Archive for 2018. január

Hannes Böhringer: Ajtó a filozófiának

január 20, 2018

főút és mellkutak sávos Ryojiki Ikeda 2010

A filozófia erotikus vágy a bölcsességre, a tudásra – mondatja Platón a Lakomában Szókratészével. Kicsoda Erósz? Kik mitopoetikus szülei? Szókratész ráhagyja Diotimára a választ, a papnőre, aki őt bevezette a filozófiába: Porosz és Penia. Porosz: átmenet, nyílás, út és Penia: szegénység, hiány.

Az istenek ünnepet ülnek, meséli Aphrodité születését Diotima. A szegény Penia koldul az ajtóban. Nem jut be. Valószínűleg eszébe sem jut, hogy társulhatna a hallhatatlanok köréhez. De morzsákat az asztalukról, egy csepp nektárt mégis szeretne kapni. Ekkor kijön Pórosz, részegen és ledől aludni az előkertben. Penia melléfekszik és megfoganja Erószt. Benne fokozódik Penia vágya, hogy átlépje az istenek küszöbét. Pórosz gyermekeként Erósznak sikerül átjutni. De hajléktalan (aiokosz) marad. Nem lesz állandó helye az istenek körében; egy daimon, közvetítő a birtokkal nem rendelkezés és birtoklás, a nemtudás és tudás, a szerelem, a jó iránti vágyakozás után.

Erósz megtalálja az átmenetet, de nem csinál belőle szilárd utat, nem teszi módszerré. Amit létrehoz, újra és újra kisiklik, el is távolodik (elúszik, hypekrhei, Lakoma 203a). A tudásnak nincs birtokában; csak a vágyódás és az elérés pillanatnyi aktualitásában van. A hiány és az út, Pórosz és Apória (úttalanság) erotikus feszültségében történik Platón szerint a filozofálás, tudatlanság és tudás között. Az egyik a másikban, tudatlanság még a tudásban, mivel hajlik önmaga túlértékelésére, és tudás már a tudatlanságban, különben nem volna képes tudás után kutatni.

Penia az ajtónál koldul. Még nem tudja, hogy legszívesebben bebocsátást nyerne és helyet foglalna az istenek körében. A szunnyadó vágy csak Erószban ébred fel. De Penia teszi meg az első lépést, visszamegy, követi Póroszt az előkertbe. Pórosznak ki kell jönnie és Peniához kell mennie, hogy Erósz közbeléphessen.

A szegénység találkozik az úttal, nem a gazdagsággal. Az ajtók rendszerint nem szimmetrikusak. Amennyiben be- és kifelé egyaránt átmenetet nyitnak, többnyire csak egy irányba nyílnak. Aki kinn áll egy zárt ajtó előtt és nincs kulcsa, annak el kell érnie, hogy belülről kinyissák, hacsak nem akar erőszakot alkalmazni.

Ezzel a nehézséggel, a kívülről való bejutással van minden megismerésnek dolga. Ha az ember valahogy belülre került, minden világosnak és egyszerűnek tűnik. De hogy jutottam át az ajtón? Szerencsém volt. A portás összetévesztett valakivel. Rá tudtam beszélni, hogy engedjen be. Beengedett valakit, és gyorsan benyomultam. Vagy tanácstalanul álltam az ajtó előtt, amikor jött valaki kulccsal, és bevitt. Az ajtó, ami zárt, szabályozott bejárat, műfogást, ügyességet, rábeszélőképességet, csábítást, alakoskodást, fortélyt, elmésséget és egy adag szerencsét kívánt.

Odabent oly gyorsan nem vevődik észre, hogy be van zárva az ember. Ugyanis belülről nyílnak az ajtók kifelé. Ám a kinn a bennhez tartozik. A kinn egy kifelé fordított benn. Ezért a belső világ határai, a tudás határai is gyorsan láthatatlanná válnak. A féltudásnak ettől a fogságától óv meg a platonikus Erósz. A megoldások, amiket talál, újra eltűnnek előle. Események, átmenetek az ajtóküszöbön be- és kifelé. Ennek ára a hajléktalanság (Lakoma 203d). Sehol sem válik kényelmessé.

Amikor a filozófia dogmatikussá válik, a küszöböket zsilipekké építi át. A megoldás útja már nem siklik ki. Dogmaként lesz biztosítva. „A filozófia kiindulópontja (arché) – olvasható Epiktétosznál –, legalábbis azok számára, akik úgy foglalkoznak vele, ahogy kell, és az ajtón keresztül lépnek be a házba, az a felismerés, az az érzés (szünnaiszthezisz) hogy gyöngék és tehetetlenek az életben nélkülözhetetlen dolgokkal kapcsolatban (Beszélgetések 2,11,1).

