Archive for 2016. január

Hannes Böhringer: I like simplicity

január 31, 2016

Ha az ember nem szereti az egyszerűséget, nem tud vele mit kezdeni. Rögtön a gyengéi jutnak eszébe: szimpla és primitív; hogy túlontúl leegyszerűsítő, redukcionista. Ez rettenetes. Lehet, hogy egy simplificateur terrible, borzasztóan leegyszerűsítő vagyok. Ha azonban az ember rátalál az ízére, akkor az elégnél többet talál, mivel az egyszerűség nem szegényes, hanem gazdag.

De mi is az egyszerű? Ez bizony nehéz kérdés. Hogy mi az egyszerű, nem válaszolható meg egyszerűen, hanem csak bonyolultan. Egyszerűre fogom: a nyelvhasználatból indulok ki. Az „egyszerű“ gyakran határozószóként használatos, mint egy módusz, valamilyen cselekvésnek a módozata. Például: egyszerűen csak kezd el. Ne körülményeskedj, ne készülődj neki hosszasan, fontolgatás helyett fogj hozzá a dologhoz! Avagy: egészen egyszerűen menj csak végig az utcán, a második lámpánál balra, aztán megint egyenesen. Körülbelül egy fél óra alatt oda kell érned. Avagy: ne köntörfalazz, egyszerűen mondj igent vagy nemet! Jössz, vagy nem jössz?

Az egyszerű ezekben a példákban annyit jelent, mint rögtön, direkt, egyenesen; kerülők, körülményeskedés, térben és időben tett kitérők nélküli. Ám könnyebb ezt a közvetlenséget mondani, mint megvalósítani. Mindenütt akadályokba ütközünk. Az okosság és az udvariasság azt kívánja, hogy tekintettel legyünk ezekre az akadályokra; hogy ne zúdítsuk másokra, hogy ne akarjunk fejjel a falnak menni; hogy kerülő utakat tegyünk és várjunk a megfelelő alkalomra annak elérése érdekében, amire törekszünk. Kerülőúton gyakran könnyebb menni, mint egyenesen előre. Természetesen szinte minden körülményes és nehéz. De néha adódik olyan pillanat, amitől kezdve minden egyszerűvé válik. Az egyszerű itt azt jelenti könnyű. Először nehéz és fárasztó volt, és aztán mintha magától ment volna. Egészen könnyű és egyszerű volt. A matematikában elegánsnak nevezik az egyszerű a megoldásokat, mivel fölöslegessé teszik a hosszas és körülményes számításokat, mert lerövidítik az utat és egyenes eredményre vezetnek.

A legszebb az, amikor egy bonyolult csomó mintegy magától megoldódik, amikor végül egyszerű a megoldás. De ez nem feltétlenül van így. Az egyszerűség is megtéveszthet. Csábító lehet. A megoldások mindig csak részmegoldások, és új problémákat okoznak. A művészet abban áll, hogy kiválasszuk azokat a részeket, melyek egy egészen jó, sőt talán elegáns megoldást is lehetővé tesznek. Az, hogy végül valamennyi részmegoldás eredményre vezet-e, nem eldönthető, legfeljebb fogadni lehet rá. I like simplicity. A magam részéről a tétet az egyszerűségre a végén tenném.

A nyelvhasználat mellett az etimológia kínál könnyű értelmezési lehetőséget arra, hogy mi az egyszerűség. A német egyszerűség szóban (einfach) a régi fach szó a körbefalazásra vagy arra a térre utal, ami körbe van falazva. Egyszerű egy szoba, egy cella, amiben a legfontosabbak vannak összegyűjtve: ágy, szék, asztal, kályha, láda, talán még néhány könyv, virágok egy vázában. A fölösleges irányába az átmenet folyamatos. Az egyszerű görög és latin szava, haplousz és simplex, a plekto vagy plicto = hajtogatni, redőzni igéből ered. Minden egy hajlatban, egy hajlékban egy sátorban, további hajlatok nélkül; közbülső falak nélkül beszélni és cselekedni, szándékok és hátsó gondolatok nélkül mondani és gondolni, lenni és látszani.

