mint ahogy előre elgondoltam. Sok kiáltozás, többnyire örömteliek. Egy vizsgámra készülök. Ami számomra nagy felindulással jár, a vizsgáztató számára megszokott. Egyáltalán ugyanarról az eseményről van szó? Az újszülött üvölt, az ifjú anya sír, a szülésznő mosolyog.

Szokásosan életünket csak felerészben tarjuk kézben. Legalábbis azt hisszük. A megszokás tartja kezében életünket. Ám mindegyre megesik valami, amitől elvesztjük az önuralmunkat. A fájdalomra, szenvedésre, örömre, meglepetésre, ijedelemre vagy bosszúságra ordítozás, nevetés és kiáltozás az akaratlan reakció. Természetesen még a nevetést, sírást és ordítozást, amennyire éppen lehet, jó és rossz szokásokká, a cselekvés műfogásaivá alakítjuk. De a szokások sem állnak ellenőrzésünk alatt. Velük ugyan jól-rosszul úrrá leszünk életünkön, de maguk a szokások önállósitják és egyre inkább kivonják magukat az akarat uralma alól.¹

Az állatok is kiáltanak és ordítanak, éreznek fájdalmat és örömöt. Mégis sokkal higgadtabbnak és megfontoltabbnak mutatkoznak. Mi emberek mindenből óriási üvöltözést csapunk. Az üvöltés csak a kezdet, interjekció, indulatszó, közbevetés abba, ami végbemegy.² A történés folyama fodrozódni kezd. Örvények keletkeznek, szituációk. A torok kinyílik. Akaratlanul kiszakad egy kiáltás, egy félelem-, fájdalom- vagy örömkiáltás. Valami benső megnyílik, egy korábban nem ismert bensőség. A kiáltás nyers intonációja énekké és nyelvvé válik.

A nyelvvel visszatalálunk a megrázkodtatásból a megszokotthoz. Valami történt, valami megesett velem. Beszámolok róla, elkezdem elbeszélni, újra megtalálom a szavakat és a mondatokat. A beszélés kiszabadít a szituációból, az eseményre fixáltságból. Beszélve jövök ki belőle. Mások közelednek és nyugtatóan szólnak hozzám. Kezdetben még csak értenem sem kell azt, amit mondanak.

Meg kell szakítanom magamat. Hogy is merészelek komolyan beszélni a nyelv eredetéről, hiszen amióta csak emlékezni tudok, mindig is bele voltam merülve! Ez az anyamell, amely táplál. Mindenki felhabzsolja és játszva tanulja: nyelv, dallam, ritmus. Üvöltés, kiáltás, ének: hangok, hangsorok, magánhangzók, mássalhangzók, amelyek jelentést kapnak. A hangok, dallamok, ritmusok újra leválhatnak a nyelvről és zenévé alakulhatnak. A jelentések eloldódhatnak a hangoktól, dallamoktól és ritmusoktól és grafikai jelekké lehet átfordítani őket. Zene, nyelv, írás.

Valami megesik: hangok, ritmusok, dallamok eseményekkel jönnek össze, ráakaszkodnak valamire, ami megesett és ezáltal hagyják megesni, kiszabadítják az adott szituációból. A nyelv rögzíti az eseményeket és egyúttal lehetővé teszi azt, hogy eloldódjam tőlük. Idő merül föl: valami végbement, van és már nincs is, passé. Ma érzékelhető a képek ereje. Politikai hatalmak megkísérlik a nyelvi korlátok áthágását képekkel és a világ alávetését. Ám a képek is csak a nyelvtől lettek kölcsönözve, és csak a nyelv képes nekik újra gátat vetni. Annak van nagyobb hatalma, aki elvarázsolni és a varázs alól feloldani tud.

A nyelv az orákulum számomra, anyaöl és anyamell egyben. Az első kitüntetett szokás, ami egyáltalán lehetővé tesz minden továbbit. Ezért nem is tudunk leszokni róla, még akkor sem, ha akarnánk. Mert még az akarat is, jegyzi meg Nietzsche, a nyelv grammatikájából él.³

A természetnél súlyosabb bánásmódban van része a nyelvnek. Államok és ideológiák tesznek erőszakot rajta. Egyetlen költőben újra kivirágzik, és regenálódott; erősebb mint valaha. A politika a szavakért folytatott küzdelem, fogalmak és szóképek megszállása. Még a természettudományok sem tudnak meglenni nélküle.

Soha nem megy semmi a szokott útján. Szokás szerint valami mindig elromlik, valami történik – szerencsére vagy szerencsétlen módon. Kiáltás: öröm vagy panasz, diadalkiáltás vagy jajkiáltás, örömrivalgás vagy sirám. Az élet prózája, az „egyenesen” irányított beszéd csak akkor merülhet föl, ha az élet megszokottá, félig-meddig uralhatóvá vált. Kezdetben tehát a költészet, a zene, a kiáltozás van: valami történt, közbejött; egy véletlen, szerencsés vagy borzasztó. A prózai élet folytonossága megszakadt. Hiányzanak a megszokott szavak. Az artikuláció összeomlik: formátlan üvöltés. A sirám és az örömrivalgás műformája úrrá lesz ezen az üvöltésen és énekké alakítja, az artikulálatlan az artikulálba vezeti vissza – anélkül, hogy hagyná eltűnni az esemény hallatlan, szokatlan voltát.

Így nem is tudok a nyelvről másként beszélni, mint egy dícsérőének intonálásával.⁴ Mert nekünk, embereknek részünk lett benne; egy esemény, ami olyannyira magától értetődővé, megszokottá vált, hogy elfelejtjük a szerencsét, a véletlent, aminek köszönhetjük.

Olyannyira benne lakozunk a nyelvben, hogy nem is tudjuk a meggondolás tárgyává tenni anélkül, hogy el ne torzítanánk. Tehát a nyelvet dícsérem. A nyelv az az esemény, ami számomra mindazt, ami megesik, egyáltalán eseményekké és így meghaladhatóvá teszi, és ezáltal hagyja múlttá válni. Csak így tudom megérteni azt, amit látok, érzékelek, hogy megesik valami, hogy valami keresztezi a megszokás pályáit.

De panaszolni is lehet azt, amit dícsérek: a kiáltással a nyelv nemcsak a torkot nyitja meg, hanem egy bensőt is. A „valami megesett”-ből, „valami velem esett meg” lesz. És így mindenütt nagy az üvöltözés. Mindenki elmondja mindenkinek, mi esett meg vele, mibe botlott bele és min ment keresztül. Mintha ezt mindenkinek tudnia kéne! De szokás szerint egyáltalán nem közlésről és híradásról van szó, hanem közlésről mint dünnyögésről és megértésről, a megnyugvás hangjairól, kurkászásról a másik bundájában.

Néha azonban elnémul az általános üvöltözés, mert valami szokatlan hangzik föl, amit mindenki hallani akar, mert valami hallatlant, sosem hallottat beszél el. Valaki azt mondja: „az esett meg velem”, „az jutott nekem”, „az jutott eszembe” – és mégis valamennyien megszólítva érzik magukat, jóllehet szokatlan. Megszakítja a megszokottakat és új szokások kezdetévé válhatna.

Ez az üvöltés lehet csendes. Talán nem is fülel rá mindenki kezdettől fogva. De egyszer csak csend lett. És mindenki hallgatja. Mindenki, egy kivételével, felhagyott a beszéddel.