A filozofálás a lelket erődítménnyé, fellegvárrá építi ki. A filozofálónak meg kell tanulnia helyesbíteni a képzeletét, véleményeit és a belőlük fellobbanó szenvedélyeket. A képzelet túlzásai és az általa mozgatott szenvedélyek nélkül e világ szenvedéseit jól el viselni. Ha mégis elhatalmasodnának: „Nyitva az ajtó“ – tanítja Epiktétosz. „Ember, menj ki az ajtón, és ne vádaskodj!“ (Beszélgetések 3,8,6 ). A legfőbb isten az ember számára végszükség esetére nyitva hagyta az ajtót a sztoikus öngyilkosságra. Már annak tudása, hogy létezik ilyen vészkijárat, könnyebbé teszi az életet.

Platón és Epiktétosz egyetért abban, hogy a filozófia egyik kulcsa az ajtóhoz a hiány, a szükségesre való képtelenség érzete. Platón számára a hiányt, az apóriát minden megismerésben meg kell újítani, Epiktétosz számára filozófiai atlétikában kell meghaladni. Filozófiailag szükségesnek azt a képességet tartja, amivel megkülönböztethető az, ami a hatalmamban áll, attól, ami nem, valamint az e szerint való cselekvést. A platoni Erósz átjut a zárt bejáratokon, a sztoikus belépett egy tanházba, a tökéletesség zsilipjébe.

Az ajtók, amelyekről Platón és Epiktétosz beszélnek, a filozófia centrumába vezetnek: az egyes ember autonómiája, ami a filozófiai öngyilkosságban tetőzik, és a filozófia felemelkedése teóriává, ontológiává és kozmológiává. Hogyan vehet részt egy halandó a halhatatlanok lakomáján? Hogyan érhet fel a hiánylény ember a theoriához, vehet részt az isteni fenséges szemlélésben, ami az istenek ünnepi gyűlésében válik láthatóvá?

A filozófiatörténet folyamán elillan a theoria révülete, extázisa és eufóriája. Pórosz már nem részegen megy Pénia elé. Parmenidészért még lovasfogat jött és csikorgó küllőkkel emelte az égbe. A Napleányok, akik a kocsit húzó fehér kancákat hajtják, „lágy szavakkal”1 rábeszélik, körbehízelgik Diké istennőt, hogy megnyissa a kaput. A keletkezés és elmúlás, nappal és éjszaka kiegyenlítésének istennője nyitja és zárja az ég kapuját. Odafenn Parmenidész olyan félhomályos belátásokra tesz az igazságban, mint ezek: „Mert ugyanaz a gondolkodás és a létezés”.2 És: „van (…) mivel nem-született, romolhatatlan“. Parmenidész előhangjának utolsó szava peronta, aminek eredete a peiro = áthatolni. Ebből képződik a pórosz = út és a latinban porto, porta, portus. Az igazság (alétheia) mindent mint éter, mint fény jár át.

Szókratész a filozófiát lehozza az égből a városba – írja Hegel –, az utcák és zsákutcák közé. Így egyszer Szókratész a kikötőből (portusz) jövet, ahol egy ünnep volt, egy barátja leszólítja és a házába vezeti. A ház urával Szókratész udvarias beszélgetésbe kezd. A jómódú üzletember dicséri a gazdagságot, legalábbis a tisztességesekét. Mert ez lehetővé teszi, hogy visszadjuk azt, amit kaptunk: diké az üzleti életben. Igazságos-e az, hogy „igazat mondani, és visszaadni, amit másoktól kaptunk?“3 (Állam 331 d) – teszi fel összefoglaló kérdését Szókratész. Vajon ez a Parmenidész által gondolt alétheia és diké konkrét megvalósulása a város hétköznapjaiban? A meghatározási kísérlet hiányosnak bizonyul. Szókratész ebből arra a következtetésre jut, hogy az igazságosság megvalósításához egy teljesen új várost kell tervezni. Ez körülményesnek és fáradságosnak bizonyul.

Arisztotelésznek gyakorlatiasabb megoldása van. A teoretikus filozófia azt szemléli, ami mindig és múlhatatlanul szép és jó, a gyakorlati filozófia azt, ami változandó és szokásosan szép és jó. Az etika (eredete: ethosz = szokás) a helyes magatartást vizsgálja, amit már gyakorolnak, a jó erkölcsöket. Ezek mindig vagy még mindig megvannak, de könnyű átsiklani felettük. Aminek lennie kell, semmi se volna, ha nem lenne már jelen. Megszokást (Gewohnheit) gondol Heidegger, amikor lakozásról (Wohnen) beszél. Előbb lakoznia kell az embernek, hogy egyáltalán építeni tudjon. A lakozás Heidegger számára a halandók és halhatatlanok, ég és föld „négyezetének egyszerűségében” (Einfalt des Gevierts) való tartózkodást jelenti.4 Itt van Parmenidész mennyei utazása és Pórosz és Pénia találkozása az ajtóban, ahogy tulajdonképpen minden keresztény templom is.

