Archive for 2015. május

Hannes Böhringer: Lustaság, szokás, hétköznap

május 24, 2015

muessiggang1

“Nemes emberek érintkezése olyan fád mint a víz, a közönségeseké édeskés, mint az új bor” (Kínai közmondás)

“az ésszerű az az országút, ahol mindenki jár, ahol senki sem tűnik ki” (Hegel)

“A dolgok számunkra fontos aspektusai egyszerűségük és hétköznapi voltuk révén rejtve vannak.” (Wittgenstein)

“Rejtekben élj!” (Epikurosz)

“A dizájn láthatatlan.” (Lucius Burckhardt)

“Olyan bonyolult munkák esetében, mint amilyen egy város alapítása, az ember kört rajzol, vagy még inkább, a gyerekek körtáncához hasonlóan, körbe jár.” (Deleuze / Guattari)

“Semmi különös!” (George Brecht)

A szokásos a figyelem holtterében rejlik. A különös feltűnésének a hétköznapi fel nem tűnő volta képezi hátterét. Hogyan lehet a figyelmet a fel nem tűnőre irányítani anélkül, hogy valami különössé válna és ezáltal figyelmen kívül hagynánk?

Rövid idő alatt mindenütt hétköznap áll be, az új lakásban, munka közben, egy városban vagy falun, békében és háborús időszakban, kórházban, nevelőotthonban, üdülőhelyi szállodában. Az új, az ismeretlen ismerőssé, belakottá, szokásossá válik. Szokások alakulnak ki. Az élet unalmassá válik. A rutint meg kell szakítani. Ám a rutin megszakítása is hétköznapi lesz: szórakozásokat, kalandokat, nyaralásokat, eseményeket már régóta iparszerűen állítják elő és tömegesen fogyasztják. Mi tünteti ki a jó szokásokat, amelyek nem használódnak el hamarosan? Van-e a szokásoknak jó, megóvó használata? Kellene-e valamit tenni a tartósságuk érdekében?

A szokásossal való foglalatosság a filozófiában nem szokatlan. Az ókorban a filozófiát gyakran a jó szokások ápolásának tekintették. Az etikát Arisztotelész vezeti be a filozófiába olyképpen, hogy ezt a jó és helyes életről szóló tant a szokásra, a hétköznapi, szokványos magatartásra: az emberek ethoszára vezeti vissza. A morál (a latin mos = erkölcs, bevett szokás) nem előfeltétel-mentes. Csak akkor valósul meg, mondja Arisztotelész, ha az erkölcsökhöz és bevett szokásokhoz tud kapcsolódni.

Hegel se gondol mást, amikor a modern szándék-etikával szemben azt hozza fel, hogy az túl elvont és beéri egy elérhetetlen eszménnyel, a puszta kelléssel. A moralitás az erkölcsiségben, a reflektált, ésszerűnek felismert és gyakorolt erkölcs révén válik tökéletessé: mint bevett szokás, megszokás, ethosz.

Később a filozófusok a szokásosat mint életvilágot (Husserl), hétköznapi nyelvet (Wittgenstein) és hétköznapiságot (Heidegger) fedezték fel. A fenomenológia, nyelvanalízis, szituácionista kószálás (dérive), a “hétköznapi élet pszichopatológiája” (Freud) a szokásos, hétköznapi, le quotidien (de Certeau) leírásának technikája. A szokásos elrejtőzik a tudattalanba, a fel nem tűnő, észrevétlen, magától értetődő dolgokba. A tanácsadó könyvek tömege, akárcsak az újrafelfedezett életművészet a régi bölcsesség-tanokat a hétköznapi eljárások révén fordítja a jelenbe.

Talán előnyös a fel-nem-tűnő esztétikája érdekében a szokásos arisztotelészi és hegeli etikájára orientálódni. Ugyanis a bevett művészetelméletek az eredetiség és az erőltetett individualitás jegyében, a zseni jegyében állnak, s ez a gyakorlat és konvenció ellenében kerül kifejezésre. A modern individuum a művészben és zseniben szabadságában védi magát az eltömegesedéssel, a tömeghadseregekkel, a tömegtársadalommal, tömegtermeléssel és tömeges megsemmisítéssel szemben. Ez a tömegesedés elérte a művészetet is. A sztárkultusz pótolja a polgári zsenikultuszt. Egy távoli, individualitását vesztett asztrál-istenségnek kell a tömegben atomizálódott egyedet tükröznie. A hagyományokat, erkölcsöket, szokásokat leváltani látszanak az átmeneti divatok. Azáltal, hogy elterjednek, a különöst szokványossá alakítják, miközben a funkcionáló szokások, mondhatni a használatos szokások, a szokványos észrevétlenségében maradnak és csak kívülről hatnak egzotikusan. Náluk a szokványosság megőrzi általánosságát, amitől nem kell divatok révén elhatárolódni. De semmi ellenvetés a divattal szemben!

