Hannes Böhringer: Az iskola – egy hóbort

Eva-Maria Schön: Hannes Böhringer

•

Meghívtak az esseni Folkwang-iskola „Heterotopia 24 órában” című rendezvényére. A művészeti iskolák heterotópiájáról volt szó. Arról, hogy mivé tudják alakítani „eltérő tereiket”.¹ A heterotópiáról semmi nem jut már eszembe. Általában van némi ellenérzésem a kitalált szavakkal szemben és inkább a köznyelv fogalmai vonzanak. Ezért aztán az atópia szóra hallgattam.

Eltérően az utópia, disztópia vagy heterotópia műszavaktól, az atópia előfordul a régi görög irodalomban is. A toposz helyet, vidéket, részt jelent. Az atópiában az a fosztóképző. Az atopon olyasvalami, ami nincs a helyén, tehát nem helyénvaló, valahová máshová került, helyét vesztett, eszét vesztett²: szokatlan, feltűnő, különös, furcsa, fonák, értelmetlen. Az atópia tehát szokatlanság, furcsaság, fonákság, értelmetlenség.

Ha komolyan vesszük a nyelvhasználatot, akkor az atópia semmi esetre sem analóg az utópiával vagy heterotópiával, helynélküliséggel, hely-telenséggel vagy nem-hellyel, mint ahogy gyakran írják, hanem térbeli eltolódás eredménye, amikor a dolgok nem a feltételezett, szokásos, megszokott helyükön vannak.

Találok egy helyet Szókratész fiatalabb kortársánál, Arisztophanész Békák című darabjában: „’Mit nem gondol magáról egy zseni! Micsoda bogaras (Grille), ámulatos, hallatlan, furcsa!’ – éneklik a békák kórusban.” (1370 ff.) A 19. századi német szabadfordításban szereplő régimódi Grille (bogaras) szó találó atópiára: szeszélyes, furcsa, szokatlan.

Az iskoláról, a bogaraimról számolok be; egy tanár nyugállományban, tehát már nem a helyén, atoposz. Szemügyre veszek még néhány helyet, amelyek kedvenc költőmnél, Platónnál találhatóak.

Szókratész egy atoposz: különös, komikus szerzet, nem a munkahelyén működik kőfaragóként, hanem Athén utcáit járja, kérdésekkel zaklatja a járókelőket és azzal bosszantja őket, hogy a beszélgetés során nyilvánvalóvá teszi tudatlanságukat a legfontosabb dolgokról: Mi a jó, mi a helyénvaló?

Rossz véget fogsz érni, mondja Kalliklész, és erre Platón Szókratésze így felel: egyáltalán nem lenne meglepő (ouden ge atopon), ha ezért meg kellene halnom (Gorgiász 521d). Kettős tagadás: akkor megint minden rendben lenne, megint minden a maga helyén. Ahogy aztán meg is történt. De már semmi sem volt olyan, mint annak előtte. Szókratész atópiája elmozdította a világot. A filozófia mint a korabeli intellektuális divatok egyike valószínűleg eltűnt volna, és egy ilyen különös szak művelőjeként nem kaphattam volna tanszéket egy művészeti főiskolán.

Arisztophanész békái csodálkoznak azon, hogy két nagy tragédiaköltő, Aiszkhülosz és Euripidész még a holtak birodalmában is hevesen vitáznak azon, hogy ki a jobb közülük.

A Lakomában Platón Szókratésze egy olyan asztaltársaságra talál, ahol Arisztophanész is jelen van. Versengésbe kezdenek, hogy ki tudja a legszebb és legjobb beszédet mondani az eroszról, a szerelemről. Mielőtt túl terjengőssé válna, Alkibiadész zavarja meg a kört. Kintről jön be részegen, és Szókratész komikus, oda nem illő dicséretébe kezd: „Mert bizony ilyen állapotban [azaz ittasan]nem könnyű dolog a te [Szókratész] furcsaságaidat [atopiasz] alaposan és helyes rendben bemutatni.” (215a)

Alkibiadész Szókratészt Marsziász szilénhez hasonlítja, aki fuvolajátékával magával ragadja hallgatóit. Akit Szókratész fuvolajátéka elér, az meg akarja változtatni életét: filozofálni akar, tudásra és bölcsességre törekszik. Pont ez a filozófia.

Szókratész, a tragikus Marsziász versengeni kezd Apollón istennel. Ki játszik jobban: Marsziász fuvolán vagy Apollón kitharán? Marsziász nyeri meg és veszti el a versenyt. A féltékeny Apollón egy fenyőre függeszti és megnyúzza.

A Védbeszédben Platón szerint Szókratész azt a jóslatot kapja Apollóntól, hogy senki sem bölcsebb nála. És Szókratész nekikezd, hogy úgy cáfolja meg a jóslatot – amiben nem hisz –, hogy tudásukról kérdez olyan embereket, akik tudni látszanak valamit. Ennek során megállapítja: csak hiszik azt, hogy tudnak valamit, míg ő, Szókratész tudatában van nemtudásának. Ezzel a minimális fölénnyel bizonyítja az isteni szó igazát. Ám ezért meg kell halnia. Ugyanis sokak számára gyűlöletessé válik. Azáltal nyer, hogy veszít: győz, miközben gyengébbnek bizonyul. Atopon.

A filozófia a bölcsesség, a tudás szeretete. De mi a szeretet, pontosabban szólva: a szerelmes lét? Platón Phaidroszának Szókratésze Szapphóhoz hasonló választ ad: keserűen édes az érosz, gyönyör és fájdalom különös keveréke. Valami, ami rendszerint ellentétes, benne atopikusan egybeér (251d). a filozófia, a bölcsesség szeretete, eltólja a megszokottat, a szokás szerint igaznak tartottat.

Utolsó szöveghely a Theaitetosz-dialógusból: Szókratész egy fiatalabb, a közmegítélés szerint hozzá hasonlóan egyáltalán nem szép ifjúval, Theaitetosszal beszélget. Mi, filozófusok, mondja Szókratész, a többiek számára meglehetősen atopikusnak, furcsának, különösnek tűnünk. De számunkra fordítva, a szokásos élet világa is atopikusnak tűnik. Amit fontosnak tartanak, annak a filozófia számára nincs jelentősége, és megfordítva. A trák szolgáló (a szokásos ember) kineveti Thalészt (a bölcsesség megtestesítőjét). Nézi az eget, megfigyeli a Napot és útközben egy lyukba esik. A filozófus egy komikus figura, ügyetlen, életidegen, nevetséges. Egy másik világban lakik, egy olyan helyen, amely egyáltalán méltó a világ névre (174a).

A filozófus olyasvalaki, mondja Szókratész, aki „valóban szabadon és sietség nélkül nevelkedett“ (175d) en eleuthéria te kai scholé. Ezzel a címben szereplő második fogalomhoz értem: iskola. A szó eredete: szkólé, múzsai idő, semmittevés. Az egyik legfontosabb és leggyakoribb igéből keletkezett: ekhein vagy régiesen szkein. Vagyis bírni, tartani. Szkolé a tartás, tartózkodás, a megszakítás, szabad idő, tétlenség, múzsai idő, és aztán az, amit szabad időben tenni lehet: tanulni, tanulmányozni. Később egy hasonló szó még egyszer hatékonnyá válik a filozófiában, ugyancsak az ekheinből levezetett: epokhé, az ítélés, a vélekedés, a bizonyosnak tartás felfüggesztése.