A „Híd és ajtó” című 1909-es esszéjében Georg Simmel sima, világháborúktól nem borzolta nyelven, Heideggertől nem nagyon eltérően az embert mint határlényt írta le a behatárolt és a határtalan közti küszöbön.5 Az ember a határtalan küszöbén áll, minden behatároltság kezdeténél és eredeténél, ahogy Anaximandrosz mondja.6 Vágyik a küszöb átlépésére, koldul az ajtónál? Erről Simmel nem nyilatkozik.

Az ajtó, a megismeréshez hasonlóan, megnyit és bezár egy teret. Ám másként mint az ajtó, a megismerés azáltal tud megnyitni egy teret, hogy behatárolja. A tudás világos behatároltsággal tágítja a rálátást a nagy nemtudásra és létrehozza a teória csodálatát, a világgal szemben érzett képtelenség fenséges érzését. Valójában csak az a megismerés, ami felfrissíti a nemtudást.

Az ajtók megnyitnak egy behatárolt teret a messzeség felé. A kívülálló számára lehetővé teszik a belsőbe jutást. Szűkületek, amelyek révén falakon, kerítéseken lehet átjutni. Mindennemű élet egy civilizált és mesterséges világban kapukba és ajtókba ütközik. Az ajtó nem valamiféle építészeti metaforája a filozófiának, hanem minden ember hétköznapjának eleven tapasztalata. Az ajtóban történetek esnek meg: megérkezés, közsöntés és távozás, öröm és fájdalom. Az ajtóban mutatkoznak meg a jó erkölcsök: előzékenység, figyelmesség, de a tapintatlanság is: az ajtó becsapása valaki előtt; a nagyvonalúság: nyitva hagyni; a kegyetlenség: zárva tartani; a bátorság: kéretlenül kinyitni, avagy a habozás: várni vagy menni; a kopogtatás különböző módjai. A filozófiában sincs másként mint a hétköznapi életben: megállás, viselkedés az az ajtóknál, találkozások az ajtóban.

Ajtók nehezen csukódnak és könnyen nyílnak ki. Némelyik ablakkal is el van látva. Kíváncsian nézünk ki az ajtón. Az ajtó előtt aggodalommal és várakozással állunk, hogy behívnak vagy hűvösen elküldenek, avagy röviddel a kimenetel előtt – a kilincs már a kezünkben – még visszahívnak. Az ajtó mögött biztonságban, otthon érzi magát az ember, de elveszettnek és elhagyottnak is. A vendégeket az ajtóig kísérik, pár szóval még elhalasztják a búcsúzást, aztán továbbsegítik a vendégeket a küszöbön.

Csak határok között lehet megismerni, tudni, rendet tartani és szabadnak lenni. Ahhoz, hogy a határok elviselhetőek legyenek, nyitottnak kell lenniük, kilátásokkal és átjárási lehetőségekkel, kapukkal, ajtókkal kell rendelkezniük. Az ajtó eleven képként határokat, falakat, kerítéseket szuggerál. Ezek tereket határolnak be, elzárják a hozzáférést, de vannak arra kialakított helyek, ahol nyithatóak. Itt lehet ki- és bemenni. Az ajtóban elengedhetetlen a műfogás és a segítség: egy kulcs, egy kód, egy csengő, egy portás, egy behízelgő szó, szerencse, egy jó ötlet. Az ajtó tudottá teszi mozgásszabadságom korlátozottság. Egyetértek vele? Pénia vagyok, aki koldulva kitart az ajtó előtt, lemond a transzcendenciáról és a metafizikáról, vagy Erósszal zsilipelek át az ajtón? De lehet, hogy az átjutás pusztán csak éhségfantázia, félálom, vágygondolat.

Még mindig ajtóról, házról és városról beszélünk, és már régóta sűrűn lakott területeken, agglomerációkban lakunk. A glomus, közeli rokona a globus, egy ragadós rög, göröngy, egy gomolyag, amitől alig lehet szabadulni. Az agglomeráció nemcsak a várost és a vidéket csirízezi össze, hanem a politikát és a gazdaságot, a privátot és a nyilvánosat, a sajátot és az idegent, a provinciálisat és az internacionálisat, szabadságot és szolgaságot, kritikát és affirmációt, hangulatokat és döntéseket, megtévesztéseket és felismeréseket. Megújítja a világos megkülönböztetések gyengeségének, képtelenségének filozófiai tudatát.

