Archive for 2015. január

Hannes Böhringer: Nyugtalanság a lélek várkastélyában

január 2, 2015

hannes-padon-mc3a1solat.gif

Aiasz a gyermekét szólítja. Aiasz a trójai görög hősök között a legerősebb, mivel Achillészt már Apolló isten halálos dárdája sújtotta. Kinek jár a legnagyobb hős vértje? Aiasz megérdemelte volna. Ám a görögök Odüsszeusznak adják. Aiasznak szüksége lett volna a vértre. Tartásra van szüksége, mert képtelenné válik a maga tartására – eszét veszti.

Trója, “a jólerődített Ilion” is tébolyánál fogva, bensőjében megy tönkre. Páris, a trójai királyfi szerelmes lesz a szép Helénába, a spártai király feleségébe. Elrabolja őt, és magával viszi Trójába. Mit tehet Paris arról, hogy Aphroditét és nem Hérát vagy Athénét találta a legszebbnek! A görögök összegyűlnek, hogy visszavigyék Helénát. Megkezdődik a harc Trójáért. Féltékenység gyengíti a görög oldalt, a zsákmányért és szép rabnőkért folyó viszály. Achillész sértődött és mindaddig visszavonul a küzdelemtől, amíg csak Patroklosz el nem esik a Hectorral vívott küzdelmében. Achillész bosszút áll barátja halálán és megöli Hectort. Apolló megbosszulja Hectort és megöli Achillészt. Ám annak ragyogó vértjét nem Aiasz kapja, akinek járt volna.

Aiasz éjszaka kardot ragad, sátrából kimegy a sötétbe, és le akar számolni a görög hadvezérekkel. Ám tébolyában helyettük egy birkanyájat mészárol le. Egy kost, melyet Odüsszeusznak vél, megkorbácsol. A következő napon magához tér és látja szégyenét. Mielőtt magával végezne, kisfiát szólítja: “Ó gyermekem, légy majd atyádnál boldogabb, / másban hozzá hasonló; el ne aljasulj. / Bizony most is boldognak mondalak, fiam, mert mind e bajból semmit észre nem veszel. / Mert legjobb semmit meg nem értve élni, míg / meg nem tanulsz szenvedni és örvendeni.”

Nem mintha a gyerekek nem ismernék az örömöt és a szenvedést, jóval inkább gátlások nélkül kerülik a fájdalmat és keresik a gyönyört – még szívesen hintáznak, míg mi azon vagyunk, hogy ne álljunk védtelenül az elkerülhetetlen felfelé és lefelé vivő változással szemben. Mi előrelátóak vagyunk. A fokozott élvezet könnyen csömörbe fordul. Ezért kérdik a filozófusok: Vajon az igazi boldogság nem a boldogtalanság távolmaradása? Megpróbálják az örömöt és a fájdalmat teoretikusan és praktikusan behatárolni. Ám az öröm és a fájdalom túlontúl sokféle. Ezért aztán nem határozhatók meg. E téren még Szókratészt sem bizonyul elég erősnek: “Volna még itt valami csekélység, Szókratész. Csak nem hagyod abba, amikor mi még bírjuk?” (Philébosz 67b, Horváth Judit ford.) – mondja Prótarkhosz a fáradhatatlannak egy hosszadalmas, gyönyörről és gyötrelemről folytatott dialógus végén. Ekkorra már mindkét fogalom a gyógyászat, a retorika és a filozófia szakkifejezésévé vált – hedoné: gyönyör, öröm, kedvtelés és lüpé: fájdalom, keserűség, szomorúság, gyász.

Szókratész azt keresi, ami jó. Jó-e a gyönyör? Csak abban az esetben, ha a jó belátásával kötelékben jár. Magában a gyönyör nem jó, mivel megtéveszthet. A gyönyör nem is létezik, a gyönyör létrejön – mondatja Platón Szókratésszel. Magában nem talál határra. Mindig többet akar. És szinte mindig felkavart, szenvedéssel elegyes. Lévén, hogy az ember gyönyörre vágyik – aminek hiányát éppen szenvedi. A gyönyör “keserédes” (Philébosz 46b), mint a szerelem, amiről Sapphó szól: “Észbontó szerelemmel emészt megint keserédes Erósz, ez a szörnyeteg”