Hangok

Szokás szerint éjjelente fekszel az ágyban és alszol – tudom, tudom –, reggelente teát iszol, és néha balszerencse ér, egy baleset, egy véletlen, fellöksz egy teáscsészét és nagy üvöltözést csinálsz miatta. Vannak még mások is rajtad kívül a világon? – A megszokottal kezdtem. Szokásosan véletlenek és megszokások kötnek össze bennünket. A jó szokások úgy kötnek össze bennünket, hogy kölcsönösen a legjobb oldalunkkal találkozunk és a rossz oldalunktól lehetőleg megóvjuk egymást. És az is, ami a szokásosat megszakítja, a véletlen, az esemény többnyire egy találkozás, egy összeütközés másokkal. Csak a kiáltás vet vissza magamra: ijedtség, fájdalom, öröm. Ám nemsokára a kiáltás is mások felé irányul: egy hívás. A panasz segítségért kiált, az ujjongás jóváhagyást keres. Csatlakozzanak a többiek is hozzá.

Ahogy a kiáltás meghallgatásra talál, megenyhül. A torokra nehezedő nyomás alábbhagy. A torok szabad utat enged a hangnak: ének, beszéd. Egy belső kifejeződhet. Sok a közelendő: valami történt. Velem történt valami. Vigyázat: valami történni fog. És így tovább. A beszélgetés egymással megintcsak egy megtörténés. Szavak, mondatok, közlések kereszteződnek. A zaj növekszik. A hangok zűrzavarában már csak a szomszédot érteni. Csend! Hatalma annak a hangnak van, aki képes másokat hallgatásra bírni.⁵ Megszólalni, felemelni a hangot – a szabadság kifejeződése. A legfőbb hatalom, az állam hangja csendet tud kikényszeríteni. De magának a nyelvnek is van hatalma és azzal járhat, hogy felhagynak a sok beszéddel, mert egy hang mindenkit megigéz. Mindenki elcsöndesedik, hogy hallhassa. Ritkán áll fenn egy állam hatalma akkor, ha nem képes ilyen hangokat maga mögé gyűjteni.

A hang egy személyt jelent.⁶ A személynek van joga, hogy felemelje a hangját és hangos szóval beszéljen. A személynek joga van a szóláshoz, szólásjoga, szavazati joga van. Hangja van, ami számít. A hang egy votum, egy ígéret, ami felelősséggel jár. Megszólalni annyi, mint egy ígéretnek hangot adni. Személyként azzal kell az embernek számolnia, hogy szaván fogják. A szavakat tettekre kell váltani. Egy személy felelős azért, amit mond. Amit mond, arról számot kell adnia.

Egy hangra ellenhang a válasz. Hangzavar, vélemények sokfélesége. Kinek van igaza? Az idő cselekvésre sürget. Nem lehet kivárni a konszenzust. Vagy egyvalaki dönt, akinek szava van, aki hatalmi szóval tud szólni, vagy leszavazzák. A többség szava mindenki számára kötelező. Az egy hangra (Stimme) történő redukció tesz csak cselekvőképessé egy gyűlést. Az egyes emberre is kényszerítően hat a körülmény, hogy csak egy hang (Stimme) az övé és csak egy szavazatot (Stimme) tud leadni, és csak egy hangon (Stimme) tud megszólalni. Mert önmagában is mint egy gyülésen sok hangot hall, amelyek die-oda rángatják. Egy hang nem tud mindent elmondani. De van egy hangfekvése, hanglejtése, hangszíne. Mindez elvész, amennyiben egy hang válik uralkodóvá, amennyiben mind ráhangolódnak. A hang egy véleménnyé válik és elveszti személyiségét.

Szokás szerint mindenféléről beszélgetünk egymással. Hogy vagy? Jól vagyok, így vagyok. Szokás szerint konvencioncionálisak vagyunk. A hétköznap és szokásai bezárnak bennünket, mígcsak valami történik és egy kiáltást hallatunk. A kiáltás hívássá válik. A hívás idehívás és előhívás. A jajkiáltás segítséget és együttérzést hív elő. Az ujjongás azokat hívja elő, akikkel az ember meg akarja osztani örömét. A hívás távhívás. Távolságot kell áthidalnia ahhoz, hogy megérkezzen oda, ahonnan egy ellenhang felelhet neki. Térben esetleg egész közel van, ám válasza ennek ellenére messziről jöhet. A közelségnek nincs szüksége szavakra, csak hangokra, amilyen egy simításé. A szavak csak távolság áthidalásakor válnak szükségessé. A hang elválasztottságot, távolságot, egyedüllé válást feltételez. Ezért hív más hangokat, rezonanciát keres. Még az ellentmondás és a viszály is inkább kedvére való, mint a hallgatás. Azáltal, hogy a hang megtöri a hallgatást, egyúttal áttör az önmagába zártságon is. Ebből a bezártságból a hívás a szűk torkon át jut ki.

Ahogy a hang másokat hív elő, magát is a jelenbe hívja. Válasz nélkül nem biztos abban, hogy valóságos. Bár áttöri a hallgatás falát, a kívülről érkező válasz nélkül bizonytalanságban marad. A hang csak a hangzásában és zengésében van, önmagában nem bizonyos. A hang másokat hív elő, hogy társaságukban előhívja saját jelelenlétét. Ám így a jelenlétet mindig utólag hívja. Jelenidejűséget, egy „megtörténik“-et vár a jövőtől. Sosem most történik, mindig is megtörtént, passé, elmúlt. A hang felforrósítja magát kiáltásaival és csak akkor nyugszik meg, ha elfeledi a jelenidőt, mert jelen van. Amíg a hang hív, nem képes hallani, hogy mások válaszolnak-e. Csak akkor hall, amikor felhagy a hívással. A kiáltás ugyan áttör a bezártságon. De szabadulást csak a meghallás hoz. A meghallás a hívást válaszba fordítja át. A meghallás nyitottságot, megszólíthatóságot jelent.

Amikor a kiáltás és hívás, a beszéd kiadta erejét, csend lett. A csend abbahagyást és odahallgatást jelent. Semmi sem történik, a csend történik. Nyitottság és zártság különbözteti meg a csendben maradást a hallgatástól. Csendre ítélve is lehet lenni. Az erőszak képes arra, hogy senki se emelje föl a hangját; erőszak meg tudja törni a hallgatást, ha a hallgatás mögött ellenállást vagy árulást sejt. De a többiek növekvő bizalma és nyitottsága rendelkezik azzal az erővel, hogy véget vessen az egyes ember hallgatásának; feloldják azt.

Nyíltság és zártság, csend és hallgatás határoz meg egy személyt, az egyes ember hangját, az egzisztenciáját meghallás és kiáltás között. A megszokások nemcsak a cselekvés és viselkedés pályáját jelölik ki, amelyeket követhet, de be is zárják, amennyiben nem történik semmi, ha semmi sem jön közbe. De erre nem kerül sor. Mert valami mindig félresiklik. Sosem az jön ki, amit az ember akart vagy gondolt. A véletlen, a közjáték, a baleset, a szerencse gondoskodik a nyitottság megújításáról.