A filozófia mint uralom különösebben sosem vált be; sem a tudományok között, sem pedig a politikában. A filozófiának más tudományok, az irodalom, mitológia vagy vallás felé sincsenek világos határai. Az egyetemi filozófia csak a filozófia akademizálható részeit igazgatja. Ám a filozófia megengedheti magának a gyengeség erejét. A gyengeség érzése világos határt von. A filozófia a tudók ajtajánál koldul. Kell egy ajtónak lennie ott, ahol azok járnak ki-be, akik tudni vélnek. Olykor megnyílik itt egy átjáró, de mindig csak átmenetileg. Az előkertben az ittas teória párosul a józan szkepszissel, a lelkes szemlélet a megfigyeléssel.

Az ajtóban a filozófia magára talál, a tartózkodó szkepszis a kitántorgó teóriára. Itt talál rá a maga művészetének minimumára, a csábításra, amivel ki tudja nyitni az ajtót, és a másik oldalon az erő érvényesítésére, hogy az átjáró zárva maradjon. Az ajtók nyitása és zárása olyan kardinális (cardo = ajtópánt) erényeket kíván, mint figyelmesség, bátorság, kitartás, diszkréció – a jó szokásokat. És végül az ajtókeret: a kilátás és belátás elkerülhetetlen korlátozása.

Ahogy Szókratész története bevezetődéséről a filozófiába Diotima révén hosszadalmassá válik, lárma támad az ajtóban. Beengedik a részeg, dionüszoszi öltözetű Alkibiadeszt, aki rögtön a vendéglátó mellé ül. Csak ekkor veszi észre riadtan, hogy másik oldalán a józanul maradt Szókratész fekszik: Pórosz és Pénia komikusan felcserélve.

Fordította Tillmann J. A.

MEGJELENT  2000 2017/6.

COPYRIGHT Tillmann J. A:

1Parmenidész: Töredékek, ford. Steiger Kornél, Gondolat, Budapest, 1985. 8. (DK 288, 16)

2 uo. 9. ((DK 28 B 8)

3Platón: Állam, ford. Steiger Kornél, Atlantisz, Budapest, 2014. 58.

4Martin Heidegger: Építés / Lakozás / Gondolkodás, UTÓIRAT (a Magyar Építőművészet

melléklete) 2003/1.

5 Georg Simmel, Brücke und Tür. Stuttgart, Koehler, 1957.

6 Kirk, G. S. – Raven, J. E. – Schofield, M.: A preszókratikus filozófusok, ford. Cziszter Kálmán, Steiger Kornél, Atlantisz, Budapest,1998. 165.

Hannes Böhringer: A sarkon túl

január 13, 2018

Minden zavaros. Magam zavaros vagyok. Mit tegyek? Mi helyes, mi hamis? Minek van értelme, mi butaság? Össze kell szednem magam. Körülöttem vagy bennem túl sok minden gyűlt össze. Ki vagy mi vagyok egyáltalán? Zűrzavarban élek, és nem tudom, mit keresek. Bár tudnám, valójában mit is keresek. Nyomokat keresek, amelyek arra kellene emlékeztessenek, mit is keresek. A keresés egyre hosszasabbá válik. Nem jövök rá az alapjára és közben elvesztettem a fonalat.

Mindamellett érzékelem még a zűrzavart. Tehát nem minden zűrzavaros. Össze kell rámolnom, rendet, világosságot kell teremtenem, legalábbis a négy falam között, a fejemben. Olykor legszívesebben mindent kihajítanék az ablakon, hogy rájöjjek, mi is hiányzana. Kell-e két nadrágnál több, egyet felvenni, egy váltónak? Még egyszer mindent az elejéről! De ez nem megy, már rég benne vagyok az elengedhetetlen és fölösleges, a mellékes és lényeges, az átláthatatlan és világos zűrzavarában.

Tapasztalatokat, elképzeléseket, érzéseket és gondolatokat nem olyan könnyű elvetni, mint dolgokat; ám levegőre van szükségük, játéktérre, mozgásszabadságra, hogy maradni tudjanak, vagy maguktól távozzanak. Kezdésnek mindennek közepette jó valamit eldobni, valamit, amivel éppen nem lehet mit kezdeni, régi papírokat, könyveket, télikabátokat, nagy tálakat. Így lendül meg a felrámolás és nincs megállás. Mindent újra kell rendezni, állítani, pakolni. Végre megint tudok mozogni. De nem találok meg semmit. A szokás akadályoz. Szívós. Megmarad. A dolgokat még mindig ott keresem, ahol korábban voltak. Legalább a többiek megértik az új rendemet? Mire szolgál, ha nem kommunikatív, ha sem én, se más nem talál helyet benne és nem érzi jól magát.

