Hannes Böhringer: A konténer

Palotai Gabor Possible landscape : Blue Monday

Palotai Gábor: Possible Landscape

Diogenész egy hordóban, egy hombárban él. Ő a létében egy hordó, aki mindennek a horderejét felfogja, mindenre felkészült; egy bölcs. A bölcs számára semmi sem idegen és megközelíthetetlen. Hordóját bárhová képes elgurítani. Mindenütt otthon van, világpolgár. Az emberek rúghatják vagy üthetik, a hordót ütik, amibe visszahúzódott, őt nem érik az ütések, ő rendíthetetlen.

A hordó kerek és magába záruló. Diogenész magában nyugszik. Ám önelégültségének természetes határai vannak: éhség, szomjúság, nemi vágy. A hordó alighogy szigetelt. De Diogenésznek kevésre is van szüksége, hogy betömje a lyukakat. A minimumra korlátozza magát. Tudja, hogy mire van szüksége. Amire szüksége van, azt kívülről tudja. A művészete abban áll, a kevésben mindent megtalál. Egész tudását egy hordóban tárolja. A hordó léte az ő tudása, az ő bölcsessége. Ez mondásokban nyilatkozik meg. Valaki megüti a hordót, vagy maga a hordó ütközik valamibe, rögtön egy mondással válaszol. Diogenészt a mondásai védik minden olyan helyzetben, amely rendíthetetlenségét, elégedettségét és szabadságát veszélyeztethetné. A hordó a fegyverzete és rezgőteste, felfogja a megrázkódtatásokat és hangzóvá teszi.

Diogenész a hordójába húzódik vissza. A világ kettéhasadt belsőre és külsőre, külsődlegesre és lényegire, látszatra és létre, lármára és csendre. Benn a csendben Diogenész önmagánál és a világban van. Csak a csend teszi a lármát hangzóvá. A nyelv fala szigetelő és áteresztő, megtisztítja és lecsillapítja azt, ami kívülről jön. Rajta keresztül válaszol a filozófus arra, ami megesik vele. Általa érteti meg magát.

Diogenésznek méretes a hordó, ez az ő mértéke, amivel felfogja a világot. Minden cseppben újra megtalálja. A hordó hasas. Benne egy ember rejlik. A hordónak emberi méretei vannak. Minden dolog mértéke az ember (Prótagorasz). Ami nem fér a hordójába, túlcsordul. A mérték önmagában nem ad felvilágosítást arról, hogy a mért tárgyhoz megfelő mértékű vagy sem. Ez a mérendő mértéke; csak azt fogja föl, ami a hordójába fér. A hordóban lakó ember kockázata, hogy a többiek kinevetik.

A filozófia egy hordó. De csak egy bölcs tud benne élni. A filozófusok megpróbálnak karcsúvá (szenvedélytelenné) válni, hogy a tartály nyakán át a hasába nyomuljanak. A legtöbben csak kívülről nyúlva fognak befelé. Ám a hordó belsejében észlelkesültség honol. A filozófusok logosz-lelkesültek. A filozófia nem alapul szilárd alapzaton, tudáson és bizonyosságon. A filozófia kockázat. A filozófia tétjét az ész hatalmára, a nyelvére helyezi, olyan nehezen megfoghatókra teszi, mint szellem, lét, természet, világ. És amire alapoz, nem nélkülözi a bevetés kockázatát. Mindig is feltételezi már azt, amit bizonyítani akar. Feltevései képezik a bevetés kockázatát. A körkörös logikai következtetés a hordó, amibe benne van, a logosz-tartály. Csak az a tétje, hogy a hordó mozgásba jöjjön. Végiggurul a piacon és az utcákon, lendületbe jön és végül átüti a városfalakat és az idő falait.