A szerelem, akárcsak a gyönyör és a szenvedés páthosz, mely megoldja a tagokat. Nem lehet védekezni ellene. Orvosok és filozófusok megkísérlik a szenvedélyek mechanikájának feltárását és fortéllyal való uralását. Platón kívétel közöttük. Számára maga a filozófia is páthosz és mánia, isteni téboly, a jó utáni erotikus vágyakozás. A gyönyör sokalakú voltának és határtalanságának – mondja – a jó belátásán kell nyugodnia, miként a hangok meghatározatlansága az intervallumokon és harmóniáikon nyugszik. (Philébosz 26,a)

Az intervallumokhoz, a térközökhöz választékok, falak, kerítések kellenek. Ezek Aiasznak a Trója falai előtti görög tárborban nem voltak segítségére. Az Achillész vértje utáni vad vágya nem volt teljesen tébolyult. Tartásra volt szüksége, contenance-t keresett. Achillész vértjét a kovácsisten készítette. A pajzson az emberi törekvéseket lehetett látni – öröm és szenvedés zűrzavarát az Okeánosz és a csillagégbolt keretében. Az ég szemlélésekor a filozófus távolságot nyer az emberi világtól és szenvedélyei zűrzavarától.

Az emberek küzdenek az összeszedettségért. Nincsenek birtokában. Hol elvesztik, hol meg elnyerik. Az összeszedettségnek ellenáll a tagokat oldó szenvedély és a kérlelhetetlen szenvedés. A tagolt beszéd feloldódik az üvöltésben, egy öröm- vagy fájdalomkiáltásban, a sóhajban, nyögésben és sírásban. Vagy egészen elnémul. A zene és a költészet az artikulációt egészen az artikulálhatatlanság határáig feszíti. Már azáltal, hogy megformálják a formátlant, mérséklik a szenvedélyt. A tragédia bevonja a nézőt a hős szenvedélyébe és ezáltal “félelmet és részvétet”, “panaszt és borzongást” kelt, írja Arisztotelész (Poétika 6 és 11). A tragédia gondoskodik arról, hogy a zárt városi társadalmon belül a felgyülemlett érzelmeket elhordja.

Athéné megmutatja kedvencének, Odüsszeusznak a téboly foglyává vált Aiaszt: “Az istenek hatalma, látod, mekkora?” És Odüsszeusz illő választ ad a nézőknek: “sajnálom is szegényt – bár rossz volt indulatja ellenem –, / gonosz sorssal van egy szekérhez kötve most, / s úgy nézem ezt, mint önnön végzetem jelét. / Mert látom, nem vagyunk mi semmi más, csupán / üres képmások, mind, kik élünk, könnyű árny.” (Aiasz 118) Igen, nyilatkoztatja ki Athéné, “pártolják az istenek / a józan embert, s gyűlölnek minden gonoszt.” (Aiasz 130)

Amíg a tragédia a páthosz veszélyzónáiba von, és onnan istenfélelemre és meggondoltságra vezet vissza, hogy megújítsa az egyes ember lelki konstitúcióját, addig a filozófia kezdettől fogva a szenvedélyek korlátozására törekszik. A lélek számára az eszménykép a város. Igazságosságot és szabadságot csak határok között, a falai között tud biztosítani. Az ész csak határok között tud uralkodni a szenvedélyeken. Legfeljebb a külső erődítményrendszer intervallumaiban, nem pedig a magban tűrik meg őket. Lévén, hogy veszélyeztetik az ember autonómiáját és autarkiáját, a contenance-át.

Feleszmélés és megfontoltság az öröm és fájdalom tapasztalatából ered, mondják a tragikus költők. A filozófia bölcsessége abban áll, hogy a szenvedélyektől szabad. Az antik filozófia célja és kezdete, ahonnan a gondolkodás igazán elkezdődhet, ezért a léleknyugalom, a rendíthetetlenség, a szenvedélymentesség. Szabadon a szenvedélyektől – lényegében az örömtől és keserűségtől, félelemtől és vágytól menten – a filozófus a gyönyört és örömöt tartós, rendíthetetlen javaként, a kedély derűjeként nyeri vissza. Természetesen továbbra is adódnak testi szenvedések és lelki keserűségek. De nincs már alapja annak, hogy keserűségnek adjuk magunkat és panaszba fogjunk. “Nem azt mondom – írja Epiktétosz -, hogy nem megengedett sóhajtozni. De ne a bensődben sóhajtozz!” (Diatribai I 18,19) Bármikor szabadon távozhatsz az életből. “Ám ha maradsz, akkor ne siránkozz!” (Diatribai I 24,20) “Valóságos fellegvár (akropolisz) a szenvedélyektől megtisztult értelem” (Eisz heauton 8,48) – jegyzi fel magának Marcus Aurelius.

