Hannes Böhringer: Gépekről és a szokások gépiességéről

“A köteléken múlik, és azon, hogy előtte kicsit megszakad…”  Hugo Ball,  1916

Szokás szerint éjjelente az ágyban fekszem és alszom, ha megy. Szokás szerint reggelente felkelek és reggelizem. Természetesen vannak kivételek. Szokás szerint a szokásos történik, semmi különös, az ami, mindig történik: felkelni, mosdani, felöltözni, enni, dolgozni, szundikálni, dolgozni, sétálni menni, enni, inni, tévézni, levetkőzni, mosdani, ágyba menni, és így tovább.

Szokások alakítják a szokásos életet, adják meg számomra az állandóság, tartósság és biztonság érzetét. Szinte minden úgy történik, mint ahogy szokás szerint történni szokott. Olykor valami közbe jön, egy véletlen, szerencse vagy szerencsétlenség. Reggelinél felborítom a csészét. A tea ráömlik a nadrágomra, másikat kell fölvennem és elkések a munkából. Avagy: micsoda szerencse, hogy a kapu elől éppen kiáll valaki, mivel éppen helyet keresek a kocsinak és egyszer már hiába mentem körül a háztömb körül!

Ami közbe jön, maga is szokásos, egy szokásos véletlen, baleset, betegség, háború, halál, de barátság, szerelem, örökség, siker is. Szokások feszítik ki a horizontot, amely előtt észlelünk és cselekszünk. Szokások a lakás, amiben szállás veszünk. A szokások teszik meghitté és kezelhetővé azt, ami történik. Mindaz, ami a rendkívüli és szokatlan kivételével történik, mint szokásos, hétköznapi, állandó, mint világ jelenik meg.

Ám az állandó is elmúlik. A dolgok, az intézmények, a szokások észrevétlenül megváltoznak. Hirtelen összeomlanak. Az életem elmúlik, a világ véget ér. El és vége! Csakhogy elhúzódik. Az állandó normális esetben egészen lassan esik meg, hacsak nem hirtelen áll be törés, mint a teáscsészénél, amit leejtettem.

Szokások teszik állandóvá az életet, de unalmassá is. Minden ismétlődik. Semmi sem történik, semmi különös, mindig csak a megszokott. A szokások hiányosak, elégtelenek, beszűkítenek bennünket. Ezért van szükségünk szokások elleni szokásokra, rutinra a rutinok ellen. A beszűkülés és megrövidülés révén a szokásos elveszti belső gazdagságát, unalmassá válik, és ezért vágyat ébreszt a szokatlanra, a rendkívülire.

Elkerülhetetlen beszűkülésük folytán a szokások nem csak unalmasak, hanem nyomasztóak, kegyetlenek, lealacsonyítók. Itt már nem segít az ellen-rutin. Az ember egyszerűen csak szeretne elmenni: nekiindulni, kitörni, a szokásos rettenetén túljutni, és eljutni oda, ahol minden örömmel megy, kényszer és beszűkülés nélkül, és az elmúlás fájdalmától menten.

Azt kívánjuk, hogy ami megesik, maradjon, és ami marad, megesik, múljon el. Ezért kívánunk maradni és menni. Maradásunk túl szűkös, túl ínséges, túl közönséges. Ezért akarunk elmenni, elindulni oda, ahol valóban maradni lehet, mert ott a maradás hátrahagyása mindannak, ami nyomasztó és hátráltató; átmenet, megesés. Ezért gyűlünk össze régi európai szokás szerint létünk két fókuszpontja körül. Összegyűlünk, hogy maradjunk, hogy jól-rosszul letelepedjünk, és összegyűlünk, hogy útra keljünk, hogy elmenjünk. Egy állam-népet és egy egyház-népet alkotunk. (Ekklészia a kiszólítottság azok közül, akik maradni akarnak.)

A két nép megkülönböztetése hosszas folyamat volt. Mert egyik fél sem mond le arról, hogy a másiktól merítsen. Az állam azzal próbálja népének a maradást megédesíteni, hogy a maradás voltaképpen elmenés, nem megkönnyebbülés, sokkal inkább kényszer és elnyomás alóli felszabadulás, a megváltás útja. Az egyház pedig alig áll ellen a kísértésnek, hogy legalábbis átmenetileg a maradásban telepedjen meg, ahelyett, hogy útnak indulna.

E kettő, egyház és állam, az egyértelmű szétválásuk pillanatában, a barokk 17. században mint machina machinarum ismerszik fel.

A gép nem csak artificium, mesterségesen előállított valami, amivel ki lehet cselezni az ellenséget (hadigép), a nézőt (színházi gépezet), vagy a természetet. A gép furfangja olyannyira messzemenő, hogy még az alkotóját és használóját is kicselezi. Odüsszeusz, a furfangos, mindenféle gépezeteket ötöl ki, hogy magát és útitársait kiszabadítsa a kiúttalan helyzetekből. Ám minden egyes mechané észrevétlenül egy új amechaniába, egy új tehetetlenségbe és kitettségbe veti.

A színházi gépezet magasra emeli a tragikus hőst, hogy – mint Arisztotelész mondja –“valamilyen vétek” folytán a szerencsétlenség mélyébe, amechaniába bukhasson. Ez szánalmat és borzongást ébreszt bennünk. Az iparosítással felhangzik a panasz, hogy a puszta eszközöknek szánt gépek öncélúvá válnak és az embereket puszta eszközökké alacsonyítják. Időközben attól tartunk, hogy a technizálás emancipálódott az emberi szándékoktól, az emberi ellenőrzéstől és automatizálódott. Ebben az értelemben a szokások is gépezetek. Megszokjuk őket, és többé már nem vagyunk képesek megválni tőlük.

Thomas Hobbes Leviathanját Carl Schmitt machina machinarumnak nevezte, mert a Leviathan, a szuverénné vált állam egy technikai mechanizmus, egy mesterséges ember, amelyet territoriumának számtalan embere alkot. Michael Praetorius már Hobbes előtt egy nemzedékkel olyan instrumentumként írja le az orgonát, ami minden gépezetet magában foglal: Organum velut rex omnium instrumentum. Organum organorum omnium instrumentorum sonos refert. De mit jelenít meg az orgona a templomban? A kórust, a közösség énekét, Isten népéét, amely útra kel. Az ének egybehangzik a mennyei seregek dicsőítő énekével. Az orgona furfangja, hogy azáltal gyengíti az éneket, hogy támasztékot nyújt neki. A egyház- és államgépezetnek abban rejlik a furfangja, hogy a képviselet pótlássá válik. Az állam és az egyház pótolja a népet, amelyet reprezentál. A nép amechaniába esik.

Az állam szabadságot és igazságosságot ígér népének, valójában azonban – Hobbes nyíltan kimondja – csak önfenntartás a szándéka. Önmaga és polgárai fenntartása tartósan könnyebben sikerül, ha félig-meddig szabadság és igazságosság mellett történik. Az önfenntartás azonban maradást jelent, ameddig valahogy megy, ahogy éppen elmegy. Az egyház hagyja menni népét, átmegy e világon. A világ elmúlik. De ez eltart. Így aztán mindegyre be kell rendezkedni benne. Az ember hozzászokik, és megszokja a maradást.

“Rajta, barátaim! Induljunk!” – írja Marinetti az 1909-es futurista manifesztumban. Az avantgárd vallásos nekiindulás, nem zarándoklat, hanem egy forradalmi hadsereg előőrse, egy régi világ alkonya és egy új hajnala. Az előőrs világtörténelmi technikai és politikai haladás, ami erőszakkal tör utat magának. Ami szembeszáll vele, ami maradni akar, annak meg kell küzdenie a haladás előőrsével és a kiváltott reakciókkal.

Az avantgárd az új tábortüze köré telepszik, de a sereg nagyja nem követi. Nem gyűlik új nép egy közös fókuszpont köré. Az avantgárd jelensége túl divergens: politikai mozgalmak, művészcsoportok, avantgardisztikus művészet, új építészet, posztkeresztény vallásosság. “Minket nem hordoz nép”, jegyzi fel Paul Klee. Deleuze és Guattari a popzene jövendő népében reménykedik, amely mégis beteljesíthetné a futuristák kozmikus reményét. Hardt és Negri ezt úgy nevezik: multitude. Ám hiányzik neki egy – ahogy Hobbes mondta volna: – covenant  közös volta.