Athén felismeri a veszélyt és bíróság elé állítja Szókratészt, a filozófia hordóját a nyilvános tűzhelyre teszi és alágyújt. Annak, aki a hordóban ül, ki kell ugrania, el kell szivárognia, hogy így a filozófiát elárulja. Szókratész marad és meghal, ő válik a filozófia első mártírjává. A filozófia szétveti a várost. A város is egy tartály volt, ami a világot tartotta, kozmológiai jelként kör- vagy négyszög alakban létesítve. Szókratészt a filozófia hordójában hal meg, falai helytállnak a halálban. A filozófia rendületlen marad. Csak akkor törik meg, amikor saját előfeltételeinek, feltétlen bevetését lehetővé tevő feltételeinek tudatára ébred.

Az antik filozófia törmelékei a filozófiatörténet konténerében hevernek. A hordó egy tartály volt, amely azt kockáztatta, hogy az egészet tartalmazza, a világot fogja fel. A konténer halmazokat tartalmaz. Egy tartály, egy edény felismerhetővé teszi tartalmát. A tartály formájában fejeződött ki és abban a tartózkodásban, hogy felfogó legyen. Belső és külső egymásra vonatkozott. A filozófus belső szenvtelenségének a külső megrázkódtatásokkal szemben kellett helytállnia. A konténer bármiféle dolog tárlója. Amit tartalmaz, kiadja magából. Ha üres lesz, újra megtöltik valami mással. A konténer formája ezért már nem igazodik a tartalmához – ami bármi lehet – , hanem szabványméretű, ami halmozhatóvá és kompatibilissé teszi különféle szállítóeszközök számára. A külső, a jármű, ami szállítja és a hely, ahová lerakják, éppoly közömbös számára mint a tartalma. Ezért lehetőleg semleges forma, egy „null-kompozíció” (Buren), a szögletes, egyforma, halmozható láda felé tart. Falainak négy sarka nem jelent semmit, nem négyzet, nem kozmologikus jel. A konténer nem „négyezet”, nem „dolog” (Heidegger), egy köztes valami, a jármű és a rakomány közötti tartály. Azáltal könnyíti meg átmeneti kapcsolatukat, hogy közibük nyomul.

A konténer egy provizórium. Egyelőre tartalmaz valamit, egyelőre és átmenetileg áll valahol, mindig készen az elszállításra és látszólag készen arra, hogy valami végérvényesen leváltsa. Ám a provizórium elhúzódik. És bárhová állítják, a közömbösség mágneseként működik. Tartalmához és környezetéhez fakul. A dolgok benne és körötte elveszítik a tartásukat egymáshoz, elszigetelten és idegenül mutatkoznak, maguk is cserélhető jelentések, belső funkciók és külső burkolatok közömbös tartójává válnak. A konténer sehová sem tartozik, nem illeszkedik, környezetét alakítja magához tartozóvá. Ezért aztán a legjobban egymáshoz (egymásba, egymás tetejére és egymás mellé) illeszkednek. Minden tárló már valamilyen nagyobb tárló része, mindig is külső tartalma egy másik tárlónak. A konténer a külső és belső radikális közömbössége. Ezért is állítják le éppúgy kint mint bent.

Dobozokban olyan dolgokat tárolunk, amiket még nem akarunk kidobni. Konténerekben rendeznek be üzleteket és szükséglakásokat addig, amíg hiányzanak lakások és üzlethelyiségek. A konténer ideiglenes építészetnek látszik. Ám nem képes építmény pótlására, csak másik konténert, olyan tereket képes pótolni, amelyek puszta tárlóvá váltak. Az építészet pótolhatatlan és szigorúan véve elpusztíthatatlan: lakozás a világ „őskunyhójában”. Ezt nem lehet és nem kell megépíteni. Ez a kunyhó mindig is készen áll, legfeljebb csak díszíthető. Az ilyen díszítmény „alpi architektúra” (Bruno Taut), monumentális architektúra. Ám nemcsak a nagy, nagyszabású épületek monumentálisak, hanem a hétköznapi, fel sem tűnő épületeken és lakásokban lévő díszítések, díszítmények, ornamensek is. A monumentális építészet az emlékezetet szolgáló támaszték, memento, hogy ne feledjük, a világ őskunyhója már áll: „épületes”. Ha az ember ezt felfogta, megengedheti magának, hogy valamilyen hordóban, egy bódéban, valamiféle ládában lakjék.