Németül az egyszerű (einfach) helyett az együgyű (einfältig=egyrétű) is mondható. Ez a régi szó megtartotta a sancta simplicitas vallási jellegét, és a naiv, korlátolt, buta jelentését veheti fel. Akár egyszerű vagy együgyű, arról van szó, hogy az élet gazdagságának az egyszerűségben veszteség nélkül vagy méginkább nyereséggel találjunk helyet. Itt az egyszerűség mintegy az erények koszorúját gyűjti maga köré, mintegy körbefalazott térségbe: egyenesség, közvetlenség, nyíltság. Amihez bátorság kell. Az egyszerűség azáltal tesz szert könnyűségre és eleganciára, hogy sikerül a komplikált, nehéz dolgot nehézség nélkül feloldania. Az egyszerűség nem utolsó sorban szerénységet jelent. Ami nem csak kisigényűség és mértékletesség. A szerénységben benne rejlik a discretio, az ítélőképesség, a megkülönböztetőképesség; a képesség annak megkülönböztetésére, mire van szükségem és mire nincsen; a fölöslegesnek az a feltétlenül szükségestől való megkülönböztetése az egyes esetekben, továbbá a legnehezebb: a megkülönböztetésre önmagában; hogy mit vagyok képes megkülönböztetni és mit nem, mi áll a hatalmamban, és mi nem. Csak ez teszi a megkülönböztetést megfontolttá és tartózkodóvá.

Az egyszerűség nem tülekszik, nem feltűnő. Többnyire csak a második pillantásra vevődik észre. Ez szerénységéből adódik. A valódi egyszerűség ritka, valami különös, ami keresztülhúzza és felszámolja magát: semmi különös, fel nem tűnő, csaknem hétköznapi, szokásos. „Nothing special“ – ez volt a Kölnben élő amerikai művész George Brecht (1926-2008) egyik vezérmotívuma és kulcsfogalma. Ő egy csomó kartont írt tele kis eventekre vonatkozó utasításokkal. Ezek egyike így szól: Three telephone events: When the telephone rings, it is allowed to continue ringing until it stops. / When the telephone rings, the reciewer is lifted, then replaced. / When the telephone rings, it is answered. (1961)

Semmi különös. Egy telefon csöng, az ember felveszi vagy nem veszi fel vagy újra leteszi. Az ember csinálja, amit egyébként is csinál. A művészet olyasvalaminek tűnt, mint ami különös, szép, autonóm, elválasztott, elkülönített a hétköznapi élettől, ami gyakran nem szép és ritkán öntörvényű. A fluxus, az a művészeti mozgalom, amelyben George Brecht is részt vett, feltételezi a művészet különösségét és a szokásos életkörülmények közé akarja visszavezetni, hogy a szokásos világító erejűvé váljék. Ezért kell a művészetnek semmi különössé válnia. Ám a semmi nem egészen semmi, hanem csak szinte semmi. A művészet megkülönböztetése és különössége egy újfajta figyelemmé és magatartássá válik annak irányába, ami történik – a kis vagy nagy eseményekre, vagy eventekre irányul.

Az egyszerűség legnehezebb pontja az egy; a szem a szemelből vagy a simile a simplexben. Mindaz, amit látunk, diszkrét, eltérő valami mástól és szinte mindig különböző magában is; összetett, tehát szigorúan véve nem egyszerű. Az egyik oldalán összeragasztott, borítóval ellátott lapokat egy könyvként érzékeljük, a lámpákkal és kerekekkel bíró pléhdobozt pedig mint egy autót. A sokféleséget ezekben az egyekben csak másodsorban látjuk meg. Ez az egy elsőbbségére utal. Az egység azonban rendszerint csak a részek összetartása. Dologként nem érzékeljük az egyszerűséget.