Lássuk, mi megy végbe! Lévén, hogy az áthaladás, az átmenet, tartósan nem elégszik meg az utazások, a divat és az eseménykultúra efemer jellegével. Az avantgárd elemei gépiessé váltak. A menésből maradásba fordultak át. Ezzel eltűnt utópikus dimenziójuk. Szokásokká váltak a maradásunkban, modern bútorok a biedermeier és a barokk mellett. Az avantgárd a menésban való maradást határozott lépésként, haladásként akarta integrálni. Mindig tovább akart menni.

“A köteléken múlik, és azon, hogy előtte kicsit megszakad…” – nyilvánítja ki Hugo Ball dadaista manifesztumában 1916 július 14-én, a Francia forradalom évfordulóján. Az avantgárd megtöri a múlthoz fűző folytonosságot. Törésre viszi a dolgot, és feltör. Menni akar. Ám a nekiindulás csak részben sikerül. Túl sok minden jön közbe. Az életformák regimentjei nem követik az új építés hadait, az irodalom regimentjei nem lépnek a politika nyomába, és így tovább. De nem minden volt hiábavaló. Valami történt és megmaradt, megszokottá és szokásossá vált. Szokásként más szokásokhoz kötődik.

Az avantgárd új, szigorú szokásokat fabrikált. A régivel való szakítást követelte meg. Ma csodáljuk a barokkot ama képessége miatt, ahogy képes összekötni a modernt a hagyományossal. Jellegzetesen barokknak tűnik számunkra a jezsuita skolasztika vagy Leibniz filozófiája, amelyek képesek összekötni a középkor ordo fogalmát a modern esetlegesség tapasztalatával. Barokk az a támadógépezet, amely a megtámadottat nem semmisíti meg, hanem bekebelezi és így a túlterhelés és az aláásás kockázatával játszik: az ész bekebelezi az affektusokat, a kereszténység az antik mitológiát, a felvilágosult monarchia az ázsiai despotizmust, a gyarmatosító az idegen kultúrát, a haladás a meghaladottat. Hegel filozófiája, mielőtt még talpra állították volna, barokk volt.

Barokk a kiráncosodott maradás, a gyors mulandóság tudatában ragyogó, pompázatos. Szinte semmi, és máris minden oda. Egy szúnyog legyőzi az oroszlánt, így La Fontaine. Egy vírus is elég. Egy pillangó szárnycsapása, és fordul a szél. Vihar támad. A hangulat megváltozik. Valaki másnak kedveznek a körülmények: Fortuna “a kontingencia nagy szülőanyja és a legmagasabb Gondviselés leánya”, írja Gracián. Az avantgárdtól a barokkhoz vezető út egy fordulat a haladástól, a látszólag biztos menéstől, a veszélyeztetett maradáshoz.

“A köteléken múlik, és azon, hogy előtte kicsit megszakad.” Ball itt nem jelen és múlt, az avantgárd és a tradíció, újkor és történelem kapcsolatára gondol, hanem a szavak szintaxisára, a szavak kiszabadítására a mondat- és jelentésösszefüggésből, a futurisztikus “parole in libertà” és a “vers libre” dadaisztikus hangkölteménnyé történő továbbfejlesztésére. A puszta szavaknak hangokként, zeneként való felhangzása tiszta történés, megesés lenne. Ez azonban egyáltalán nem olyan könnyű. Mert mindegyre közbejönnek a régi, értelemadó megszokások.

Ball papírruhát öltött: alul oszloplábakon, felül egy hegyes sámánkalapban, szárnyakkal csapkodva áll a színpadon és egy hangkölteményt intonál. “Ekkor észrevettem – írja később –, hogy hangom, mely nem lelt már más utat, a papi lamentáció ősrégi kádenciáját vette föl, a miseének ama stílusát, amely a napkelet és –nyugat egyetemes egyházában hallatja sirámát”. Itt az oszlopszent sámanisztikus jelmezben, Oszlopos Simeon Hugo Ball Byzantinischem Christentumából. A jajkiáltás, a sirám az angyalok szárnyaló énekébe torkoll.

Kezdetben van a játék, a játékszer, a vesszőparipa: dada – egy univerzális, metaforikus valami, tudomisénmi, ami bármi lehetne, mindenhová elvisz és átalakul és átalakít engem vég nélkül. A dadából keletkeznek a gépek, amelyek függővé tesznek, amelyektől nem tudok elszakadni, a versenyautó, a lárma, a háború, amit a futuristák énekelnek meg.

Don Quijote is egy vesszőparipán lovagol: románcokon, lovagi történeteken. A könyvek fortélya: fikció és valóság helyet cserél és keveredik. Ma a képeket tévesztjük össze a valósággal. Mindig a megszokásainkban veszünk szállást és ezzel elkerülhetetlenül mögéje kerülünk annak, ami történik, ami megesik, ami éppen végbemegy. A megszokásállatok mindent tegnapi vagy tegnapelőtti szemmel néznek. Sosincsenek a történés tengelyében. A történés tengelyében a történéssel ütközünk. Valamin keresztül megyek, valami történik velem. A földön heverek dúlt fegyverzettel. (De még a megütközés sem bizonyság arra, hogy nem képzelgés volt.)

Semmi különös sincs tehát abban, ami a bús képű lovaggal történik. Szokásai tegnapiak, a miéink is azok. A mi maradásunkban is gyakran csak régi bútorként áll szerte a lovagiasság és az udvariasság. Néhány régi darab kiállta a közbeeső szokás szigorát, anélkül, hogy abszolút modern akart volna lenni. Mert ilyen akart lenni az ember, hogy el ne mulassza a világszellem elhaladását. Nincs abban semmi különös, hogy Don Quijote csak szokásain belül maradva képes tanulni. Ezek ugyanis körkörösek. A regényfigura saját történetüket olvassa, és folytatja őket.

A szokások körkörösek, mert önmagukon alapszanak. Varázslatuk alól megszabadulni szélmalomharc. Don Quijote úrnőjét, Dulcineát is falusi szolgálólánnyá varázsolták azok a nagy hatalmú varázslók, akik ellen küzd. A könyv, az olvasógép Don Quijotét kóbor lovaggá varázsolja. Nekiindul és mégis ülve marad karszékében olvasván. A szokások elvarázsolnak bennünket. Mindent szokásosan láttatnak.

A kóbor lovagok nekiindulnak és segítenek a gyengéknek, az avantgárd magára maradt előőrse nekiindul megostromolni a Bastille-t. Don Quijote rabokat szabadít meg láncaitól, akik aztán elagyabugyálják. Egy idő múltán aztán megint talpra áll és magabiztosan tovább lovagol.

Don Quijote kísérője Sancho Pansa, aki közönségesebb szokásnak, a szólásoknak a rabja. A szólások is költői eredetűek, de túl régiek ahhoz, hogy kideríthető legyen, melyik könyvbe is voltak felírva. Szólásokkal nevelnek bennünket, szólásokkal szoktatnak az élethez. A szólások szokásokat alakítottak ki. És ezek túlélik a szólásokat. Akkor is hatnak, amikor már Sancho Pansa nem is képes felidézni őket.

Számtalan mondás van, mindegyikhez egynél több ellentmondás is. Így megeshet valami, beszélgetés, vita, cselekvés, valami, ami túlmegy a szavakon és szólásokon. Aki csak olvas, körben forog. Benne marad a könyvben, a tudásban, az olvasottságban. Tehát az embernek a tudáshoz fűző kötelékét egy kicsit meg kell szakítania és egy furfangos szimpla figurává, Simplicius Simplicissimusszá kell válnia. Az ő feladata a birkák őrzése és hogy a farkasra ügyeljen. De maga is birka, és nem tudja, mik a farkasok. A katonák lennének azok, a vasba öltözött lények lovon, akik nyájával együtt magával viszik? Homo hominis lupus, lupus luporum – az állam, nem Leviathan. Jajkiáltás. Simplicius ráesik egy bőrdudára, ami jajkiáltást hallat. Így kerül a világba, találkozik bűnös szenvedélyeivel és végzi remeteként egy távoli szigeten, ahol jámbor szólásokkal írja tele a fákat és leveleiket. Ezek arra hivatottak, hogy fölemeljék Istenhez. A természet orgonává válik. Hiányzik a nép. Ezt kell pótolnia a teleírt természetnek.

Amikor a keresztény közmondások olvashatatlanná válnak, Simplicissimusból rousseau-ánus természeti lény, nemes vadember és primitív válik: dadaista, aki a kihajtott közmondásokat hangkölteményként olvassa. De nem hordozza nép, csak barátok, laza kötődések. Az avantgárd polifóniájára nem hangolódik kórus. A szintetizátor képes szimulálni, de reprezentálni nem.