A felrámolás megkülönböztetésre késztet: Mi marad, minek kell mennie, mi hová kerül? A felrámolásban helyeket és odavezető utakat kell találni. Mindig marad valami fontos, aminek nincs helye. Minden rendezési kísérlet elégtelen. A rend nem sokáig tart és csak határok között áll fenn. Mindig újra fel kell rámolni, méghozzá egy behatárolt területen, egy sarokban, egy szobában, egy lakásban, egy városnegyedben, egy országban. De egy alapos rendrakás is csak alig teremt rendet, egyáltalán a felrámolás állítja elő a teret. Maga a rend sincs soha rendben. Mindig maradnak olyan maradványok, amelyeknek nem találni megfelelő és egyértelmű helyet. Az összegyűjtött maradványok kívülre kerülnek, a rendezett téren kívülre lesznek vive, a következő szobába, a folyosóra vagy a pincébe, egy másik országba, valamilyen sarokba. Csak átrámolás történik, a rendetlenség tologatása. Soha sem illik össze minden. Ha mégis illeszkedni látszik minden, az unalom zavaró. Néha nincs külső, az adott térből nem lehet a szemetet, a maradványokat eltávolítani, csak félre lehet söpörni őket a szélekre, a sarkokba. Ezeket a legnehezebb tisztán tartani és feltakarítani.

Amikor egy fal keresztez egy másikat, sarok jön létre. Még a kerek termeknek is vannak sarkaik. Szekrények, polcok, fűtőtestek – és máris sarkok állnak elő. A helyiséget porszívózzák és súrolják. Ezért a bútorokat félretolják. A sarkokba soha nem ér be egészen a seprű. A sarkok fáradsággal járnak. Tele vannak rakva. Rendetlenségük szívós. Így aztán inkább a sarkokba söpörjük a szemetet, semmint kifele.

A sarkok tele vannak olyan dolgokkal, amelyeket nem lehetett máshol elhelyezni, sehová sem illenek, amelyeket az ember kiselejtezett, de még nem volt szíve kidobni. A sarkok felől a zűrzavar mindegyre kitüremkedik a helység közepébe. A felrámolást követően megint van elég helye a zűrzavarnak.

Ritkán ül az ember egy helység közepére, főként akkor nem, ha ki van rámolva és üres. Inkább exentrikusan, valamelyest a szélen keres helyet. Az ülősarokban puha fotelek állnak. Itt kényelmes. A helység egészében unalmas, minden rendben van, feszültség, meglepetés és ellentétek nélkül. Nem használják. Valójában a felrámolás csak egy kínálat a rendre. Csak használat során válik be. A használat során áll egyáltalán elő. Akkor jó a rend, ha fenntartja rendet. Középen forgalom zajlik, a sarokban csend van. Itt lehet lakni.

Két vonal egymásba ütközik és egy szöget képez. Ebben a sarokban élünk. Az itt egymásba ütköző vonalak ellenmondó emberi hajlamokat követnek: a biztonság és szabadság, nyugalom és mozgás, egyedüllét és társasság utáni törekvéseket.

Az életnek megbízhatónak kell lennie, hogy az elkerülhetetlen meglepetéseket fel tudja dolgozni. A megbízhatóság és a biztonság fenntart egy rendet, jóllehet nem hagy szabadságot. Mindig számíthatok egy rendre és ráhagyatkozhatok. Az állandó kiszámíthatatlanság elviselhetetlen. Mennél több szabadságot enged a rend, annál kevesebb biztonságot ígérhet. Egy jó rend összeköti a biztonságot és a szabadságot. Egy felrámolt terület mozgásszabadságot teremt és annak a biztonságát adja, hogy határok között szabadon mozoghassak és kereshessem azt, amire vágyom. Így lehetőségem van arra, hogy elérjem.

A megbízhatóság megnyugtató. Visszahúzódhatok egy sarokba és pihenhetek. Ám a sarokban áll a levegő. Semmi sem mozdul már. Szokások uralják a lakozást. Egyre több minden gyűlik össze a sarkomban. Hozzá is szokom. Ezért kell mindig újra és újra friss levegő, kell mozgásba jönni, a távolt keresni. Itt feléledek. Itt történik valami. Meglepetések, találkozások, tapasztalatok. Útjára indítok valamit, kihívás ér, kiadom magam. Itt is átjárhatják egymást az ellentétek. Felrámolom egy sarokban a rendetlenséget és kitágítom a szögét. Innen szemlélem a világot. A látószögemben elrendezem azt, amit érzékelek. A sarokból jó megfigyelés nyílik, anélkül hogy megfigyelhető lennék. Két fala ritkán van jól megvilágítva. Akkor húzódik sarokba az ember, ha a társasságból túl sok lesz. A sarokba húzódó idegennek érzi magát a társasságban és inkább magának volna, egyedül. Egy zárt és közös térben a sarokban van leginkább félreeső helyen, magában, csaknem kívül. De bizalmas beszélgetésre is a sarokba húzódik vissza két ember. Mások társulnak hozzájuk. Végül egy kör képződik a sarokban. A szöglet kidudorodik, egy erkély.