A világ őskunyhójának befogadó hordereje (Fassung) puszta hordóként („kacsa” mondhatná Venturi) kivételes. Többnyire semmilyen befogadó foglalat nem sikerül, csak egy tárló jön létre. A tökéletességet elrejtik, de egyúttal elismerik. A láda egy arccal, egy homlokzattal maszkírozza magát. Ez „dekorált bódé” (Venturi) . A homlokzatra mint egy táblára felírható az, amit a filozófus a hordójában kívülről tudott, de amit a tárló nem képes tárolni: a „végtelen jelentést” (Rapport; Riegel). Filozofálni annyit jelent, hogy az ember a nexus universalis részeként teszi önmagát jelenvalóvá. A logoszhordó szétesett. A cserepeken még felismerhető néhány motívum. Ezekből ornamentális mintákat lehet csinálni és velük fel lehet öltöztetni a tárló behatároltságát, a végeit és a varratait. Kozmetika a kozmosz maradványaiból.

A dekorum ékszer, a megfelelő díszítmény, nemcsak a társadalmi rangnak megfelelő, hanem a mérték, arány és szimmetria történelmileg közvetített reprezentációja. Emlékezés az őskunyhó jólhangzására és hangoltságára, a harmonia mundira, a világ szövevényes, komplex rendjére. Az ékszer állandó javítás volt, annak kísérlete, hogy a világ szakadt szövedékét szakadatlanul összefoltozzák, újra összecsomózzák. Helyreállítási munkálatok híján a nyitott részeken egyre tovább szakad, egészen addig, amikor már csak a teljes újjáépítés látszik lehetségesnek. Textil – nyelvileg már nem lehet a világot összefogni. Így konténerek, semmitmondó tárlók válnak szükségessé, hogy az újjáépítéshez kellő anyagokat előteremtsék, átmeneti felvonulási épületek kellene, szükséglakások. A provizórikus tartósan berendezkedik. A konténerben újra előteremtik a régi ékszert. De már nem tart úgy, mint korábban. Erőtlen idézetté, önnön múltjának tárlójává vált.

A dekórum mögötti fészert, a homlokzat mögötti fabódét könnyen és gyorsan szét lehet szedni és újra fel lehet állítani. Az egészében könnyen és gyorsan szállítható fadobozból konténer lesz, amely a dolgokat, amiket tartalmaz mozgathatóvá, mobillá, bútorrá (mobil) teszi. Ahogy a hordó, úgy a konténer is a hordozóerő formája, tartókapacitás, rajzláda, ami egy disegno internot, egy bútordizájnt tartalmaz, fogalmak tárlóját.

Az első jel és bútor, amit a konténerből kihozok, egy asztal, egy tábla. Az asztal lehet egy íróasztal, egy munkaasztal, először étkezőasztal – emberek ülnek egy asztal körül és esznek és isznak: egy asztalközösség. Az egyed kimegy elegyedültségéből. A közösség extatikus, megtámogatva a bor vagy sör, egy ünnep mámorával. Az egyed nem magában csillapítja éhségét és szomját, hanem másokkal egy asztal köré gyűlik. A szükséglet elemi kielégítésénél előbbre kerül az étkezés élvezete, a másokkal való találkozás és a velük való beszélgetés öröme. Az asztal fölött szavak kavarognak. A beszélgetés szétágazik, csoportokra esik szét, majd újra egyesül, az egyik témáról a másikra ugrik, majd visszatér a korábbira és onnan megint egy másik irányba ágazik el. Mint egy ornamens, úgy indázza körül labirintusszerűen az asztali beszélgetés az asztaltársaságot és nyújt így vigaszt a szükségért, az élet végességéért és rövidségéért.