A maradás és az elmenés közti köteléken múlik, és azon, hogy előtte kicsit megszakad, a nagy megszokásokon, amelyek a maradást és az elmenést köti össze azáltal, hogy mindkettőt megkülönbözteti.

Böhringer, tulajdonképpen mit akar mondani? Szokás szerint az íróasztalnál ülök és nehézségeim vannak a kezdéssel és a befejezéssel. Szokás szerint minden megy tovább. Szokás szerint a megszokás köti össze a maradást és az elmenetelt továbbhaladássá. Valahogy mindig megy tovább. A kezdet és a vég azonban megesik. Túlmennek, meghaladják a folytonosságot. Ami marad, az a továbbmenés. Többnyire az ember benne ragad a kezdetben – miként az avantgárd. A vég szinte sosincs a kezünkben. Idejében abbahagyni többnyire a legjobb. A szokás számára, azaz szokás szerint minden megy tovább, úgy, ahogy van – többé vagy kevésbé.

A maradás szomorúvá tesz, ha nem történik semmi. Tehát történnie kell valaminek: barokk, eseményépítészet, tűzijáték, spektákulum. El kell űzni az unalmat, mondja Pascal. Nem szabad a szórakozást megszakítani, rést hagyni. “Az emberek azzal töltik idejüket, hogy labdát, nyulat hajszolnak, még a királyoknak is ez a gyönyörűségük.” Ma, amikor mozgóvá váltak a képek, eközben akár ülve is lehet maradni.

A saját és mások figyelmét elterelni a szomorúság elűzésére, de megtévesztésként, rászedésként, becsapásként, önbecsapásként – ehhez volt érzéke a barokknak. Talán nem is másra megy ki a játék, mint az elterelésre. A szokások elterelik a figyelmünket arról, ami éppen történik. Ezért mulasztjuk el szinte mindig. És az, ami történik, eltéríti a szokásokat megszokott pályájukról.  Valami mindig közbe jön. Ezért siklik félre minden. A hadi- és a színházi gépezetek mellétrafálnak. Ezek a frikciók a háborúban és a szokásos életben, mondja Clausewitz. Néha éppen a kikapcsolódás során fedezünk fel valamit, ami az összpontosítás során elkerülte figyelmünket. Orientálódás híján, irány nélkül, haladás vagy visszavonulás nélkül csak elkalandozás van az elkalandozástól. Nekiindulás nélkül distanciátlan a maradás.

Az események borzolják a borbélytálat – avagy mégiscsak Membrin sisakja volt? – simíttasson csak ki, amíg lecsúszik Don Quijote fejéről. Szerencse vagy szerencsétlenség, hogy minden mellé megy. Mellé csak az egyes szándékokhoz képest megy. Az unalomlom csak akkor árad szét, ha semmi sem megy mellé, ha semmi sem jön közbe.

A kötelékeket, az asszociációkat, amelyek elkerülhetetlenül szokásokat váltanak ki, a lakógépeket előbb mindig egy kicsit meg kell szakítani. Ez az apriori fontos. Így ugyanis közbe jöhet valami. Ami pedig közbe jön, megújítja a maradást és a menést.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT  Pannonhalmi Szemle 2006/2

Hírdetés

Hannes Böhringer: Jönni és menni

Gondolatok jönnek és mennek, nem rögzíthetők egy pontban. Jönnek és mennek, és nem mondják, meddig maradnak. Azt sem árulják el, hogy megtartják-e azt, amit ígérnek. Tévedékenyek és olykor találóak. Az érzések gyorsabbak és lassabbak is. Lopakodva és támadva tűnnek fel, hirtelen avagy észrevétlen megint eltűnnek. Még kevésbé tudjuk őket kézben tartani. Szinte egyáltalán nem eltéríthetők vagy megszakíthatók.

Az élet: valami mindig közbe jön. Megyek, megesik velem valami. Jól megy sorom, rosszul megy sorom. A cselekvés nem képes arra, hogy nyugodtan megcsinálja azt, amit akar. Folyvást megzavarják. Valami hiányzik, valami más hozzá jön. Eltérítés kívülről és belülről. A cél eltűnik. Én magam tévesztem szem elől azáltal, hogy valamiképpen közbejövök. Talán a célok nem is arra vannak, hogy elérjük őket. Arra valók, hogy egy ideig ellenőrzött mozgásban tartsanak, átsegítsenek a megszakításokon, mígnem saját magukat is meghaladják.

Az érzés tisztaságot és alapokat keres és gondolatokba feledkezik. Az érzések gomolyognak és összegződni törekszenek, ám nem képesek a koncentráltságot megtartani, széthullanak és elborítják őkat a nyomukban áradó hangulatok.

Csak eleget kell várni vagy képesnek kell lenni az idő felgyorsítására, és akkor az is mozgásba jön, ami mozdulatlannak tetszett. Minden mozgásban van, minden mozog, minden jövés és menés, tova-, túl- és elmenés, és ide-, felém és hozzámjövés. Csak néha egészül ki mindkettő: az egyik megy, cserébe jön egy másik. Gyakran a kettő egybeesik: a jövés egy menés. Felém egy elmenés, egy búcsúznikell jön. Vagy a megérkezés megy füstbe, mert a cél elcsusszant.

A művészet azt a pillanatot ragadja meg, amelyben a különféle ritmusok (gondolatok, érzések, szenvedések, cselekvések) egyűvé válnak: a fájdalom és boldogság, búcsúzás és megérkezés, a jövő és a múlt szinkópájává – és kettő egyszersmind perfekt és imperfect, tökéletes és befejetlenlen módon: tökéletessé a tökéletlenségben. Hogy megy? Mi van? Hol marad a jelen?  — köznap, melynek tökéletessége a talpunkon ragad.

Tillmann J.A. fordítása

Eljangzott a Poesis, Mindennapok másképpen kiállítás (Műcsarnok, 2003) megnyitóján.

Megjelent a kiállítás katalógusában

http://www.mucsarnok.hu/old_site/main.php?lang=hu&cm=more&fid=169

Ami az életet élhetővé teszi. Beszélgetés Hannes Böhringerrel

Mi a szerepe egy művészeti főiskolán az olyan filozófusnak, amilyen Ön?

 Természetesen nem kerülhetem el az esztétika klasszikusaival való foglalkozást. Ám azt hiszem, hogy egy művészeti főiskolán a diákok a filozófiát és a művészetet közeli szomszédoknak tartják. Ami abban a tényben is megmutatkozik, hogy a katalógusukba inkább egy filozófustól, mintsem egy művészettörténésztől kérnek írást. Ez valószínűleg abból ered, hogy a művészek szeretnék némileg megőrizni a szabadságukat a művészettörténettől. A művész szívesen hallaná a filozófiától, hogy tevékenysége egyfajta párhuzamban áll annak megismerésre, igazságra és lényegre irányulásával.

Mi az alapja ennek a rokonságnak?

A filozófiát a művészet arra emlékezteti, hogy maga is művészet. Hiszen lényegesen különbözik az egyetemeken tanított tudományoktól. Alapjában meglepő, hogy egyáltalán van még filozófia, egy antik intellektuális divat, amely kérdéseket vetett föl, melyek kedveltté váltak. Ezekre a kérdésekre máig nem született egyértelmű és végérvényes válasz. A filozófiát még mindig magukkal cipelik az egyetemek, mint valamiféle tiszteletreméltó, régimódi rekvizitumot. Ám a művészeti főiskolákon – legszívesebben azt mondanám – adekvát módon érzékelik: nevezetesen olyasfajta művészetként, amely a nyelv segítségével fogalmak, találó képek és tényállások keresésére indul.

A saját tevékenységét inkább filozofálásként, filozófia vagy filozófiatörténet tanításaként írná le?

Egy olyan német hagyományban állok, amit hermeneutikának neveznek. E szerint az egyiket nem lehet elválasztani a másiktól. Csak amennyiben újra meg újra foglalkozunk a fontos filozófiai szövegekkel, kerülünk bele a filozofálásba. Hogy aztán miként néz ki valakinek a saját írásműve, másodrendű kérdés. Akárcsak az, hogy van-e benne sok lábjegyzet, vagy megoldja kifejezett utalások nélkül. Filozofálni azt jelenti, hogy jelenvalóvá tenni a hagyományt és önmagát megtalálni.

Tehát újra kérdéseket felvetni? Ha a filozófia ebben egyezik a művészettel, mi különbözteti meg tőle?

A filozófia a nyelvből indul ki. Ezért aztán örültem annak, hogy az utóbbi berlini Beuys-kiállításon azt olvastam: Beuys is azt mondta, hogy a nyelv hívja elő belőle a képeket, amelyekkel aztán a művészetében foglalkozik. Ugyanígy csinálom én is. A képtudományról szóló mostani diskurzus, mely szerint a képek világában élünk, és a művészetnek is képekkel van dolga, nem veszi észre, hogy talán a legfontosabb képeket a nyelv hívja elő; olyan képeket, amelyek nem is láthatóak, és amelyek aztán a vászonra vagy a képernyőre lesznek vetítve. A német idealizmusban és a romantikában egyöntetű vélemény volt, hogy a művészet megismerő szervként túlszárnyalta a filozófiát. Amire ugyanis a filozófia már nem képes – nevezetesen metafizikai megismerésre, visszamenni az első okokra és kezdetekre, Istenről, szabadságról és halhatatlanságról valamit mondani –, az a művészet, költészet és zene feladatává vált.

Akkor térjünk vissza az eredethez, hisz a görögöknél a művészetet technének nevezték, és ez az istenek adománya volt.

A techné tudományt is jelenthet – itt folyamatos az átmenet. A német művészet (Kunst) szónak is megvan a története. Ehhez tartozik a fortély, az elmeél, a vicc (Witz), ami a művészetben máig fontos szerepet játszik, az ingeniózus, a konceptuális. Ebben a megismerés úgy csúcsosodik ki, hogy nehézkedése megszűnik, és öröm lesz konceptuális rejtélyességének megfejtése. Ez a fortély, a vicc, és ennek a köze van a bölcsességhez, a sophiához, a filozófiához.

E szerint a tudás rokonságban áll fortélyjal ?

Természetesen. (Nevet)

Ha kezdetben a görögök a techné és sophiát, ill. filozófiát két elkülönült szféraként írták le, akkor ez kétszáz éve, a művészet autonómiájának posztulálása óta hasonló. Egészen odáig, hogy művészet és filozófia – mint mondja – rokonságot ápolnak. Vajon a művészetben egy új üdvtant látnak-e az emberek?

A művészek kokettálnak a közönség feltevéseivel és igényeivel. A 19. századtól a művészet művészetvallássá válik, a kereszténység pótlékává: meghallgatják a Máté-passiót egy vasárnapi templomba menés helyett. A művész üdvhozó szerepbe kerül, ahogy azt Beuys alakította. De a művészeknek ez a terhükre is van. Ez egyfelől érdekessé teszi őket, másfelől nem akarnak ebben lerögzülni.

Mit akarnak a művészek?

Fordítva tenném föl a kérdést: Mit akarunk a művészettől, mi érdekel bennünket? Minket, akik félműveltek vagyunk és múzeumba megyünk? Egyszer adva van a késztetés a művészetvallás felé. Aminek nagyfokú a kötetlensége. A kereszténység hittételek elismerését jelenti, a művészet nem kíván ilyet. Benne Monet egyenrangú Brancusival vagy Hodlerrel. Ez egy valódi vallásban nem volna lehetséges.

De azért úgy gondolja, hogy Monet vagy Hodler választ adhat sok olyan kérdésre, amelyeket mindnyájan felteszünk?

Igen, a művészet egyrészt mindnyájunkban vallásos várakozásokat kelt, másfelől súlytalan társasági fecselyként funkcionál: Látta már ikszipszilon legújabb kiállítását, és mit szól hozzá? Feltűnő, hogy a gazdag emberek mostanában kidobják az antikvitásokat. Korábban biedermeier bútort gyűjtöttek, most a kortárs művészet lép ennek helyébe. Hogy miért? Csak találgatni tudok: mostanában egyszerűen a társasági élethez tartozik, hogy valaki tudja, kicsoda Neo Rauch vagy Daniel Richter. És aztán valami ilyesmit raknak föl a falra. Itt kevésbé művészetvallásról, sokkal inkább társadalmi megkülönböztetésről és odatartozásról van szó. Csak az a kérdés, milyen áron, ki, milyen művészetet szerzett meg. A művészet ilyen esetekben megint azzá válik, ami mindig is volt, nevezetesen társadalmi díszítménnyé.

Miért van az, hogy a művészetet egyre magasabb társadalmi értékelése közepette egyre inkább kívülről kerül bekebelezésre mint státusszimbólum, pótvallás, tőkebefektetés, mindenesetre nem érvényesülhet már olyasvalamiként, aminek még Heidegger tekintette: ami a dolgok lényegét fejezi ki?

Ki értékeli nagyra? Az a benyomásom, hogy a modern óta a művészet kezelésére egy ciklus jellemző: kezdetben a lelkes rajongók vannak, aztán jönnek a fontoskodók, a szellemdús művészetteoretikusok, végül pedig sokan mások némi pénzzel a zsebükben. Amikor a düsseldorfi akadémián beleszerettem a kortárs művészetbe, az intellektuelek körében magasabbra értékelték a művészetet. Azok, akik akkor a kortárs művészet felé fordultak, ma más jelenségek, az internet vagy az új médiumok iránt érdeklődnek. A filozófia ma alig foglalkozik művészettel. Ezt magamon veszem észre: azzal arányosan, ahogy a művészet inflatorikus győzelmi menetbe kezdett, egyre kevesebb jut róla eszembe. Lévén valamiféle szociologikum, mivel a művészet szociológikus jelenséggé látszik válni. A mai kortárs művészetben nem annyira megismerést és igazságot keresnek, mint ahogy ez az ötvenes és hatvanas években történt. A művészet győzelmi menetéért intellektuális trivializálódással fizet.

A művészet ellaposodása talán abból is ered, hogy a művészeti avantgárd-paradigma elhasználódott?

A klasszikus avantgárdban a művésznek mitikus szerepe volt. Ez majdhogynem üdvtörténeti koncepció volt: egy új világot kell felépíteni. Ez az utópikus impulzus fontos volt, és e mozzanat nélkül nem érthető meg a modern. Egyáltalán az új jelentése is csak ebből a nézőpontból válik érthetővé. Amint elvész ez az utópikus perspektíva, akkor nem is tudni, mihez lehet kezdeni az újjal. Ekkor az új puszta innovációvá válik. Ma egy posztmodern helyzetben vagyunk. A művészek azt remélték, hogy egy új világot építenek; amit elértek, az az, hogy a világot mindegyre újra díszítik.

Személy szerint mi érdekli a művészetben?

Nagyon szubjektív módon járok el. Ha egy művész megkérdezi, hogy írnék-e a valamit a katalógusába, akkor keresek valami olyat a művei között, ami szárnyat ad ahhoz, hogy saját utamon továbbmenjek. Aztán nem annyira a műtárgyról írok valamit, hanem inkább olyasmit, ami egy ponton találkozik a művel, a homály pillanatnyi világosodásának pontjában. Tehát megismerés, igazság, ha tetszik.

Igazság – ez egy nagy szó. Van erre bizonyítéka is?

Nincs. A nagy dolgokat egyébként sem lehet bizonyítani. Korábban azt mondtam volna a művészethez fűződő viszonyomra: megismerés-érdeklődés. Ma azt mondom: Azon vagyok, hogy az olyan fontos dolgok nehézkessége, mint a megismerés, bölcsesség és igazság könnyűvé váljék. A könnyűség persze nem lenne teljesítmény, ha nem állnának mögötte nagy súlyok, ha nem valami fontos és súlyos kezeléséről lenne szó, amin az elmésség könnyít.

Akkor tehát a művészet: Nehéz dolgokat úgy kezelni, mintha könnyűek volnának. Szinte úgy mint a cirkuszban a zsonglőrködés?

Azzal a különbséggel, hogy a cirkuszi zsonglőrködéstől eltérően vezet valamire.

Azaz a megismerés irányába?

A megismerés mindig folyamat és állapot, út és megérkezés egyben. Az antik filozófia nyelvén: derű és egyúttal felderülés a panaszon és rémületen, de a nevetésen keresztül is. Ennek során mindig hagyom, hogy a kortárs művészet megmozgasson és tanítson.

Kérdés, miért foglalkozik néhány ember művészettel? Hiszen senki sem kényszeríti őket. Nem valamilyen neurotikus kényszer munkál a művészetcsinálásban? Nem ahhoz fogható ez, ami a pszichoanalízisban történik a pácienssel, akit az analízis világosít föl a lelkiélet struktúráiról? Freud ilyen esettanulmányokon vetette bonckés alá mindannyiunk tudattalanját.