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el? (Zsolt 22) “Belefáradtam a kiáltozásba, kiszáradt a torkom. (Zsolt 69) “Téged hívlak Uram, kősziklám, ne fordulj el tőlem némán!” (Zsolt 28) “Szétfolytam mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem megolvadt bennem, mint a viasz. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél… Mentsd meg lelkemet a kardnak élétől, a kutyák karmából ragadd ki életemet! Szabadíts ki az oroszlán torkából!” (Zsolt 22) “Dicsőítem Isten nevét énekemben, ünnepi hálával magasztalom. Ez jobban tetszik Istennek, mint az áldozati állat… Mert az Úr meghallgatja a szegényeket, és foglyait nem nézi le. Dicsőítse őt az ég és a föld, a tenger és minden, mi benne mozog! (Zsolt 69) “Ezért vidám a szívem.” (Zsolt 28)

A görögök isteneinek is voltak kedvenceik, akiknek – mint Aphrodité Párisnak vagy Athéné Odüsszeusznak – segítségére siettek. A kapcsolatuk azonban nem házassághoz hasonló szövetség, miként a JHWE és népe közti kötelék. A görög istenek, Epikurosz is már úgy vélte, valójában nem törődnek az emberekkel. A halhatatlanok bánata hamar elmúlik. Az emberek meglehetősen magukra vannak utalva és ezért a bölcsességmondások középső érzelmi pozíciójában rendezkednek be. A filozófia keletkezik olyképpen ezekből, hogy a mondásokat kérdésessé teszi és racionális rekonstrukciójukra törekszik. A lelki nyugalom elérésének és a szenvedés elhárításának céljából tér vissza hozzájuk.

Bölcseinek bölcsessége elvész, és értelmeseinek értelme eltűnik” (Iz 29, 14). Nemcsak a próféciában, hanem a bölcsességi irodalomban is elvész a bölcsesség: “Adtam annakfelette az én elmémet a bölcsességnek tudására, és az esztelenségnek és bolondságnak megtudására. Megtudtam, hogy ez is a lélek gyötrelme. (Préd 1,17) A sirám és az örömujjongás, a kiáltás és az ének feszültsége a bölcsességmondások nyugodt hanglejtésében oldódik fel. Már csak a szövetséges Isten jelenléte vagy távolléte számít. Az ő közelsége vagy távolsága okozza örömömet vagy keserűségemet. Ő a jó: a jó, amihez képest a gyönyör és a szenvedés igazodik. A panaszkiáltás átmenet nélkül örömujjongássá válik a reményben megelőlegezett vagy ténylegesen megtörtént megérkezés során. És a himnikus ujjongás magaslatán az ilyen bölcsességmondások, mint a “Hagyd el a rosszat és válaszd a jót!” (Zsolt 34), feleslegesnek tűnnek, mint egy hiába magunkkal hurcolt csomag. Hiszen magától értetődő! A bölcs mondások nem hoznak vigaszt a kínra. Jób panaszai abban a pillanatban véget érnek, amikor Istene válaszol neki. Nem felel Jób panaszaira és vádjaira. De végre ott van. Hála Istennek.

A régi filozófus nem remél és nem fél semmit. Gyakorolja a türelmet és rendítetlen derűvel viseli a jó és rossz sorsot. Készségesen követi. Ezzel szemben a bibliai türelem türelmetlen, elviseli magát egy szóra, egy ígéretre irányuló magas feszültségű remények és várakozások között, a csalatkozások és új remények közepette – a filozófiai türelemnél ingatagabb és drámaibb módon. Az öröm és keserűség között azáltal válik lehetővé a nagyobb hangulathullámzás, hogy nem a rendíthetetlenség és önuralom tartja fenn, hanem a szövetségben álló Isten igéjébe vetett bizalom elasztikus köteléke. Ám az, aki bizalomra alapoz, többet kockáztat.

Számomra úgy tűnik, hogy az erősebb kiszolgáltatottságnak, az öröm és fájdalom szabadabban kifejeződő mozgásának – ellentétben a filozófiai megtelepültséggel a városban – a jövés-menés és a vándorlás, az Egyiptomból való kivonulás, a pusztaságban vándorlás felel meg.

Jézus is városról városra és faluról falura vándorol (Lk 8, 1), egy városba megérkezvén, megint tovább indul, házakba tér be és újra tovább áll. Végül egy szamáron lovagolva királyként vonul be Jeruzsálem városába, és mint bűnözőt feszítik keresztre. Minden helyet, minden rend-, uralom- és elvárásteret keresztez. Keresztezhetővé és elszenvedhetővé teszi ezeket. Az ember bemeneteket és kimeneteket lel. A bentiek nincsenek már bezárva és a kintiek sincsenek már kizárva. Keresztezhetővé válván minden elszenvedhetővé, elkerülhetetlen tökéletességében elviselhetővé válik, mivel tönkre megy, véget ér, elmúlik. A földön minden kereszt (crux). Semmi sem áll igazán, minden valahogy ferde és görbe, hiányos, egyoldalú, tökéletlen. De éppen ez teszi lehetővé, hogy keresztül lehessen menni rajta. Nem tart örökké. A szakadásokon és réseken keresztül be- és kijön az ember. Az emberek tartást keresnek, művészi, filozófiai, technikai, politikai, vallási támasztékra törekszenek. Minden támaszték egy kereszt és ezért – többé vagy kevésbé – keresztezhető. A tökéletlenség előnnyé válik.

Michel de Certeau “La Fable mystique“ című könyvét egy negyedik századi történettel kezdi, Palladios “Historia Lausiaca“ című művének egyik fejezetével. Ez egy kolostorban élő fiatal nőről szól, aki bolondnak és megszállottnak tettette magát. Oly mérvű megvetésben volt része, hogy nem is ettek vele együtt, ám ezt a helyzetet maga választotta. Mindig a konyhában ténykedett és elvégzett mindenfajta munkát, mintegy a kolostor mosogatószivacsa volt, és valóságosan betöltötte az Írás igéjét: “Ha valaki bölcsnek gondolja magát közöttetek ebben a világban, legyen bolonddá, hogy bölccsé lehessen.” (1Kor 3,18) A fejére egy rongyot kötött – a többiek rövidre nyírták hajukat és csuklyát viseltek – és így végezte munkáját. Az évek során a négyszáz szerzetesnő közül soha senki nem látta enni; sosem ült asztalhoz, nem evett egyetlen falás kenyeret sem, hanem beérte azokkal a morzsákkal, amiket az asztalról a szivaccsal összesöpört, vagy amit mosogatáskor a lábasokban talált. Soha nem szidalmazott senkit, nem volt haragos, nem szólt se túl sokat, se keveset, noha ütötték és szidalmazták, elkívánták és lenézték.

Egy angyal lépett szent Piternumhoz, aki remeteként élt Porphüritiszben és sokat tapasztalt ember volt, és ezt mondta neki: “Miért büszkélkedsz és véled magad jámbornak, amikor ilyen helyen időzöl? Akarsz egy olyan nőt láni, aki jámborabb náladnál Akkor menj Tabennesze női kolostorába: találsz ott valakit, aki kötést visel a fején – ő az, aki jobb náladnál! Mert bár küzdelmében egy ilyen falkának van kitéve, mégsem fordította el szívét Istentől. Te viszont, bár itt ülsz, gondolataid a városokban kalandoznak.” És ő, aki soha nem járt kint, elment ama kolostorba, és az elöljáróktól bebocsátást kért a női kolostorba. Azok bízvást megengedték neki, hiszen híres férfiú volt és már aggastyán. Így aztán bement és kérte, hogy mindenkit láthasson; ám ama teremtés nem jelent meg. Végül aztán így szólt hozzájuk: ”Mindenkit hívjatok elő, mert valaki még hiányzik!” Mire ők: “Van még egyvalaki, egy szalé a konyhában.” Így nevezik ugyanis a bolondokat. Erre ő így szólt: “Akkor hát elő vele is, had vehessem szemügyre!” Ekkor érte mentek és magukkal akarták vinni. Ám ő nem engedelmeskedett – vagy mert megérzett valamit, vagy mert kinyilatkoztatásban részesült. Erre föl magukkal vonszolták és azt mondták: “A szent Piternum szeretne téged látni!” – hiszen Piternum neves ember volt. Ahogy odaért, meglátta a kötést a homlokán. Erre lábához borult és azt kérte: “Áldj meg engem!” Ám hozzá hasonlóan ő is leborult előtte és így szólt: “Áldj meg engem, Uram!” Erre valamennyien felindultak és így szóltak hozzá: “Atya, ne hagyd, hogy ez a szégyenletes megalázzon; csak egy bolond!” Piternum azonban ellenük emelte szavát: “Sokkal inkább vagytok ti bolondok! Ő ugyanis az én és a ti amászotok!” – ezzel a szóval nevezik a pneumatikusokat. – és valóban, azt kívántam, hogy hozzá méltónak találtassak az ítélet napján!” Ezt hallván a lábaihoz borultak, és különféleképpen mind bűnösnek vallották magukat: egyikőjük ráöntötte a mosogatóvizet, a másik ökölcsapásokkal illette, a harmadik mustárt kent az orra alá – magyarán mindegyik más és más sértést vallott meg. Ama nővér azonban nem tudta elviselni a többiek tiszteletét és terhesnek találta bűnvallomásaikat. Így aztán pár nap múlva elhagyta a kolostort. Hogy hová ment, és hol rejtőzött el és milyen véget ért, azt senki sem tudja.

A világvég elmaradt. A világ végét tehát másként kell érteni: a világ a bensőben kerül meghaladásra. A kereszténység filozofikusan, gnosztikusan fogja fel magát. A szenvedélyeket, melyektől a filozófusok szabadulni akartak, démonikus sugalmazásoknak tekintik: gondolatoknak, fantáziáknak. Ellenük küzd a remete Krisztus atlétájaként a sivatagban, a démonok helyén, de a szerzetes is kolostori cellájában. “A mennyei királyság a lélek apáthiája, a gnózis, a lények igaz ismeretének kíséretében” – írja Palladius, Pontus Evragius tanára (Praktikos 2). Palladius listát készít a kísértésekről, Laster: telhetetlenség, feslettség, bírvágy, szomorúság, acedia, hiúság és büszkeség.

A katalógus keresztje: ki képes ellenállni a szomorúság vagy a bírvágy démonának anélkül, hogy közben ne válna a hiúság vagy a büszkeség áldozatává? A szerzetes csak isteni segédlettel győz. A kereszt megakadályozza visszaesését a puszta filozófiába és gnózisba. Miként a várost vagy a várat, úgy a kolostort is falak, a paradicsomi előrenyomulás kerítménye, a világ gyalázatai és szenvedélyei elleni védmű veszi körül. A kolostor mégis tele van velük. Ennek ellenére passzibilis, mivel keresztezi egy bolond szerzetesnő, aki a konyhában tesz-vesz, és elmegy, eltűnik röviddel azután, hogy a kolostor szellemi anyjaként ismerszik fel, jóllehet úgy tűnik, vagy azt a látszatot kelti, hogy őrült vagy démonoktól megszállt. A discretio itt csődöt mond: csak úgy tesz, vagy valóban bolond? Az ésszerű, bölcs, józan és a szenvedélyes, démonikus, tébolyult megkülönböztetése kereszteződött. Az egyik már nem zárja ki a másikat. Nem öltözik megfelelően és nem eszik együtt a többiekkel, a maradék morzsákon él, de “soha nem háborgott”. A háborgás és a háborgó szív ellen íródott később a bencés rendszabály. A háborodott teremtés a tökéletes derűjét és léleknyugalmát bírja.

Nemcsak a kolostor, hanem a remeteség is egy kereszt. A remetelakok előtt a látogatók sorai kígyóznak. Tanácsaikat kérik, mondásaikat feljegyzik. Johannes Cassianus meginterjúvolja őket. Ilyen figyelemnek kitéve nem könnyű a hiúságtól mentnek maradni. Szent Piternumnak egy angyal jelenik meg és rögtön három olyan vétket sorol fel, melyeknek áldozatul esett: a hiúságot, a büszkeséget és az acediát, a szellemi restségnek és a belőle fakadó menekvésnek a szomorúsággal rokon vétkét: a gondolatok csaponganak, a csapongás eltávolít Istentől. Példaként az isteni követ egy háborodott nőre utal. Egy több mint négyszáz nővérből álló tömegnek kitéve, mely gyötri, mégsem fordítja el szívét Istentől.