Egyáltalán vannak-e még bevett szokások, megőrzött megszokások? A modernizálás, a gyorsuló fejlődés hatástalanítja őket, feleljük többnyire. De lehet, hogy a divat és a modernizálás csak abba úszik át, ami már amúgy is észrevétlenné vált. A modernség önnön radikalitásával kapcsolatos büszkesége alábbhagyott, a tekintet kiélesedett a modern és a hagyományos, a lassúság és a gyorsaság, a régi és új összeszövöttségére. A modern kiváltotta és észlelte a tradícióval való szakítást, a határátlépést, a haladást, de a táplálékul szolgáló maradékokat nem. A művészetben a szándékolt határátlépések elhasználódtak, fárasztó szokásokká váltak. Nem őrizné-e jobban a konvenció az individuumot, amely annak eredetiségét közvetve, óvón kultiválja és ezáltal nem használja el? Ellenállásra és támasztékra találna, és a játékterekben kiküzdött szabadságra. De nem arról van szó, hogy minek kéne lenni, hanem annak felismeréséről, hogy mi van: a szokásokról – jó és rossz ambivalenciáikban.

A szokások csak megszokásként jók valamire, csak ha nehézkesek, ha nehéz megváltoztatni őket. A nehézkességben, a változásokkal szembeni ellenállásban őrződnek meg. És az embereknek szükségük van szokásokra; berendezkednek ezekben, lakályossá teszik őket, megpihennek bennük. Bennük “lakoznak“ (Heidegger). Ebben a megszokásra való rászorultságban áll az emberek konstitutív lustasága.

Ez a semmittevés, a csak megszokott ismétlése, a megszokás épületének el nem hagyása a lustaság bűnére vezet. Ez maga a derűtlenség, hogy minden szokott menetét járja vég nélkül és nem lehet rajta változtatni. Tehát abba lehet hagyni a tevékenységet és ágyban lehet maradni. Restség, szomorúság, letörtség és unalom (acedia, tristitia) áll be. Ezt a melankóliát a felismerés tétlensége töri meg, a múzsai idő, a filozófia szokása. Ha a lustaság hanyagsággal jár együtt, akkor a múzsai idő az élénkséggel. Ami a mozgalmasság örömében, az utazásban fejeződik ki. Ám az utazás is kétértelmű: szétszórtság, hiábavaló menekvés az unalom elől, de teoretikus kíváncsiság, a megismerés öröme, kutatásvágy is. Ez a megismerési eszmény az utazások és felfedezőutak révén történő képzés – Hérodotosztól Alexander von Humboldton át Blaise Cendrars-ig terjedő –hagyományának része. A kutatóutak esetében a művészet, a tudomány és az irodalom mindig szoros közelségben járt.

Tervünk a kutatóútnak ezt a hagyományát kívánja feleleveníteni és egyúttal próbára tenni. A figyelem a legkülönfélébb szokásokra irányul: a lustaság, a semmittevés nézőpontjától, a henyéléstől a múzsai időig. Ezekben gyakran rejlik csendes ellenállás a megszokott élet túlzott kívánalmaival, az egyre többet követelő gazdaság felemésztő hatásával szemben.

Létezik a kívülről kikényszerített semmittevés, a szabadidő a maga passzivitásra, fogyasztásra vezető csábításaival, valamint a munkalehetőség elvesztéséből adódó kisiklás a hétköznap rendjéből a közömbösségbe, kétségbeesésébe, elhanyagoltságba és bűnözésbe. Végül a hétköznap gondolattalan üzemszerűsége is megszokásként jelenik meg, amit az ember rest megváltoztatni. A lustaság témájában a munkafogalom válsága tükröződik: a munkából nem csak hogy nem jut mindenkinek, de magában nem is garantálja a fejlődést és a képzést, miként azt a 19. század vélte. Így a munka terhe és ezzel a tőle megválás öröme megint előtérbe kerül.

Tillmann J.A. fordítása

MEGJELENT: Lettre 67.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Készült a FAULHEIT/RESTSÉG projekt keretében

Retseg meghivo másolat

Irodalom:

Arisztotelész: Nikomakhoszi etika (Bp., 1987.), Második könyv.

Johannes Cassianus: De institutis coenobiorum (Simon Árkád ford., Bp, 1980.; Pannonhalma, 1999.)

Michel de Montaigne: Esszék I. (Pécs, 2001.) XXIII. Fejezet (A szokásokról…)

Hegel: A jogfilozófia alapjai, §141 ff.;

Félix Ravaisson: De l’Habitude, Paris 1998;

Paul Lafargue: Das Recht auf Faulheit, Grafenau 2002;

Arnold Gehlen: Reflexionen über Gewohnheit, in: Ders.: Gesamtausgabe Bd. 1, Frankfurt 1978, S. 97-111;

Joachim Ritter: Die Lehre vom Ursprung und Sinn der Theorie bei Aristoteles, in: Ders.: Metaphysik und Politik, Frankfurt 1969, S. 9-33;

Josef Pieper: Zustimmung zur Welt. Eine Theorie des Festes, München 1964;

Michel de Certeau: L’invention du quotidien, 2 Bde, Paris 1990;

Eberhard Straub: Vom Nichtstun. Leben in einer Welt ohne Arbeit, Berlin 2004;

Corinne Maier: Die Entdeckung der Faulheit, München 2005.

Reklámok

Hannes Böhringer Agyő mélabú! Pokolba a lomhasággal és a búbánattal

május 23, 2015

escher_karoly_a_bankigazgato_furdik Escher Károly:

Bankigazgató fürdik

Az élet változik. Mégis mindegyre szokások alakulnak ki. Megváltoztathatóak, de ez nem megy könnyen. A szokások lomhák. Aminek vannak előnyei is. Nem kell minden pillanatban újra dönteni arról, hogy mit csinálunk és hogyan csináljuk. Úgy csináljuk, ahogy szoktuk: alszunk, eszünk, dolgozunk, szórakozunk. Ám a mindigugyanaz unalmassá válik. A rutint meg kell szakítani. Valaminek történnie kell! Utazás, költözés, válás, önmegtalálás, továbbképzés, hobbi, sport, szociális elköteleződés, politika. Azonban nemsokára megint itt vannak a szokások, régiek és újak, és velük a bosszúság, unalom és mélabú.