Az iskola egy megállás, egy hely, tartózkodási terület, de nemcsak térbeli, hanem időbeli dimenziója is van, a munka, a megszokott tevékenység, a szokásos élet megszakítása. A szabadság szabad időt, az idővel való rendelkezést jelenti, régen a görögöknél és a rómaiaknál a munkától való mentességgel is járt, mert mások dolgoztak, a rabszolgák. Amióta véget vetettünk a rabszolgaságnak, vagyis a rabszolgaságnak a közelünkben, ami szem előtt van, magunk félig rabszolgák, féleg szabadok vagyunk. Magunknak kell gépekkel a rabszolgák és szolgák munkáját elvégeznünk. A munkát a modern filozófia tette vonzóvá, mondván: a munka emancipáció. Ám egyszerűen csak azért kell dolgoznunk, hogy teljesítsünk. A fogyasztás és az infláció gondoskodnak arról, hogy a legtöbb embernél ne maradjon túl sok pénz.

A mai munkát az emancipációs ideológia és mindenkit érintő kényszerűsége különbözteti meg a korabelitől. Egy mai iskola nem tud olyannyira heterotopikus lenni, hogy a munkás életre való felkészítés, e fegyelmezési kényszer alól ki tudná vonni magát. Mai létünk félig szabad, félig rabszolga állapota az iskolában is tükröződik. Arra idomít, hogy a mai társadalomban és gazdaságban dűlőre jussunk és magunkat hasznossá tegyük. Egyúttal nolens volens lehetőséget ad a távolságtartásra, szkepszisre, a reflexióra és kritikára. Semmilyen képzés sem sikerül a műveltség minimuma híján.

Az iskola már régen nem szkólé, talán soha nem is volt egészen az, de ma sem tud meglenni e megállás, tartózkodás, múzsai idő nélkül. Csak még jobban elrejtőzik mint régen, mivel az egyetemek is magasabb szintű iskolákká váltak az eliskolásított hétköznapjainak pillanataiban és réseiben. A múzsai idő és a szabadság ritkaság, nem mindenki számára adott bármely időben.

Újra és újra elcsodálkozom azon, milyen kevés jön ki abból a sok évnyi iskolából és főiskolából, amin mindenki keresztül megy; milyen kevés marad meg, milyen kevés lelkesedés, ami tovább visz. Azt kell remélni, hogy az iskolák és főiskolák óriás frusztrálóapparátusában valakinek valahol valamikor, egy tanárral vagy tanulótárssal történő találkozása során adódik egy pillanat, amely olyan – mint Platón a Hetedik levélben (341d) írja – akárcsak egy kipattanó szikra. Ez a kairosz, a megfelelő pillanat, amikor valóban eltolódik valami, eredetileg bizonyára az a pillanat, amikor a szövés során a nyüst megnyílik, hogy átengedje a vetélőt a vetülékkel.

A kairosz egyetlen pillanattá sűríti a szkólét, a tartózkodást. És nem lehet róla rendelkezni. Mit nem adnának a világ pedagógusai azért, hogy egy olyen pillanatot tudjanak létrehozni, amelyben a tanuló a megfelelő pillanatban találja meg a neki megfelelő tanárt! Az antik gyógyászat az orvosi tekintetet próbálta a betegséges lefolyására és a gyógymód alkalmas pillanatára iskolázni.

Szókratész saját tevékenységét a bábáskodás művészetének tekintette, kis körben segédkezni a megismerés megszületésében. Végsősoron a tölcsérrel történő betöltés tana sem tud más lenni. Mert az információk sosem úgy érkeznek meg, mint ahogy elgondolták. Ahogy egyébként mindenütt, úgy az iskolában is kisiklik minden. De néha, egy atopikus pillanatban a kisiklás éppen talál. És akkor sikerült valami, ami egy életen át kitart.

Életem első iskolája a Folkwang-iskola volt. Háromévesen gyerekparalízist kaptam. A szüleim ismerték Kurt Joos-t, a „zöld asztal” koreográfusát, a Folkwang-iskola egyik alapítóját, aki angliai emigrációja után nehezen kapott állást régi iskolájában és pénzre volt szüksége. Négy vagy öt éves voltam, amikor hetente egyszer a verdeni régi apátságba vittek, ahol Kurt Joosszal, majd később lányával Annával mozgásgyakorlatokat végeztem. Elsőként feltettek mindig egy lemezt a fekete bőröndben lévő lemezjátszóra.

Irányadónak a tekintetben, hogy milyennek kellene lennie az iskolának, ezt a különös embert tartom. Az ő atópiájának része, hogy ironikus, hogy tréfálkozik és játszik. A megállás, tartozkodás és felfüggesztés játékteret nyit. A játék kiterjeszti a teret, még akkor is ha a legszűkebb helyen történik. A játéktér új megoldási lehetőségeket teremt a problémákra. A játéktér atopikus, amennyiban tartózkodásunk behatárolt terét kiterjeszti a képzelet és imaginatív terei, agymenési felé. Az iskola atópiája egy a valóság és a képzelet közt lebegő hely, melyben meg tud nyílni a hétköznap szövedéke a vetülék előtt. Ám ennek érdekében az iskolának lehatároltnak is kell lennie, tehermentesítve a játék során talált megoldások következményei alól, tehermentesítve a valóság terhe alól, de a lététől nem.

Szókratész nemcsak atoposz, hanem aporosz, kiúttalan is. Porosz az átmenet, „poré”, apória a zsákutca, kiúttalanság, tanácstalanság, zavar, nehézség. Nincs átjutás. A szókratészi filozofálás az átmenetek, a kiutak, a megoldások szakadatlan, fáradhatatlan és jókedvű keresése: kutatás, tevékeny várakozás a kairoszra. Az apória és atópia a filozófia kezdete, írja Arisztotelész (Metafizika 982 b 13). Ezek azok a mozzanatok, amelyek kiváltják a csodálkozást (thaumazein), megütközést és ámulatot váltanak ki, a szabad (szkólé) és kényszerű (apória) megállást és a megállás kiváltotta ámulatot. „Egy filozófiai probléma formája ez: nem ismerem ki magam,” írja Wittgenstein (Filozófiai vizsgálódások §123). Az ámulat különös helyzete visszavetül arra, aki részese annak. Ő maga válik különössé és ámulatba ragadja a körülötte lévőket.

Az iskola mint szkólé kezdete, a megfelelő pillanat reménye múzsai; muzsikával, tánccal, költészettel kezdődik. Hangok, hangzások, ritmusok – másként mint szokásos. Szárnyalóan kell kezdődjön. Távolság a hétköznaptól! A zene játékot jelent, egyedül és másokkal. Alkibiadész ittas magasztaló beszédében azt mondja: Szókratész ironikus másokkal. Tetteti magát és tréfát űz velük. Szókratész játszik. Játszani annyit jelent, a szokott valóságot egy időre határozottan felfüggeszteni, hatalmától megszabadulni és olyan játékszabályokat kitalálni, amelyekkel ki lehet iktatni az adott, magától értetődővé vált jelentéseket, el lehet jutni a képzelet atópiájába és követni lehet kedélyeit és agyrémeit. A játék szabadsága teszi lehetővé Szókratész számára az iróniát, a valaminek az ellenkezője révén történő mondás művészetét. Olyanokat mint: Milyen szép nap van (jóllehet szakadatlanul esik)! A kontextus, a szituáció tekintetbe vétele nélkül nem érthető az irónia. Az irónia egyszerre hamis és igaz, kimozdítja az igazat és a hamisat a biztos ellentét helyzetéből. Az ironikus beszéd lebegő, bolond és mégis találó. Mivel lebeg, nehéz cáfolni. Sokat írtak arról, vajon Szókratész csak tetteti magát amikor másokkal beszél, megjátssza-e a nemtudást vagy tényleg a nemtudásban botorkál. Az irónia ezt nyitva hagyja.