Az asztal székeket kíván. Az asztalt az ember megosztja másokkal, a széken egyedül ül. Kényelmesnek, keménynek és puhának, egyszerre támasztéknak és párnának kell lennie. Ha jól ülünk, elfeledkezünk az ülésről, és a beszélgetéssel, a munkával, az elgondolkodással foglalkozunk. Elmozdulunk és mégis ülve maradunk, lazán de tartással. A szék tartása és nyugalma képezi a kavargó, mámoros asztaltársaság ellensúlyát.

Az ágyban az asztal és a szék ellentétes mozzanatai találkoznak. Az ágy asztal és szék egyben, nyugalom és pihenés, önmagánál lét és önkívület, öntudatfeladat, alvás. Az ágy az ember lehelyezésének az alátámasztása, subiectuma. Előbb vagy utóbb ledönti a fáradtság, gyengeség, halál. Ezekkel szemben törekszik megtartani a tartását. A ledőlés elkerülhetetlen. Az ágyszerkezet némi tartás ad kifekvéshez.

Egyáltalán honnan tudom, hogy a zárt tárló egy felvonulási konténer; hogy az asztal, a szék és az ágy egy szubjektumot tartalmaz? Mindaz, ami benne rejlik, mobilizált, nem kell hogy bútorok vagy emberek legyenek, bármi lehet. A konténer összetéveszthető a dekorált fészerrel. Ami még nem csupaszította le magát tárlóvá, még hordószerű öltözettel bír, homlokzattal és hegyes tetővel, még van arca, make up és kalap is van rajta. Mennél inkább előjön a konténer, annál inkább váltogathatja burkát, magában rejti azt, amivel kívül beburkolható. A konténer saját külsőjének tárlójává vált. Minden kinyilvánítástól tartózkodik. Nem mond semmit.

A hordó szűkös méret volt. A konténerbe nem valami meghatározott dolog, hanem bármi lehetséges beleillik. Ezért a legjobban konténerek illenek a konténerekbe. A tartalomnak illeszkednie kell a tárlójához. Meghatározott tartalomként megszűnik, és maga is tárlójává válik valaminek; egy közbülső dolog, ami feloldja a különbségeket. Tárgyak, állapotok, élőlények, személyek: mindenféle kicserélhető funkciók, jelentések, megmutatkozásmódok, jogok tárlójává válik. Semmi sem érhető el másként, semmi sem tud már elérni bennünket másként mint általa. A konténer tudást és vágyakat, tudományokat és szenvedélyeket szállít. Már semmi sem ragadható meg, már semmi sem képes megragadni, ami nem általa lett odaszállítva.

Bármi, amit a konténer tartalmazhat, csak kivételesen rendezett és egymásra vonatkozó, mint asztal, szék, ágy; általában zűrzavar van. A filozófus méretre szabott szűk öltönyében nem engedhette meg magának a zűrzavart. A hordó rendben volt. A világot fogta fel és hordozta. Világ nélkül nincs rend (kozmosz). A konténer nem tud megszabadulni mindama lehetséges véletlenektől, amivel megrakják. Nem tudja megtartani azt, ami fontos és lényeges. Lévén, hogy mindent csak átmenetileg tárol.

A konténerben minden lehetséges megfér, mivel üres. Mindazt, amivel megrakják, valahol megint kiüríti; csak átmenetileg tárolja. A konténer éppannyira tárló mint ürítő. Tulajdonképpen semmit sem tárol. Ebbe a semmibe vetik a szállítmányt. De nem tűnik el egyszerűen benne, hanem széttöredezik. Szétesés a semmibe és a zűrzavarba. A konténer egy szemétkonténer. Előteremti az új építmények számára az anyagok és termékek halmazát. Ám amint megérkezik, már el is öregedtek. A ma újdonsága a holnap hulladéka. Ami a konténerbe került, abból előbb vagy utóbb szemét lesz. A konténer csak átmenetileg tárolja, addig míg csak bűzleni nem kezd. Legfeljebb csak hidegen tudja tartani, hogy a lejárati idejét kitolja. A konténer mindenfélét tartalmazhat, de mind szarság: kiválasztódott, elkülönítődött, de egyedülivé válva minden mással együtt mégis egyöntetű lett. A konténer, az acélszekrény, amiben a lét létezőkre esik szét (Weber – Heidegger), egy vécé, ürítő és tárló, minden értékek átértékelője (Nietzsche), zárt tér, amely telítve üres. A konténer már nem hordoz és fogja fel a a világot és nem testesíti meg az embert. A konténer a semmi mágikus black boxa, az ember és a világ vége, a vég és a kezdet vége, az átmenetiség végnélkülisége, semmitmondó tárló, amiből kihull az, amit tartalmaz.