Az egyszerűség egy módusz, modestia, a szerénység, amely visszaveszi különösségét és ezáltal semmi különös lesz. Az egyszerűségben a különös, rendkívüli, emelkedett és fenséges kölcsönösen áthatják egymást a szokásossal, hétköznapival, általánossal és alacsonnyal. Az egyszerűség az a könnyedség, amivel az egyiket a másikban fel lehet fedezni és meg lehet valósítani; a fenségest a közönségesben és megfordítva.

Németországban még mindig – sajnos egyre kevésbé – beszélik a dialektusokat és az észak-német nyelvjárást. Van a hochdeutsch – az írott nyelv – és vannak a nyelvjárások. Még mindig különböznek az emberek egymástól társadalmilag abban, ahogy beszélnek. Ha hochdeutschot, jó németet beszélnek, akkor a finomabb társasághoz akarnak tartozni. Csak néhány helyen része a jó modornak a tájszólás: a sváboknál, Bajorországban vagy a Rajna-vidéken, ahonnan származom; különösen Kölnben. Az alsó Rajna-vidéken és Észak-Németországban a plattdeutsch használatos. A platt laposat, köznyelvet, a síkvidéki nyelvjárást jelent. A platt egyszerűbb, szimplább, mint a hochdeutsch; nincs szüksége oly sok hangra (betűre), nyelvtani esetre (birtokos nincs) és kevesebb a névelő. És az egyszerűségben mégis minden megvan. A rajnai, különösen a kölni nyelvben gyakran mondják: et is wie et is / es ist, wie es ist – van, ahogy van. Et kütt wie et kütt / es kommt wie es kommt – jön, ahogy jön.

Az egyszerűség a tautológiában kap erőre, különösen azokban, amelyekben a valóság semmi különös sincs, és mégis mindennemű magyarázatokban érthetetlen, felfoghatatlan: a factum brutum, ami úgy van, ahogy van. Az alapokról és okokról, létről és látszatról, megtévesztésekről és önmegtévesztésekről való elgondolkodás ellenére hiába törjük a fejünket azon, hogy így van, ahogy van; különösen veszteségek esetén. Azon fáradozunk, törjük magunkat, hogy a valóságot megváltoztassuk; beleavatkozzunk. Ám az eredmények nem felelnek meg a szándékoknak. Minden másként alakul, mint ahogy terveztük. Végül is lesz, ahogy lesz. A komplex történés mindig hatalmasabb mint az egyes cselekedet. A tautológikus Rajna-vidéki mondások az ógörög Parmenidész mondataira emlékeztetnek: „hiszen létezését tekintve (az) van, / a semmi pedig nincs.1 Könnyebb fordításban: „Mert van létezés és nincs, ami nem létezik.2 Ezeket a mondatokat, amelyek az ontológia, a létező és nemlétező dolgokról szóló filozófiai tan kezdetén állnak, a rajnai tájszólás a metafizika magasából a hétköznapi élet megszokottságába vonja. Nem vesz el semmit fenséges egyszerűségükből, sőt életbölcsességgel gazdagítja őket. A mondatok egy alapvető, egyszerű közmondás jegyeit öltik. A tautológiából empíria lesz. Az életbölcsességek, költői mondások, avagy népi bölcsességek a tapasztalat bőségéből táplálkoznak. Ha összegyűjtik, leírják és kiadják őket, akkor is megtartják a szóbeliség egyszerűségét és eredetüket. Tulajdonképpen nem is lenne szükség könyvespolcra. Az életbölcsesség szóban sajátítjuk el, egy személytől hallva tanuljuk meg, kívülről vagy jobban mondva: belülről.