Mi az én hangom? Sok hangot magamban. Melyik az enyém? Miért a sok hang, sok nyelv, sok kultúra, sok vélemény? A hangok hallják, meghllgatják egymást. Egy közös hangfekvést, dallamot, közös ritmust keresnek. Hajlanak arra, hogy valamire ráhangolódjanak. Ámde mennél inkább uniszónóvá válnak, annál erősebben jelentkeznek ellenhangok, amelyek támogatásra lelnek. Egy hang közöl valami meghatározottat, különben nem lenne meghallható és megérthető. A meghatározott behatárolt. Azonban a belőle elkerülhetetlenül kizárt mégis kifejeződhet a hanglejtésben, a hangszínben, a hogyanban. Ez a sokféleséget sikerül hallhatóvá tennie az egyes hangnak és a sok hangból összeálló kórusnak, de nem sikerül az egyhangú véleménynek. Az egyhangú vélemény nem hangzik, hanem megszilárdult. A hang azonban történik, a hangzásában és a csengésében van. A sokhangú uniszónó csak átmenetben, en passant sikerülhet, de tartósan nem.

Előzékenyen

Szokás szerint éjjelente fekszem az ágyban és alszom, ha bírok. Szokás szerint nem kell rögtön fölkelnem. Még fekve maradok egy kicsit, az éjszaka álmain csüggve, megpróbálok emlékezni arra, ami ma elém kerül, aminek neki kell fognom. Néha itt éjszakáznak barátok. Lakásunknak azonban csak egy fürdőszobája van. És nem beszéltük meg, ki megy először a fürdőbe. Így fekszem az ágyban, és élvezem a haladékot, hogy nem kell rögtön fölkelnem, tartok azonban attól, hogy valaki a vendégszobából előbb jön és elfoglalja a fürdőszobát. Már nem lenne meg a szabadságom arra, hogy tetszés szerint keljek föl. Így aztán kényelmesen fekszem és kényelmetlenül érzem magam, és ezért inkább korábban, mintsem később kelek föl. De lehet, hogy a vendég előrengedi a vendéglátót. Talán már türelmetlenül vár arra, hogy végre a fürdőbe menjek és túljussak reggeli tisztálkodásomon.

A szűk keresztmetszetek versengésre vezetnek. Van aki megpróbál a másik elé kerülni, hogy zavartalanul és elsőként jusson át, vagy hogy megkaparintsa a ritka javak egyikét, ülőhelyet a buszon, leárazást az áruházban.⁷ Ha mindenki előbb akar érkezni, a tülekedést helyjegyek árusításával lehet elkerülni. Rezerválni kell, tehát még korábban kell érkezni. A tülekedést előre hozzák. Vagy pedig: egyik a másik után. A pénztár előtt sorok képződnek. A legrövidebb nem feltétlenül a leggyorsabb. Mennyire van tele az előttem állók bevásárlókocsija? Milyen gyorsan dolgoznak a pénztárosnők? A legjobb, ha valami másra gondolok. Talán valaki jön hátulról és azt kéri, eresszék előre, mert csak a kezében lévő két dolgot fizetné ki. Aztán pedig körülményesen turkál a tárcájában a megfelő aprópénz után. Nem mindig az kerül előre, aki elsőként érkezik. Néha jobb az utolsó pillanatban felmerülni. Ül az ember a moziban, örül annak, hogy jó rálátása van a vászonra, ugyanakkor tart attól, hogy végül bejön egy nagyra nőtt fickó és közvetlenül előtte ül le. És akkor már túl késő a helyváltoztatáshoz.

Az előbb érkezést az utána rohanás előzi meg. Az emberek elől akarnak lenni, mivel hátramaradtak. Kölcsönösen egymás után rohannak, és legszívesebben a leghosszabb sorba állnak be. Így maguk okozzák a szűk keresztmetszeteket, amelyekhez legelőször akarnak eljutni. Az utána rohanás egy utánzás. Az emberek mímelnek és másolnak. Színészkednek, kölcsönösen utánozzák egymást, és így az összetéveszthetőségig hasonlóvá válnak.⁸ Egyszer csak mindenki ugyanolyan a ruhákat és véleményeket hord. A divat az ugyanolyan kinézet, viselkedés, gondolkodás és érzés sokasodása (copia). Akkor legfőbb ideje, hogy az ember megkülönböztesse magát, megelőzze az egyféleséget és összetéveszthetőséget. De most sem találni semmi újat, csak új példaképeket, akiket utánozni és ezáltal valamelyest megváltoztatni lehet. Az ember sosem elől jár, hanem mindig hátul. Az élenjárás az emberi utólagosság illúziója.

A csekély bővítés lehetőségével a divat tehermentesíti a valóban szűkös javak gazdaságát, amelyek szétosztásánál a tülekvés és erőszak szinte elkerülhetetlen. Ám a divat hatalma a szűkösség birodalmáig ér el. A szükösség ugyanis mindig vélt hiány, ami az észlelés beszűkültségének függvénye, amely a szűkösségre mered és a gazdagságot nem veszi észre. Az ember arra fordítja a fejét, ahová mindenki néz, és megkísérli elsőként kifürkészni azt, amit minden pillantás keres. Átmeneti megszokásként a divat beszűkíti a látómezőt az éppen szokásosra. Ez sok mindent megkönnyít. A megszokás egy kényelmes, de szűk lakás. A szűk keresztmetszet, amikor mindenki ugyanannak a divatnak és szokásnak hódol, amikor mindenki felkelés után akar zuhanyozni.

A megszokás óv az eseményektől. Minden megesik, de szinte mindig a szokásos esik meg. Ez megbízhatóságot ad az életünknek és megengedi, hogy a rendkívülit kivételként elviseljük vagy élvezzük. A rendkívüli az előre nem látott esemény. Szokásosan a szokásos történik. A megszokás tompítja az eseményeket. Ami megesik, elmúlik, megszűnik. A megszokás állandóságot, tartósságot ígér, legalábbis egyelőre. Lassabban múlik el. Egy ház, amelyben lakunk. Megóv bennünket a mulandóság, végesség és halál állandó érzésétől. Erre gondolni megintcsak szokássá válhat, ami elébe megy és előkészít. Haladékra van szüksége az embernek, némi időre az álmodás és cselekvés között, a felébredés és a felkelés között, a születés és a halál között.

A múlandóságot csak halogatni lehet. Az ember megpróbál elébe kerülni és valamit hátrahagyni, ami talán megmarad, ami valamivel lassabban tűnik el. De nem kell, hogy ez mindjárt halál legyen, vég és öröklét. Minden esemény zavaró, mert váratlanul közbe jön. Tehát észnél kell lennem, hogy olyan szokásokban rendezkedjek be, amelyek lehetővé teszik a haladékot és előkészületet, az előrelátást arra, ami jöhet, a térből az időbe átvitt távolra látást. Talán még a csontjainkban van, hogy egyszer felegyenesedtek és a őserdő védelméből kiléptek a szavannába. Az embereknek meg kellett tanulniuk elébe menni annak, amit messziről feléjük menni láttak.⁹ (Vagy mostani megszokásainkat vetítjük vissza az emberré válásra?) Meg kellett tanulniuk elébe menni annak, amit nem láthattak, de hirtelen közbe jöhetett, amit csak elképzelni tudtak, mert nem volt jelen. Ebből az előrelátásból lesz elővigyázatosság. Ez az ember okossága (prudentia a providentiából): elébe menni az eseményeknek, szembesülni velük, tudni beállítódni bekövetkezésükre. Az előrelátás meghosszabbodik azáltal, hogy a térből kiterjed az időre. Már fel sem kell tápászkodnom, hogy előrelássak. Még mielőtt fölkelnék, már fektemben megpróbálom a szembesülést a nap eseményeivel. Ám az előrelátásnak szüksége van a képzelőerőre és ezáltal veszélyezteti az okosságát. Nem okos dolog ugyanis minden lehetségeset beképzelni és elképzelni.

Az időjárás változó, a klíma is. Semmi sem marad, minden elmúlik. Talán az erdők egy klímaváltozás során húzódtak vissza. Elődeink egyszer csak a szabadba kerültek és elővigyázatosságból felegyenesedtek. Szabaddá váltak a kezek. Így elkezdhették a saját sorsukat a kezükbe venni. ¹⁰ A nyílt síkon elég helyük volt arra, hogy nekikészülődjenek, számot vessenek magukkal; láthatták azt, ami e vetést és számvetést keresztezi; megtanulhatták, hogyan kerüljék ki akadályokat vagy hárítsák el a veszélyeket. Talán az elsőként érkezés nyomása csak a társadalomban nő meg azáltal, hogy egyik a másikat utánozza, követi és megpróbálja megelőzni. Meglehet, hogy a kölcsönös követés során támad szükösség és ínség, és ezálta tülekvés és erőszak. Talán az elébe-menni-akarásban mindkettő találkozik: az előrelátás és az utánzás.

A tülekvésnek és az erőszaknak az állam megintcsak elébe kell menjen a saját területén. Az egyes embert erőszakkal fenyegeti, amennyiben bizonyos szabályok a szük keresztmetszeteknél nem kerülnek betartásra. Kifelé megpróbál más államok elébe kerülni, másokat megtámadni, mielőtt őt megtámadnák, átkelőhelyeket, tengerszorosokat, nyersanyaglelőhelyeket vagy kulcstechnológiákat megszállni, mielőtt mások szállnák meg. Tülekvés és erőszak bagyban is, és nincs vége az elébe-kerülni-akarásnak. És mégis sikerül olykor az önfelülmúlás: az elébekerülés önmaga elé kerül. A figyelem a másikat már nem akadálynak és zavarnak tekinti. Inkább udvariasságként és segítőkészségként a másik lehetséges kérése, segélykiáltása elébe kerül

Valaki az ajtóhoz siet, nem azért, hogy lehetőleg minél gyorsabban átmenjen rajta és becsapja maga mögött, hanem hogy a mögötte jövő előtt kitárja, megvárja és mögötte menjen át. Önként lemond előnyéről, hogy előbbre jusson az általános tülekvésben azáltal, hogy megszakítja a hajszát. Nem az idő rövid. A sietség teszi kurtává.

Az előzékenység azt jelenti, hogy valakinek az előreengedése fölötti öröm nagyob, mint az elébe kerülése fölötti győzelem, hogy udvariasság, segítőkészség és lemondás nélküli életet nem érdemes élni. Az emberré válás ez: tudni önmagunk elébe kerülni. A tülekvés nem szűnt meg. De előzékenység és segítőkészség keresztezi.

Még valami

Szokás szerint éjjel fekszel az ágyban és alszol, ha bírsz. Szokás szerint reggel felkelsz és reggelizel. Szokás szerint teát iszol. Szokás szerint elindulsz a megszokott dolgok tenni, hacsak valami nem jön közbe. Ismétled magadat. Mikor jutsz végre a végére? – Csak még valami.

Szokás szerint nem kell rögtön ébredés után felkelnem. Még fekve maradok és elgondolkodom, beszélek magamnak és képzelgek. De nem jutok a végére. Az elképzelések elsodródnak vagy körben forognak. Meg kell szakítanom őket, hogy felkeljek. De mindegyre elhalasztom a felklést abban a reményben, hogy a végére jutok. Befejezem, de a gondolkodás még nem ért a végére. Mindig hiányzik még a végső. Mindig szeretnék még valamit hozzáfűzni, kiegészíteni, kijavítani, egyszer s mindenkorra helyre tenni. Így jön egyik a másik után. Így is beszélek másokhoz. Világos lett, hogy mit akarok mondani? – Igen, folyvást ismétled magad. Ismétlem magam, és hiába reménykedem a javításban ismétlés által.

Hiába reménykedem abban, hogy elérem célt. Újból nekikészülődök és elvétem. Valami mindig közbejön, feltart, eltérít. A cél nem ott volt, ahol véltem. Legalább körbekerítem a dobásaimmal? A mondatvégi pont csendes. A hang elül. A szavak utózengenek. Hagyhatom ennyiben, anélkül, hogy még valamit hozzátennék? Még egy utolsót! Csak egy mondatot! Ám ez újabb mondatokat hív maga után. A mondás egy pontszerű mondat kíván lenni. De mondás ellentmondást vált ki. A mondásoknak nincs vége.

Eközben minden nagyon egyszerű: fölkelni és jót tenni, segítőkésznek és előzékenynek lenni. E helyett fekve maradok, hagyom a szabad akarat haladékát lejárni, és csak akkor kelek föl, amikor kényszerű, az utolsó pillanatban. Kitolom a szabadságomat egészen addig, amíg elmúlik. Elvesztegetem a halogatásban, a megszokásban. Maradok, amíg megy, és csak azért megyek, hogy úgy maradhasak, ahogy vagyok. Ha hosszabban maradnék, a zűrzavarom felszámolására kényszerülnék. Így azonban továbbmegyek, hogy egy következő fejezettel mindent rendbe hozzak.

Minden megtörténik, de a szokásosan csak a megszokott. Ám aztán valami balul üt ki. Az esemény betör a hétköznapba és zűzavart okoz a megszokásban. Fel kell fognom, hogy történt valami. Nem én különböztetek meg, hanem az, ami történt, megkülönböztet egy előttet és utánt az életemben. Az eseményeket megtapasztalom, valamit hozzám tesznek és mégis „önmagában való gyarapodás“¹¹, még valami, ami nem tesz hozzá, nem zsúfolja teli a lakást, sokkal inkább befejez azáltal, hogy össze takarít és játékteret teremt.

A felfogás sosem éri be a történést. A felfogás maga is egy történés. Tartósan nem képes megtartani azt, amit felfog. A fogalom úgy múlik el, mint a lét, amit a filozófusok gondolnak el. Kivonja magát, mondja Heidegger. Megtörténik. Én a hétköznapban, a megszokásban rejtőzőnek gondolom. De én rest vagyok, nem akarok fölkelni. Fekve maradok.

A filozófia is elmúlttá, antikká vált. Közbe jött a kereszténység. Az antik filozófia nem volt képes fölfogni a restséget, hogy az ember fel akar kelni és mégis fekve marad: Hogyan tudok nem megtenni valamit, amit jóként és igazként ismertem fel? Lehetetlen, hogy azt, amit jónak talált, ne kövesse az ember! Az antik filozófia nem bocsátkozik bele az akarat szakadékába.¹² A cselekvést a belátás egyenes következményének tekinti. A régi filozófus az ész álmát álmodja, hogy már ki is kelt az ágyból, és fel s alá jár és gondolkodik. Egy olyan világban él, ahol semmi sem jön közbe. Ami megesik, amibe belebotlik, az nem érinti. Ezt akarja bevésni emlékezetébe.¹³ A filozófia a bölcsesség és mondásainak hagyományában marad meg. Csak a biztonság kedvéért szétszedi, felhasítja és alaposan megvizsgálja őket. Mert a filozófia is támaszt keres. Csak okosabb, óvatosabb.

A kereszténység visszahozza a dicsőítést és a panaszt. A világ történelem, történés. Valami történt (ist passiert), valami keresztezte mindazt, ami volt, és így meghaladhatóvá (passierbar) tette. Keresztezetten múltbelivé vált. Valami – Hála Istennek – közbejött, szerencsémre vagy szerencsétlenségemre. Mert kiszakít megszokott restségemből. A keresztény hang a történés interjekcióját, indultszavát intonálja.

Minden megtörténik, de én túl lassú vagyok. Elhúzódik a felfogás és a cselekvés. Megszokás nyomult a történések közé. Rest vagyok és nem kerülök ki idejében az ágyból, haladékra van szükségem ébredés és felkelés között. nem vagyok a történtek magaslatán, hanem késésben, mögöttük vagyok. Fogalmam elkerülhetetlenül maradi, mitológikus, metaforikus. A restség, a megszokás az oka.

Mielőtt becsukom magam mögött az ajtót, röviden megállok: mindenre gondoltam, mindent magammal hoztam? Az ajtó küszöbén szerencsére még eszembe jut, hogy hiányzik a bátorság. Keresztül kell mennem a küszöbön. Mindenütt küszöbök húzódnak: álom és éberség, fekvés és felkelés között, gondolkodás és mondás, döntés és cselekvés, akarás és tett között, élet és halál között. a küszöbök bátorságot kívánnak.

A megszokás takarója alatt fekszem és várom, hogy történjen valami. Legalább csörögjön a vekker mint a szükségszerűség riasztója. A várakozás félelem és remény. Ugyanis a megszokás egy kényelmetlen lakás, pont annyira rendbe rakott, hogy meg lehessen maradni benne, de szűkös és zavaros is, hogy az ember szívesen menne is. A megszokás és az esemény közti élet passzív marad. Csak a bátorság teszi aktívvá. A szenvedésből a bátorság csinál szenvedélyt. A passzívból passzió (Passion) lesz. A bátorság az az erő, amivel az ember összeszedi magát.

Megszokás és kedély vagyok. A kedélyállapot nem olyan szilárd mint a megszokás. A kedély hullámzik: hangulatok, levertség, felfokozottság, türelmetlenség. A megszokás segít túljutni a hullámzáson. Attól függően, hogy mennyire vagyok merész, az események tűrhetőnek vagy elviselhetetlennek tűnnek. A megszokás segíti a kedélyt abban, hogy összeszedett legyen. Összeszedetten gondtalan vagyok és elszánt: merész. De nem mindig és sosem vagyok igazán összeszedett. Merészségem hullámzik, és ismereteim feltevések.

Az emberek mindig is tudni akarták, hol rejlik a lélek, hogyan függ össze a testtel, hogyan áll egymással összeköttetésben az érzet, gondolkodás és akarat. Az a feltevésem, hogy a fekvés pszichológiája teljesen különböző a felkelésétől. A fekvésből nem vagyok képes kimozdulni, megmaradok az immanenciában , azt gondolom, most fel kellene kelnem. Fel akarok kelni, elképzelem a felklést, de fekve maradok. Nekikészülődök, lendületet veszek. De nem lesz belőle ugrás, nem lesz dobás. Ám aztán megtörténik. Valamikor lejár a halogatás haladéka. Átjutok az elképzelés és valóság küszöbén. Valahogy össze kellett szedni magamat és fel kellett áll. Vagy fordítva volt, és a merészség ragadott meg? A merészség az átlépésben, a küszöbön mutatkozik meg. A valóságba vezető a legnagyobb.

Ahogy a kedvem tartja, úgy lakom. A merészségnek tágíthatónak és feszíthetőnek kell lennie, hogy a küszöbön túlra tudjak jutni. Játéktérre van szüksége. Különben restté válik. Szokásosan a merészség megcsontodott, éppen mert megszokás.

Semmi sem hiányzik. Néha felriadok, hátha elfelejtettem valamit. Keresem és az első pillanatban nem találom. Mégis megvan, méghozzá itt van nálam. Csak türelem.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT  Holmi 2011/11
COPYRIGHT fordítás Tillmann J. A.

•

1 Arnold Gehlen: Urmensch und Spätkultur, Frankfurt, 1977, 19. o.

2 Ferdinand Ebner: Az ősszó. In A szó és a szellemi valóságok, Budapest, 1995. 96 – 102. o.

3 Nietzsche, Zur Genealogie der Moral (A morál genealógiája) , 1. Abhandlung 13.

4 J. G. Hamann, Aesthetica in nuce, in: Sämtliche Werke Bd. 2, hg. v. Josef Nadler, Wien 1950,195-217. o.

5 Jacques Attali: Noise. The Political Economy of Music, Manchester, 1985.

6 Robert Spaemann: Personen. Versuche über den Unterschied zwischen ‚etwas‘ und ‚jemand‘, Stuttgart, 1996.

7 Heinrich Popitz: Phänomene der Macht, Tübingen 2004, 185. o.

8 Georg Simmel: A divat. In: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok, Budapest, 1973. 473- 507. o.; René Girard: Das Ende der Gewalt, Freiburg 1983.

9 Hans Blumenberg: Theorie der Unbegrifflichkeit, Frankfurt, 2007, 9. és 109. o.

10 Heinrich Popitz: Technisches Handeln mit der Hand, in: Der Aufbruch zur Artifiziellen Gesellschaft, 44-77. o.

11 Aristoteles: A lélekről 417 b.

12 Hans Jonas: Augustin und das paulinische Freiheitsproblem, Göttingen, 1965; Albrecht Dihle: Die Vorstellung vom Willen in der Antike, Göttingen, 1985.

13 Epiktétosz: Kézikönyvecske, Budapest, 1978.

Hírdetés

Hannes Böhringer: Köszönet a Moholy-Nagy díjért

Meglepetten, de hálás köszönettel fogadom el az idei Moholy-Nagy-díjat. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a díjazottak között az első nem-magyar lehetek. Ráadásul nem is próbáltam megtanulni csodálatos hangzású nyelvüket, ami a fülemben ő-kkel telinek hangzik, és ezért családi nevemre emlékeztet, amelyet Apámtól kaptam. Ő a háború alatt Magyarországon volt és elültette bennem ennek az országnak a szeretetét. Mivel két testvére már elesett, nem kellett a fronton harcolnia, hanem katonaorvosként szolgált. De végül így is bekerítették hadosztályát az oroszok, ahonnan a Waffen-SS verekedte ki őket. Ha nincsenek ezek a korabeli borzalmas, őrületes körülmények, nem lennék itt. Apám amerikai hadifogságba tudott menekülni, ahonnan rövidesen szabadult és nem sokára feleségül vette Anyámat. 1948-ban születtem második gyerekükként.

Később Düsseldorfban, ahol éltünk, Apám néha elvitt kedvenc helyére, a Csikósba, egy kicsiny, sötét magyar étterembe, ahol szerb konyha volt és román zenészek játszottak, akiket egy állami szerv küldött ki néhány hónapra Nyugatra. Ez volt számomra Magyarország. Szerettem a cimbalmot és a Szomorú vasárnapot.

Tanulmányaim végeztével visszatértem Düsseldorfba, és a Művészeti Akadémián kezdtem tanítani. Ott ismertem meg Kotányi Attilát. Ő 1956-ban Brüsszelbe menekült, a Szituácionista Internacionálé tagja lett, akik aztán őt kizárták maguk közül. Mesterét, Szabó Lajost követve, Düsseldorfban szerény körülmények közt tengődött. Barátok lettünk. Sokat tanultam tőle, arról a cigányzenéről is, amelyről azt hittem, hogy már ismerem. Noha 20 évvel idősebb, nálam nyitottabb volt és gyorsabban vette észre, mi időszerű és szellemében eleven. Amikor 1979-ben átköltöztem Berlinbe, felhívta figyelmemet a Merve Kiadóra, ahol azóta az írásaim megjelennek. A Mervés kiadók, Heidi Paris és Peter Gente révén ismertem meg aztán Tillmann Józsefet. Ha ő nem fordította volna mindegyre magyarra írásaimat, akkor Önöknek soha sem jutott volna eszükbe, hogy engem ebben a díjban részesítsenek.

Olyan életkorban kapom ezt a díjat, amikor a névadója már 10 éve halott volt. Ez furcsa érzéssel tölt el. Szívesen lettem volna olyan sokoldalú, mint Moholy-Nagy, aki jogi tanulmányok után festő lett, és ezen túlmenően ötleteivel gazdagította és megújitotta a fotográfiát, a kinematográfiát, a könyvtervezést, a díszlettervezést és a plasztikát. Aki gondolkodó, író és tanító volt, és akinek Németországból Anglián át Amerikába kellett költöznie. Én professzorként egy sokkal nyugodtabb életet éltem a nyugat-német egyetemeken és művészeti főiskolákon, amelyek megbízhatóan folyósítják a fizetéseket. A világhírű Bauhaus, válságok közepette, csak néhány évig tudott fennállni. Moholy-Nagy továbbmenekítette Nyugatra.

Ebben a szemeszterben a művészet kezdetéről szóló előadás mellett egy szemináriumot is tartok „A művészet vége“ címmel. Mielőtt még a díj híre elért volna, arra gondoltam, hogy Moholy-Naggyal és Rodcsenkóval fogok foglalkozni; azzal a kérdéssel, hogy feloldódik-e a művészet a designban és az építészetben, vagy átfolyik ezekbe és így őrzi meg önállóságát és szabadságát? Ezek a kérdések a Bauhaus és az orosz konstruktivisták elevenébe találtak. Moholy-Nagy nem hagyott föl a festészettel, a művészettel. Ezt a magam számára példázatosnak tekintem. Mindig arra törekedtem, hogy a filozófiai gondolkodást és írást cseppfolyóssá tegyem és így csenjem be a filozófiát a művészetbe és az építészetbe. Szándékom szerint úgy növelem a filozófia kifejező erejét, hogy elegáns, egyszerű nyelvben oldom föl, viszem végbe és ezáltal – talán és remélhetőleg – megújítom.

Moholy-Nagy modern volt, a futuristák elkötelezettje. Vonzotta és foglalkoztatta Marinetti taktilizmusa. Ebben is rokon vonásokat látok. Arra törekszem, hogy a nyelv plasztikussá, taktilissé, foghatóvá váljon, hogy a hallgató és olvasó közelebb kerülhessen hozzá és plasztikus képződményként képszerűsége által hathasson. A filozofálás számomra a gondolkodásnak, a megfontolásnak és a beszédnek a nyelv közelségébe vonását jelenti.

Lehet, hogy 30 évvel ezelőtt Moholy-Nagy mondatait, mint azt, hogy meg kéne találni az egyensúlyt racionalitás(ésszerűség) és emóció(érzelem) között, trivialitásként elvetettem volna. Ma egyetértek vele. Nem mintha értelem és érzelem két egymástól független övezet lenne, melyek egymást egyensúlyban kéne tartsák, hanem mert egybehelyezendők ahhoz, hogy egyáltalán magukhoz térhessenek, kialakulhassanak, fejlődhessenek és burjánzásnak induljanak. Egy Vortexet, egy örvényt kell képezniük, ahogy Ezra Pound mondja, egy drámai áramlási egyensúlyt a káosz peremén.

A háború utáni korszak, az 50-es évek gyermeke vagyok. Németország szét volt bombázva. A romos városok levegősek és világosak voltak. Újjáépítették őket. Én is építész akartam lenni. A háború utáni német modernséget legjobb pillanataiban és legmélyebb törekvésében világosnak, levegősnek, könnyűnek és szerénynek érzem. Ezt a könnyedséget, transzparenciát és lendületességet érzékelem Moholy-Nagy munkásságában is. Nem lettem építész, hanem megmaradtam annak a gyereknek, aki annakidején építőkockákkal, ma pedig szavakkal és gondolatokkal játszik komoly játékot; próbálgatja és nyűvi őket, míg össze nem omlanak.

A klasszikus modern a hagyománnyal és a történelemmel szemben küzdve jutott érvényre. Ez ma már nem ilyen egyszerű. A modern maga is történelemmé vált. Azon fáradozom, hogy egyszerre legyek modern és hagyománytudatos, hogy egyiket éppoly kevéssé hanyagoljam, mint a másikat. Abban, hogy ne áruljam el a modern örökséget,Moholy-Nagy segít nekem. Segítsége jól jön. Ugyanis eláraszt a giccs: elgiccsesedett művészet, elgiccsesedett építészet, elgiccsesedett gondolkodás, édeskés, önhitt, olcsó és pompázatos. Ezzel szemben kell megtartanom magam azzal a józansággal, komolysággal, könnyedséggel, világossággal és szellemi igényességgel, ami Moholy-Nagy modernségének sajátja.

Még egyszer köszönöm a Kuratóriumnak és az Egyetemnek a díjat!

(Tillmann J. A. fordítása)

2009

Hannes Böhringer: Nekikészülni. Istenem!

Nekikészülni

Szokás szerint éjjelente fekszem az ágyban és alszom, álmodok. Többnyire ébredés után nem kell rögtön felkelnem. Még egy kicsit fekve maradhatok, révedezhetek és gondolkodhatok. A bosszúság fantáziáit az elbizakodottság fantáziái váltják föl. A gondolatok elkalandoznak. Gondok, remények. Fáradsággal próbálom a gondolatokat a mai napra irányítani. A belső beszéd nem akar leállni. Alig tudok kiszabadulni ebből a fecsegésből, hacsak nem úgy, hogy felkelek és a fürdőszobába megyek.

A benső nincs rendbe rakva. Egymás után elbotlok bennük, keresztülesem az egyiken, aztán a másikra támaszkodva feltápászkodok. Mivel a benső nincs rendberakva, csak limlomot hozok ki belőle. Nem tudok nekikészülődni és már az elején belezavarodok.

Szokás szerint éjjelente fekszem az ágyban, szokás szerint teát iszom reggelire és aztán újságot olvasok. Szinte mindig ezt csinálom és mindig újra. A szokások ismétlések. Szokás szerint azt csinálom, amit tegnap és tegnapelőtt is csináltam. A legtöbb ismétlődik. Szerencsére mindig történik valami, valami közbe jön. Az ismétlés ugyanis félre vezet. Nem hozza vissza ismét azt, amit megismétel. Az esemény visszahozhatatlan. De az ismétlés túl sematikus is ahhoz, hogy a szabad teret és szabad levegőt is ismét meghozza, az összeszedettséget, a jó kedélyt. Gondolkodás nélkül megint betelíti a teret. Magát állítja bele. Ezért kell mindig valaminek jönnie, ami felborítja a rendet, megszakítja a megszokást és feltartóztatja az ismétlést. Egy rés támad, szünet, amelyben a megszokások megpihenhetnek.

A csecsemő fekszik az ágyban és sír. Hívja az anyját. Az anya jön és inni ad neki, vagy hoz egy csörgőt, egy játékot. Ha a gyerek tud járni, maga készít valami innivalót a konyhában, vagy hoz egy játékot a szekrényből. Kezdetben még el kell hozni az iskolából. De egyre inkább maga készíti elő azt, amire szüksége van. Önállóvá válik. Tud magán segíteni.

Az ember neki tud készülni. A rákészülés alapvető tevékenysége.¹ Mindegyre új, nagyobb, mélyebb térségeket keres, amelyekben nekikészülődhet. Ezért kell rendet raknia. Mert csak a rendrakás során nyílik tér, amelyen áthaladhat, hogy előkészítse azt, amire szüksége van, és lendületet vegyen annak megszerzésére, amit akar. Rákészülve egyre jobban növeli a teret. Ugyanis nincs egyedül, hanem társadalomban van, versengésben vagy harcban másokkal. Másokkal együtt szövetkezik mások ellen. Közösségben vagy egyedül megkísérel másokat beérni és mások elébe kerülni. Így tágul az előkészület tere egyre tovább.

A terek egymásbanyúlnak: a szerszámok, gépek és fegyverek technikai tere, a beszéd és az írás nyelvi tere, az elmúlt idők, idegen kultúrák történelmi tere, és végül a bensőség, a szubjektivitás mélyedése.

Nekikészülni azt jelenti: lendületet venni, nekifutni. Az ember visszamegy, hogy előbbre jusson. Az ember uralja a közvetett, a kerülőkön, a több állomáson át vezető türelemjáték művészetét. Mennél hosszábbá válik az út, annál inkább jöhet közbe valami. Nem az jön ki belőle, ami szándékában áll – sajnálatos vagy szerencsés módon.

Mennél nagyobb nekifutással készül az ember, annál könnyebb valahol megakadni és elveszíteni a lendületet. Rövid nekilendüléssel olykor messzebbre lehetne ugrani. Az előkészületek elhasználják az energiát. A kerülők utat tévesztenek: tévút, digresszió. Az ember egyre távolabb kerül céljától. Amit be akart érni, eltűnik a látómezőből. Megpróbálok lendületet venni és elcsúszok, megbotlok, valahol fennakadok, belezavarodok és nem jutok tovább. Az elkészítés többnyire már a nekikészülésnél félresikerül.

Így kerül sor az ismétlésre. Az ember újra és újra megpróbálja, amíg nem csak egyszer, hanem mindig sikerül, a nekikészülés és az elkészítés. A folyamatos gyakorlásban, a megszokásban a nekikészülés és az elkészítés eggyé válnak. A célre fixáltság eltűnik. Az egész mozgás válik céllá. Az ismétlés feltakarítja a tevékenység mezejét. De csak meghatározott utakon söpör át, amelyek a vágyott célhoz vezetnek. A megszokás utakkal képez torlaszokat a szabad mezőn.² A mozgás pályákat nyit magának. Tartósan az ismétlés elfeledi azt, amit meg akart ismételni. Beéri azzal, hogy megismételje azt, amit bevett útjain el tud érni. Az ismétlés rutinná válik. Ezért kell pályáit mindegyre valaminek kereszteznie, valaminek történnie, ami mindet felforgat, az utakat betemeti, hogy ne lehessen mást tenni, mint újból nekifogni.

Az ismétlés erőt takarít meg. A megszokás gazdaságos. Takarítása az utak söprésére korlátozódik. Ezen az úton éri el azt, amire képes. A megszokások hiánygazdaságán érzett csalódása vezeti arra az elhatározásra az embert, hogy mindazt kihozza belőle, ami ezúton csak kihozható. A legtöbbet kihozni akarás vágya abból a csalódásból ered, hogy az elhozható mindig kevesebb annál, mint ami történik.

A kihozásra törekvés el tud szakadni az önérdektől, képes önzetlenné válni és más szolgálatába szegődni, hogy számára a legtöbbet hozza ki: életet, szabadságot, boldogságot. Valaki segítségért kiált, egy másik a segítségére siet, sőt lehet, hogy hivatlanul jön, mert látja a kutyaszorítót, amiben a másik van, és kihozza belőle. Ez a kihozás kimentés az ínségből, a szorult helyzetből, a zűrzavarból, a bezártságból és a halálra-váltságból.

A kisegítés nemeslelkű történeteit számos változat beszéli el. Ugyanis az erő, amivel az ember a kívántat és a szükségeset képes magának megszerezni, behatárolt. A megszokás tere szűkös. Az ismétlés egyre jobban bezárja. Ezért kell a véletlennek, az eseménynek, egy hősnek vagy istennek kiszabadítania az elveszetteket.

A segítség az ínségbe kerültek segítőkészségére szorul. Az embernek készen kell állnia arra, hogy kihozzák, észre kell vennie szorult helyzetét. A megszokás maga is egy szorult helyzet, amelybe belekerült az ember. A megmentés: hagyni történni a dolgokat. A segítség közjátékként, en passant, a saját szándékokat keresztezve érkezik. A panasz- és segélykiáltás annak a készségét jelzi, hogy valaki szorult helyzetéből kihozható. A kiáltásnak át kell hatolnia a belső és külső közti falon. Megint a hívásról és felfigyelésről van szó. A segítség kívülről érkezik. Különben nem lenne lehetséges. Az embert ki kell hozni. Egy istennek kell közbejönnie, hogy az embereket megszokásaikból kihozza.

•

Istenem!

Szokás szerint éjjelente fekszem az ágyban és alszom, ha bírok. Hála Istennek, nem kell túl korán felkelnem. Olykor azonban szükségem van ébresztésre, nehogy elővigyázatosságból a fél éjszakát ébren töltsem, és esetleg éppen akkor aludjak el, amikor fel kellene kelnem. Istenem, mi mi történt? Az ébresztőóra cseng. És az aztán fokról-fokra a tudatára ébredek, mi vár rám.

Amit szokásosan teszünk, szinte mintha álomban tennénk. De aztán történik valami, ami felriaszt bennünket: Ó, Istenem! Az interjekciónak³, a felkiáltásnak meg kell állítania a történést, amitől az ember eszét veszti. Egy pillanatra megáll. Az ész a mondásaival csak megszokott módon működik. A szokatlan ijedelmében kihagy. De mégis kiszaladnak a szánkon mondások, szavak, többnyire akaratlanul: Úristen! Nyelvi szokások, amelyeket nem könnyű megváltoztatni még annak sem, aki nem hisz semmilyen istenben.

Az olyan kifejezések, mint Jajistenem! vagy Ajaj! tiszteletből és elővigyázatosságból kiforgaják a szent nevét. Így torzítják el megszokások a biztonság kedvéért azt, ami történik. Így számunkra ismertnek, hétköznapinak, egyformának, elnyűttnek tűnik. A szokásaink közé tartozik Isten is. Európában a keresztény Isten a megszokott. Hozzá igazodom.

Isten a szokatlanról, a csodásról, a szerencséről és a szerencsétlenségről való beszéd- és gondolkodás-szokás. Szokás szerint próbálunk nélküle meglenni. De aztán történik valami: Jaj Isten! Az eseményekben rejtőzve merül föl. Ő maga az esemény, ő történik, ő megy végbe. Így keresztezi a megszokás világát.

Istent az események urának tekintjük. Elkerülhetetlenül kiforgatjuk, emberivé és szokásossá tesszük: úrrá, apává, fiúvá, hanggal bíró személlyé. Isten emberré lesz, megszokottan. De ezáltal töri meg a megszokottat. A megszokott eseménnyé válik. Isten a megszokottban mutatkozik meg, noha mint szokatlan rejtőzik benne. A kiforgatásban és az interjekcióban mutatkozik meg. Megérkezése zavar. Mint szokatlan, valószínütlen jön közbe, de a hétköznapi alakjában. Ő az egészen más⁴, a nem más módján⁵.

Ki vagy mi az Isten? Ki vagy mi egy isten? Micsoda különbséget jelent egy névelő! Isten olyasvalami, mondja Canterbury Anzelm, aminél nagyobbat nem lehet elgondolni.⁶ Tehát lennie is kell, mondja. A gondolkodás vágygondolkodás, kívánás, vágyás, a csalatkozásoktól csak részben és fáradságosan tartható határok között. Minden ember, minden kor gondolja, kívánja és meghatározza azt, aminél nagyobbat nem lehet elgondolni, légyen az gyönyör, erőszak, önmegvalósítás, kommunizmus, evolúció vagy természet. Sok isten, jobban mondva: istenségek. Amennyiben elgondolták őket, értelmes vitát lehet folytatni arról, hogy azon túlmenően nem lehetséges-e nagyobbat elgondolni és kívánni. Egy határozott kívánság kifejeződéseiként vitathatatlanok. Istenség áll szemben istenséggel.

Az emberiség története egy vallásháború, vita és felvilágosodás arról, aminél nem gondolható el nagyobb. A filozófia is vallás: észvallás. A művészet és a műveltség vallás volt egykor. A darwinizmus a keresztény egyházak ellenállásának köszönhetően a természettudomány vallásává vált. A nap- és testkultúra az életreformerek számára szigorú rítus volt, a bolsevizmus és a fasizmus poltikai vallások voltak. Kialakul egy közösség, egy nép gyűlik össze egy legfőbb vágyakozás köré, és nekiindul annak, amire ez vágy irányul.

Az emberek kétségben vannak önmaguk felől: elővigyázatosság vagy kockáztatás? Szerencsejátékosok és szokásállatok. A tétet a valószínütlenre teszik és egyszersmind a valószínűvel számolnak. A valószínű a megszokott. A szokás egy menedék. Megóv bennünket a meglepetésektől és a csalódásoktól, bezár és majdhogynem függetlenné tesz a történéstől. De unalmat is áraszt. Semmi sem történik már. Semmi sem jön közbe. Minden az előre látható menetrend szerint megy.

Ám ez nem elég. Mi akarunk.⁷ Az emberek többet akarnak, sokkal többet, nevezetesen azt, amin túl nem lehet nagyobbat gondolni és kívánni. Ezen vannak. Ennek indulnak neki, e felé tartnak. Azt akarják, hogy megvalósuljon az, amit kívánnak, és egyúttal félnek csalatkozni a vágygondolkodásukban. Ezért szokásaik védelmébe bújnak vissza. Ám azok sem nyújtanak biztosítékot a vágyaikkal szemben.

A gondolkodás vágygondolkodás, a valóság konstrukciója és ezért mindig gyanús, hogy valójában képzelődés, fantáziálás, szokássá vált álmodozás. A bizonytalanság, hogy a gondolkodás és a vágyakozás valami felé törekszik, valamit felállít, ami valóságos, mégha elkerülhetetlenül kiforgatott, mitologikusan torzított vagy emberiesített, döntést kíván: biztonság vagy kockázat? A biztonság kedvéért nem akarni? Ebben is még akarat rejlik.⁸ Az emberek hisznek egy istenben, még akkor is, ha ez a semmi, vagy a felvilágosodás minden hagyományos istenhit felől.

Tehát tétet kell tenni az egyikre vagy a másikra, annak fiktív vagy a valóságos voltára, amire gondolkodás és vágyakozás irányulnak. Fogadni kell.⁹ Kockázatra kényszerítve megint a megszokás biztonságába menekülünk. Így surran be Isten a jajistenel vagy ajajjal a megszokásba. Isten szokás és esemény; az, ami meghaladja, keresztezi, megszakítja a megszokást és interjekcióként megint szokásossá válik.

A szokásossá válás viszont megintcsak hétköznapivá, emberivé válást jelent. Azzal, hogy Isten emberré válik, már nincs szükség külön kifejezésre. Az emberré létel vált a kötőtaggá, a kifejezéssé. Isten megszólítható személlyé lesz: Istenem. Az emberek számára nincs annál magasabbrendű, mint személynek lenni és egy hanggal bírni. Benne tudja magát kifejezni azáltal, hogy választ hív elő és választ ad.¹⁰

A gondolkodás vágygondolkodás, kívánkozás. Kívánunk egy személyt. Ekkor a szeretet a bírvágyat odaadássá változtatja. A kívánás nem szűnik meg, de már nem a legfőbb. A megszokás függetlenné tesz attól, ami történik, de szolgává változtat. Független vagyok, de nem szabad. Mégis szabadságot gondolok és vágyok. Azt akarom, hogy én és az akaratom szabad legyen. Ám aztán szerelmes leszek, gond nélkül feladom a szabadságomat, édes függésbe kerülök a szerelmemmel, és amennyiben szeret, visszanyerem tőle a szabadságomat. A szeretet feloldja a szabadság és függőség ellentétét. Állapotában lebegve szabad elhatározással és könnyű szívvel adjuk az életünket. Vágy, akarat, szabadság nem a legfőbb. Valójában a szeretetet a legfőképpen egy személy alakjában kívánjuk: Isten emberré válásában.

A megszokott mondások eltűnnek, amikor valóban történik valami, ami minden szokottat megingat és elbuktat és egycsapásra múlttá változtat, amikor az átmenet folytonossága megszakad, amikor komollyá válik az átmenet és az elhaladás. Már nincs tovább. A megszokások – a vallásos megszokások is – cserben hagynak. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?“¹¹

Talán minden csak képzelődés volt, mivel Isten a döntő pillanatban hallgat. Vajon jobb lett volna a tétet Isten helyett a tragikus-heroikus magányra, a semmire, vagy talán a biztonság kedvéért semmire sem tenni? A vallási szokás legvégén felhangzik egy hívó szó, ami inkább kiáltás mint szólítás, mert akit szólít, az nemcsak rejtőzködő, hanem esetleg sosem volt jelenvaló. Én Istenem! Ebben a pillanatban igazolódnia kell annak, aminél jobbat nem lehet gondolni és kívánni.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: Műhely 2011/2

COPYRIGHT FRORDÍTÁS Tillmann J. A.

1 Heinrich Popitz: Der Aufbruch zur Artifiziellen Gesellschaft, Tübingen, 1995.

2 Paul Feyerabend: A módszer ellen, Budapest, 2002.

3 Weinrich, Textgrammatik der deutschen Sprache, Mannheim, 857. o.

4 Emmanuel Lévinas: Wenn Gott ins Denken einfällt, Freiburg-München, 2004.

5 Nikolaus von Kues: Vom Nichtanderen, Hamburg, 1976.

6 Anselm von Canterbury Proslogion, in: Kann Gottes Nicht-Sein gedacht werden, hg. von Burkhard Mojsisch, Kempten 1989, S. 51 f.

7 Aurelius Augustinus: Vallomások, Budapest, 1982. VIII 5 és XIII 11.

8 Nietzsche, Zur Genealogie der Moral, 3. Abhandlung 28.

9 Platón, Phaidon 114 d; Pascal, Gondolatok 233.

10 Spaemann, Personen. Versuche über den Unterschied zwischen „etwas“ und „jemand“. Stuttgart, 1996, 2. fejezet.

11 Máté 27, 45; Márk 15, 34.