Szókratészt azzal vádolták, hogy a jogot és jogtalanságot elmozdítja, és így félrevezeti az ifjúságot. Szókratész azzal védekezik, hogy nincs tanítása, csak másokat kérdez, és szabad idővel bíró ifjak kéretlenül követik. Ez Szókratész iskolája, nem egy meghatározott hely, mint Platón akadémiája, vagy Arisztotelész Peripatosza vagy a Sztoa. Amilyen mértékben az iskolák egy meghatározott helyen és egy meghatározott tan körül szilárdulnak meg, szükségük van atopikus szigetekre a bensejükben: játékterekre, a szabadság és kötetlen idő szigeteire, amelyek aztán idővel el is tűnhetnek. Mennyi atópiát visel el egy iskola, egy társadalom? Az athéniek végül már nem voltak képesek Szókratész elviselésére.

Az a tapasztalatom, hogy bármilyen struktúrában is történik, néhány ember, tanárok, legalábbis egy időre jól kijönnek egymással és kedvük van valamit a diákokkal együtt csinálni vagy diákok jönnek össze és néhány tanárt magukkal ragadnak, hogy valamit közösen csináljanak. Végig, amíg művészeti iskolákban dolgoztam, mindvégig hiába reméltem, hogy nagy átjárás nyílik művészet, design és tudomány között. Ilyen csak kivételesen sikerült. Ennek útját állják az eltérő mentalitások. A tudományban az ember megtanul dolgozni, de túlontúl kevéssé játszani. A művészetben mindenki megtanul magának játszani. Nehezére esik az az összjáték, amit a designban tanul. A design pedig ritkán szabad, többnyire meglehetősen célorientált. A főiskolán végzett munkámban az átjárhatóságot és ezzel a játéktér kitágítását akartam elérni: szabadságot. A szokásos filozófiai huzat, semmi új.

Az iskola mint múzsai idő kezdetben egy megállás, egy szünet. Aztán szándékok jönnek és feltöltik. Pihenő, hogy újult erővel lehessen folytatni. Előkészítő, vagy továbbképző szünet. A megállás iskolává válik a szokásos értelemben. Az iskola feladatait állandóan bővítik. Most már azt is tanítania kell, amit korábban mellesleg került elsajátításra: hogyan járunk el egymással tisztességesen (etikatanítás); hogyan kezeljük a pénzünket; hogyan táplálkozzunk egészségesen, és a többi. Amit régebben tanoncként lehetett elsajátítani, azt ma egyetemen oktatják. „Egész életen át tanulás” – a továbbképzési rendelkezések formájában már egyáltalán nem tudunk kívül kerülni az iskolán.

Szókratész a kikötőből visszatér a városba és barátai elcsípik. Egy kis megállás keletkezik: szkólé. (Állam 327 a) A beszélgetés azzal kezdődik, hogy nem rossz, ha az embernek idős korában elegendő pénz áll rendelkezésére. A pénzen keresztül az igazságosság kérdéséhez jutnak el. Ennek érdekében új államot kell felvázolnunk, mondja Szókratész. Ebben az államban aztán azt is szabályozzák, hogy férfiak és nők milyen módon, milyen időpontban találkozzanak a legjobb gyermekek nemzése céljából. E gyermek számára aztán pontosan meghatározzák, hogy milyen életkorban mely táncok megengedettek, és a zenében milyen skálákat használhatnak lelkük károsodását elkerülendő. Egy szabadon alakítható vázlatból, egy szeszélyes ötletből, egy bogarasságból rémkép lett, amit inkább Platón, semmint Szókratész számlájára írnék.

Az építészek is hajlanak arra – ha tudnak, ha hagyják őket -, hogy építményeik belső berendezését az utolsó részletig kialakítsák, és ezzel a benne élők és dolgozók számára előírják, miként mozogjanak, miként éljenek. Mikor válik mértéktelenné az alakítás? Amikor már nem hagy mozgásszabadságot, nem enged játékteret. Az egyénnek joga van az önfejűségre; arra, hogy úgy helyezze el bútorait, ahogy neki tetszik. És a közügyek nem specialisták, filozófusok, építészek, formatervezők, bürokraták dolga, hanem valamennyi polgáré. A polgárok szabadok és ezért szabadságukban áll a megállás, hogy elgondolkodjanak és döntsenek arról, ami a közügyeket illeti. De ez csak felerészben igaz. Csak félig vagyunk szabadok. A megállás nem igazán tartós. Hiszen rögtön megyünk is tovább. „Mély alvás volt őseink pihenése; és mozgásuk támolygó tánc. Hét napon át ültek a gondolkodás vagy a csodálkozás csendjében; – majd felnyitották szájukat – szárnyaló mondásokra” – írja Hamann (Aestheica in nuce) tréfásan és komolyan.³

Az iskolának dupla megállásra van szüksége: a kezdetén és a végén. A végén az iskolának saját magát kell megszakítania. Különben még előírja, mikor és milyen hangnemet szabad hallgatnunk; előírások amelyek elveszik a játékteret a bogarasságok és agyrémek elől, amelyeknek a kairosz kell, megnyílása a vetülék előtt az alkalmas pillanatban.

Az atópia fogalmának jártam utána, ahogy azt Szókratészre tekintettel Platón alkalmazta. Így megmutatkozik, hogy az iskola, szkólé, egy egészen folyékony, áramló képződmény, ami nem kötődik helyhez. Itt-ott felmerül, de mindig csak átmenetileg marad. Különben akadémikussá válna. Ritkán adja magát. De, minő különös szerencse, sosem tűnik el!

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT 2000 2013/október

COPYRIGHT Tillmann, J. A.

1 Utalás Foucault, Michel: Eltérő terek. (In uő. : Nyelv a végtelenhez, Debrecen, 1999. http://exindex.hu/index.php?page=3&id=253) c. írására. (a ford.)

2 A verrückt szó egyaránt jelent helyét vesztett és észvesztett állapotot. (a ford.)

3 J. G. Hamann: Aestheica in nuce (Rathmann János fordítása), in Válogatott filozófiai írásai, Pécs 2003. 176.

Hírdetés

Hannes Böhringer: Felmentő ítélet

Eva-Maria Schön: Hannes Böhringer

Az élet megy. Ez-az megesik, hálaistennek semmi súlyos. Ám aztán valami közbejön és kibillent a pályámról. Semmi sem olyan, mint korábban. Mindenkivel történnek ilyen események. Gyakran nem is váratlanul esnek meg, és mégis meglepőek. Erre a közbejövésre akaratlanul a tehetetlenség, a meglepetés, a csodálkozás, az ijedség, a bosszúság, a düh, az öröm vagy a megkönnyebbülés kiáltása felel. Elvesztettük a helyzet fölötti ellenőrzésünket, és a nyelv hatalmával akarjuk visszaszerezni. Ezért gyakoriak a könyörgő felkiáltások. A nyelvtanban ezeket interjekciónak nevezik: „te jó ég”, „a fenébe”, „a francba”, „az ördögbe”, „az ég szerelmére”, „a hétszentségit”, „az Úristenit”.¹ Az ilyen felkiáltásokban meglepően gyakran merül föl Isten és Jézus: „az Isten szerelmére”, „Jézusmária”, „Jesszus”, „az Istenbe”, „az Istenit”.²

A fordítások mindig megváltoztatják a jelentést.³ Néha már nem is értik, kitalálnak egy újat, és észre sem veszik. A javítások és fordítások gyakran a legjobb szándékú jelentéstorzítások. Az ilyen interjekciók esetében érződik a szent nevek káromló kimondását eltüntető igyekezet. Jézusból Jesszus lesz, és az Istenből az istállóját. Már majdnem kibukkan a kurva szó, ám az utolsó pillanatban visszafogható és átalakítható. Az erős r lágy ty-vé válik: „a kutyaúristenit”.

A nyelvi torzítások szárnyat adnak a képzeletnek, további gondolatokra és hangképekre indítanak.

Követem a nyelvet. Isten interjekciókban rejlik, felkiáltásokban, amelyek egykor fohászok voltak. Olyanokból is kiszakad, akik Ábrahám, Iszák és Jákob Istenéről hallani sem akarnak. A filozófusok Istene⁴ egyezik a Biblia Istenével, ám a filozófusok róla beszélnek, nem pedig hozzá. Ebben az értelemben Jób barátai is filozófusok. Vigasztalni akarják Jóbot, és nem képesek rá. Jób ugyanis Istennel akar beszélni, vele van vitája. Perlekedik vele – joggal. Végül Isten a viharból szól hozzá. Csak akkor válik hallhatóvá, amikor minden más elcsendesedet. Ekkor Jób befogja a száját és hallgat. Elérte azt, amit akart. Isten szól. De Isten nem Jób kérdéseire ad választ. És ez a teológia problémája: Isten szavának elkerülhetetlen elferdítése a róla való beszédben, az isteni beszéd eltorzítása az emberi beszéddé fordítása során.

A nyelv igazít útba, az interjekció. Valami közbejön, valami történik, megszakítja a megszokást, a hétköznapot, amiben berendezkedtem, sőt esetleg fel is borítja. Ami történik és keresztezi szándékaimat: egy esemény. Meglep. Megriadok: Istenem! Mi történt? Már nem vagyok ura a helyzetnek és a nyelvnek.⁵ A felkiáltás kiszakad belőlem. A fenébe! Mit is mondtam?

Az esemény eltalál. Legbelül érint. Ezért mondja Istennek a Sátán, amikor Jób állhatatosságára fogadnak: „Hanem nyújtsd ki csak a kezedet, és érj csontjához és húsához; bizony szemedbe megtagad téged!”⁶ A zsidó írástudók csak a babiloni fogságban szembesültek a vallási dualizmussal. Korábban számukra nem létezett Sátán. Így a sötétség erői küzdenek a világosság ellen. Mennyi hatalma van az ördögnek Istennel szemben? Az ördög szerepét Isten személyéhez kell kötni. Az ördög hozzátartozik Isten udvartartásához.⁷ Nem világos, hogy miként vált a részévé, és további magyarázatokat vagy helyzetmeghatározásokat kíván. De a hierarchiában a Sátánnak alárendelt a helyzete. Ezért vele Isten egy fogadásba komolyan nem is megy bele.

A gazember jól megél. Az igazat, az egyenest és becsületest súlyos sorscsapások érik. Akire lesújtanak, annak számára felfoghatatlan. Akit kiszakítanak a szokás medréből, és ki van téve az eseményeknek, az csak panaszt és ujjongást ismer, ha visszatalál a nyelvhez; panaszt mint segélykiáltást, s vádat és ujjongást, ha megmenekül vagy bántatlan marad: a zsoltárokat.⁸

Az események olyanok, mint a zsongás, zúgás, dübörgés, a vihar. Nem értem morajlását. Egy számomra érthető nyelvre, egy történetté kell lefordítani. Az eseményeket megköltik, további eseményeket ötölnek és illesztenek hozzájuk. Isten fogadást köt udvartartásának egyik tagjával arra, hogy Jób, az igaz, képes Istent átkozni. Egy próba, egy kísértés. Szerencsétlenségének ez az értelme. A vallás, mondják, kontingenciakezelés⁹: értelmet adni vagy költeni a puszta véletleneknek és eseményeknek, amitől azok elviselhetővé válnak. Ám ez már azzal kezdetét veszi, hogy beszámolunk az eseményekről, a történéseket és az eseményeket összefoglaljuk és összefüggésbe hozzuk. Az esetlegességen már a nyelv úrrá lesz.

Lehet, hogy az emberek attól különböznek az állatoktól, hogy történetek veszik körül őket. A történetek képezik világuk horizontját, igaz és hamis, tényleg megtörtént vagy kitalált voltukon túl, vallási, nemzeti, családi mítoszok és legendák. Ezeket a történeteket továbbmondják, más történetekkel kötik össze, keverik a valóságos történelemmel; kiegészítve, eltorzítva, felvilágosítva, elvetve, de jelen vannak és hatnak. Ezekbe a történetekbe szövődve, a tőlük való függésben éljük hétköznapjainkat, alakítjuk ki a dolgokról elképzeléseinket, képezünk fogalmakat és űzzük a filozófát. A történetek megszólítanak. Nem egészen értjük őket. Az események, amelyeket elmondanak, olyan hieroglifák, amelyek rejtett értelmét egyre tovább kell fejtegetni, fordítani és elgondolni. Egy isteni nyelvnek az emberi nyelvre való átfordítása, mondaná Hamann és Vico.¹⁰ Isten így a történetek alakja, egy személy, mielőtt fogalommá válhatna. A Jób-történet kezdetén királyként, udvartartással jelenik meg, a végén mint az időjárás istene. Ám ebben a formában a történet kezdetét csak később fűzték hozzá.

Jób elátkozza születése napját. „Miért is hoztál ki engem az anyaméhből?”¹¹ Miért nem egyenesen de utero translatus ad tumulum? De ő nem szórja átkát Istenre. A heves interjekciók mintha átkozódások lennének, mintegy visszatartott átkozódásként jelennek meg: az ördögbe, a rossebbe. Az átkozás, átkozódás, esküdözés, akárcsak az áldás, kérés, imádság, parancs azt mutatja, hogy a nyelv nemcsak történeteket mond, tudósít arról, ami történt vagy történhetett volna, kijelentéseket tesz valóságos vagy fiktív tényállásokról, hanem mindenekelőtt cselekvésforma. A szó tényeket teremt. Amelyeket már nem lehet eltüntetni a világból. A megfelelő szó a megfelelő pillanatban elejét veheti egy háború kitörésének. A nyelv nem leképezi a valóságot, hanem előállítja, előhívja. Olvasom egy költő kötetét, és utána másként néz ki a valóság.

A nyelv egy világot teremt. Történetekből áll. Nyelv és esemény ezért is majdhogynem megkülönböztethetetlen. A kritikus történettudománynak az a kényes feladata, hogy elbeszélje a történetet, és egyúttal rámutasson az elbeszélés elkerülhetetlen fikcionalitására.

Átok és áldás arra utalnak, hogy a szó velejében parancsszó.¹² „Hanem csak szólj egy szót és meggyógyul az én szolgám” – könyörög Jézusnak a római százados.¹³ Fenséges egyszerűségű parancsszavak állnak a bibliai teremtés-tudósítás kezdetén: „Mikor Isten mondta: Legyen világosság; világosság lett.”¹⁴ A János evangélium kezdete erre utal: „ Kezdetben volt az ige, és az ige Istennél volt, és Isten volt az ige.”¹⁵

Isten az, aki parancsszóval szól, a világ Teremtője. Ő a parancsszó (Machtwort).¹⁶ Vele szemben nem áll ellenhatalom. Az ördög csak egy arcátlan lakáj. Emberek között az igazi szó, ami talál és eltalál, és ezáltal valóságos, azaz hatékony, mindig csak kölcsönzött, kölcsönkapott, adott, sugalmazott. Ezért kezdi Canterbury Szent Anzelm Proslogionjának második fejezetét, a híres istenbizonyítékot is egy imádsággal, egy adományra, kölcsönre irányuló kéréssel: „Így hát, Uram, aki a hithez értelmet adsz, add meg nekem – amennyire helyesnek ítéled –, hogy meg is értsem, hogy létezel, amiként hisszük, és hogy az vagy, aminek hiszünk. Éspedig úgy hisszük, Te az a valami vagy, aminél semmi nagyobb nem gondolható.”¹⁷

Szókratész a bíróság előtt a delphi isteni szóval védekezik: senki sem bölcsebb Szókrtésznál.¹⁸ Ezt a mondást akarta megcáfolni, mondja Szókratész a maga sajátos iróniájával, és mégsem sikerült neki – hasonlóan ahhoz, ahogy az ördög sem nyerhet fogadást az Urával szemben.

Parmenidész létről szóló tanát az égbe vivő fergeteges kocsiúttal vezeti be, ahol egy istennőtöl megtudja: ugyanaz lenni és gondolkodni. Az, ami elgondolandó, jelenvaló –bizonyára akkor sem volt magától értetődő, és még Anzelmus istenbizonyítékában is hat: az elgondolható legnagyobbnak léteznie kell. Ám Isten létének bizonyítása előtt a neki szóló ima, a megszólítás áll. Parmenidész mítikus égi útja az istennő üdvözlő szavaiban tetőzik. Megszólítja őt, és nem feltűnő, de hatékony hatalmi szóval él: Légy üdvözölve! Szó szerint: Örvendezz! Egy ilyen égi köszöntő, ilyen meglepő meghívás után sikerülhet csak a filozófusnak a gondolkodás és a lét egybegondolása.

Valami kiszakít a normalitásból, amit felépítettem magamnak, és amiben többé-kevésbé berendezkedtem. Valami közbejött, szerencse vagy szerencsétlenség, ok a segély- vagy örömkiáltásra, a panaszra, az ujjongásra, de előbb egy felkiáltás: Mon Dieu!

Oka ő szerencsémnek vagy szerencsétlenségemnek? Tud rajtam segíteni? A végén még meg is kell köszönnöm? Régi hagyományok félreértése, hieroglifák lefordítása egy érthető, szokásossá vált nyelvre. Újabb ragasztások és ragadványok. Az érthetőség a gazdagság rovására megy. Ezért mindig hiányzik valami, amiért is ki kell egészíteni. Minden kiegészítés újabb kiegészítéseket kíván. „Valóban te elrejtőző Isten vagy, Izráel megtartó Istene”, mondja Jesaja.¹⁹ Te; nem ő. Hogyan is hihetné bárki, hogy képes megérteni őt, ha királyként vagy a viharból szóló hangként léptetik föl, mint a Jób-történetben! Mindkét jellemzőt mutatja: hatalmas, viharos, kiszámíthatatlan, mint az időjárás és egyúttal megbízható és igazságos, mint egy uralkodó. Ellentmondás. További magyarázatokat kell hozzá ragasztani.

Az interjekciók jelzik: Isten rejtőzve jelenik meg, események leplében, amelyek szótlanná tesznek. Ő maga esemény. Ténykedésében és hatásában van. Valóságos. És kiáltani tudok hozzá, személyként tudom megszólítani. Rejtőzködőként nyilvánítja meg magát, viharból szól, és nem válaszol kérdéseimre.

A hétköznap és megszokás védelme nélkül, a merő eseményeknek kiszolgáltatva, a vég előtti pillanatok apokaliptikus idejébe esünk. Minden a végsőkig összeszorított és kiélezett: félelem, csodálkozás, halál, élet, ragyogás, nyomorúság. A világ szőlőprés. Izajás beszélt róla. Haragjában Isten a taposókádba lép.²⁰ Valamennyien benne vagyunk. Vörös folyadék fröccsen ki belőle. Döbbenetesen idegenül, dühödten jelenik meg az Isten. A taposókád egy erős képe annak, amit Biblia szorongattatásnak (thlipszisz) nevez.²¹ Ami történik, az olyan közelről érint, hogy horzsol engem. Jób bőre varját vakarja. A tér egyre szűkösebb: stenochoria, angustia. Beszorultság, szorongattatás térben és időben. Az idő fogy. A haladék lejár. Az események legbensőbb lényembe, húsomig és csontomig hatolnak.

Rendszerint van elég időm és távolságom. Természetesen vannak nehézségek is. De nem engedem valamennyit egyszerre magamhoz. Felosztom őket megoldható problémákra. A legsürgősebbeket legelőször. Némelyik idővel magától is megoldódik. És így megy ez mindegyre tovább. A problémák nem szűnnek meg. Egy probléma megoldásával ugyanis a következőt teremtjük meg. Azzal kell foglalkozzunk, hogy olyan régi problémákat oldjunk meg, amelyek új problémákra vezettek. Adott körülmények (perisztaszeisz, circumstantiae) között élek. Ez körülményessé, nehézzé, olykor szorongatóvá teszi az életet, amint ezt a 22. Zsoltár leírja: „Kutyák falkája ólálkodik körülöttem, s gonosztevőknek serege zár körül. Kezemet és lábamat összekötözték, és a halál porába fektettek, megszámlálhatom minden csontomat.”²²

A filozófia a problemát, az elémvetettet, azt, ami elkerülhetetlenül előttem, körülöttem tornyosodik, megoldható problémává alakította.²³ A régi tragédiában ez még másként volt. A problémák megoldhatatlanok voltak. Oresztésznek meg kellett ölnie az anyját. Egy orákulum, egy isteni szó vérbosszút parancsolt neki. Anyja, szeretője segítségével megölte a férjét. Ő, Agamemnon ugyanis megölte idősebb lányát, hogy kegyessé hangolja az isteneket a Trója elleni hadjárata iránt. Átok, örökletes bűn sújtja az egész nemzetséget azóta, hogy ősük Tantalosz az istenek lakomáján a legjobbat tálalta föl, amit csak birtokolt – a gyermekeit. Isten angyala nem avatkozott közbe, mint Izsák feláldozásánál. Azóta a családban vége sincs az öldöklésnek. Ezért kell Oresztésznek „a problémát megoldania”,²⁴ saját anyját megölnie. Nem tudja. A problémák még nem oldhatók meg. A nővére segítségére van. Együtt ölik meg az anyát. A gyilkosság nyomán Argosz népe mindkettejüket meg akarja ölni. Ezért túszul ejtenek egy rokont, a spártai király lányát. Neki kellene kiszabadítania őket. Ez a történet Euripidész szerint. És így folyna tovább mindegyre, erőszakkal, rémtettekkel és vérontással, ha nem nem jelenne meg az isten a színházi gépezetben, és a zűrzavaros helyzetet parancsszóval fel nem oldaná, megváltást hozva a szorongattatásban.

A komor sorsistennők, az Erinnüszek, a kutyafejűek, az isten sötét oldala, üldöznek és körülfognak, az új korszakhoz igazodnak, Eumeniszekké válnak, azaz jószándékúvá és jóakaratúvá.²⁵ A szorongatóan komorból valami érthetővé válik. De ettől már megszűnnek Erinnüszek lenni? Ki ismeri isten döntéseit? Ki tudja, mi a jó (eu, agathon), kérdi Szókratész és válaszra senkinél sem talál. De mindenki azt hiszi, hogy a maga számára és hétköznapjaiban tudja. Az istenek szét tudják osztani maguk közt a szerepeket. Az egyik a baljós társat játssza, a másik az igazságos uralkodót; az egyik a hűvös szépséget alakítja, a másik a féltékeny feleséget. A bibliai Istennek mindennek kell lennie mindenben. És ezért mindegyre a kérdés: Miért visz bennünket Isten olyan körülmények közé, ahonnan meg kell mentenie? Szükséges számunkra a sötétség, hogy a fény világítson a homályban? Vajon Isten üdv-ökonómiájában a világban lévő rossz csak fennségessége kontrasztjaként szolgál? Szegényeknek és nyomorúságosaknak kell lenniük azért, hogy akiknek jól megy, jót tehessenek?

Problémákat megoldani tulajdonképpen azt jelenti, hogy meg tudjuk fizetni a megoldás költségeit. Ám többnyire adósságokat csinálunk. Egy problémát további problémák terhére oldunk meg. A járulékos költségeket későbbi nemzedékek fizetik meg. A fizetőeszköz, amivel a teoretikus és praktikus megoldásokat ellentételezzük, nem tart sokáig. Értékét veszti. A problémamegoldásokat hitellel fedezem, és nem tudom visszafizetni a tartozásokat, vagy azt remélem, hogy a pénz leértékelődik és olcsóbb lesz. A problémát a hitelezőimnek adom tovább, és időközben meghalok. Olyan helyzetekben, olyan körülmények között vagyok, amelyek nehézzé válhatnak. Ki akarok szabadulni e körülmények fogságából. Megoldást kell találni. Ehhez idő, türelem, elmésség és képességek kellenek. Ám ez mind elhasználódik. Egyre több korábbi problémageoldás járulékos költsége halmozódott föl. A játéktér egyre szűkül: sztenokhória, thlipszisz, szorultság. Végül saját nehézségeim foglyává válok. Megoldhatatlanná váltak. Nem tudom már kiegyenlíteni őket. Fizetésképtelenné válok. Adósrabszolgaság: kilátástalan helyzetem szolgájává, rabszolgájává válok.

Krisztus előtt 594-ben az athéniak Szolónt, a költőt és bölcset hívták segítségül. A városnak sürgősen új alkotmányra volt szüksége. A polgárok nagy része adósszolgaságba került vagy rabszolgának adták el. Az új alkotmány alapja adósságelengedés és a szolgaságba vagy rabszolgaságba kerültek kivásárlása volt.²⁶ Azonban Szolón híres alkotmánya, a demokrácia korai formája csak harminc évig tartott. Akkor ugyanis Peiszisztratos, Szolón unokaöccse ragadta magához a hatalmat, és türanniszt hozott létre.

A Leviták könyve ötven évente egy jubileumi évről rendelkezik. Ekkor minden rabszolgát szabadon kell engedni. És az eladott föld tulajdonjoga régi tulajdonosára száll vissza.²⁷ De neki, vagy legközelebbi rokonának közben is joga van arra, hogy a föld kényszerű eladását meghatározott körülmények között érvénytelenné tegye. Újra és újra kísérletet tesznek arra, hogy a társadalom szétszakadását szegényekre és gazdagokra, szabadokra és alávetettekre adósságelengedéssel helyreállítsák.

Az adósszolgaság átokként húzódik végig az emberi nemzedékek során.²⁸ A rabszolgaság csak arculatot vált. Rablás, fogság, megszállás, leigázás, gyarmatosítás, a gyors fogyasztás, a sietős élvezet zsarnoksága. Az önalávetésre csábítás hatékonyabb, mint a külső erőszak alkalmazása. Az életet ebben a világban ezért nevezik a fizetésképtelenség kezelésének. E világ magától nem képes kiszabadulni az adósszolgaságból. Ez foglalkoztatja – ez a története –: hogyan lehet a múltbéli tartozásokat újakkal kiegyenlíteni. A szakadatlan hiteligényeket a jövőre vonatkozó illuzórikus reményekkel táplálják. Mintha bárki is képes lenne az energia- és pénzügyi problémák, az emberiség morális és politikai sanyarúságának megoldására, a világ kiáltó nyomorának és csendes szerencsétlenségének felszámolására! A jubileumi évek adósságelengedése is csak átmeneti megkönnyebüléssel jár. A megoldások mindig csak szükségmegoldások.

És most jön az, amit Nietzsche a „kereszténység mesterfogásának” nevez: „az önmagát föláldozó Isten maga fizeti meg az adós tartozását, magára vállalva az adósságot, csak Isten képes rá, hogy kiváltsa az embert, mert az ember maga képtelen erre – a hitelező szeretetből áldozza föl magát adósáért (de hát hihető ez?), az adósa iránti szeretetből!”²⁹ Nietzsche az ember adósságát Istennel szembeni adósságként érti.³⁰ Ámde nem éppen fordítottva van, s abban áll az ember hibája, hogy nem őt tette az első hitelezőnek, a felmerülő problémákat lehetőleg nélküle akarva megoldani? Az ember tartozása Istennel szemben abban áll, hogy a tőle való elválást képtelen kifizetni. A rossz kezdete az averzió, mondja Augustinus, Lucifer szakítása Istennel: non esse cum Deo.³¹ Jób, a feddhetetlen, a nyílt és igaz, aki olyan gazdag volt, hogy sosem kellett senkinek sem tartoznia, mégis Istenhez fordul elsőként: „Mert én tudom, az én Megváltóm él,”mondja.³²

A galileai férfi, a Názáreti Jézus, aki Izajás jövendölése szerint Isten szolgájának tekintette magát; ama váltságnak, amivel minden népet, nemcsak Izráelt, kiváltja a szorongattatásból. „Mert az Embernek Fia sem magát kiszolgáltatni jött; hanem szolgálni és életét váltságul adni sokakért.”³³ Talán a pénz mágiáját csak azzal lehet magyarázni, hogy olyan vallásos hatalma van, amivel képes az eljátszott életet kiváltani, megmenteni, gazdaságilag elsimítani és pótolni.³⁴ A váltságdíjból közönséges pénz lett. Felix culpa, hangzik a Húsvéti gyertya dícsőítésében, „boldog bűn”, mivel Krisztus „megváltotta Ádám terhét”. (Adae debitum solvit)³⁵

A váltságdíj lehetővé teszi a kiváltást, a bűnök eltűrését (aphiesztai). A bűn, hamartia, a hiány, ami hiányzik nekem, aminek folytán hibáztam. A hiba az, aminek híján vagyok: debere, aminek eredete: de-habere, a debitum, a követelmény, amivel tartozom. A sürgető helyzetet nem tudtam megoldani. Nem megfelelően csináltam. Volt pénz a zsebemben, de nem váltságdíj. Így az egyik rosszat csak egy másikra cseréltem. Magam szorulok váltságra. De nemcsak én. Úton-útfélen minden erre szorul. A világ reménytelenül eladósodott. Cselekedni benne annyit tesz, mint adósságot csinálni.