A pszichológiának mindig gondja volt a művésszel. A művész-pszichológia a zsenikultusz végén áll. Az elején a zseni valamiféle isteni lény, aztán démonizálják és végül patologizálják. Azt gondolom, hogy ez nem visz tovább. A művészeti főiskolán az tűnt föl, hogy csak nagyon kevesekre jellemző a kifejezési kényszer. A legtöbben művésszé szocializálódnak. A művészeti főiskolán a diákok más magatartást vesznek föl – és művésszé válnak.

Amit a művészeti főiskola példáján jellemzett, azt jelenti, hogy a keretfeltételek rendkívül fontosak a művészet számára. Ma szinte senki sem merészeli az igazságot a művészettel kapcsolatban szóba hozni. Hogyan ismerhető meg egy műtárgy igazsága?

Ez nem úgy értendő, mintha az igazság egy áru volna, ami a polcon áll. Ja igen, most megtaláltam! Ez az a müzli, amire igazság van ráírva. Nem így értendő; az igazság szubjektív. Nem mindenki jut ugyanarra a következtetésre, ha lát egy képet, olvas egy verset. Ennyiben minden lebegő marad, ahogy a művészet mindig lebegésben van, hogy nem áltatás-e, ahogy ezért már Platón is kárhoztatta. Ebben a lebegő állapotban – könnyűség! – azonban a művészet telibe találhatja az embert. Mindegy milyen szabályok, stílusok vagy koncepciók közepette lép föl a művészet, az igazságpotenciálja megmarad. A művészet és a filozófia a maga módján próbál evidenciákat létrehozni.

Ezek szerint ön kitart a művészet metafizikája mellett?

Ha az ember filozófiával foglalkozik, akkor ez nem vethető el. Ha ugyanis feladja a metafizikát, végül csak szociológia és pszichológia marad, amelyek ugyan magyarázzák a művészet kísérő jelenségeit, de a velejével nem birkóznak meg. De ellenkérdést teszek fel: mibe kerül az, ha lemondunk az igazságról? Nem azt mondom, hogy van igazság, hanem azt mondanám Pascallal, hogy fogadok rá. Az ezzel járó bevetés során sok olyasmi játékba kerül, ami az életet élhetővé teszi. Mi emberek olyan lényeknek látszunk, akik előnyben részesítik a biztonság szerencsejátékát. Mivel csak ez a szerencsejáték kihívó egzisztenciálisan, mivel érezzük, hogy itt valaminek tétje van, mivel itt alapjában véve saját életünket kell bevetnünk. Ha ezt nem tesszük, unalmas az életünk. És ennyiben itt fennáll egy titkos rokonság művészek és filozófusok között, mivel tevékenységük során nagy a tét. Ez azonban azt is jelenti, hogy mindig ki vannak téve annak a veszélynek, hogy nevetségessé teszik magukat: Micsoda? Az igazságról beszél? Mit jelentsen ez? Annak már rég búcsút mondtunk! Már rég lejárt a szavatossága! (nevet) A filozófia művészete nem valami új csinálásában és régi teher levetésében áll, hanem abban, hogy egy új tónus meglelésében, amivel az elviselhetetlenné és ezáltal hamissá váltat újra felfedezhetővé és igazolhatóvá lehet tenni.

Ronald Berg / KUNSTFORUM Int.

  MEGJELENT  Balkon, 2009 /3.

COPYRIGHT fordítás Tillmann J. A.

Hannes Böhringer: Gondtalanul

 Iwan Baan fotója

Sietek, késésben vagyok. Nem tudok odafigyelni, és nem tudok elgondolkodni. Nyomás alatt állok. Ez nyomasztó. Terminusok szorítanak. Utána végre lesz időm és elintézhetem azt, ami elmaradt, az összevisszaságban, amit hajszoltságom váltott ki, rendet tudok rakni. Ám határidők következnek határidőkre. A nyomás nem csökken. Volna elég időm, de szükségem van szorosságukra, hogy előbbre jussak, hogy elintézzem, ami elintézendő. Csak sietősen sikerül, különben megingok. A nyomás tart össze. Máskülönben szétesek és ide-oda gondolok. Az egyik ezt mondja, a másik meg azt. Sietségben nem kell minden tanácsot meghallanom. Lendületben kell maradnom. Mert az idő szorít. Sietségben félreszorítom az embereket. Különben nem jutok előbbre. Ha állva maradok, visszaszorítanak. Kételyek válnak megint hangosabbá, rég hozott döntések válnak kétségessé, miközben mások szorítanak félre.

Sietek, nincs időm, tehát azt hiszem, vagyok. Az elintézések légáramában érzem azt, hogy vagyok. A sietségben vagyok, mert sok a tennivalóm. Keresett vagyok. Nincs időm, tehát azt hiszem, fontos vagyok. Az idő nyomaszt, mert mások nyomulnak és a helyembe állnak, ha már nem jutok előbbre. Nincs időm. Mert öreg leszek. Nem sok időm marad már. A halál közelebb jön. És az elért még nem elég. Mindig közbejött valami és megakadályozta, hogy minden olyan jó legyen, ahogy kívántam. A jövő reménye felélénkített. De most már nincs hátra sok idő. Most már nem szabad semminek közbejönnie, feltartóztatnia vagy eltérítenie.

Régebben azt gondoltam, öregszem: felnőttség, érettség, megfontoltság. Most felnőtt vagyok és éretlen. Ugyanis nem tudok várni. Nem hagyok magamnak elég időt a megfelelő pillanat kivárására, ahonnan minden könnyebben tud megesni. Ám elkerülhetetlenül távol kerülök. Már nem tudok lépést tartani. Nem akarok vagy nem tudok már igazodni? Szinte már szórakozottan nézem magam, miként fáradozom azon, hogy le ne késsem a csatlakozást. De már nem igazán tudok előbbre jutni.

A távolság szabadságot, játékteret ad. Mindig is megvolt, de szinte sosem éltem vele. Rászorítva éreztem magam arra, hogy előbbre jussak, a többiekkel tartsak. Most már nem érek a nyomukba. Növekszik a távolság és vele a szabadság. Már nem aggaszt, hogy szinte minden félresikerül. Régebben rendbe akartam hozni a dolgokat. Az élet megesik, előáll; úgy, hogy valami előre nem látható közbe jön és a szándékokat eltéríti, vagy megsemmisíti. Régebben gyakrabban avatkoztam közbe. Most hagynom kell a dolgokat. Minden félresiklik. De alkalmasint a félresiklás kedvező fordulatot tudom kiváltani.

Régebben nevettünk azon, hogy Tocquille szerint az önkényuralmak arra törekszenek, hogy elegyedítsék az embereket és így szolgáltassák ki őket szenvedélyeiknek. Mert velük foglalkoznak. Ha az ember egy másik földrészről érkezik vissza Németországba, érezni a jólét szomorúságát és az egyes emberek érzelmi gyengeségét. Az egyetlen gyermeket terepjáróval viszik zeneiskolába. Az egyes ember értéke rendkívüli mértékben megnőtt, és ezzel a nyomás, hogy teljesítsen valamit. Az állam óvakodik attól, hogy gyermekeit háborúba küldje. Ezért aztán a levegőből kezdi a háborúkat, és ritkán fejezi be a földön, mert itt minden irányból véressé válik. De a bűnbakok utáni hajszák változatlanul folynak. A modern állam már rég nem Leviathan, hanem egy Behemoth, egy szeszélyes vadállat. Képekkel etetve, beképzelésekkel izgatva, hullámzó kedélyállapotok között egyensúlyozva szakadatlan locsogásban marad fenn: the long parliament. Semmit sem csinál és mégis egyre mohóbbá válik. A Leviathan csak kivételesen jelenik meg, a legnagyobb ínségben.

A tudományos-bürokratikus komplexum szélén dolgozom. A szélen szabadabbnak érzem magam. Mert a komplexum gátlásossá tesz. Valahol a bensőjében bizonyára termékeny kutatás folyik. Ott szabad szellemek működnek. Ám a felismeréseiket gépezetek leegyszerűsítik, dogmatizálják, ideologizálják és instrumentalizálják. Igazgatják és használják őket. A használattal és igazgatással foglalkoztatnak bennünket. A fogyasztás kielégíti és felkelti vágyainkat, az igazgatás ellenőrzi és fegyelmezi. Minden könnyebbé válik, ha részt veszünk, elintézzük, ami elintézendő, és elfogyasztjuk, ami elfogyasztandó. Ezért van önkiszolgálás és önigazgatás. Ám az én idegen-meghatározottságú.