Amikor Piternum letérdel előtte, ő is térdre borul és azt mondja: ”Áldj meg, Uram!” A gyermeteg bolond nő mondja a fabula mystica első szavát; nem a szokott “atyám” megszólítást használja, jegyzi meg Certeau, hanem azt mondja, “Uram”, mintha szakadatlan Jézus-imában volna, mintha egy másik világban lenne, és nem az agg anakhorétához, hanem Istenhez szólna. (A keleti egyház Philokaliája szerint a “szüntelen imádság” a leghatékonyabb éberség a démonikus sugalmazásokkal szemben.) A nővérek megrendülésükben vagy a Szentlélektől elragadtatva vagy mindkettő hatása alatt önkívületbe esnek (exésztezan): Extatikus felbolydultságban hallgatnak Piternum szavára, hogy a háborodott teremtés a lelki vezetőjük. Erre a felismerésre ő sem juthatott volna az angyal híradása nélkül.

Ám alig, hogy a bolond teremtés igaz voltában jelenik meg, el is tűnik megint. Keresztezi a kolostor centrumát, a konyhát. Általmegy a kolostoron: valami megesik általa. Alakja egy igaz szellemi tekintély rangjára utal. Elutasítás, felindulás, de a szenvedélyek extatikus megtisztulása, bűnvallomás is történik. A háborodott távozik. Elege lesz. Eltűnik.

De Certeau a menésre figyel. A cselekvés művészetéről szóló könyvének van egy sokak által olvasott fejezete (Menni a városban). Azok a 17. századi misztikusok, akiket “La Fable mystique“ című könyvében tárgyal, nyughatatlan lelkek. Végigvándorolnak Franciaországon, keresztül Európán, át a konfessziókon anélkül, hogy bárhol hosszabban meg tudnának állni, és képesek volnának maradni, mert az még “nem az”, amit keresnek. A bolond teremtés is megy: a konyhában jár-kel és a kolostor körülkerített övezetéből kimegy.

Menni azt jelenti: lépéseket tenni. Passus. A lépés a pando (tárni, nyitni) szóból ered. Aki megy, egy fedezékből megy ki. Menet közben az ember könnyebben botolhat bele valamibe, ütközhet neki, mehet keresztül valamin. Valami keresztezi az útját. Nyitottabb, a történésnek inkább elébe menő, mint az, aki városi polgárként megtelepedve és biztonságban egy várban ül valahol. Ami megesik és amin az ember keresztül megy, az nem látható előre, váratlan, meglepő, új. Megtapasztalásra kerül, azaz a jót vagy a rosszat el kell viselni.

Kai egéneto: “és történt az, hogy” – az Újszövetség mindegyre visszatérő formulája. A menés bibliai antropológiája kiélesíti az élet eseményszerűségének és történetiségének érzékelését: valami történik, valamin keresztül megyek, ami örömmel vagy bánattal, vagy egyszerre örömmel és bánattal jár. Átélek valamit. Logosz és páthosz, ész és szenvedély/s (Passion) nem ellentétesek mint a filozófiában (a platonizmus kivételétől eltekintve). A szenvedély/s (Passion) az eseményre utal: factum est, “történt az, hogy”.

A misztika de Certeau szerint “a másik” fabulája, mondája, egy je-ne-sais-quoi, egy tudomisénmi, egy nescio quid, egy sem nem ez, sem nem az elbeszélése – ami nélkül azonban minden: semmi. Ez jön-megy, lépten-nyomon és feltűnés nélkül. Megesik (Es passiert). Nemde egy kísérlet ez a fabula annak a páthosznak a szóvá tételére, mely az öröm és a szenvedés átélésekor az artikuláció peremére vet, az üvöltés, a sírás, a sóhajtás és hallgatás határára? A misztikus fabula az a teológia, mely a skolasztikától eltérően, azt a költői nyelvet mondja továbbra is, amely a zsoltárokban, himnuszokban és a Biblia prófétikus könyveiben, de a platonikus és újplatonikus filozófiában is fellelhető, és amelyet kiváltképpen a szerzetesi teológiában műveltek.