A magány több a puszta egyedüllétnél vagy visszavonulásnál: egyesítésre irányuló hajlam, vágy a sokféleség zűrzavarának rendbehozatalára, egymásba illesztésére, mindent eggyé tenni: harmonia mundi. De a maguk módján mások is ezt akarják. Kinek van igaza? Vita támad. Hogyan tudnak a magányosak megegyezni, rendet rakni, egy közös teret teremteni, ahol megértik egymást?

A nagy rendetlenség rendbe van téve, ami nem fér bele, félre lesz rakva. A merev dolgok a sarkokba gyűlnek. Merev az emberi, önmagában ellenkező lény. Merevek a bútorok, amelyek ellenállnak annak, hogy kihajítsák őket; öröklött, családi, emlék-darabok, dolgok, amelyeket események, emlékek és érzések itatnak át. A múlt nem enged el. Nem tudok szabadulni a zűrzavartól, amit a történelem hátrahagyott. Nem kérdezett meg róla. A sarkok és beugrók félhomályában rejtezik. Ebben a zűrzavarban kell jól vagy rosszul tanyát ütnöm. A sarkok nem pusztán kényelmesek. Bennük emlékek vettek szállást, amelyek az elképzelésektől, fantáziáktól nem különböztethetők meg pontosan.

Az emberek beugrókban raknak fészket. Egy szoba, egy ház sarkában ülnek, a világűr egyik sarkában (Pascal). A szoba egy sarok a házban, a Föld a Tejút egyik sarkában forog. Az emberek szögletlakók. A szög excentrikus. Az emberek excentrikusak. Középpontba törekszenek és közben a sarokból hátrafordulva egymást nézik. Félreeső voltuk zűrzavara begyűrűzik a térség közepébe és mindig csak fáradsággal lehet a sarokba visszaszorítani.

A közép gyenge. Sem a mértékét, sem a tartását nem leli magában, és ki van szolgáltatva a széleknek és a sarkoknak. Ezek hátában falak állnak. Mozgó lények könnyen szélre csúsznak és onnét a sarokba. Csak ott van támasztékuk. A közép minden irányban nyitott és támadható, a szöglet két oldalról védett. A sarkok ellene feszülnek a térség közös rendjének. A zűrzavarra rendezkedtek be. Onnan terveznek az emberek egy rendet a távolságra tekintettel, de csak átmenetileg mozognak a közösen felrámolt területen, mielőtt megint visszahúzódnának a maguk sarkába. Itt szabadon vethetik meg a hátukat. Ám ez szűkös. És egyre szűkösebbé válik.

Belülről szűk a sarok, kívülről meg kell kerülni; egy akadály az egyenes úton, kerülőút. A sarok kiugrik és így elzárja az utat az oldalirányú kilátás elől. Mi rejlik a sarok mögött és kerül oldalról váratlanul elém? Az emberek kíváncsiak, de elővigyázatosak és biztonságra törekvők. Nem akarják, hogy hátulról vagy oldalról támadjanak rájuk. És megtanulták, hogy nem okos dolog túl sarkosnak lenni, hogy a hosszabb út gyakran jobb mint a közvetlen. A hosszabb út megkerüli a sarkot és az éleket. Az okosság, az udvariasság és a művészet a közvetett utat használja, hogy a megfelelő pillanatban egyenesen a célra törjön. Látni a templomtornyot egy óváros közepén és mégis cikk-cakkban kell megközelíteni.

Két útvonal keresztezi egymást, kereskedelmi utak. A kereszteződésnél emberek telepszenek meg. A településből városka válik, az utakból utcák lesznek. A nagy útkereszteződés városrészekre, negyedekre osztja a várost. Az utcák mentén házak sorjáznak egymás mellett. Szögletes telkekkel ez könnyebb, mint kerek formájúakkal. Könnyebben illeszkednek egymáshoz. És mégis kiugrik itt-ott egy-egy sarok, zegzugos házak és utcák alakulnak ki. A városnak, az államnak tekintettel kell lennie a tájékra, a történelemre és a tulajdonra.

Minden útkereszteződés sarkok és sarokházak létrejöttével jár. A sarkokban emberek szállásolták be magukat. A sarkok előtt zajlik az élet. Üzletek, piac, vendéglők, kávézók, bárok, járókelők az utcán. A sarkokban áll az idő, a sarkok előtt végbemegy. A sarkokban összeesküvéseket szőnek, a kormány megbuktatása odakünn történik. Bent csend van, odakünn zajtól hangos.