A semmi egy olyan lyuk, ami mindig tovább szakad. Azzal fenyeget, hogy minden eltűnik benne. Ezért kell a lyuknak feltétlenül eltűnnie, ezért kell teletölteni. Ám a betöltött halom továbbcsúszik és megnagyobbítja a lyukat. A modern nihilizmus tele van ellenirányú mozgalmakkal, anti- és posztmodernizmusokkal. A modernitás nem más mint önmaga ellenirányú mozgalma, a tárló, ami egyúttal ürítő is. A lyukat befoltozó ellenszereket is konténerrel kell szállítani. Nem gyógyszerek, hanem a baj utóhatásai.

A filozófia cserepeiből kísérli meg az ember hombárjának helyreállítását. Egy filozófiai hordókkal teli konténer jön létre. A filozófia filozófiatörténetté, világnézetté, szellemtörténetté válik. A világnézet nem a világ felfogása a filozófia hombárjában, hanem egy üres, közömbös tárló cserélhető tartalma. Az egész világ egy halom világképre esik szét, melyek mindegyike az egész igényével lép fel. Ám gyorsan rothadásnak indulnak, félredobják és gyorsan pótolják őket.

A konténernek már nem kell minden lehetségest tartalmaznia, csak azt ami érdemes arra, hogy megtartsák: értékeket. Ám az értékek nem következnek egymásból úgy mint az erények az antik filozófiában; ellentmondanak, egymásnak esnek a konténerben és kölcsönösen kárt okoznak egymásnak: erényesség és boldogság (akarat-)szabadság és (természeti) szükségszerűség, önfenntartás és altruizmus, individualizmus és közösség. Az értékeket betárolják és átrakják, átértékelik. Amit értékbecslés során fel- és leértékelhetnek, annak nincs önmagában vett értéke. Az átértékelés leértékeli az értékeket. Az érték- és világnézetfilozófia nem más mint a „pénz filozófiája” (Simmel). A látszólag szilárd értékek feloldódnak a különféle világnézeti devizák árfolyamának ingadozásaiban. A pénz, a kicserélhetősége és közömbösség megtestesülése a konténer ideális tartalma. Mint önmagában értéktelen a javak cseréjében értékes közbenső dologgá válik. Ahogy a konténer a rakományát, úgy a pénz is túléli azt, amire kiadják, és bevonja saját átmenetiségébe, kicserélhetőségébe és semmisségébe. A tárlóban minden lehetséges, értékes megtalálható: pénz. Gyorsan ki kell adni és fel kell váltani, mert elveszíti értékét. A konténer pénztár és vécé.

Tömegtársadalom és halmazelmélet: A nép emancipált individuumok tömegére hasadt. Csak erőszakkal és átmenetileg lehet a széteső halmazt a népközösség vagy az osztálytársadalom tárlójában összetartani. Az antimodern a konténert hombárként értelmezi és érti félre. Megpróbál mindent egyetlen tárlóba pakolni. Mindennek kell az egészet pótolnia. A konténer totalitáriussá válik. Sokáig ez nem vezet jóra. A konténer azt jelenti: tárlók halmazát és a tartalmakat szakadatlanul átrakni, elosztani, cirkuláltatni, hogy a szemét és az üresség elviselhető legyen.