De Certeau “La Fable mysthique“ könyvének első fejezetével kapcsolatos szemlélődésem az ő mélylélektani, társadalomtörténeti és szemiotikai megközelítésének krisztológiai kiélezésére irányul. Zárt terek kerülnek keresztezésre és ezáltal áthatolhatóvá (passierbar) válnak. A mitikus tér időivé – eseménnyé válik. Az átmenetet a menés figurája képezi. A tér rendje tökéletlen marad, de tranzitorikusan elviselhetővé válik. A terek azáltal válnak elviselhetővé és áthatolhatóvá, hogy az egymást kizáró természetek és lényegiségek – Istenség és emberiség, bűnösök és igazak, zsidók és pogányok, tökéletesség és tökéletlenség, logosz és páthosz, értelem és téboly – áthatják egymást. Úgy tűnik, hogy a keresztény szerzetesek filozófussá váltak. Lévén, hogy önuralomra, szenvedélynélküliségre és léleknyugalomra törekedtek. Ám a csend az ő angyalokhoz hasonlatos életükben azt jelenti: ráhangolódni az égi énekkarok szakadatlan dicsőitő énekére. “Vajha szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék és nyugodnám!” (Zsolt 55,7) Az elrepülés menekvés a siralmas ínségből és egyben ujjongás és csend.

A “Fable mysthique“ a 17. században megszakad. A misztikus ekkor a megvilágosult laikus, aki keresztülmenvén Európa konfesszionális és teológiai küzdelmeinek frontjain, útja során két új történelmi alakot készít elő: a delikvensét és a nemes vademberét. De Certeau a keresztezés krisztológiai figurájában az áthatolás nyomát követi, az áthatásét azonban nem. Így azonban az, amit misztikának tart egy nescio-quid, egy bizonyos valami marad, ami különböző teológiák, ortodoxiák és filozófiák, végül a modern költészetben az erotizált test körül kristályosodhat ki és válhat le arról újra. Certeau Magdalénának az üres sír melletti panaszához tartja magát: “elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt” (Jn 20,13). Certeau megmarad egy múltbéli alakzat elvesztése felett érzett gyászánál. Hiányzik nála az új történelmi konstellációk krisztológiai nyomainak felfedezése fölött érzett öröm.

Amennyiben az ember követi a misztikus vadak és delikvensek migrációját az újvilági emigrációba, akkor a kovboj és a gengszter mitikusan elvarázsolt formájában lelhetni fel őket. Mindketten nomadizálnak: egyikőjük a civilizációban, a másik pedig a peremén. A kovboj és a westernhős olyan, mint a Trója előtti harcos és elborult mészáros. De tartása, contenance-a van. A lovag a jó pásztor vonásait ölti magára. Legelteti a marhává varázsolt bevándorlókat és továbbvezeti őket nyugatra, az Igéret földjére. E vonulása során harcosként menti meg az Egyesült Államok szekérvárát a külső és a belső ellenségtől. A végén ujjong és rikoltozik a kovboj. A rá bízott állatokat megőrizte és elhajtotta a nagyvárosok vágóhídjaihoz. Ott a jóindulatú barom felébred és vaddá válik. Ez nem az a föld, amit keresett. A gengszter “többet” akar. Sosem kap eleget –

szexből, pénzből, hatalomból. És nincs türelme. Így rohan a pusztulásba. Sóvárgása (Concupiscenc) csalatkozott vágyódás Istenre.

I’m feeling blue / don’t know what to do / Ain’t got nobody / to tell my trouble to.“ A gondolatok elkalandoznak és sóváran tévelyegnek a városokon keresztül. Acedia, Tristesse. A gengszter blues-a Piternum kísértésének végpontján áll. Az Istenre vágyódás reménytelenül eltévedt a világban és kiútért kiált. A kovboj örömujjongása túlhangzik e világ vágóhídjának ordításain és sóhajain. Csak krisztológiai keresztezés során hangzik egybe az öröm – és a panaszkiáltás. Csak e kereszteződés során foszlik le a mítikus varázs a kovbojról és a gengszterről.

Az emberek tartást keresnek. Megpróbálják tébolyukat visszatartani. Többé-kevésbé minden korszak, minden kultúra megtalálja a maga kereteit és kerettörvényét. Lehet, hogy minden keretfeltétel, miként Tabennese női kolostora esetében, olyan embereken áll, akikre angyaloknak kell rámutatniuk, mielőtt újra szem elől tűnnek. De egy pillanatra mindenki magán kívülre kerül. A boldog megkönnyebbülés keveredik a bűnbánati gyásszal. Valami történt (passiert). Valaminek történnie kellett ahhoz, hogy ez élet alkotmányán keresztül lehessen hatolni (passabel); többé-kevésbé, félhomályban, keserédesen – mindenek ellenére.

Ó Aiasz, ha tudtad volna, hogy kilépésed a sötétbe, csak keserű kóstoló volt!

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT Műhely 2004/1.

COPYRIGHT Tillmann J. A.