A játéktér szűkös, egy szöglet. Ezért kell szabadnak lennie, mentnek a telepakoltságtól. Különben nyugtalan leszek. És a nyakamba szakad a mennyezet. Ki kell mennem, be kell vásároljak. Csak kimegyek a sarokra. Van egy szándékom és számolok a meglepetésekkel, amelyek a sarkon túl várnak. Amit akartam, nem kaptam meg és a pótlásáról kell gondoskodnom. Ennek során valami újat fedezek fel és megismerkedem más emberekkel. Hirtelen elkezd esni: véletlenek, balesetek, szerencsés esetek, események, amelyek mint egy mellékutcából, a beláthatatlan sarkon túlról jönnek elém keresztbe. A szándékok az események zűrzavarába keverednek és sok sarkon túljutva eltérülnek. Elvesztem a tájékozódást. Hogy jutok újra haza?

A sarokban szinte áll az idő. Itt az események emlékezésből és elgondolásból állnak, tartósan. Tulajdonképpen minden esemény. Minden megesik, kereszteződik, közbejön, keresztbe áll és elállja az egyenes utat. Minden szándék az előre-nem-látható forgatagába kerül, összeütközik, fennakad egy sarkon vagy idejében kitér vagy egyre csak ki kell térjen, hogy visszataláljon az útirányához. Eltérő szándékok akadályokká ékelődnek és elállják az utat. Alighogy el lettek takarítva, újabbak támadnak. Állandó rámolás vég nélkül.

Az emberek falat húznak a belső és a külső sarok közé, így egyszerre kizárják és össze is zárják egymást. A fal bekanyarodik a sarkoknál. Szövedékében minden művészet – a politika művészetétől a szépművészetekig – részt vesz. Ez esetben architektúra, építőművészet az elnevezés. Az építőmester, a kőműves szobákat, helységeket épít. Ezek a felrámolás, gondozás, rendben-tartás során létesülnek és maradnak fenn. Így szemlélve a közösség az építőmester. „Kommun“ – ez nemcsak a városfalnál (lat. munia, moenia) végzett közös szolgálat, hanem a falon belül is, szegletei szövedékében: mennyire lehetnek élesek a sarkok és a szegélyek? Hol kell őket lekerekíteni? Mennyire nyúlhatnak bele a privát szegletek a nyilvános térbe? Mennyi megütköztetést, megbotránkoztatást visel el egy társadalom?

Egy beszögeléses fal elválasztja és össze is köti a külső és belső sarkokat. A fal az a műtárgy, ami elodázza, eltereli a sarkok mellől, elvezeti mellettük a fenyegető véget. A sarkok feltartóztatnak. Meg kell állni és jobbra meg balra kell nézni, mielőtt továbbmennénk. A sarkok az ember tartózkodási helyei. A sarkon túl zajlik a forgalom. Bentről hallom. Minden megesik. Minden eliramlik és elmegy. Az élmény feltételezi az élet mulandóságát. A sarkokban kevés történik. Itt tart az élet. Nyomokat, az események maradványait hurcolják ide be és állítják le. A sarok szűkösebbé válik, elmúlt dolgok és események zűrzavarává.

Az események kívülről belülre viszik és a sarkokban vetődnek partra. Onnan a helyiség közepére sugárzanak, ahol a tevékenység, felrámolás, átrámolás és eldobás történik; ahonnan újra a sarokba kerülnek és újat szereznek be vagy fabrikálnak. Éjszakára mindenki a saját sarkába húzódik vissza. Hogyan tudom az eseményeket felrámolni? Valamennyi összefügg, megesett és nem lehet meg-nem-történtté tenni, elmúlt és mégis jelen van. Együtt kell élnem velük, de a hálójukban mozgásszabadságra van szükségem. A csomókat csak lazítani lehet.

Kijövök a saját sarkomból. Cselekedni szeretnék, mozogni, valamit tenni. Vagy megmaradok a sarkomban, hogy kipihenjem magam, vagy innen megfigyelni a társadalmat vagy elmerülni az álmodozásban, gondolkodásban, szemlélődésben. Cselekvés és szemlélés, praxis és teória a régi filozófiai értelemben egyaránt a széttartó emberi látószögeket határozzák meg.

Cselekedni azt jelenti: van még mit tenni. Pusztán a felrámolás, átrámolás, életünk terének az újrafelosztása nem hozza rendbe a világot. Az embernek fabrikálnia és cselekednie kell. Elő kell állítani dolgokat, amelyekre szükség van vagy kívánság támad. A kívánságokat is fabrikálják. Az embernek cselekednie, tárgyalnia kell, ha komolyra fordul, harcolnia kell. És mindezt többnyire még csak nem is a világ jobbítására, hanem kijavítására, itt és ott történő helyreállítására. A cselekvés és a csinálás számára a világ nem perfekt, hanem, defekt, imperfekt. Ezért oly sok a tennivaló. Ám a perfekció várat magára.

