Archive for 2015. február

Hannes Böhringer: Gúny és csodálat

február 24, 2015

hannes-padon-mc3a1solat.gif

Komolyság

Sok a beszéd, de csak ritkán válik komollyá. Így sokat lehet beszélni. A komolyság ugyanis szavát veszi az embernek. Ha elkerülhetetlenül komollyá válik a dolog, az ember alig beszél, csak a legszükségesebbet, azt is röviden és egyértelműen. A komolyság nem ér rá. Itt van és e pillanatban sürgető. Ha komolyra fordul, akkor életről és halálról van szó, visszavonhatatlan döntésekről sorsdöntő kérdésben. Ezért minden pillanat komollyá válhat. A komolyság megterheli az életet, halállal fenyegeti. A fenyegetés hathatós. Veszély, betegség, baleset, minden vég esetén érezni.

Noha a komolyság ránehezedik az élet egészére, mégiscsak kivételes. Kérlelhetetlenségében csak néha lép elő. Ezért esik nehezünkre pillanatnyilag komolyan venni, és nem kibúvót keresni. A komolyság azért is kivételes, mert tartósan nem lehetne kibírni. Az állandó komolyságot tréfára veszik. Az élet örömteli, feledi végét, figyelmen kívül hagyja a halál fenyegetését, gúnyolódik a komolyságon. Az emberi élet kiegyenlíteni törekszik az elővételezést és a halasztást. Jövőbeli eseményeket, nehézségeket, örömöket és szenvedéseket anticipálok. Tudom, hogy meg fogok halni, de remélem, hogy ez nem ma lesz. Időt adok magamnak, és egy visszavonhatatlan döntéssel várok, amíg csak lehet. Elhalasztom az élet komolyságát. Ne zsarnokoskodjon fölöttem. Ám ignorálni sem tudom.

A halasztás időnyerés. Játéktér nyílik az előkészületre vagy a figyelem elterelésére. Az előkészület még a megsejtés hatalma alatt áll. A figyelemelterelés sem képes tőle teljesen megszabadulni, de lazítja szigorát. Más események jönnek közbe, saját jelentőségre tesznek szert és az eset komolyságát más megvilágításba helyezhetik. A halasztás tapasztalatszerzést, felismerést tesz lehetővé.

Az élet komolysága szigorúságot jelent és szorgalmat kíván: reggel fölkelni, iskola, munka, rendszeresség, felelősség, megbízhatóság, kötelességteljesítés, megállapodások betartása, adósság visszafizetése. Ha valaki nem így tesz, a helyzet hamarosan komolyra fordul. A polgári élet ezt a komolyságot a a hétköznapokba integrálja. A halállal és sorscsapásokkal a határaira ér.

Ha tényleg komolyra fordul, nincs már miért nevetni. A komolyság arcába nevetni merészségről és dacról tanúskodik. A komolyság olyan hatalom, amely kötni kényszerít és véget vet az arról való fecsegésnek, hogy tényleg komoly-e. Súlyos helyzetben nem kérdés a komolyság. Kérdésessé csak haladék idején tehető. Tragikus azt hinni, hogy súlyos esetben még van játéktér, és komikus, amikor nyilvánvalóan bekövetkezett, de állítólagos komolyság folytán nem érzékelik. Másként cseng a nevetés, ha komolyság tiltja, mint a haladék fesztelen idején.

A halasztás játékteret teremt az értelmetlenség, a vicc és a játék számára – szabadságot. A komolyság súlyát veszti. Az élet könnyűvé és sokértelművé válik. Most szóhoz juthat az, aminek a komolysággal szemben nincs súlya, ami hozzá képest jelentéktelennek, lényegtelennek és mellékesnek tűnik. Halasztás idején a szélre kerül ami komoly, egy cél messzeségébe – amire törekszik az ember vagy amihez elkerülhetetlenül közelebb kerül. A magunk által kitűzött célokat cserélni, átértelmezni, halasztani lehet. Szem elől téveszthetjük és egy időre elfeledhetjük őket. A célra törekvés ellankad. Az ember álmodozik és játszik.