A modern design is antimodern. Megkísérli a zűrzavart a konténerben egyszer és mindenkorra felszámolni és a tárgyakat praktikusan és szépen, funkcionálisan és elegánsan egymással összehangolni és a tárlóba illeszteni. A modern design megkísérli leállítani a konténert, tartalmának kiürítését feltartóztatni, mindenkorra érvényesen berendezni. Alábecsüli a tömeg mozgásvágyát és belső nyugtalanságát. Így az össz-design ugyan érvényre jutott, de csak mint valamiféle időleges, átmeneti, mint divat, mint valami kicserélhető, amit a konténerben be lehet szerezni és újra el lehet távolítani. A modern design és az új építészet hatalma a kubista festészetre, a négyszögletes hombár, a kocka széttörésére vezethető vissza. Ebből a modern pillanatból táplálkozik a rá következő művészet. Ahol a kockát érintetlen monadikus cellaként akarja megtartani, a kubusból konténer lesz. A „lakógép” (Corbusier) nem vált a munkások kolostorává, megmarad konténer-halomnak, klozetnek, a beköltözés és kiköltözés átmeneti állomásának, ahol egy időre maradhat az ember, mert tudja, hogy bármikor elköltözhet, és mert a tárlót saját ízlése szerint kicsit kidekorálhatja.

A konténer kiüríti, amit tartalmaz. A történelemkonténer begyűjti a maradványait annak, amit a jelen hátrahagyott és muzealizálja azokat. A történelmet, filozófiát és teológiát elnyeli a művészetkonténer és az esztétizálás révén üríti ki. Másfelől a művészet az új médiumok tárlóiban landol. A fikcióból szimuláció lesz. A valóság ellenfogalma veszendőbe megy. A hulladékkonténer egy iratmegsemmisítő. A valóságot számtalan adatra hasítja és vagdalékként tárolja. A szerves maradékok elmosódnak, megmarad a tárló, amiben a vagdalékból egy bármikor kicserélhető, villódzó világot lehet előállítani.

Diogenész természetesnek találta a hombárt. Nem ő állítja elő, megtalálja és belebújik. Számára a világban, a természetben mindig is jelen van már minden. A benne levő kis hézagok kitöltését az emberre hagyta. Aki művészként végbeviszi a természetet. Művészete természetes. A filozófusok ezért tartják többre a használat művészetét, a rendelkezésre állóval való bánásmód és gazdálkodás művészetét az előállítás művészeténél.

A filozófia folyvást megpróbálta a művészetet (mint az új előállításának, mint a feltalálásnak a művészetét) hátráltatni, messzemenően természetutánzásként meghatározni. Ugyanis a szabadon bocsátott művészet, a művészet mely magát sem tartja vissza, a természet vége, a világ elűzése a konténer révén. Egy láthatatlan, mindenhová szállítható tárló veszi körül az embert és magába alakítja. A tárló egy feltalált és a képzelőerő által megszállható, de sosem betölthető üres tér, amely a világot csak eltűnőben, kiüresítve, mint művészetet, konstrukciót és képzeletet képes megtartani. Mivel a világ eltűnik, mesterségesen kell pótolni. És azért tűnik el, mert pótlásra kerül. A konténer az a tér, amelyben az invenciónak és a képzeletnek termékennyé kell válnia, hogy kitöltsék az ürességet. A produkció hulladékprodukcióvá válik, hulladékkezelési és hulladéktermelési produkcióvá.

A filozófia hordója szűk volt, a filozófus nem akart helyet adni a képzelőerőnek. A filozófia azt jelentette: megfékezni a képzeletet, csalódást okozni. Nem kell, hogy általa a természet hiányossága veszélyesen naggyá váljék. Számomra úgy tűnik, a filozófia ezért ignorálta állhatatosan a konténert. Nem akarta ismerni. Hordójában szigorúan tartotta magát döntéséhez, hogy nem ismeri el. Az aszketikus filozófus a logoszhordó forró fürdőjében kívánt maradni. Tudta, hogy kívül meghűlne.