Ilyen utcai bölcsességek, közmondások, szentenciák, adagiák, apoftegmáták, gnomenek, bölcsességek minden kultúrában és nyelvben vannak és mindenütt hasonlóak – a népek és nyelvek sajátos története szerint változóan számos tapasztalatot foglalnak össze és az egyes tapasztalatokat velős megfogalmazásban, gyakran rímes és ritmusos formába öntik. Az egyszerűsítésnek, a velős, tömör összefoglalásnak ez a magas művészete a bölcsességmondások esetében azonos a nagy állami alkotmányokkal, a tételes vallások hitvallásaival, az egyházi énekekkel. Akárcsak Abraham Lincolnnak a demokrácia-meghatározásával, amit a gettysburgi beszéde végén adott: that government of the people, by the people, for the people (szinte tautológikusan). Az ilyen sikerült összefoglalások (törvények, definíciók, költemények, dalok) esetében azt érintjük, ami korábban elegáns megoldásként került szóba: egyszerűsítés és rövidítés.

Empirikus kijelentéseket empíriával lehet megcáfolni. Ez érvényes a közmondásokra és az életbölcsességekre is. Nagy valószínűségük van, de nincs bizonyosságuk. A „más kárán tanul az okos“ nagyon sokszor érvényes, de nem mindig. „Ha hallgattál, bölcs maradtál volna.“ – ezzel szemben: „A néma gyermeknek anyja sem érti a szavát.“ A tapasztalat szkeptikus. A tapasztalat tapasztalatból tudja, hogy kivételek is mindig vannak.

Miért nehezítette meg a kereszténység a dolgát a krisztológiájával? Sokkal egyszerűbb lett volna megmaradni a tautológiánál: Isten az Isten és az ember az ember. Ámde a keresztény felfogás szerint Isten emberré vált. Ezen túlmenően a keresztény Isten nem egyrétű (einfältig), hanem háromságos (dreifaltig). Ebben az összefüggésben egy megjegyzés az inkarnációhoz: az egyszerűség fogalmi mezőjében a fluxus-művészet két fontos fogalma, nothing special (George Brecht), valamint interpenetration without obstruction (John Cage) összefüggésbe hozható Isten emberré válásával. Isten emberként semmi különös; egy ácsmester fia, aki meghal a kereszten. Krisztus személyében az isteni és emberi természet nem keveredik, hanem teljesen áthatják egymást anélkül, hogy bármelyik kárát szenvedné. Ez a krisztusi perikhorészisz, a patrisztikus teológia szóképében az átizzított vas, a tűz és a fém perikhorézisze; az egy és a kettő, identitás és differencia, azonosság és különbözőség megbékélése, mondhatni egy egyszerű kettő. Ez a communicatio ideomatum, az emberi és isteni természet legbensőbb kommunikációja Krisztus személyében hivatott új szövetséget kötni Isten népével. Ez újítja meg a hallgatást egy rejtőzködő Istenre. A túlnani hallgatás csenddé válik (silence – a Cage-i értelemben), ami minden zajt, szót, hangot, zenét megalapoz, áthat és ezáltal jelentőssé tesz. Számomra úgy tűnik, hogy a kereszténységben az utcák bölcsességét az inkarnáció felfüggeszti és a kivétellel, a csodával, a kegyelemmel tölti be.

A csend azzal jár, hogy a puszta tények nem maradnak némák, hanem szólni tudnak. Az evangélium perikópái gyakran azzal a mondattal kezdődnek: És lőn, hogy…, factum est, kai egeneto. Történések következnek, amelyeket hírül adnak; ezekben beszélnek. A tanítványok kérdeznek, a mester válaszol stb. A tanítványok beszélnek, de a végén elszélednek, megtagadják mesterüket és kétségbe esnek. A nők Jézus körül keveset beszélnek. Nem hallgatnak, csendesek és jelen vannak, a kereszt alatt és az üres sírnál, a factum brutum előtt.