A tréfa nem feledkezett meg a komolyságról, de távolságot tart tőle, enyhíti, levesz a súlyából és így képes megint könnyen előhozni. A beszélgetés ide-oda csapong. A jelentés elveszti egyértelműségét, az élet a linearitását és növeli elevenségét. Így lehet tréfásan a komolyságról beszélni, közvetve, komolytalanul. Ha nem arra megy ki a játék, akkor lehet szóvá tenni azt, amiről a játék szól.

Ámulat

Az élet komolyságának elhalasztása megkönnyebbüléssel, felszabadulással jár. Ám az új játéktérben hamarosan szokások ütik fel a fejüket. Az éppen megteremtett játéktér megint zsugorodik. Szokások mindig jelen vannak, ha azt hisszük, új játékba kezdünk. Ezek az élet komolyságát elviselhető formában, tartamként hozzák vissza. Végighúzódnak az egész életen, mint szokás, morál, tradíció; mint megszokott magatartás – beleértve a vele szemben megszokott ellenállást is. A szokások változnak, de nem tűnnek el. Kiszámíthatóvá, tervezhetővé teszik az életet, de unalmassá is. Az ember tudja, mire számíthat, felkészül rá és berendezkedik benne.

Tulajdonképpen meglepő, hogy az ember ilyen mértékben a megszokásra hagyatkozik. De mi másra hagyatkozhatna? A megszokás bekebelezi az élményeket, tapasztalatokat és összeköti azokat a bevett társadalmi gyakorlattal. A személyes szokások az alkalmi ellentmondások ellenére a konvenciókhoz igazodnak. A megszokás az a világ, amiben élünk. Ebből a lakásból kidobatni rettenetes. Már az is elég, ha rosszul szigetelt és huzatos.

A szokás szövedéke elasztikus. Ennek ellenére időnként elszakad. Valami történt, közbejött. Valahány terv és elvárás egyszeriben semmivé lett. A szokások már nem óvnak meg az eseményektől. Történt valami, szerencse vagy szerencsétlenség, és semmi nem olyan már mint amilyen volt. Egy lyuk a megszokásban, egy kis távolság tőle, és az ember máris csodálkozik a magától értetődő mivoltán.

Ahogy elül a megszokás elvesztésének ijedelme, a nyomában csodálkozás támad. Az ijedelem nem engedheti meg az ámulatot. A megértés szándéka ámulatában a megragadottságnak adja át magát. Akit meglepetés ér, megpróbál újra magára találni. Az ámuló, megkönnyebbülvén az értelmezésektől, melyek már nem tarják fogva, átadja magát állapotának.

Az ámulat nem viseli el a szorongást. Oka ugyanis abban áll, hogy nem találja okát – anélkül, hogy ettől megriadna. Nem képes a történést értelmezni és csodálkozik annak magától értető mivoltán, amivel a megszokás beborította az eseményeket. Az ok, az értelem elérhetetlen. Van-e egyáltalán? Az ámulat ezért új kezdetre ad lehetőséget. Beszorultam a megszokott magyarázatok és okok közé és nem vagyok képes túllépni rajtuk, hacsak nem sikerül hátrahőkölnöm, elámulnom, csodálkoznom, elengednem a szokott gondolatmeneteket. A filozófia kedveli a kezdetet. Alapja az elcsodálkozás. Ezért kísérli meg a megszokott gondolatokat, ítéleteket, magyarázatokat feltartóztatni és onnan mindegyre újra elkezdeni.

Az élet egy csoda: megtörténik. A csodálatos történés a megszokás, a magától értetődés és a kiismertség takarásába kerül. A csodálat a szélre szorul. A felismerés, ami az elcsodálkozással kezdődik, megkísérli a csodálkozásban rejlő nemtudást a tudásban megtartani. Úgy számol fel egy tudáshiányt, hogy ezáltal a nemtudás új dimenziója nyílik meg. A tudomány haladása abban áll, hogy amikor egy kisebb tudáshiányt felszámol, egy nagyobb nyit meg.