Foglalkoztatva kell legyünk. Egy fenyegető tömeget képezünk. Mindenütt tömegek: mosószerek, autók, műtárgyak, filozófiák, fogyasztók tömegei. A tömegkommunikáció képeket és szólásokat ringat elő, viselkedésünk és beszédelésünk előképeit. Szállítja életünk előírásos étrendjét. Így válunk magunk is a Behemoth részévé, uralva és uralom nélkül, a világ borzalmairól szóló hírekkel, magánvágyakkal és -gondokkal, szinguláris egzisztenciánk jelentőségétől élénkítve. Ugyanis a falánk állat elképesztő teljesítménye ez: egyöntetűvé tesz, miközben mégis egyedi mivoltunk érzését kelti. Azt a hitet ébreszti bennünk, hogy már nem Isten, hanem mások és magunk előtt vagyunk egyenlők és egyúttal mások: szingulárisak. Mert magunk is részt veszünk abban, hogy bebeszéljük ezt magunknak. Az önkényuralom az elegyedített emberek kollaborációja révén működik.

Eddig még minden nemzedék elpanaszolta az erkölcsök, a művészetek és a közügyek hanyatlását. A szellem a véggel szembeni küzdelem öntudatától erősödik. Már nem azért küzdök, hogy győzzek, hanem hogy legyen a meg feszültségem. Csak arra kell ügyelnem, ne legyek túl óvatos. Az óvatosság az öregedés bűne. Egyre korábban támad bennünket. Mi tömegemberek ugyanis pánikba esünk. Szeretjük a félelmet, és a szabadságból szívesen menekülünk biztonságba. A biztonság azonban unalmas. Ezért aztán szerencsejátékba kezdünk. Ám ha tömegesen vesztünk, megint pánik keletkezik. Így rohanunk körbe. Szeretjük a hangulatváltást, a katasztrófát biztos távolságból.

Vigyázat a biztonsággal! A szabadság kárára megy. A szabadsághoz bátorság kell. Ez azonban gondtalansággal jár együtt. Igazuk volt a régi filozófusoknak, akik azt mondták: a rosszkedv és a vágyak zsarnokoskodnak az emberek fölött. Aki bátor, szereti az életet, de nem ragaszkodik hozzá mindenáron. Valamit mer, kockáztatja a kudarcot. Mindig az egyedi ember a bátor. De ő az, aki újra meglelte szívét (Herz). A bátor szívében elszánt (beherzt).

Mennél öregebb leszek, annál kevesebb holmit akarok hurcolni: gondtalanság! Nem akarom már ezt meg azt magammal vinni, hanem mindent összecsavarva és egybehajtogatva és könnyűvé téve: univerzum, vortex. Ha szívvel bírok, minden megvan, amire szükségem van. A szív több mint bátorság: akarat, érzés, értelem. Akinek szíve van, megszűnik egyedi embernek lenni. Mert a szív gondtalanul jut túl önmagán és vállalja azt, amit egykor a szeretet jelentett. De egyszersmind szakadék is, melynek mélyeiben szeretet és önélvezet, megismerés és önáltatás és nemakarás és nemtudás megkülönböztethetetlenné válik, és amelynek mélyeibe csak az pillanthat bele, aki eltökélten ugrik át a szakadékon. A szívében elszánt ugyanis cselekszik, nem marad meg a kétkedésben és az érzésben. Ám a szakadék rezonanciája adja meg a tónus teljességét, az erőteljes hangzást, ami a szívében elszánt érzelmét kitünteti. Tehát csak egy szívet kell magamnak leljek. Többet – sebtében – nincs mit tenni.

Késedelemben vagyok, de már nem sietek. Különben sem tudok már a többiekkel menni, és egyre gyakrabban tartok szünetet. Ekkor szabadabb futást engedek a gondolataimnak. Szem elől veszítem őket. De maguktól visszatérnek, többnyire jobb szavakkal. Késésben vagyok, tehát még több időt hagyok magamnak. Ez nem nyomaszt. Ami most eluralkodik, az éppúgy elmúlik, mint minden más, és elmúltként kell érvényesülnie. A nyelvvel állok szövetségben. Ám a nyelv is elhasználódik és igazgatásnak alávetett. De egy szóval már újra itt van, elpusztíthatatlanul és szívet vidítóan.

Tillmann J. A. fordítása

Irodalom:

Thomas Hobbes: Behemoth oder Das lange Parlament, Frankfurt, 1991.

Blaise Pascal: Gondolatok, Budapest, 1978.

Heinrich Popitz: Phänomene der Macht, Tübingen, 1992.

Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom. Budapest, 1994.

COPYRIGHT Fordítás Tillmann J.A.

MEGJELENT Magyar Lettre Internatinale 2008/tél

Hannes Böhringer: RENDET RAKNI

 Ruud van Empel

Szokás szerint rend van az íróasztalomon, a szobában, ahol dolgozom, és tulajdonképpen

az egész lakásban is így van. Kezdetben, amikor még fiatal voltam: kevés helyem,

kevés pénzem, kevés dolgom, kevés könyvem volt, sokkal könnyebben ment minden.

A szűkös körülmények rendre kényszerítenek. De a rend nem marad meg. Elmúlik,

eltűnik. Mindig újra vissza kell hozni, elő kell állítani, vagy meg kell találni. A rend a

szokásokkal együtt észrevétlenül megváltozik.

Gondozás, rendrakás nélkül a szokások és rendezettségek formátlanná válnak. Elhanyagoltakká lesznek.

Ehhez járul még: mindenkinek megvan a saját rendje és a rend

megőrzésének sajátos módja. Ezt akkor venni észre, amikor az ember másokkal együtt

él, együtt dolgozik. Egyes rendezettségek olyannyira öntörvényűek és mozdíthatatlanok,

hogy nem illeszthetők másokhoz, vagy ha mégis, akkor csak átmenetileg és nem

tartósan. Vajon nem szükséges-e, hogy a rend kezdettől fogva közös és általános legyen?

És egészen különböző annak érzése is, hogy mikor válik a zűrzavar uralkodóvá,

és mikor ideje rendet rakni. Az egyik ember állandóan rendet rak, de mindig csak egy

kicsit itt-ott. Így tartja a rendetlenséget elviselhető keretek között. A másik hagyja megnövekedni, és aztán

nagy rendrakást és takarítást csinál. Az egyik rendje a másik számára

merő rendetlenségnek tűnik; nem ismeri fel rendjét. A rendes ember rendje

gyakran pedáns és steril benyomást kelt, kényszernek hat, amelynek aláveti magát,

amelyhez másoknak is igazodniuk kell. Az élet mérsékelt zűrzavarban áll fenn, és elillan,

ha rigiddé válik a rend.

Mindig eljön a pillanat, amikor az ember szeretne rendet rakni, sőt kell is. Vége a

télnek vagy egy életszakasznak. Befejeződött egy munka. A maradványok és segédeszközök

még szertehevernek. A régit el kell rakni, és teret kell engedni valami újnak.

Össze kell rámolni. Ami még mindig nem olyan súlyos, mint egy költözés: a ki- és berámolás.

Mit viszek magammal az új lakásba, mit hagyok hátra, dobok ki? Az aktuálisan

kellő és a haszontalanná és értéktelenné vált, tehát kidobható dolgok között vannak

azok, amelyekről számos okból nem akarok lemondani, mert még szükségem lehet

rájuk, és mert szeretem őket, és kedvesek nekem. Emléktárgyak, öröklött dolgok,

ajándékok. Ezeket el kell rámolni. Mert csak az elrámolás során jutok ahhoz a térhez,

amelyre valóban szükségem van: játéktérhez, a szabadság teréhez. Csak ez tér. Csak

egy szabad mozgással kitölthető térben tudok valamit kezdeni összerámolt és elraktározott

dolgokkal, és egyúttal eltekinteni tőlük.