Aki a sarokban áll, figyeli a sürgést-forgást a térség közepén és figyeli közben magát is, ahogy a sarokban áll. Még a cselekvés terében marad. Csak a szemlélő hagyja el, ő belemerül a szemlélésbe és elmerül benne. Ebben az elmélyedtségben áteresztővé válnak az olyan megkülönböztetések, amelyek elengedhetetlenek a cselekvés számára: én és a többiek, én és a világ. A szemlélő magányra törekszik, eggyé válik a szemléléssel. Egy világot szemlél, legyen az egy bogár, egy műtárgy, az esti égbolt vagy egy kidobott lámpa. A szemlélet kiterjeszti tárgyát a mérhetetlenbe, az univerzálisba. A sarkon túl a világ van. Csak látni kell. A világ rendben van. Azaz kozmosz: világ, rend, szépség. A szemlélő sejti ezt és nézőpontjából felméri egy töredékét. A szemlélés visszahat a szemlélőre. A világ rendben-léte egyúttal kis niséjét is összerendezi. A szemlélő maga is összerendezett. Derűs, mondták a régi filozófiában

A cselekvés a jó és rossz megkülönböztetésének van alávetve. Hogy egyes esetekben mi a jó és rossz, arról vitáznak. A vita, nézeteltérés, küzdelem, erőszak, beleegyezés, megértetés a cselekvés és csinálás birodalmához tartozik. A szemlélődés békés. Az ellentétek elvesztik feltétlen érvényüket. Minden jó, a borzalmas is. Csak még fényesebbnek mutatja a jó világlását. És így a rosszra is rávetül. A hibás, átlagos a szemlélés látószögébe kerül. Hagyja érvényesülni. Már rendben van.

A szemlélésnek erre a merész pillantására a művészet képes tanítani. Gyakorolja magát a tökéletességben és a tökéletlenségben, az esetleges szépségében, a szegénység varázsában és a nyomorúság fenségében. Mintha a jó és szép csak akkor lehetne sajátunk, ha a lepusztultat, elhibázottat, hiányosat és komiszat is részeltetnénk benne.

A cselekvés komoly, a szemlélés derűs. A cselekvés morális érzéke felindul a világ ilyen szemléletés és a sarokba szorítja vissza. A cselekvés rendbe akarja tenni jó és rossz zűrzavarát. A szemlélés zavarja ebben. Nem tesz semmit és hagyja a dolgokat megtörténni. A szemlélésnek jót tesz a csendes szöglet. De szüksége van a cselekvés kihívására. A cselekvés viszont magában egyre inkább akcionizmussá fajul. Jó ha a kettő nehézkesen, de együtt jár.

A szemlélő számára a világ rendben van. Mivel egy rend híján való világ nem volna világ. A cselekvő viszont először meg akarja teremteni. De hogyan lehet rendet teremteni, ahol már rend van? Itt-ott kicsit fölrámolni, nem túl sokat, hogy egy rend mindig magamagától elő tudjon állni. Természetesen nincs egészen rendben. Különben nem kellene alkalomadtán felrámolni. A szemlélődés mérsékli a cselekvést. Tennivaló úgyis mindig több van a kelleténél. Magától a cselekvés nem ér véget.

A saját sarkába visszatérve a cselekvőt a sarokba söpört, felfordult, rendbehozhatatlan, felderítetlen várja. Nincs elég hely, ahová mindent és mindenkit el lehet helyezni? Miért nem sikerül semmilyen rend? Kívülről a sarok botrányos, belülről zűrzavaros. Unde malum? Honnan ered jó és rossz, alkalmasság és kudarc, okosság és butaság, durvaság és elegancia, tudás és műveletlenség, nyomorúság és ragyogás összevisszasága? Minden rendben. Az egyenesek kiszögellnek. A tekervényes utak célhoz visznek. A sarkokban partot érnek a feloldatlan maradványok.

Fel kell rámolnom. Az ember szállása négy szegletből állónak tűnt, amelyben a biztonság és szabadság, mozgalmasság és nyugalom, társasság és egyedüllét, cselekvés és szemlélés vonakodva egymás felé vezetnek és találkoznak. Ám lehet, hogy az utóbbi három ellentét összehajtható és egybefogható. Mozgalmasság és nyugalom korrespondál a szemléléssel és cselekvéssel, de a társassággal és egyedülléttel is. Konstrukciómat a sarokban könnyebben el tudnám helyezni. De egészen pontosan nem felelnek meg egymásnak. Be kellene préselni őket a sarokba. Hová kerülne akkor a többi dolog, amit az ember nem képes eldobni?

Tillmann J. A. fordítása

•••

MEGJELENT: a Műút 2017064-es számában; http://www.muut.hu/?p=26764

COPYRIGHT Tillmann J. A.