Szokás szerint azt hisszük, hogy biztos tudásunk van. Szokás szerint azt hisszük, hogy uraljuk a helyzetet. Szokás szerint ez sikerül is. Ám aztán valami közbejön, valami megesik, bekövetkezik egy esemény, és egyszeriben világossá válik, hogy a magyarázatok sosem érik utol a történést, hanem csak a múlt derivátumai, a megszokásban konzerválva.

Ekkor a figyelem felélénkül és valami meghatározott dologra irányul. Erőre kap. A csodálkozásból ámulat lesz. A csodálkozás formára és tárgyra tesz szert. Valami kiemelkedik a megszokás tengeréből, egy személy, egy műtárgy, egy képesség, egy természeti jelenség. Amin elámulunk, túlmegy a megszokott mértékén. Csodálattal azt illetjük, ami nagy, még akkor is, ha parányi. A csodálat elveszi a félelmetes rettenetének nagyságát, de titkát mindenfajta felvilágosítás közepette is megőrzi.

Szokás szerint megpróbálunk úrra lenni a hétköznapokon. Vizsgáljuk azokat a személyeket és ügyeket, amelyekkel kapcsolatba kerülünk. A csodálkozás felfüggeszti a kritikát. Az általunk csodált személynél hibát fedezünk fel, de átsiklunk rajta. A csodálat a gyerekkor maradványának tűnik, amikor a felnőttekre csak felnézni lehetett. A csodálat odaadás, a distancia feladása egy személyel vagy egy tárggyal szemben, a távolság elismerése a csodált nagysággal szemben, egyúttal gyermeki közelség és odahajlás. A csodálkozásnak megvan az a képessége, hogy áthidalja azt a távolságot, amit teremtett. A csodálkozás szeretet. Nincs csodálkozás szeretet nélkül: távolság, de felszámolva. A csodálkozás képessége nevelhetővé teszi az embereket. Képesek felpuhítani megszokásaikat és újra befejezetlenné válni. A csodálkozás esély arra, hogy túljussunk önmagunkon. Példaképeket teremt és szabaddá teszi a követést.

A csodálkozás bizlommal tekint példaképére. Védtelenül kiszolgáltatottja annak. A nevelők óvnak a hamis példkaképektől. A példakép hatalma azonban erősebb a vele szembeni elővigyázatosságnál. A csodálat a szerelemhez hasonlóan jön közbe; egy esemény, ami áterőlteti magát a megszokásokon és magyarázatokon, és érvényre juttatja hatalmát. Ez az erőre kapott csodálat, a nagyság és a belőle való részesedés iránti vágy.

Gúny

A komolyság szófukar. Ha van idő a beszédre, akkor még nem egészen komoly a helyzet. Még nem járt le az idő. Komoly a vég, a halál. Mivel Szókratész a halált nem tekintett végnek, mindvégig tudott a barátaival beszélgetni. Mivel a filozófia a kezdetet keresi, sosem jut a véghez.

A komolyság nem vendégszerető. Berendezkedni csak a komolyság elhalasztásában, a megszokásban lehet. A megszokás szervezi az életet. A halasztás azonban nem tud elszabadulni a komolyságtól. Az ugyanis nem engedi. Ezért a megszokás komolyságot és a komolyság alóli alkalmi kivételeket feszít az életre. Már nem életről és halálról, hanem sikerről és kudarcról, győzelemről és verségről, szerencséről és szerencsétlenségről van szó.

A csoda, hogy élünk, a véletlen mirákuluma elvész, ha nem emlékeztet rá csodálkozás és csodálat. A csodálat szeretettel tölti el a csodálkozást és vágyát meghatározott dologra, egy személyre, egy tárgyra irányítja. Mindkét esemény, a komolyság rettenete és a csodálkozás áttör a hétköznapon és felülmúlja a megszokást. A gúny – mint a komolyság és tisztelet fenyegető túláradásával szembeni önfenntartás egy formája – azzal a két nagysággal szemben lázad, amelyek elnémítanak.