Helyet foglalni a hordóban egyúttal fogadás a hordóra, az ész feltétlen hite melletti tét volt. E hitnek a tudatosítása szétveti a hordót. A filozófus nem volt tétjének tudatában. A külső nem volt a kezében. Számára közömbös volt. A maga ura, megfontolt, összefogott volt. A konténerben az ember elveszti magát. A benső kiszolgáltatott a külsőnek. Önnön énjének tartójává válik, ám nem találja magát benne, csak külsődlegest, más további tárlókat. A benső megvonja magát. Tárlók nyomultak közbe és megszakítják az érintkezést. Érintkezési hibák a megismerés és cselekvés, képesség és akarat, érzés és gondolat között. Egy mindenütt közbeékelődő semmi mindent összezavar. Szétesés egyre további részekre, bénultság, mesterséges újraélesztés. A filozófus az ész, természet és világ töretlenségében fürdőzött. Most a folyam mindenütt gátakba ütközik. A filozófus az észre fogadott. Számára az első volt. Ami mindent világossá tesz. Az értelmetlenség a hiányossága folytán válik láthatóvá. A megismerésfürdőben megszűnt a hiány. A hézag meglátása már az eltömését jelenti. Soha nem is volt hézag, csak egy hiányosság a megismerésben, az észből való részesedésben, a feloldhatatlan részesülés belátásában. A hordó széttörik a kereszténységen, egy magasabb, kockázatosabb hit tétjén. A kereszténység az eseményre helyezi tétjét. Először nem az ész, hanem az esemény, nem a logikus, hanem a faktikus van. Valaminek már mindig is történnie kellett ahhoz, hogy felvilágosodhassunk felőle és megérthessük. Az esemény merő tényszerűsége és esetlegessége előtt a megismerésnek kapitulálnia kell. Csakis elfogadni tudja. A megismerés maga is egy tény. Kezdetben a logosz a logosz eseménye. Az események eseményekre utalnak, kölcsönösen értelmezik egymást. A végén egy eseménnyel kell kezdeni. Az ész számára az esemény áthatolhatatlansága kezdetiségének, véletlenszerűségének és adottságának helyettesítőjeként áll.

A filozófus számára az esemény valamiféle külsődleges volt, kívül kellett maradnia. Mennél inkább megközelíti a bölcsességet, események annál kevésbé érinthetik. Az események vezették a filozófiához. Most azonban a célról van szó, és nem arról, ami az odavezető út során történik. A bölcs többé már nem szenvedhet hajótörést, sértetlen marad. A bölccsel semmi sem eshet meg, még akkor sem, ha belebotlik valamibe. A hordójában van.

Az eseménynek nincs helye a hordóban. Szétveti a hordót. Az esemény elveszi az észtől az egész megismerhetőségét. Az ész elveszti megismerésének megbízhatóságát, kiszámíthatatlanná válik, váratlanul itt-ott szakadásosnak mutatkozik, s ha egyáltalán, legfeljebb csak behatároltan és utólag deríthető fel. Események tekintetében határozatlanság, kétség és tisztázatlanság áll fenn, hogy egyáltalán események-e vagy sem. És mégis áttörik a külső és belső közti falat, külsőként a belsőbe nyomulnak és kivonják magukat a felfoghatóság és megragadhatóság köréből.

Az esemény nem illik a hordóba, de belefér a konténerbe. A tárló, ami semmit sem képes megtartani, az eseményt olyasvalamiként fogja föl, ami kivonódik, eltűnik, aminek a hiánya van jelen. Az események már mindegyre elmúltak, amikor megérkeznek. A konténer tele van elmúlt, várt, a benne felhalmozott hulladék alapján hallucinált, pótlólag mesterségesen előidézett eseményekkel. A konténer az elmúlás és a kisiklás helye. Minden csúszik. Semmi sem marad ott, a helyén. Senki sem marad meg az álláspontján, senki sem ura magának. Amit meg akar tartani, az kivonja magát fennhatóságából. És megtartja azt, amivel nem tud mit kezdeni. Minden arra vár, hogy történjen valami, még ha katasztrófa is lenne. Ám a várakozások nem teljesülnek.