A filozófusok vagy-vagy-ot mondanak: vagy szabadon, vagy mástól meghatározva, autonóm vagy heteronóm módon. Vagy a szenvedélyeim határoznak meg, vagy én határozom meg őket. Vagy úr vagyok, vagy szolga. A keresztények szabadsága heteronóm. Ki vannak váltva, tehát szabadok. Isten gyermekei, fiai, örökösei, de egyúttal Krisztus szolgái, mondja Pál.³⁶ A keresztények egy „másfajta” törvényességnek (heteronómia), a Törvénytől eltérőnek, a szeretet szellemének vetették alá magukat. Önkéntes szolgaságnak. De a szeretet nélküli szolgálat a hatalom akarásának (Hegel, Nietzsche) szolgasága. És az a szeretet, mely megfoszt a szabadságtól, leigáz és rabbá tesz – nem lehet szeretet.³⁷ Éppoly kevéssé, mint az, amely nem kötelez. Ha a szeretet valóságos, a szabadság és a szolgálat (diakónia) egyek.

A megszabadulás önerőből nem sikerül. Az emberi fizetésképtelenségtől való „nagy eloldódáshoz” (Nietzsche) nagy segítségre van szükség. Isten saját fiát adja váltságdíjul, a legdrágábbat, a legszeretettebbet: a szolgáért a fiút. A világ kifordulása, korforduló, visszafordulás. Ám mégsem látszik semmi változás. A világ ínséges marad. Az adósság-csinálás és az adósság-hagyás, a szorongatás és szorongattatás folyik tovább. A világ tévúton jár. De mégis egy térköz és játéktér jött létre. Ez a világ itt többé nem minden. Nem kell minden hajlatában és eresztékében rendbe tenni. Az elkerülhetetlen elégtelenségek tekintetbe vétele és az immár teljes kiterjedésében érzékelt nyomorúsággal való együttérzés teret és szabadságot teremt arra, hogy jót lehessen tenni.

A világ elmúlik, még jelen van, de valójában már elmúlt: történelem. Az apokalipszis gyorsított nézete áttöri a szívós világszokást, a fenyegető vég halogatását, feltartóztatását, hitellel történő meghoszabítását. A világ porózussá vált. Nekiindulhatunk: exodus az adósrabszolgaságból. Valójában a világ egyáltalán nem létezik, hanem végbemegy, szakadatlanul összeomlik az események hatása alatt, és bele vagyok vetve ebbe az összeomlásba; egy kiáltás, egy expresszív interjekció ennek közepette.

Egészében a kereszténység egy interjekció, egy történelmi esemény megpecsételése, ami keresztezte a világfolyamot, egy nagy megkönnyebbülés kikiáltása: Hála Istennek! Ujjongás és köszönet a kiváltásért, egy új nép alkotmánya, fokozás, felülmúlása Izrael népének egy olyan néppel, amely minden népből szólíttatott ki és összegyűlt (ekklézia), hogy kitörjön a szolgaság börtönéből.³⁸ A régi szövetségnek egy új szövetséggel történő felülmúlása, amelyet a régihez kell illeszteni, hogy az megint érthetővé váljék. A profétikus régi hieroglifává vált, amelyet az új szövetség teljesített be. Most van a teljesedés ideje. Csak most kezdődik az igazi kivonulás Egyiptomból, a sivatagi vándorlás a történelmen keresztül a végezetéig. Deo gratias. A megváltó fokozása Isten Fiáig, az emberré vált Istenig, aki – botrány és bolondság – bűnözőként hal meg a kreszten.

Az idő elmúlik. Minden elmúlik. Semmi sem marad. Ha minden maradhatna, akkor a növekvő adósság terhe alatt minden összeomlana. Tehát keljünk útra az összeomló világból. Átmenetileg e világ kibírható. Átmenetileg még csodás is. Átmenetileg – esemény, rettentő és nagyszerű, és nyomorúságot és üdvösséget elegyít siralommá és ujjongássá az apokalipszis idősűrítőjében.

Istenem! Nagy messzeségből még visszhangzik a Zsoltáros siráma, Jézus utolsó szavai a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem.”³⁹ Ha itt vagy, miért nem mentesz meg? Vagy az ürességhez beszélek? „Ami megjelenik, sem nem mutatja az isteni tökéletes hiányát, sem pedig nyilvánvaló jelenlétét,” jegyzi föl Pascal.⁴⁰ Ebben a diffúz félhomályban az egyik vagy a másik mellett kell döntenem. Pisztosz ho theosz, mondja Szent Pál.⁴¹ Isten nem ismerhető meg, nem fogható föl, de bízni lehet benne. Az esemény és az (emberi) nyelv közti félhomályban Isten is egy fogadás (Pascal): képzelet vagy valóság. A bibliai Istenre kell fogadni. Tényleg mindent fel kell tennem – bolondság közgazdászok, botrány polgárok számára – egyetlen lapra? A tét határozottságot és bizalmat kíván. A keresztény hit körkörös: a hitelt, amit a tétre, amit Istenre tesz a hívő, Istennél veszi fel. Ez a csalatkozásokon át vezető bizalom körkörössége. Istenre helyezni a tétet azt jelenti, hogy rá bízzuk a megoldást, a kiváltást. Tudom, hogy megváltóm él, mondja Jób. Isten majd megítéli. „És eltöröl az Isten minden könnyet az ő szemeikből.”⁴²

Valami megesett, közbejött, és a jelent elválasztotta a múlttól. Ami korábban volt, elmúlt, összeomlott. A töredékeket kell összeillesztenem. Itt kezdődnek a félreolvasások, a képzelgések és érthetővé tételek, az átfestések és ragasztgatások: az Úristent a viharistenhez, és azon túl még az Atyaistenhez. De mindez csak kép, töredék, talány.

Isten titokzatos, csak tévesen vagy hibásan fordítható hieroglifa. Minden fordítással elkerülhetetlenné válnak a ragasztgatások, hogy a jelentéseltolódásokat és -vesztéseket félig-meddig pótolják. Isten uralkodó a mennyben, király és megmentő. (Mit tudunk ma már a királyokról?) Végül ítéletet is tart élők és holtak fölött. Tehát nem mindenkit ment meg. Végül az ocsú el lesz választva a búzától. És az ocsút tűzre vetik.⁴³ Hogyan illeszkedik Isten haragja irgalmasságához, a szeretet az igazságossághoz? Az ellentmondás feloldatlan marad. Isten mint rejtőzködő nyilatkozik meg.

Az „ítélni” szó meghaladja az ellenmondást, és remélhetővé teszi, hogy a büntető végítélet nem zárja ki az apokatasztázisz pantont, azt, hogy „újjáteremtetnek mindenek”.⁴⁴ Isten ítélőszéket tart, ítél, elkülönít. És ez az ítélet egyúttal a talaját vesztett felmelése, az elgörbült kiegyenesítése, helyreállítás, mindenoldalú megforgatás és felállítás. A felmentés kimondása még az ítélethirdetés során acquittal, absolución. „Csak egy szót szólj!” remény Isten szavára, egy szóra, ami mindent helyreigazít, mindenkit felemel és mindeneket újjáteremt. A felemeléssel újra játéktér nyílik, szabadság. A szabadságra felhatalmazás pedig a legnagyobb hatalom. Végül Jób gyermekáldásban és állatokban gazdagabb, mint valaha.

Átmenetileg hogyan ítéljünk? Szeretettel, mondja Pál. Panta hypomenei.⁴⁵ A szeretet kitart és túlél mindent; államok, társadalmi formák, erkölcsök, világnézetek és pénzrendszerek összeomlását. A szeretet a kiváltás fizetőeszköze, az egyetlen valódi anarchia a világ uralmában.

Mindenki berendezkedik. A szokások megsokasodnak. Hétköznap alakul. Minden megy a maga útján. Az élet egyszerűbbé vált. Ekkor valami közbejön. Te jó Isten! Már csak ez hiányzott! Egy incidens, egy hiba, egy rés a hétköznapi contenance közepette, és belezuhanok az események gyötrelmébe. Az interjekció kétségbeesett parancsszava a helyzet kisiklásának megállítására és a hétköznapon támadt hasadás elfedésére. De ez nem sikerül.

A ragasztások szétmennek, az elkerülhetetlenül téves fordítások érthetővé és értelmessé válnak. A szavak már semmit sem mondanak. Se ismeretet, se vigaszt. Ezt a kudarcot hallja ki Jób az események morajából mint Istene hangját. Egyszeriben ott van Isten, a szélviharban, és minden megújul.

(Tillmann J. A. fordítása)

MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle 2013 / III

COPYRIGHT Tillmann J. A.

1 Weinrich, Harald: Textgrammatik der deutschen Sprache, Hildesheim, Zürich–New York, 2003, 857.

2 Németül: „Herrjemine” oder „Jessesmai”. Ezek a Herr Jesus mein és Jesus Maria torzult alakjai. A torzítás ilyen módozatait verballhornungnak nevezik, amely megnevezés Johann Balhorn nyomdász nevéből ered, aki 1586-ban hibás címlappal adott ki egy jogi könyvet. (A ford.) Kluge, Friedrich: Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache, Berlin–New York, 1975, 46.

3 Természetesen a fordítás során nem találtam minden egyes kifejezésnek maradéktalanul megfelelő magyar szavakat, kivált azért, amiért is az eredeti közlési szándékhoz leginkább közelítő megoldásokra törekedtem. Az interjekciók esetében – a hangalak eltérése ellenére – a magyar nyelvhasználatban jelen vannak ugyanazok a jelenségek. (A ford.)

4 Pascal, Blaise: Mémorial, in uő: Írások a szerelem szenvedélyéről, a geometriai gondolkodásról és a kegyelemről, Budapest, 1999, 19.

5 „L’in-fans est événement […]” Michel de Certeau: Suivre „un chemin non tracé”, in uő: La faiblesse de croire, Paris, 1987, 294.

6 Jób 2,5 (Kecskeméthy István fordítása, Kolozsvár, 2002, 572.)

7 Maag, Victor: Hiob. Wandlung und Verarbeitung des Problems in Novelle, Dialogdichtung und Spätfassungen, Göttingen, 1982, 47.

8 Gunkel, Hermann: Einleitung in die Psalmen. Die Gattungen der religiösen Lyrik Israels, Göttingen, 1933.

9 Lübbe, Hermann: Religion nach der Aufklärung, Graz–Wien–Köln, 1990, 3. fejezet.

10 Vico, Giambattista: Die neue Wissenschaft über die gemeinschaftliche Natur der Völker, übersetzt und eingeleitet von Erich Auerbach, Berlin, 1965, 85; Hamann, Johann Georg: Aesthetica in Nuce, in uő: Werke Bd. 2, hg. v. Josef Nadler, Reprint, Tübingen, 1999, 199; Frye, Northrop: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom, Budapest, 1996.

11 Jób 10,18.

12 Frye, Northrop: Az Ige hatalma. Második tanulmány a Biblia és az irodalom kapcsolatáról, Budapest, 1997.

13 Mt 8,8.

14 Ter 1,3.

15 Jn 1,1.

16 Az eredeti Machtwort szó szerint: hatalom-szó – nem pusztán az utasítás (katonai-hatalmi) értelmében, hanem kb. a régies ‘aki hatalommal szólt’ kifejezést is tartalmazza. (A ford.)

17 Canterbury Szent Anzelm: Proslogion, ford. Dér Katalin, in uő: Filozófiai és teológiai művek I, Budapest, 2001, 145.

18 Platón, Apológia 21a

19 Iz 45,15.

20 Iz 63,3.

21 Schlier, Heinrich: thlibo, thlipsis, in Theologisches Wörterbuch zum Neuen Testament Bd. 3, hg. v. Gerhard Kittel, Stuttgart, 1950, 139–148; a thlibo jelentése: nyomni, préselni, dörzsölni.

22Das Buch der Preisungen. Verdeutscht von Martin Buber, Darmstadt, 1975, 36.

23 Arisztotelész, Topika, 14.

24 Euripidész, Élektra 985, (Devecseri Gábor fordításában: „szörnyű tervre készülök”)

25 Kerényi Károly: Görög mitológia, Budapest, 1977, 38.

26 Aristoteles: Der Staat der Athener, Stuttgart, 1993, 5. fej. 35.

27 MTörv 15.

28 Graeber David: Debt. The first 5000 Years, New York, 2011.

29 A publikus magyar fordításhoz képest (Nietzsche, Friedrich: Adalékok a morál genealógiájához, Budapest, 1986, 106.) az eredetiben ablösen (= levált, kivált),nem pedig erlösen (= megvált) áll.

30 Miatyánk: et dimitte nobis debita nostra (szó szerint: engedd el a mi adósságainkat).

31 Augustinus, Aurelius: De civitate dei, 12. könyv, 1. fej.; 11. könyv, 1. fej.: ab haec illuminatione aversi quidam angeli non obtinuerunt excellentiam sapientis beataeque vitae […]

32 Jób 19, 25.

33 Mk 10,45; Janowski, Bernd: Auslösung des verwirkten Lebens. Zur Geschichte und Struktur der biblischen Lösegeldvorstellung, in uö: Gottes Gegenwart in Israel. Beiträge zur Theologie des Alten Testaments, Neunkirchen, 1993, 5–38; Stuhlmacher, Peter: Jesu Opfergang, in uő: Gespräch über Jesus. Papst Benedikt XVI. im Dialog mit Martin Hengel und Peter Stuhlmacher, Tübingen, 2010, 63–84; Grieser, Heike: Loskauf, in: Reallexikon für Antike und Christentum, Bd. 23, Stuttgart, 2010, 510–526; Blumenberg, Hans: Matthäuspassion, Frankfurt, 1988, 51.

34 Simmel, Georg: Philosophie des Geldes, Berlin, 1958, 387.

35 Exultet 7 és 17; Lohfink, Norbert SJ: Die deutsche Übersetzung des Exultet, in Liturgisches Jahrbuch 49 (1999) 39–76.

36 Róm 6,22; 7,6; 8, 14-17; 12,11.

37 Platón, Phaidros 238d és 242c.

38 Taubes, Jacob: Die politische Theologie des Paulus, München, 1993, 56 ; Peterson, Eric: Die Kirche aus Juden und Heiden, in uő: Theologische Traktate, Würzburg, 1994, 150.

39 Mt 27,46; Zsolt 22.

40 Brunschvicg számozása szerint 556.

41 1Kor 1,9 és 10,13.

42 Jel 21,4; Iz 25,8.

43 Mt 13,24-30.

44 ApCsel 3,21; Balthasar, Hans Urs von: Kleiner Diskurs über die Hölle. Apokatastasis, Einsiedeln Freiburg, 2007.

45 1Kor 13,7.