Hogyan védekezhetem a példaképekkel szemben, amelyeket csodálatom teremtett, azokkal a példaképekkel szemben, amelyeket elődeim csodáltak és továbbadtak nekem? Hogyan szabadulhatok meg e példaképek követésétől? A poszátákat gúnyolódóknak nevezik, mert képesek más madarak énekének utánzására. A madarak csivitelnek, hogy megvédjék revírjüket és hogy a nőstényt párosodásra hívják. Területvédelemről és szaporodásról van szó. Ez komoly. Vajon énekelnek-e a madarak merő örömből, tréfásan, játékosan, s képesek-e ujjongani? Az emberi gúnyolódás megfordítja az utánzást, kineveti a példaképet, megfordítja a csodálat keltette távolságot és közelséget. Amit a csodálat felemelt, azt a gúny közelre, a földre hozza és a versengésnek teszi ki.

A csodálat példaképeket teremt. Ezeket utánozzák. Versengenek érte. Az utánzás komollyá teszi az irigységet és a féltékenységet. Az imitatio eredete az aemulatio. Versengeni akarok a csodált példaképpel, túl akarom szárnyalni, ki akarom ütni a nyeregből. A csodálat rivalizálással jár. Az élet küzdelem életre-halálra. Ebben nem húzhatom a rövidebbet. Óvatosnak kell lennem, mások elébe kell vágnom, meg kell tévesztenem őket, mielőtt ők tévesztenek meg. Szimulálok és disszimulálok, áltatok, ilyen vagy olyan tevékenységek látszatát keltem, másnak mutatom magam, észrevétlenné teszem magam. Utánzom azt, ami nem vagyok. Azt akarom, amit valaki más akar. Azért akarom, mert ő is azt akarja. Utánzom őt.

Az utánzás féltékenységgé, küzdelemmé fokozódik. Ehhez a fröcskölődés, a szidalom, a gúny, a csúfolás tartozik. Azért történik, hogy felizgassa, ingerelje, megalázza. A küzdelem ettől még elkeseredettebbé válik. A végén a vesztest megint csúfolás és gúnyolás fenyegeti. Megverve még meg is alázzák és nevetségessé teszik.

A gúny mindig a túlhatalmon gúnyolódik, a fenyegető, avagy sikeresen legyőzött nagyságon: ellenfeleken, isteneken, példaképeken. A gúnynak nem kell teljesnek lennie. Művészete abban áll, hogy meghatározott tulajdonságokat, gesztusokat, mozgásokat kiemel, amelyek révén megfeledkezünk másokról, amelyek eltérőek. Ezeket elfedi a megtévesztő utánzás, a csúfondárosakat megmutatja és a többit játékába vonja. A gúny a tetszés reményében élezi ki és túlozza el az utánzást. A kiélezés éles eszet, fortélyt, értelmet mutat. A gúny kíméletlenül felfedi a személy gyenge pontjait, amelyeket az udvariasság vagy a csodálat, vakon vagy tapintatosan elkerült. Ami tiszteletet ébresztett, nevetségessé válik, ami nagynak tűnik, kicsinnyé lesz téve. A gúny – rosszindulattól sosem menten – elzárkózik a csodálat túlmagasztaló és idealizáló törekvése elől. A gúny leszállít a talaj szintjére, a tökéletlen földre.

Gúny éppúgy éri a legyőzöttet mint a győztest, akivel szemben a legyőzött már nem tud védekezni. De titokban képes gúnyolni és íg fenn tud maradni. A nagy kicsinnyé lesz téve, és aki kicsiny volt, az még kisebbé. A gúny egyszerre utánzás és annak kifordítása. A gúnyos utánzás során a viszonyokat a fejük tetejére állítják. A magasból alacsony lesz, a finomból durva. Az amerikai Minstrel Show-kban fehérek utánoztak feketéket, és a feketék utánozták azt, ahogy a fehérek a feketéket utánozták. Itt a gúny már nem a kigúnyolt diszkriminálására szolgál. A gúnyolódó maga is gúnyolódásába zárul.

Bár a Minstrel Show-k nem javították meg a feketék életét, de átmenetileg enyhítették, játékteret teremtettek, amelyben szabadon lehet mozogni, élni: joking relationship, univerzális barátságosság, amely egyszerűen csak kikacagja a rosszindulatot, féltékenységet, megalázást, erőszakot. A gúny mérgét elvették, ám megfigyelésének élességét nem. Az egyoldalúság kölcsönösségé alakul. A gúny tréfává válik, összjátékká.