Az embernek tehát meg kellene különböztetnie egymástól a jó és a rossz szokásokat, vagy az elkerülhetetlen szokásokkal való jó és rossz bánásmódot. A jó az lenne, ami nem unalmat és levertséget okoz, hanem ellenkezőleg: elevenséggel és bizalommal jár együtt. Egész korszakok és társadalmak unatkoztak, váltak mélabússá és szétszórttá ( barokk, Fin de Siécle, mi jelenleg?)

A puszta ínség menekvést jelenthet ebből a mizériából. De orvosok, filozófusok és teológusok is orvoslást ígérnek a melankólia szenvedéseire, az akédia, a „szív restségének” vétkére, az öröm és a könnyedség elvesztésére. Vajon hatnak-e még a régi ellenszerek? A munka, ez a nagy emberi szokás, válságban látszik lenni. Hogyan viselik közeli rokonaink, akiknek nem kell dolgozniuk, a vadállatok a gyászt, korlátozást és fogságot?

A művészeket mindig is melankolikusoknak tekintették, akiket munkaláz és munkaképtelenség, önmagukban kétkedés és nagyzási hóbort, magány és pénztelenség, siker és az elismerés hiánya szorongat. A művészek példázatosan mennek keresztül mindazon, amit alapjában mindenki elszenved. Ezért megfelelő hely egy művészeti egyetem a búbánat és lomhaság nyilvános megvitatására.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT: Lettre 67.

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Készült a FAULHEIT/RESTSÉG projekt keretében

Retseg meghivo másolat

Hannes Böhringer: Meleg víz

május 22, 2015

hannes-padon-mc3a1solat.gif

Restnek lenni: az, amit az ember egyébként is csinál.

Wiesenbad

1. nap (07. 2. 26.) este fél nyolc.

Éppen a felvételi vizsgálatról jövök. A főorvosnő a szobájába hívott. Azt gondoltam róla, hogy ő a titkárnő; egy nagy, barátságos, puha test. Tud valamit az emésztésről és táplálkozásról, és rögtön látta rajtam, hogy fel vagyok puffadva. A hét végén felkeres a szobámban, ami praktikusan és jól van berendezve. Csak a világítás rossz, alkalmatlan olvasásra és írásra.

Elhatároztam, hogy napi tíz percben szeretném észrevételeimet és gondolatait leírni. Először arra gondoltam: egy órában. Ám ekkor az ember mindenféléről beszámol. Tíz perc egy megfigyelés, a nap egy részének pontos leírására kényszerít.

2. nap (2. 27.) reggel tíz

Érdemes feljegyezni egy nap vagy éjszaka felpuffadásait, mindazt, ami felmerül az ember fejében és hasában? Néha már kimondani is túl sok. Nem pusztán napi tízperces naplót szeretnék vezetni, hanem kapcsolódni is ahhoz, amit előző nap leírtam. Képes leszek betartani ezt a szabályt? Másodjára merül föl a „tartás” szó. A kúra, a hely, a szanatórium egyáltalán nem olyan rossz, hogy aggódnom kéne, nem lesz elegendő kitartásom arra, hogy kiálljam itt az időt.

Az ebédlőasztalnál velem szemközt egy bautzeni nő ül, valamivel fiatalabb nálam. Porckorongos, de borreliosisa is van, és négy gyereke. A fordulat után elvesztette munkáját és férjét, aki odébbállt egy fiatalabbal. Azóta éjszakai nővérként dolgozik egy idősotthonban, napközben pedig anya. Az öregek vizeletszagát már nem érzi. Hálásak, mondja. Éjszaka elég időm van arra, hogy törődjek velük. Nappal nem volna. Elégedett, annak ellenére, hogy férfi híján van. A férfiak manapság nem keltenek jó benyomást. Vajon régen ez másként lett volna?

3. nap (2.28.) negyed kettő.

Régebben az ember négy hétig volt itt. Ez volt a minimum, mondja egy szász nő. Ő már majd’ negyven éve rendszeresen jár ide. A kúrát hat vagy hét hétre lehetett meghosszabbítani. A gyerekeket tanították. Zuhany nem volt, és vécé csak a folyosón. Mi változott a fordulat óta? Minden megújult, renoválva lett, és művelés alá került. Régen viszont több egyéni terápia volt. A régi szocializmusnak volt ideje, és volt ideje az egyes emberre; az újnak nincs ideje és nincs pénze. Csoportosan kezelnek. Az emberek tovább élnek, sokkal több idő áll rendelkezésükre. Az idő mégis drágábbá válik. Azt hiszik, intenzívebben élnek az idővel, de nem jön ki több belőle. Rejtélyes, hogy korábbi korok emberei mint voltak képesek rövid életük során, hosszas fáradozással műveiket létrehozni. Mire kell az idő? Az egyes dolgokra és az egyes emberekre, a részletek pontosságára, az egyedi különlegességébe való behatolásra, a részletességre. Mindenki azon sajnálkozik, hogy rövid az idő. Mindenki büszke arra, hogy nincs ideje. Mert sok a dolga. Ma a tíz percemen mértéktelenül túlnyúltam.