Egy event: Jön egy asszony, és bűnösen drága illatszert önt Jézus fejére. A tanítványok, akik nemsokára cserben hagyják mesterüket, azt mondják: „Hisz sokért el lehetett volna ezt adni és odaadni a szegényeknek. […] Szegények ugyanis mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek.“ (Mt 26,9;11) – Vajon ez az asszony a pogányokból való egyház allegóriája-e? És tette elővételezi-e a halott megkenését vagy messiásként való felkenését? Meglehet. Máté lemond az olyan utalásról, mint Lukács, aki szerint egy városszerte ismert bűnös életű nő, vagy mint János, aki szerint Mária, Lázár nővére. Lakonikus közlésével Máté aláhúzza a tényszerűség rejtelmességét: egy asszony drága illatszert önt Jézus fejére. És azt mondja: és ahol az örömhírt hirdetik, ott elbeszélik majd azt is, amit tett.

A névtelen asszony cselekvése olyan csendes és titokzatos mint minden esemény a maga tényszerűségében mindennemű magyarázat előtt. Graf von Zinzendorf azt írja, hogy amit az asszony tett, az „odaadás“, a szív „igaz egyszerűsége“. Miért önt az asszony illatszert Jézusra? Egyszerűen ezt teszi és tette igazolódik. Az egyszerűen itt megint egy módhatározó és azt jelenti: egyenesen, közvetlenül, az esemény végbemeneteléhez hasonlóan spontán cselekvés; odaadás, ami éppoly passzív, mint amilyen aktív. Az odaadás olyasvalami, amit Szalézi Ferenc és Fénélon úgy neveznek: amour pur, tiszta szeretet, simplicité du coeur. A szívnek nincsenek már redői. A tiszta szeretet – írja Fénélon – reflexió és önszeretet (amour propre) nélkül cselekszik, a jutalom és megváltás reménye nélkül. Úgy remél, mintha nem remélne.

A Krisztus utáni 7. században két szerzetes, Columban és Gallusa a skóciai Iona szigetétől, Európa észak-nyugati szélétől a Bodeni tóig vándorol egy fémharanggal a kezében. Őket követve Bonifacius is egy kéziharanggal misszionálja a germánokat. A harangokat a szerzetesek Egyiptomból vitték Skóciába és Írországba. A harangoknak „jelet kell adniuk“ (signum dare), harangozással hívják össze a szerzeteseket étkezésre, imára, munkára. A templomi harang is ennek a hagyománynak a jegyében koordinálta a munkát és az imát, a profán és vallási életet, méghozzá egyszerre, egy szeren, egy hanggal.

A harang kondulása óránként, naponta, hétszámra, és az év során a kereszténység egész történetét egy hanggal hallatja. Ezzel egyszerre koordinálta és fegyelmezte a profán életet is. Ez az egyszerűség eltűnt a köztérből. A fegyelmező óra vált meghatározóvá, s vele a lehetőség, hogy halkabb hangot adjon. A keresztény harang egyre inkább zavaróvá válik a nagyvárosi zajban. A telefon csörgéséhez képest szinte semmi a harangzúgás, amit az ember mellesleg hallhatott. Egy szirénát nem lehetett volna elviselni. Egy jó harang erős, felhangokban gazdag hangja betölthette, áthathatta a nyílt teret. A harangnak ahhoz, hogy hangzani tudjon, szabadon kell rezegnie. A hangja nem parancsol hallgatást, csak csendet teremt, a meghallás reményét.

1

2

Tillmann J. A. fordítása

Greg Hooper szines sikok

MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle 2015/4

COPYRIGHT ford. Tillmann J.A.

1Kirk, G. S. – Raven, J. E. – Schofield, M.: A preszókratikus filozófusok (Ford. Cziszter Kálmán, Steiger Kornél), Atlantisz, Budapest,1998. 364.o.

2Parmenidész: Töredékek (Ford. Steiger Kornél), Gondolat, Budapest, 1985. 9.o.

Reklámok