A komolyságtól elnehezedett élet tréfában könnyűvé vált. Ezért tud ugrani, szökellni és forgolódni – egyik személytől a másikhoz és egyik tárgytól a következőhöz. Ahogy a gúny kicsivé teszi azt, ami nagy, úgy a tréfa könnyűvé azt, ami nehéz. A komolyság, igazság, érvényesség, valóság, nehézség felfüggesztésre kerül és csak közvetve jut szóhoz. A tréfa nevetségessé teszi őket. A tréfában nem lehet hazudni, csak füllenteni. A gúny elveszti kínzó szellemét és csipkelődéssé válik. A tréfa a nagy közös játéktér, mindenek előtt a nyelvé. Komolyság, csodálkozás és nevetség képezi a határait. E határok között van mondanivalója. A legjobb, ha mindhárom határa belehangzik: a tréfában a komolyság, a komolyságban a tréfa, és mindenben a csodálkozás, a tudásba merült nemtudás.

Szókratész

Igen, mondja Szókratész Theodórosznak és Theaitétosznak, nem más a filozófia kezdete mint a rácsodálkozás (Theaitétosz 115d). A rácsodálkozás meghökkenés, megállás a tévelygés közepette. Szókratész úgy tekint magára mint Odüsszeuszra tévútjai egyikén. Ama vélemények között tévelyeg, amiket az athéni utcákon és piactéren hall. Kinek van igaza? Mi az igaz? Ha már nem tudjuk, mi a jó, akkor mi a jobb: igazságtalanságot tenni vagy az igazságtalanságot elszenvedni? Csak ha már tudjuk, mi a jó és igaz, akkor tudunk igaz módon és jól élni.

Merő tévelygésből megállni annyit jelent, mint összeütközni, törést szenvedni, elesni, elbukni. Aki megáll és megszakítja útját, kiesik a tévelygés általános körmenetéből. Így esik Thalész a kútba, mondja Szókratész Theodórosznak, amikor az égre néz. Egy trák szolgálólány kineveti. Aki filozofál, a többiek gúnyának tárgyává válik, mivel bármibe bele tud botlani. Thalész az ég fényében akarja megcsodálni, az örökkévalóság, az érvényes és sugárzóan szép szemszögéből akar látni, a világ fényében, a véletlenek és az események nagy ellensúlyára tekintettel.

Szókratész nem esett kútba, hanem börtönbe vetették és halállal büntették. A meghökkenés és a fennakadás megütközést keltett. Az ő tévelygése állandó megszakítás. Nem jut tovább. Bizton áll: aporosz, kiút nélkül. Agathon a költő díjat nyert és lakomára hívja. Szókratész elkésik. Valahol megállt. Hagyjátok! majd csak megjön ez a különc (atoposz) és csodálatos (thaumasztosz) ember.

Szókratész csodálkozik és megáll. Ez a megállás filozófikus időzés, a múzsai idő: szkólé – a tévelygés közepette egy új kezdet képessége. Megállásába Szókratész másokat is bevon és a megszakításban való haladásra bíztatja őket. Szókratész fáradhatatlan. Nem hagy fel mások véleményének vizsgálatával. Ehhez a cáfolás művészetét, az elenktikát hsználja. Ezt a vád során a terhére írják: hogy a gyengébb logoszt az erősebbé teszi (Szókratész védbeszéde 18b). Az elenkho (= cáfolni) ige az elakhusz (=csekély, kicsiny) igével függ össze. Az elenktika egy szofista techné, annak művészete, hogy kölcsönösen kicsinnyé tegyék, ócsárolják és gúnyolják egymást. Arisztotelész ezt Protagorasznak tulajdonítja. Szókratész egy csodálkozó szofista, aki megáll az okoskodásban.