4. nap (3.1.) háromnegyed öt.

A legtöbb pácienshez hasonlóan, egy új hatemeletes épületben van a helyem. A szobák jól és praktikusan vannak berendezve, a fürdőkád a fogyatékkal élők számára is használható. Ám az épületben csak két egymás melletti lift van. Előttük a folyosón két szék áll. A liftezés ugyanis türelempróba. A liftek közt nincs kapcsolat; nem látni, melyik megy föl- vagy lefelé. Beszáll az ember, föl akar menni, de a lift lemegy, vagy fordítva. Szerencsés esetben rögtön jön, és a kívánt irányba visz. De legtöbbször hosszasan várni kell. Ezért vannak a székek. Az ember választhat: egy vagy két gombot nyomjon meg, egy liftet, vagy egyszerre kettőt hívjon. Ha mindkettőt megnyomja, valószínűleg nem kell annyit várnia, mintha csak egyet hív. Ám ha mindkettőt megnyomja, akkor összességében lassítja a menetüket, mivel a felvonók gyakrabban állnak meg hiába, mivel a türelmetlen hívó az először érkező lifttel már elment. A vendégek közt vannak duplázók, és néhány egyszer hívó. Rögtön az elején egy idősebb hölgy mögött álltam és liftre vártem. Mivel hosszan tartott, hátrafordult és közölte: Én csak egyet hívok. Azóta én is az egyet-hívásban gyakorlom magam. De volt hogy kudarcot vallottam. Még gyakrabban előrenyúlik egy kéz, és megnyomja a második gombot. Jóllehet mindnyájunknak több mint elég az ideje. Mindenki legalább öt, ha nem tíz perccel a megadott időpont előtt érkezik a kezelésre, és türelmesen vár a folyosón egy széken, amíg nem szólítják.

5. nap (3. 2.) négy óra.

Még egyszer lift: többször előfordult, hogy gondolattalanul, gondolatokba merülve kiszálltam ott, ahol mások, pedig még el sem jutottam a magam emeletére. Csak amikor a kulcs nem ment a zárba, vettem észre, hogy más szinten szálltam ki. A meleg víz keltette fáradtság, az előírt napirend kedvez az önrendelkezés pillanatnyi elvesztésének. Követek valakit, pedig egyáltalán nem akarok tőle semmit. Követem, mert azt hiszem – abban a pillanatban valójában nem hiszek és nem gondolok semmit –, hogy nekem is oda kell mennem, ahová az előttem menő.

A szobámban az ágyat elktromosan lehet állítani. De hagyom úgy, ahogy van: egyenesen. Egyáltalán szeretem a dolgokat úgy hagyni, ahogy vannak, vagy ahogy jönnek. Lustának és fatalistának számítottam, mert kisgyerekként, a gyermekbénulást követően nem végeztem buzgón a bénult lábakat újramozgató gyakorlatokat. Nem emlékszem már erre. Most sok más gyerekbénulásos esettel vagyok együtt. Akik sokat gyakoroltak és nagy javulást értek el, az öregedésük során gyakran nagyon visszaesnek. Én nem értem el nagy javulást és enyhe kis visszaeséseket remélek.

Nagy lelkesedéssel olvasom: Bernardo Soares segédkönyvelő nyugtalanságának könyvét Pessoától. Mint egy könyvelő, felszabadítom a hétvégét más dolgok számára.

8. nap (3. 5.) egy óra húsz.

Most egy puhább ceruzával írók. Jobban tetszik és könnyebb. A külső medencében a meleg víz gőzölög. Pára lebeg a víz fölött. A vízen fejek ringatóznak. A testek láthatatlanul lógnak és alig mozdulnak a vízben. Medúzaszerű életet élünk itt. Az animális a vegetatívba húzódik vissza. Kellemesen úszik az ember a meleg testérzésben. De minden irányba polipkarok és csápok nyúlnak ki. Ki kivel áll össze? A kúra tétlen idejében minden megfigyelés alatt áll. „Az allgaui ember, akivel a fürdőben beszélgetett…”, mondja az ebédlőasztalnál a szemközti nő. Kotnyelesebb a többieknél. „Tegnap arról beszélgettünk, hány éves lehet ön. Van egy huszonhat éves fia.” A lift előtt találkozom valakivel a gyermekbénulásos csoportból. Az ebédlőasztali szomszédnőjével, aki már ott áll mellette, autós vasárnapi kirándulásra készül. Társán látom, gondban van, hogy esetleg azt találnám mondani: Engem is magukkal visznek? A pillantások és beszélgetések zsákmányra vadásznak. Amit védenek. Az animális csak elrejtőzik.

9. nap (3. 6.) délelőtt negyed kilenc.

Ma reggel korán, még reggeli előtt, hétkor mentem úszni. Előttem már ketten voltak a vízben. Egyikőjük a csaknem üres medencét arra használta, hogy szemüveggel víz alatt ússzon. Testbeszédével azt tudatta: sajnos nem tudok tekintettel lenni rátok. Nektek kell rám tekintettel lennetek! A medence vagy tele van, s akkor mindenkinek szűk. Vagy üres, akkor energikus úszók uralják. Itt sincsen hatalmi vákuum. A teret megszállják és igénybe veszik, ameddig akarják és ameddig megy. Bizonyos embertömeg vízi jelenléte fölött még az energikus úszó is föladja.

Minden szanatórium egy Varázshegy. A hétköznap terheitől menten társadalmat játszanak az emberek. Ez pillantások és beszélgetések révén alakul ki. Hierarchiák jönnek létre. Vezetők és követők, magányosak, ácsorgók, bohócok, flörtölők. Itt egy udvartartás, ott egy kirándulócsoport; azok tekintélye, akik már egy hete, vagy másodjára és harmadjára vesznek részt a kúrán, és az újonnan érkezettek gátlásossága. Árnyjátékok. A végén címek cseréjére kerül sor, amiket nem használnak, futólag búcsúzkodnak, és többé nem látják viszont egymást.

10. nap (3. 7.) délelőtt fél tizenegy.

Amint egyszer megint nagyon tele volt a meleg víz, és az emberek csoportosan álltak egymás mellett, és már lassú úszó mozdulatokat sem lehetett tenni, megszólított az egyik fiatalabb nő. Azt mondta, nem akar ilyen sok beszélgetés akaratlan fültanújává válni. Bizonyos sűrűség fölött a legnyugodtabb úszás is indiszkrétté válik. – Beszélgetni kezdtünk. Mi más maradt számunkra ebben a sűrűségben? Hallgatni, mint a liftben csak rövid ideig lehet. Kiderült, hogy Drezdában drogambulancián dolgozik. Megkérdeztem, hogy eredményes-e? Természetesen nem, felelte. Akkor ez olyan, mint nálunk a bénultsággal, mondtam. A „természetesen nem” minden volt, csak nem rezignált. Úgy értettem azt, amit mondott, hogy a fokozatos helyreállítás sikeréről alkotott elképzeléseink rettenetesen naívak. Az élet és sikerei a sötét és a világos közti nagy szürke zónában, a legsúlyosabb és a legjobb eset között játszódnak le. A siker egy átmeneti esemény (suceso). A siker követi az élet hol felfele, hol lefele hajló ívét. Számot vetni ezzel a relativizmussal és egyúttal szilárdan ellenállni ennek – ez a siker titka.

11. nap (3. 8.) fél tizenkettő.

Beszélgetés az úszómedencében: Ön először van itt? – Igen. – Én jövőre ünnepelhetném, hogy ötvenedszer leszek itt. 1957-ben a drezdai orthopédián feküdtem gyermebénulással, és onnan jöttem ide. – Ekkor közbeszól egy másik nő: Akkor nekünk ismernünk kell egymást. 57-ben én is a drezadai orthopédián feküdtem. – A férjemet is itt ismertem meg. Ő tizenhat éves volt akkor. Ezen a kúrán is együtt vagyunk. Mi, akik gyermekbénuláson estünk át, egy nagy családot alkotunk, és mindig itt találkozunk. Mindenkit felismerek a sajátos járásáról. Mindenkinek megvan a saját módszere arra, hogyan segítsen magán. – Alfred Adler azt írja: Minden egyes embernek individuális járásmódja van. Ez azokról a trükkökről árulkodik, amelyekkel átverekszi magát az életen. A trükkök másfelől elfedik és leleplezik a gyengeségeket, amiket mindenki fellel magában és megpróbál védeni.

12. nap (3. 9.) délelőtt háromnegyed tíz.

A régi wiesenbadiak mesélnek egy történetet, egy valódi esetet, ami olyan, mint Hebel egy naptári lapja, vagy Hauff egy meséje:

Volt egyszer fiatalember. Ügyes volt és gyakorlatias. Észrevette, hogy a háta egyre merevebbé válik, merevvé mint egy deszka (Bechterov kór). Fürdőkúrára küldték. A meleg víz jót tett neki. És arra gondolt, milyen jó is lenne egész életét a víz közelében tölteni, ami ugyan nem gyógyítja ki a háta merevségét, de a fájdalmait enyhíteni tudja. Úgy alakult, hogy a szanatórium technikai vezetőt keresett, és a főorvos felfigyelt a fiatalember gyakorlatias eszére. Így tényleg a meleg víz közelében maradt, enyhítette szenvedéseit és hasznossá tette magát a szanatóriumban.

Ekkor összeomlott az a kis állam, amelyben ez a történet zajlott. Minden megváltozott, mindent a megszűnés fenyegetett. Most beigazolódott a merev hátú ember ügyessége. Megválasztatta magát a kis faluközösség polgármesterévé, sok jót tett értük és megakadályozta a szanatórium bezárását. A maga és családja számára azonban megvette a szanatórium fölötti pompás házat, a főorvos-villát. A meleg víz megtette a hatását, és a polgármester még mindig el tudott kerékpározni a dombon levő házától a hivataláig. Egyszer útközben elesett és fejjel annak a kerítésnek ütközött, amit a birtoka köré építtetett. Élt még egy keveset, aztán rövidesen meghalt.

A villa még áll a gyógyintézet fölötti dombon. Az özvegy a lányával él ott és szobákat ad bérbe az üdülővendégeknek.

15. nap (3. 12.) négy óra.

„Hogyan nyújtották meg a bénulás miatt megrövidült lábát? Az orosz módszer szerint? – kérdezi a szomszéd nő a meleg vízben. „Amerikai módra.“ – mondom a tréfa kedvéért. Úgy tudom, a módszert Svájcban fejlesztették ki. Alapjában az orosz módszer hasonló volt, ám tovább tartott és vélhetően keményebb volt,. Nem megyek bele a részletekbe. Szomszédnőm fia későn születtett, egyik lába kicsit rövidebb volt. Ezért kiváncsi. A fia ortopéd cipésznek tanult, de az NDK-ban nem válhatott mesterré. Most egy kábelgyárban dolgozik. A heti munkaidőt 30 óráról húszra rövidítették. 5 eurónál is kevesebb az órabér. „Mi itt az Érchegységben szegények és megfontoltak vagyunk.” Az ipar áttelepül a még olcsóbb Csehországba. Mellettünk, már a reggeli napfényben úszva, egy hangos férficsoport azt vitatja, vajon a jövőben az idősek székhelyévé válhat-e az Érchegység. Nem kell Thaiföldre mennie az embernek, hogy jó ápolásban legyen része. Az előző évben az új asztalszomszédnőm 22 euróért bérelt szobát (reggelivel) a maga és férje számára a klinika fölötti villában. Ám a férje sajnos megbetegedett. Először szénbányászként dolgozott, később az uránkitermelésben. A felesége ma így fordult hozzám: „Folytatta feljegyzéseit a lustaságról? Akkor írhatja azt: tegnap (vasárnap) lusták voltunk.”

16. nap (3. 13.) fél kettő

Hosszabítást javasoltak. A kúrákat meg lehet hosszabítani, háromról négy hétre. A súlyosabb esetek közé tartozom. Nem tudtam erről, és nem tudtam a hosszabítási lehetőségről sem. A következő hétre már mást terveztem. Így aztán sajnálattal lemondtam róla. Tehát egy fontoskodó vagyok, aki olyan fontos ügyeket intéz, amik kizárják egy hosszabítás lehetőségét. Önnek nincs ideje; nem tud további egy hetet az egészségére áldozni. – Dolgozik még? –Természetesen! Mit képzel! Annyira öregnek, esendőnek látszom? Ilyen súlyos eset vagyok?

Vannak, akik fontosságot tulajdonítanak maguknak, mondván, hogy a hosszabítással sajnos nem tudnak élni, a többiek pedig diadalmasan lengetik a hosszabbítási papírjukat. Valahol olvastam egyszer, hogy a „nincs rá időm” idiotizmusa a középvezetők köréből indult ki, hogy így tegyék fontossá magukat. A felső vezetők bedőltek ennek. Most mindenki ezzel a hibával büszkélkedik. Az okos Reagenről úgy hírlik, hogy naponta két órát dolgozott. A legfölsőbb emeleteken az időbeosztással tudni kell élni. Ott rendelkezni kell a meggondoláshoz és a helyes döntéshez kellő idővel.

17. nap (3. 14.) délelőtt háromnegyed tizenegy.

Tegnap –vagy tegnapelőtt volt? Az idő múlik és mégis áll – az a sejtésem támadt, hogy a lustaság vágy – az akarat szóval túl sokat mondanánk – az egyedüllétre. Nem csak a munka, a társaság is fárasztó. A lustaság egy lazább kötelék a külvilághoz. A lusta többet szeretne egyedül magával lenni. Sosincs egészen a dolognál vagy másokkal. A lustaság egy lehetőség arra, hogy a világ nyomása alól kivonja magát az ember. A gyerekek átmenetileg lustává válnak, hogy bebábozódjanak. Kívülről zavartalanul akarnak belül fejlődni. Némelyek nem képesek ezzel felhagyni, több idő kell önmagukra, több idő az álmodozásra, alvásra, szunyókálásra.

A kúra során mindenki magára maradhat. Napjában pár kezelés, étkezések másokkal együtt az asztalnál. A nap fenmaradó részében lehet lustálkodni. Később aztán kialakul a társaság. Az emberek összejönnek, beszélgetnek, együtt vállalkoznak valamire. Talán még egy flört is kialakul. És az élet megint betelt és megerőltető.

18. nap (3. 15.) délelőtt fél tizenegy.

A történelmi filmekben római szenátorokat látunk, amint a fürdőkben politizálnak. A szenátorokból szeniorok lettek: ugyan nem az aggastyánok uralma, hanem nyugdíjasköztársaság mérsékelt jólétben. Az ember fekszik a meleg vízben és pislog a napfénybe, vagy csoportokban álldogál, politizál, beszél Istenről és világról és legfőképpen tulajdon rokkantságáról. Isten remélhetőleg, a világ bizonyosan túl van ezen a melegvízes medencén. Kinek a zsákmányává válik? Kiknek a kitartottjai azok a fiatal nők, akik a tolószékeinket mozgatják? Kinek a szolgálatában áll az úszómester? Hatalma annak van, aki azzal fenyegethet, hogy kihúzza a dugót. Már annak az elképzelése is borzaszt, hogy ráncos testjeink a hideg fenéken hevernek.

19. nap (3.16.) délelőtt háromnegyed tíz.

Hatalma lenne annak is, aki a medence hőfokát tudná szabályozni. Erre azonban senki sem képes. A hőmérséklet hullámzik. A meleg a kedvező körülmények és gazdasági ciklusok függvénye. Régebben az úszómedencékben hideg víz volt. Keményen kellett úszni, hogy ne fázzon az ember. Keményen kellett dolgozni, hogy ne legyen szegény az ember. Kedvező körülmények közt így el lehet érni a jólétet. A medencében egyre melegebb lesz a víz. Az úszó mozdulatok egyre lassabbak, lomhábbak lesznek. A többiek azonban még hevesen kapálóznak a hideg vízben. A melegben lévők nem bírják a tempót. Így aztán elfogy a pénzük, hogy a vizet melegítsék. A hőmérséklet csökken. Kényelmetlenné válik. Az embernek meg kell mozgatnia magát. Csak a hidegben válik be a lustaság.

20. nap (3. 17.) negyed három.

Befejezem a megfigyeléseimet és gondolataimat. Megint hétvége van. Aztán megjött tegnap Eva, és elvisz a „sűrűségből” – ez a klinika neve: „Miriquidi“ –, a leváltságból vissza a megszokott világba.

„Utókúra“ Budapesten

2007. március 23.

Lustaság: nem térni le saját kitaposott ösvényeinkről. Az ember megérkezik egy másik városba és felhív egy barátot, aki ott lakik. Fél szívvel önállóan szeretné az ember napjait a városban tölteni. A barát meghívja. Természetesen. Mi mást lehettett volna várni? Az ember nem hagyja el kitaposott ösvényeit. Örömmel veszi a meghívást, miután biztosította magát arról, hogy egyáltalán nem zavar. Hogyan lehet ilyen kérdésre őszinte választ várni? Mit jelent itt az őszinte? Udvariatlan, undok, barátságtalan. És így észrevétlenül belegyalogol egy születésnapi ünneplésba, vagy valami még súlyosabba, amiről sejtelme sincs, és észre sem veszi.

Esik, csak esik. Budapest nedvességtől csöpög. Mi köze a víznek a restséghez? Miért választották projektünk résztvevői közül oly sokan a vizet, vagy mutattak legalábbis kezdetben érdeklődést iránta? Az áramlás és a siklás, a szelíd erőszak miatt, amiben sodortathatja magát az ember? Ez lenne a lomhán áramló folyam. Vagy a melegvizű tó, az állóvíz, amiben az ember nem fázik.

Március 24.

A restség a pontosságról való lemondás. Minden hozzávetőleges marad. És mivel minden hozzávetőlegesen, olyan mint valami másik, mert hozzávetőleg minden hasonló, minden marad a régiben. A kicsiny döntő különbségek felismerésével a lustaság nem törődik. Ez a Rudasfürdőben jutott eszembe. 500 évvel ezelőtt a törökök építették. És még ma is tudunk benne fürdőzni. A rómaiakhoz hasonlóan a törököket is az alkalmazkodás mestereiként csodálom: meghódítani és elsajátítani a meghódítani és elpusztítani és megsemmisíteni helyett. A kultúra mérnökei, mindenekelőtt a fürdőkultúráé. A Rudasfürdő kupolaterme tompa fénybe borul. Hatszögletű, kritályformájú fénynyílások, melyek átlyuggatják a kupolát. A teret mégis a hangok meghatározatlan zaja uralja. Az akusztika a fördőzők beszélgetéseit szerte szét szórja. A meleg víz fölött a tompa fényben hatalmas zajfelhő lebeg. Nyitottá teszi a teret, és hagyja a beszélgetéseket és gondolatokat a meghatározatlanba lecsengeni.

Március 26.

Az általános romlás a luxus, mondták a régiek. A fényűzésből erednek a vétkek. Az ínség elejét veszi a vétkeknek. A luxus az ajándékba kapott vagy kigazdálkodott fölösleg, többlet, amire az embernek nincs feltétlenül szüksége. Nehéz megmondani, hol is kezdődik. Nem kell már kizárólag a saját és övéi életéért küzdeni, róluk gondoskodni. Szabadságot, szabad időt nyer az ember. Megengedheti magának a szükségtelen, a fölösleges űzését, a létezés túláradásának, az élet keserédességének élvezését. Itt jön létre művészet. Mi egyéb a luxus, mint a múzsai? A múzsai időt a régiek mindenek fölött értékelték. A múzsait mint jól használt, jól használandó szabad időnek kellett tekinteniük. Ehhez képest mégis szinte mindig rosszul használják; annak elérésére, amiből már amúgy is elég van. Pleonexia: többetakarás a többet élvezni és megérteni tudás helyett.

A szabadidő, a luxus, a múzsai idő elkerülhetetlen romlása abban áll, hogy nem használjuk jól: egyidejűleg kizsákmányoljuk és átalusszuk; nem tartjuk meg a kényes egyensúlyt a játék és komolyság közt, ami a múzsaihoz kellő. És még egyetlen nemzedék sem volt képes a következőnek átadni, hogy milyen értékes az a kultúra, amit hátrahagy; milyen fáradságos kivívni és mennyire kevéssé magától értetődő a múzsai idő luxusa. Az idősebb nemzedékek már maguk is régen elfeledték.

Március 27.

A magyarok tudnak a meleg vízben fürdeni. Nem mozognak. Hagyják a meleg vizet hatni. A németek még a meleg vízben is szükségét érzik annak, hogy mozogjanak és gyakorlatokat végezzenek.

A Széchenyi Fürdőbe senki sem merészkedik (rajtam kívül) azok közül, akik mankóval vagy bottal járnak: széles, csúszós padló, lépcsők, és alig vannak sík felületek, a tolószék fel sem merül. Fogyatékosok teljesen kizárva, csak néhány vak, akiket szüleik vezetnek. A társadalomnak el kell jutnia a jólét bizonyos szintjére ahhoz, hogy megengedhesse magának a fogyatékosokra tekintettel történő építkezést, sok pénz kiadását egy csekély kisebbség érdekében.

Ám milyen csodálatos a lépcső Júlia rendelőjénél, ahol megszállhattunk! Micsoda teret foglalhatott el egy lépcsőház egy 19. századvégi bérházban. Gond nélkül tudok felmenni botjaimmal a lapos lépcsőfokokon. A derékszög magasabbra vezet. Az építőmester mégsem érte be ezzel a széles, lapos derékszögű lépcsővel. A lépcsőfokok oldala minden fordulónál egy ívet, egy körmozgást jeleznek. A mai bérházak rég nem engednek meg maguknak ilyen szórakozást. Mivé válhatott volna Európa, ha gazdagságát nem vesztegeti el két világháborúban, hanem csak egy kicsit is igazságosabban osztja el!

Március 28.

Írót alakítok. Leülök valahová és elkezdek írni. Az ember öregszik és fecsegővé válik. Régebben írás közben nagyobb volt az önuralmam. Az ember öregszik és feledékennyé válik: az emlékezet restsége. Tegnap kerestem azt az utcát és házat, amiben 15 – vagy már 16 – éve egy telet Budapesten töltöttem. Némi tévelygés után megtalálni véltem a házat. De nem vagyok biztos benne. Az utca neve nem volt emlékezetes. Ahol a piacot sejtettem, ahová gyakran jártam bevásárolni, most egy szupermarket nagy parkolója van. De mellette egy új konténer-építmény áll. Most ebben kapott helyet a piac. A legfelős szintjén kis büfék sorakoznak. Hosszú asztalok mentén olcsó és jó ételeket lehet fogyasztani műanyag tányérokról. Itt, úgy tűnik, egy idősekből, alkalmazottakból és diákokból álló osztály nélküli társadalom gyűlik össze. Mellettünk csendben és tányér nélkül ül le egy idős nő. Megkínáljuk az egyik tányérunkból. Az adag két embernek elég. Emlékezete mélyéről előkotort néhány német szót, és némi társalgás után enni kezdett. Boldog voltam.

Apáim és anyáim vallásának köszönhetem, hogy meglágyul a szívem, és a megfelelő pillanatban megérzem. Akit jó szívvel ajándékoztatott meg, annak nincs szüksége hitre. Erényeink maradéka is elrestül, ha már nem kerül sor a gyakorlásukra. A régi keresztényeknek igazuk volt: a gazdagok köszönettel tartoznak a szegényeknek, amiért alkalmat adnak nekik arra, hogy jót tehessenek. Borzasztó az a világ, amiben mindenkinek jól megy, és ezért segítségre sincs már szükség; önmagának ellentmondó, mivel benne senkinek sem mehet jól.

Március 29.

Utolsó nap. Holnap elutazunk. Egyébként téves volt az utca, amit találtam, mondja Gabó. Neki tudnia kell, mivel az ő anyjáé volt a lakás. Vagy az utcanév változott volna meg? Oda kell mennem még egyszer térképpel. Utána meg talán enni egyet a piacon (miért kéne értéktelenné tenni az ismétléssel azt, ami jó volt?), aztán pedig taxival vissza, nehogy túl fárasztó legyen. Egy utolsót fürdeni, ezúttal a Gellért-fürdőben, a szálló tulajdonát képező fehér fürdőköpenyben lemenni a lifttel (borravalót nem feledni!) az öregekből és fiatalokból és szegényekből és gazdagokból álló fürdőtársadalomba. Még egyszer medencétől medencéig csúszós padló. Csúszós padló az életem. Ezért örömtelik a száraz, fogható alapok.

A rest létmódban kezdetben a lustulás, a gazdaság szakadatlan szabadidő elleni támadása érdekelt, és a restség mint magányos menedék, a társadalom túlzott követelményei előli menekvés. A front mindkét oldalán állok: egy aszociális, aki illeszkedik a társadalomhoz és örömét leli a társasságban, az időgazdaság szolgája, aki szabadságról álmodik. Ám ahogy a „Soledades“ során erről elgondolkodtam, azt hiszem rájöttem, hogy a rest létmódban az elrestülésnél is erősebben hat a renyheség rothasztó hatása. A restség ambivalenciája csak egy esete velejében kettős világunknak, melyben a mai jó a holnapi rosszá válik – avagy fordítva. Mennél buzgóbbak a jobbítások, annál romlottabbak a szorgalom gyümölcsei. A világ egy termálfürdő, ami nem képes ellenállni a gyógyforrások korróziójának. A filozófiai elemzések kémiaivá kell váljanak, a putrefactio1 analízisévé, amelyekből egy szakácsművészetre, egy a jövő időben érvényes gyakorlatra lehet következtetni.

Megtaláltam az utcát és a házat. Természetesen Gabónak volt igaza. Nemcsak gyenge volt az emlékezetem, hanem téves is. Nem elég az introspekció, a társadalomra is szükség van. Nem mentem – mint mindig – elég messzire.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT :Lettre 67 (2007/tél)

COPYRIGHT Tillmann J.A.

Készült a FAULHEIT/RESTSÉG projekt keretében

Retseg meghivo másolat

1 Putrefactio, rothadás. (Alkémiai szakkifejezés) Tulajdonképen szétbomlás, oldás, kezelés meleg által, ami után a separatio jön. http://www.kfki.hu/chemonet/hun/olvaso/histchem/alkem/p.html