De hogyan lehet ilyen teret nyerni, így összerámolni? Mindent vissza a megszokott

helyére! Ámde hová az időközben hozzájuk származott dolgokkal? A szerteszét heverő

zűrzavar ládákba rakása a padláson vagy a pincében csak a rendetlenséget helyezi

innen oda. Ha az ember mindent eldob, ami nem fér bele a meglevő rendbe, akkor

túl sok értékes megy veszendőbe. Egy új rendhez hiányzik az idő. Attól is tartani kellene,

hogy semmit sem találnánk meg elég gyorsan, mivel a megszokott dolgokat az

ember a szokott helyükön keresi. Így aztán a rendrakás többnyire összevisszaságra vezet: van, ami

visszakerül régi helyére, van, amit eldobunk, van, amit dobozolunk, és

néha nekikezdünk darabonként egy új rendnek. De sose jutunk a végére.

Rendszerint mellékesen csinálunk rendetlenséget, a munka, a gazdálkodás, a lakás

használata során. Rendszerint mellékesen össze is rámolunk. De elsősorban is foglalkozhatunk ezzel: hogy

teret nyerjünk, hogy helyhez jussunk, játéktérhez, a szabadság

teréhez. Így ez építészet. Az építészet a jó konyhaművészethez hasonlítható. A jó konyha

nem ünnepi ebédekből áll, hanem a hétköznapi maradványkonyhából, az okos újrahasznosításból,

az egyszerű, könnyű ételekből, amelyek mindennap élvezetesek. Az

antik filozófiában diétának vagy ethosznak, helyes életmódnak, jó szokásnak nevezték.

Heidegger a lakozás (Wohnen) ápolásában látta építészet és filozófia közösségét. Én

lakozás helyett szokást (Gewohnheit) mondok. A megszokottnak összerámolva kell lennie

(aufgeräumt). Mivel a szokás hozza létre a játék- és szabadságtereket (Spiel- und

Freiheitsräume). A megszokott azáltal mentesít számtalan különböző döntés terhe

alól, hogy szokásos módon cselekszünk. Csak a szokás teremtette terekben nyerünk

szabadságot és játéklehetőséget arra, hogy a szokásokat megkérdőjelezzük, megváltoztassuk

avagy részlegesen hatályon kívül helyezzük. A szokások teremtette térben eshet

meg a szokatlan és rendkívüli.

Minél kevésbé feltűnőek és magától értetődőek a szokások, annál jobban működnek.

Ebben különbözik az építészet az utána következő művészetektől: az építészet a

fel nem tűnő kultúrája. Míg a többi művészet feltűnni kíván, annak a minősége, amit

építészetnek nevezek, csak a második vagy harmadik pillantásra válik láthatóvá. Mert

túl magától értetődően mozog benne az ember.

Építészetként tekintve a filozófia, mint a jó szokások ápolása, a személyes és történelmi

készletek állandó rendbetétele. Milyen könyvekre, gondolati örökségre, fogalmakra,

modellekre, elméletekre van szükségem, melyeket kell látens készenlétben tartani,

mi kerüljön a pincébe, melyik könyvet üssem fel, melyik maradjon csukva? Állandó

kényes mérlegelés olvasottság és elfogulatlanság, tudás és kalkulált nem tudás

között; egy olyan játéktér megteremtése, amelyben a régi ócskasággal megint kezdhetek

valamit, de túl is tehetem magam rajta, amelyben észreveszem, hogy éppen tévesen

hajítottam ki egy könyvet.

A képzettségen és az olvasottságon túl az összerámolás a hangulatra is kiterjed. A

szerteszét lévő elmérgesedett érzésektől, kínzó emlékektől meg kell szabadulni, vagy

gondosan szekrénybe kell zárni őket. A használhatókat elérhető közelségben kell őrizni

és így tovább. Végül az ember rendben lesz – derűs, ahogy régen mondták. A rámolás

végén az összerámoltság, „friss levegő” (Nietzsche), világosság, könnyűség, szabadság,

játéktér van.

A filozófiában a rámolást, a felszámolást többnyire felvilágosításnak nevezik. Ami

felvilágosít és az, amiről felvilágosítást kapunk, gyakran rosszul volt elrakva, és ezért

romlott meg, vagy veszett el, vagy hajították el bátran. Ám egy lakás berendezéséről

nem lehet teljesen lemondani. Ami kiselejtezésre került, kimustrálásra kerül, azt valahogy

pótolni kell. A pótlás nem mindig jobb, tartósabb, kényelmesebb, megbízhatóbban

működő. A pótlás kényszerében ismeri fel az ember, hogy egy szellemi háztartásban

csak átmenetileg, kisegítésképpen lehet valamit kidobni. Ez teszi a rámolást, a

rendrakást oly nehézzé.

Heidegger azt mondja, hogy a lakozás és négyességben való lakozás: az ég és föld,

a halandóság és a halhatatlanság tartógerendái között. Istenem!, hisz ez azt jelenti,

hogy fel kell hozni a pincéből a teológiát és a metafizikát, és visszaállítani a könyvespolcra.

Szokásokban lakozunk. Ezek adnak teret ahhoz, hogy tevékenykedhessünk, hogy

történhessen valami, valami különös. Magukban a szokásokban nincs semmi különös,

olyannyira feltűnés nélküliek, hogy alig vesszük észre. Csak utólag ismerjük meg őket

igazán, amikor felhagyunk velük. A szokásokat mellékesen ápoljuk, ahogy mellékesen

állandóan össze is rámolunk. Csak így marad a zűrzavarunkban némi játék. Vannak,

akik a rendrakást, az összerámolást legfőbb feladatukká teszik. Filozófusok, építészek

megpróbálnak rendet vinni a gondolatok és érzések, a lakások és városok zűrzavarába:

sűrítést, kibogozást, összehálózást, keverést, visszaépítést, kiépítést, lebontást, rekonstrukciót.

Természetesen minden másként alakul a tervezetthez képest. Túl sok előre nem látható

történik, túl sok ellentétes szándék ütközik össze. Így minden kisiklik. Ha másként

lenne, állandóan a régi rendezettségek, levetett szokások hátrahagyott zűrzavarát

kellene felrámolni. Utólag tisztábban látja az ember, hogy helyre kellett volna állítani

azt, amit lebontott, és inkább le kellett volna bontani, amit tévesen helyreállított.

Mindig történik valami előre nem látható, valami mindig közbejön. De a szokások

magukban is elégtelenek. Ha rendben lennének, soha nem válna unalmassá a szokásos.

Az a szabad tér, amelyet lehetővé tesznek számunkra, elég ahhoz, hogy mindig újra

örülhessünk a megszokottnak és olykor a szokatlannak, az ünnepinek. Ám a városok

fesztivalizálódása, az event-kultúra, a látványosságépítészet inflációja a szabad teret

megint elfoglalja. Építészet és művészet közelít egymáshoz.

A művészet esemény, aktualitás, ami elmúlik, de visszatérhet, és meg is maradhat,

ha beválik. Megmaradva azonban visszalép, teret ad, építészetté válik és jó szokássá.

A művészet és építészet összjátékából a művészet előbb-utóbb tartózkodást tanul, és az

igényes építészet megfontoltságot. A látványosat és különöset csak úgy lehet fokozni,

ha a szokásosba és a fel nem tűnőbe fordítják át. Ekkor építészetté válik. A stílustörténet

nyelvezetében azt lehet mondani, hogy a városok mostani barokkizálása felkelti a

klasszikus tartózkodás és egyszerűség iránti igényt. A filozófiában az egyik diskurzus

felrámolja/számolja a másikat. Rövid ideig úgy tűnik, hogy helyreállt a szabad gondolkodás

játéktere. Ám hamarosan betölti az a diskurzus, amelyik felszámolta a régit, és

teret nyitott.

Az építészetnek ma az ellentétén, a képzőművészeten át vezető kerülő úton, a különös,

a feltűnő, az aktualitás, a megrendezett esemény útján kell mennie. Ám valószínű,

hogy ez mindig is így volt. A feltűnőnek észrevétlenné kell válnia; képes kell legyen

arra, hogy helyet adjon. A használat, a szokás, a megszokottság hitelesít. Ezért

talán a legfontosabb és a leginkább magától értetődő szokás a hiányosság, az elégtelenség,

a tökéletlen rend, a rend és rendetlenség összevisszaságának megszokása. A jó

szokásokkal keretezett játékteret veszélyezteti a rendetlenség, a telerakottság mindenfélével,

amire figyelmet kell fordítani, és ami hátráltat abban, hogy a játéktér adta szabadsággal

élni lehessen.

A játékterek is elmúlnak. Ezek a rendezettség, az összerámoltság, a felvilágosodás

észrevétlen momentumai, a rendetlen renddé válásának pillanatai – mielőtt elégtelenségükben

megint zűrzavart nem okoznak. Átmenetileg, mellette elmenve, mellékesen

derül ki egy régi rend zűrzavara, és az ember felfedezhet, meglelhet vagy feltalálhat

egy újat. A tér nincs jelen, beáll, megesik, hogyha résnyi helyet hagynak neki a rámolás

során. Az építészek nem építenek, hanem összerámolnak. A tér mindig tele van

rakva, de összerámolva kitöltött és üres.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: Holmi 2007/9.

 

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Hannes Böhringer: Monsieur Hulot esőkabátja. Gondolatok a Play Time láttán

Derült égből érkezünk a világba. Ezért néznek ki úgy a kórházak, mint légikikötők. Itt landolunk csodálkozva a földön. A hely számunkra nem teljesen idegen: vannak itt régi barátaink. De a hely eléggé megváltozott.

Mint egyedi lények és társasutazók jövünk világra. A csoportokat idegenvezetők gyűjtik és buszok tartják össze. Különben egyedi lényekre esnének szét. De összetartva is morzsolódnak a széleken. Barbarát mindig szólítani kell. Az egyed véletlenül egy csoportba botlik. Beszáll egy buszba. Egy felvonó ajtaja bezárul. Az ember máris benn van másokkal együtt.

A földön landolunk. Itt egyszerre sok egyedit és számos sokaságot látunk és hallunk együtt. Csodálkozunk. A világ nem egészen idegen számunkra, de megváltozott. Mindig csak a felét értjük, vagy még annyit se. A világ telítve van zajjal. Csak itt-ott képződnek érthető szavak és mondatok. Csak beképzeljük ezt magunknak?

Ha értelmet képezünk, sok mindentől el kell tekintenünk. Így mindig csak a felét, vagy még annyit se értünk meg. Az egész túl sok. Az érthető magától értetődően előtérbe kerül. Ami sok, azt hátrébb toljuk. Csoportokat kell képeznünk, hogy meg tudjuk számlálni őket. Különben áttekinthetetlen. Ám a csoportok a széleiken lemorzsolódnak és áttekinthetetlenül sok részletet tesznek szabaddá.

Az észlelés mindig csak kivágat és válogatás, csoportosítás. Ha a csoportok feloszlanak, az előtérben sok részlet merül föl. A világ polifonná válik. Minden zaj egyenjogú hangot képez. De túl sok van belőlük. Nem tudjuk követni őket anélkül, hogy néhány észrevétlen ne maradna. Mindenütt emberek vannak, akik mozognak, csoportokat képeznek és csoportokat oszlatnak föl. Az előtérben csak a számos történés egyike megy végbe.

Derült égből érkezünk egy világba, amely fényárnyékos: nappal és éjjel, telítve zajokkal és hangjelzésekkel, de csak keveset és homályosan értünk meg. A világ clair-obscure, noha világosnak és egyszerűnek mutatja magát. Világos és egyszerű az építészet. Mégis el lehet tévedni benne.

A földön landolunk és csodálkozunk. Nem teljesen ismeretlen, de mégis eltévedünk. Megváltozott, amióta világra jöttünk. Folyvást megújítják: egy újkor, amely mindig maga mögött kell hagyja a régi korokat. Szerencse, hogy még marad pár maradvány a régi időkből: barátok, akik megszólítják az embert, a sarki virágárusnő és az ünnepek, amelyekben az elmúlt újra áttör.

Az újkor láthatóvá válik a modern építészetben. Ez az építészet világos és egyszerű: transzparens. Sok üveg és kocka, világos és mégis obskúrus. Az üvegajtó olyannyira áttetsző, hogy orrvérzést okoz. Csak a fogantyújáról ismerszik fel. Az üveg áttetsző, de tükröző is; tükröz, megtéveszt. Itt nem integet barát, én magam vagyok az, aki int. A transzparencia csak a megtévesztés legújabb formája. A transzparencia nyíltságot, őszinteséget sugall, és végül homlokzatként, puszta dekorációként lepleződik le. Egy kis zene az étteremben – a dionűziáda nem is elengedhetetlen, elég a szatirikus – és az újkor öltözete lehullik és összetörik.

Ebből adódik, hogy pont az újkor transzparenciájában tévedhet el az ember. Semmi sem látszik könnyebbnek, mint valakivel találkozni egy áttetsző és nyílt világban. De az ember állandóan elszalasztja az alkalmat. Az új világ nem jobb, mint a régi. Az emberek találkozása valószínűtlen. Munka után, a sötét utcán találkozik Monsieur Hulot azzal az emberrel, akivel az irodában lett volna találkozója. A valószínű illúziókból, megtévedésekből, félreértésekből adódik. Ezért jó esernyővel, kalapban és esőkabátban az újkoron keresztül menni. Nem azért, mert a korábbiaknál többet esik, hanem hogy óvja magát az ember az üvegcserepektől, amelyek hullanak rá egy transzparens világban. Esőkabátban az ember nem olyan sérülékeny, csak csodálkozik.

Csodálkozásra akkor kerül sor, amikor az ember értetlenül áll. A talaj nem fogható, sima. Az ember elcsúszik. Az újkor a világot egy hártyával vonta be. A világ transzparens, de impermeábilis, üvegesen áthatolhatatlan. Valahogyan a derült égből keveredtünk bele. De hogyan keveredünk ki újra belőle, amikor az üvegajtók zajtalanul bezáródtak? Az ember felvérzi az orrát, szüksége van egy esőkabátra a szilánkesővel szemben és zenére, mivel a zene áthatol a sima felületen és beszakítja.

Késznek és tökéletesnek tűnik a világ, minden modern. Ám a látszat csal. A világ modern, mert állandóan modernizálják. Sosem kész és tökéletes. Mindig úton van, mind úton vannak, szakadatlan haladásban. A renoválás még nem fejeződött be, máris jönnek az első vendégek. A modernizálás sosem ér véget, túl sok a javítanivaló.

Kezdetben minden hasonlónak tűnt. Minden ismétlődni látszik: kórház, légikikötő, irodaház, lakóház. Születés, munka, bevásárolni, hazautazni, lefeküdni, előtte még valamennyit tévézni. Éjjel és nappal ugyanaz. De ekkor megtörténik a valószínűtlen. Az ember nem szalasztja el az alkalmat. Egy láthatatlan ajtó nyílik ki. Egy régi barátból portás lett. És a tört szemüvegű üzletvezető, aki hangtalan ajtókat árul, megint itt van.

A zene ritmikussá válik. Ekkor leszakad a mennyezet. De az ünnepély mégsem végződik tragikusan. Senki sem sérül meg. A halott, akit átvisznek az éttermen, csak egy próbababa. A leszakadt álmennyezet romjai egy elhatárolt teret képeznek az étteremben, amelybe nem mindenki tud bejutni: egy helység a helységben, játék a játékban, Playtime. Monsieur Hulot itt pincérkedik. A valódi társasság és művészet e helye improvizált: előre nem látható – és átmeneti. A mennyezettel az idő, röviden és visszafordíthatatlanul, beszakadt az ismétlésbe. Monsieur Hulot és Barabara táncol és együtt zongorázik. A találkozás a közeli vég kezdete. Csak az ismétlések nem érnek soha véget.

A búcsúzást Hulot megint elszalasztja. Nem jut át idejében az áruházi pénztáron. Hasonmásának kell átadnia a búcsúajándékot. Az ismétlődés világa teli van hasonlóságokkal és hasonmásokkal.

Az idő betörése a helységben lévő a helységbe, az ismétlődés világába, kivételesen megóv minket a rémülettől és a haláltól. Beéri egy vérző orral. A zene a régi párizsi dalok háromnegyedes ütemére vált. A valcer, a forgótánc megbékít az ismétlődés átkával. Az ünnepély, egy váratlan és átmeneti esemény a mennyezetdíszítés romjai közepette, amelyek a derült égből szakadtak le, mert Monsieur Hulot fel akar oda jutni, megbékít az ismétlődéssel, az állandó elszalasztással, az elszalasztott tragikummal. Egyszerre minden mindentől egyformán távolra kerül. Semmi sem áll az útba, semmi sem ütközik össze már. Minden egyes dolog egyaránt súlyos, minden egyensúlyban van. A polifóniából fúga lesz, a körforgalomból körhinta. Ám mégis vége kell legyen egyszer. A busz lekanyarodik a légikikötő felé, vissza a derült égbe. Az ég azonban ezen a napon túlontúl korán sötétedik.

Tillmann J. A. fordítása

COPYRIGHT: fordítás Tillmann J.A.

 Megjelent:  Balkon, 2007.