Szókratész tréfál velünk, egy gúnyolódó, mondja Alkibiadész ittas laudációjában a lakoma végén. Szókratész gúnyosan utánozza a szofisták gyúnyoló- és cáfolóművészetét. Ez az ő iróniája. Az erősebb beszédből gyengébbet csinál és a gyengébbről bebizonyítja erősebb voltát. Akkor melyik a gyengébb, melyik az erősebb? Szókratész a szofisták kiforgatóművészetén még egyet forgat: a gyengébb beszéd egyúttal az erősebb. Saját magát sem tekinti kivételnek a gyengébb beszéd, az emberek nemtudása köréből. Akik ugyan még azt hiszik, hogy tudnak, miként a szofisták hiszik, hogy mindent jobban tudnak. A tudott nemtudás jobb, mint a jobbantudás. Ugyanis őrzi a csodálkozást, a tudás kezdetét. A tudott tudatlanság egyszerre erős és gyenge, önmaga és gyengesége tudatában van, és ezzel sokkal inkább megfelel az emberi természetnek, mint a vagy-vagy, amit a komolyság csak kivételesen várhat el tőle.

Phaidrosz lelkesen idéz egy éppen hallott szofista beszédet a szeretetről. Azt akarja hihetővé tenni, hogy az embernek inkább kell egy nem szerelmessel viszonyt kezdenie, mintsem egy szerelmessel. Szókratész azt állítja, hogy ő ezt jobban tudja, és aztán színesen ecseteli milyen károkat okoz a szerelem, egy betegség, s vele ellentétben milyen előnyökkel jár egy (egyelőre) nem szerelmes értelme és megfontoltsága. Phaidrosz egyáltalán nem veszi észre, hogy Szókratész a beszéd eltúlzott utánzásával annak állításait nevetségessé teszi. Gúnnyal cáfolja azokat. Végül Szókratésznakn határozottan fel kell világosítania Phaidroszt: a szerelem nem beteges, sokkal inkább isteni téboly mint amilyen a jövendölés.

Szókratész gúnyolódása irónia. Az irónia az ellentétéről mond valamit. Így sosem tudni, mi az érvényes. Talán mindkettő avagy egyik sem, az állítás és ellentéte? Az irónia ezt lebegteti. Az ellentétek nehézsége könnyűvé válik. Az irónia az ellentétek kioltásának egyik formája. Te okos, mondja Szókratész Phaidrosznak. Ám ő elég buta, nehézkes felfogású, aki visszahőköl a fogalmaktól. A visszahőkölés, megállás és későn érkezés megint csak a filozófiára jellemző, a csodálkozás kifejeződése.

Úgy tűnik, Szókratész néha színlel és azzal ámít, hogy a ténylegesnél kevesebbet tud. Kicsinyebbé teszi magát. Ez is irónia. De mindenekelőtt ez az élete: a beszédre (eiron), az önellentmondásra, önmaga megcáfolására alapozott élet. Mi ad alapot Szókratésznek az irónikus egzisztenciára? Szókratésznek isteni küldetése van, egy jövendölése Delphiből: senki sem bölcsebb mint ő, Szókratész. Ezt a jövendölést kell beteljesítenie azáltal, hogy megcáfolja. A filozófiának ironikus a viszonya a valláshoz. Azáltal erősíti az istenit, hogy gyengíteni törekszik. A vita- és cáfolás-művészet filozófiai logosza isteni mondáson alapszik, az emberi nyelv az istenin, a meggondoltság a zavarodottságon. Az orákulum isteni mondása (manteion) ugyanis a zavarodottságban és önkívületben (mania) mondott szó.

A filozófia szent tébolya (A lakoma 218b), az irónia szédülete ragályos vagy elrettentő hatású. Szókratész ezzel próbál bevonni másokat is a maga zavarába, tévútjára és csodálkozásába, a jó és igaz utáni, ez ideig hiábavaló, de töretlen keresésbe. Legalábbis jót tesz a lelkünknek, mondja, . Ez Szókratész, ahogy Platón ábrázolja, legalábbis amikor nem a saját platonikus tanítását adja a szájába. Valemennyi dialógusa védbeszéd Szókratész érdekében. Platón csodálja őt, ezt a legjobb, legeszesebb és legigazabb embert, miként ez a Phaidon végén áll. A filozófiai csodálkozás támasztékát Platónnál a tisztelt tanító és mester alakja képezi, jóllehet Platón szerint maga Szókratész nem kívánt ilyen lenni. Ám a csodálatot erre nincs tekintettel.

Platón tragikus alaknak mutatja Szókratészt, aki azáltal teljesíti be sorsát vagy orákulumát, hogy cáfolni törekszik. Ezért kell meghalnia. Hibrid irónia, ironikus hübrisz. Platón erőfeszítése, hogy Szókratészt a filozófust megkülönböztesse a szofistáktól, a tudálékosoktól és fellengzősöktől arra enged következtetni, mily kevéssé különbözött Szókratész a szofistáktól. Arisztophanész számára ezek egyike.

Platón csodálja Szókratészt, Arisztophanész kigúnyolja. A komédiaköltő olyannak látja mint amilyennek valószínűleg az athéniek legtöbbje látta: az okos és szőrszálhasogató értelmiségiek egyikének, akik azt állítják, hogy képesek a gyengébb logoszt erősebbé és így a jogtalanságot jogossá tenni. Arisztophanész Szókratésze nem a kozmoszban, a világ rendjében, hanem a káoszban, a felhőkben és a nyelvekben hisz (Felhők 423).

Egy paraszt jön Szókratészhez. A fiának azt kell megtanulnia, hogyan ne fizesse vissza adósságát. A fiú a lovak bolondja, az apa emiatt válik adóssá. Hogyan kerülhető meg a kötelesség és adósság visszafizetése? Szókratész új istenei a felhők, olyan képződmények, amelyek bármilyen lehetséges alakot ölthetnek. A filozófia kigőzölgései utánozzák őket. A végén a tanítvány eredményesen elvégzi Szókratész iskoláját. Elsőként elveri apját. A hitelezőknek nem fizeti vissza tartozását, de visszaadja apjának az egykor kapott ütlegeket és ezzel kigúnyolja a jó erkölcsöket. Az apa dühében fölgyújtja Szókratész kunyhóját. Ezen nemcsak a trákok, hanem az athéniak is nevetnek.

A komédia komolyan veszi a filozófiát. A filozófiával nem lehet tréfálni, ki kell gúnyolni. Ugyanis elcsavarja az emberek fejét. Iróniája kiforgatja a hagyományt, szokásokat és a jó erkölcsöket. Platón a filozófia Krisztusává teszi Szókratészt. Vajon az észhitüek szektája képes lett volna tartós fennmaradásra a kívülről jövő gúny és Szókratész csodálata nélkül?

A filozófia játéktér a felfüggesztett komolyság közepette. Csak így képes komoly-tréfásan (szpoudogeloiosz) gondolkolkodni arról, mi a jó és igaz. Szókratészhez hasonlóan még mindig erre vonatkozó régi és mai véleményeket vizsgál, vég nélkül. Ez a vizsgálás (kritika) gúnyolódás, utánzás, csodálás és felülmúlni-akarás a másokkal való versengésben. Olykor némelyek azt hiszik, hogya filozófia végére jártak. Az utódok gúnyolódása azonban azt mutatja, hogy csak egy új korszak nyelvére sikerült lefordítaniuk a filozófiát.

A filozófia nem jut előre: visszamaradás, későn érkezés, megtorpanás, meghökkenés és bennrekedés a kútban, a körülkerített talajvízben. Ha a filozófia kijut ebből, költészetté, szólásmondássá, bölcsességtanná vagy empirikus tudománnyá vált. A filozófia megtorpan a bölcsesség előtt. A bölcsességet nem éri el, avagymindennemű szeretete ellenére lemond róla. A filozófiai magatartás szakadatlan kísérlet a csoda és tudás összhangba hozására. A filozófia ezért mélyen önironikus. Aki igazán filozofál, gúnyolódik rajta. A tréfa jobban megközelíti a komolyságot, mint az magát.

Tillmann J. A. fordítása

2000logo

MEGJELENT: 2000 2015/1-2

Copyright: Tillmann J. A.

Reklámok