Ebben a helyzetben kézenfekvő újra filozofikusan berendezkedni és a kiüresedett eseményeket semmisségeknek nyilvánítani. De nincs már biztos külső-belső megkülönböztetés, nincs tisztán megismerés egy esemény nélküli bensőben. Minden félhomályban, alig észrevehetően változó zajban marad. A tárló hulladékkal telítődik. Talán mindig is események szemete vagy hulladéka volt? A régi filozófus a logoszhordóra alapozott, elhelyezkedett benne és biztos volt magában. A konténerben azonban meghatározatlanság uralkodik. Nem lehet már biztonságra alapozni, az események semmisségére, amennyiben az ember elővételezi a lehetséges legnagyobb csalódás ismeretét. Ugyanis a konténer, az ideiglenes végnélkülisége, a meghatározottság végét, a dezilluziáltság illúziójának a végét jelenti. A csalódáson való vég nélküli csalódás kétségbeejtő. Így aztán valójában csak arra lehet alapozni, ami hulladékként, az esemény és a belőle megmaradt, a megragadható közti különbségként áll fenn. Hulladékként a konténerben minden jelen van. Talán csak egy szintesemmi választja el a hulladékot az eseménytől, a konténer ürességét a szellemtől. Hogyan is lehetne különben egy divat szellemes, és utólag már nem tudni, mitől is volt az.

A látszat csalhat. Olykor azonban a különbség transzparenssé válik – váratlan eseményként. Felvilágosodás, derült ég – az előrejelzések ellenére. Ész és megismerés esetlegessé váltak. Az eseményben széthasad egy foglalat, egy megismerésforma. Csak egy ilyen széthasadásban fogja fel és egyúttal veszíti el magát. A filmben a slow motion szimulálja ezt a pillanatot, a megálláshoz és csendhez közelítve, a robbanás zaja közepette. A semmitmondó zörejek hallgatnak, a zűrzavar csendéletté vált.

Filozófia eredetileg az a felfogás volt, amivel Szókratész képes volt a hagyomány tudás elvesztését elviselni. A nemtudást felfogó hordó hamarosan megtelik dogmatikus minimáltudással: Diogenész. A hordó nem tart. Ám a konténer megtartja azt, ami elillan. De belőle az is elillan, amit tartalmaz. Olykor mégis képes észrevenni azt, ami elillan.

Egy ideig a konténer azt ígérte, hogy Istentől és világtól szabad terében zavartalanul csinálhatja saját dolgait az ember. Ám a konténer metafizikai hulladékkal telik meg. Hová kerüljön? És honnan jön a hulladék? Egy gonosz szellem rakta tele a konténert? A tárló nem mond, tehát nem is ígér semmit. Minden lehetséges szállítója. Így nem is zár ki semmit. Ám amit tartalmaz, az szemét.

Végtére a konténerben való tartózkodásnak komikus oldala is van. Minden jelen van, csak a fonákján. Amit a tárlónak tárolnia kell, azt kiüríti. De a kiürítés sem sikerül egészen. Amit el kellene vinnie, hulladékként tartja vissza. Így sosem lesz egészen üres. A külsőt és a belsőt megcseréli és maga sem egyik, sem másik, hanem közbülső. Ebbe a közbülső helyzetbe hoz mindent, ami amivel megrakják. Ez átmenetinek tűnik. Ám a konténer megcseréli az időlegest és a végérvényeset is. A közbenső helyzet, a provizórium tartóssá válik. És aminek tartósnak kellene lennie, elillanó eseménnyé válik. A jellegtelen tartály a modern nihilizmus eseményét tartalmazza. De ezt sem képes megtartani. Úgy üríti ki, hogy annak ürességét mindegyre kitölteni törekszik, miközben egyre újabb szállítmányokat tölt bele. Maga képezi a bajt, amire gyógyírnak kellene lennie. Állandóan önmagát számolja föl. Konténert konténerek követnek. A megoldhatatlan problémának gyakorlatiasan jut a végére: szakadatlanul maga előtt tolja, egyszerűen továbbszállítja.

Tillmann J. A. fordítása

MEGJELENT Magyar Építőművészet 2017/6

Copyright Tillmann J. A.

Reklámok

%d blogger ezt kedveli: