Archive for 2019. november

Hannes Böhringer: Gondtalanul

november 3, 2019

 

 

 

Sietek, késésben vagyok. Nem tudok odafigyelni, és nem tudok elgondolkodni. Nyomás alatt állok. Ez nyomasztó. Terminusok szorítanak. Utána végre lesz időm és elintézhetem azt, ami elmaradt, az összevisszaságban, amit hajszoltságom váltott ki, rendet tudok rakni. Ám határidők következnek határidőkre. A nyomás nem csökken. Volna elég időm, de szükségem van szorosságukra, hogy előbbre jussak, hogy elintézzem, ami elintézendő. Csak sietősen sikerül, különben megingok. A nyomás tart össze. Máskülönben szétesek és ide-oda gondolok. Az egyik ezt mondja, a másik meg azt. Sietségben nem kell minden tanácsot meghallanom. Lendületben kell maradnom. Mert az idő szorít. Sietségben félreszorítom az embereket. Különben nem jutok előbbre. Ha állva maradok, visszaszorítanak. Kételyek válnak megint hangosabbá, rég hozott döntések válnak kétségessé, miközben mások szorítanak félre.

Sietek, nincs időm, tehát azt hiszem, vagyok. Az elintézések légáramában érzem azt, hogy vagyok. A sietségben vagyok, mert sok a tennivalóm. Keresett vagyok. Nincs időm, tehát azt hiszem, fontos vagyok. Az idő nyomaszt, mert mások nyomulnak és a helyembe állnak, ha már nem jutok előbbre. Nincs időm. Mert öreg leszek. Nem sok időm marad már. A halál közelebb jön. És az elért még nem elég. Mindig közbejött valami és megakadályozta, hogy minden olyan jó legyen, ahogy kívántam. A jövő reménye felélénkített. De most már nincs hátra sok idő. Most már nem szabad semminek közbejönnie, feltartóztatnia vagy eltérítenie.

Régebben azt gondoltam, öregszem: felnőttség, érettség, megfontoltság. Most felnőtt vagyok és éretlen. Ugyanis nem tudok várni. Nem hagyok magamnak elég időt a megfelelő pillanat kivárására, ahonnan minden könnyebben tud megesni. Ám elkerülhetetlenül távol kerülök. Már nem tudok lépést tartani. Nem akarok vagy nem tudok már igazodni? Szinte már szórakozottan nézem magam, miként fáradozom azon, hogy le ne késsem a csatlakozást. De már nem igazán tudok előbbre jutni.

A távolság szabadságot, játékteret ad. Mindig is megvolt, de szinte sosem éltem vele. Rászorítva éreztem magam arra, hogy előbbre jussak, a többiekkel tartsak. Most már nem érek a nyomukba. Növekszik a távolság és vele a szabadság. Már nem aggaszt, hogy szinte minden félresikerül. Régebben rendbe akartam hozni a dolgokat. Az élet megesik, előáll; úgy, hogy valami előre nem látható közbe jön és a szándékokat eltéríti, vagy megsemmisíti. Régebben gyakrabban avatkoztam közbe. Most hagynom kell a dolgokat. Gond nélkül hagyom elmenni magam mellett a divatok, a diskurzusok, a kulturkonzum önkényuralmát; elmúlnak, elhasználódnak. Minden elhasználódik. Számomra azonban a játéktér mértékletes használatra adott. Minden félresiklik. De alkalmasint a félresiklás kedvező fordulatot tudom kiváltani.

Régebben nevettünk azon, hogy Tocquille szerint az önkényuralmak arra törekszenek, hogy elegyedítsék az embereket és így szolgáltassák ki őket szenvedélyeiknek. Mert velük foglalkoznak. Ha az ember egy másik földrészről érkezik vissza Németországba, érezni a jólét szomorúságát és az egyes emberek érzelmi gyengeségét. Az egyetlen gyermeket terepjáróval viszik zeneiskolába. Az egyes ember értéke rendkívüli mértékben megnőtt, és ezzel a nyomás, hogy teljesítsen valamit. Az állam óvakodik attól, hogy gyermekeit háborúba küldje. Ezért aztán a levegőből kezdi a háborúkat, és ritkán fejezi be a földön, mert itt minden irányból véressé válik. De a bűnbakok utáni hajszák változatlanul folynak. A modern állam már rég nem Leviathan, hanem egy Behemoth, egy szeszélyes vadállat. Képekkel etetve, beképzelésekkel izgatva, hullámzó kedélyállapotok között egyensúlyozva szakadatlan locsogásban marad fenn: the long parliament. Semmit sem csinál és mégis egyre mohóbbá válik. A Leviathan csak kivételesen jelenik meg, a legnagyobb ínségben.

A tudományos-bürokratikus komplexum szélén dolgozom. A szélen szabadabbnak érzem magam. Mert a komplexum gátlásossá tesz. Valahol a bensőjében bizonyára termékeny kutatás folyik. Ott szabad szellemek működnek. Ám a felismeréseiket gépezetek leegyszerűsítik, dogmatizálják, ideologizálják és instrumentalizálják. Igazgatják és használják őket. A használattal és igazgatással foglalkoztatnak bennünket. A fogyasztás kielégíti és felkelti vágyainkat, az igazgatás ellenőrzi és fegyelmezi. Minden könnyebbé válik, ha részt veszünk, elintézzük, ami elintézendő, és elfogyasztjuk, ami elfogyasztandó. Ezért van önkiszolgálás és önigazgatás. Ám az én idegen-meghatározottságú.

Foglalkoztatva kell legyünk. Egy fenyegető tömeget képezünk. Mindenütt tömegek: mosószerek, autók, műtárgyak, filozófiák, fogyasztók tömegei. A tömegkommunikáció képeket és szólásokat ringat elő, viselkedésünk és beszédelésünk előképeit. Szállítja életünk előírásos étrendjét. Így válunk magunk is a Behemoth részévé, uralva és uralom nélkül, a világ borzalmairól szóló hírekkel, magánvágyakkal és -gondokkal, szinguláris egzisztenciánk jelentőségétől élénkítve. Ugyanis a falánk állat elképesztő teljesítménye ez: egyöntetűvé tesz, miközben mégis egyedi mivoltunk érzését kelti. Azt a hitet ébreszti bennünk, hogy már nem Isten, hanem mások és magunk előtt vagyunk egyenlők és egyúttal mások: szingulárisak. Mert magunk is részt veszünk abban, hogy bebeszéljük ezt magunknak. Az önkényuralom az elegyedített emberek kollaborációja révén működik.

Eddig még minden nemzedék elpanaszolta az erkölcsök, a művészetek és a közügyek hanyatlását. A szellem a véggel szembeni küzdelem öntudatától erősödik. Már nem azért küzdök, hogy győzzek, hanem hogy legyen a meg feszültségem. Csak arra kell ügyelnem, ne legyek túl óvatos. Az óvatosság az öregedés bűne. Egyre korábban támad bennünket. Mi tömegemberek ugyanis pánikba esünk. Szeretjük a félelmet, és a szabadságból szívesen menekülünk biztonságba. A biztonság azonban unalmas. Ezért aztán szerencsejátékba kezdünk. Ám ha tömegesen vesztünk, megint pánik keletkezik. Így rohanunk körbe. Szeretjük a hangulatváltást, a katasztrófát biztos távolságból.

Vigyázat a biztonsággal! A szabadság kárára megy. A szabadsághoz bátorság kell. Ez azonban gondtalansággal jár együtt. Igazuk volt a régi filozófusoknak, akik azt mondták: a rosszkedv és a vágyak zsarnokoskodnak az emberek fölött. Aki bátor, szereti az életet, de nem ragaszkodik hozzá mindenáron. Valamit mer, kockáztatja a kudarcot. Mindig az egyedi ember a bátor. De ő az, aki újra meglelte szívét (Herz). A bátor szívében elszánt (beherzt).

Mennél öregebb leszek, annál kevesebb holmit akarok hurcolni: gondtalanság! Nem akarom már ezt meg azt magammal vinni, hanem mindent összecsavarva és egybehajtogatva és könnyűvé téve: univerzum, vortex. Ha szívvel bírok, minden megvan, amire szükségem van. A szív több mint bátorság: akarat, érzés, értelem. Akinek szíve van, megszűnik egyedi embernek lenni. Mert a szív gondtalanul jut túl önmagán és vállalja azt, amit egykor a szeretet jelentett. De egyszersmind szakadék is, melynek mélyeiben szeretet és önélvezet, megismerés és önáltatás és nemakarás és nemtudás megkülönböztethetetlenné válik, és amelynek mélyeibe csak az pillanthat bele, aki eltökélten ugrik át a szakadékon. A szívében elszánt ugyanis cselekszik, nem marad meg a kétkedésben és az érzésben. Ám a szakadék rezonanciája adja meg a tónus teljességét, az erőteljes hangzást, ami a szívében elszánt érzelmét kitünteti. Tehát csak egy szívet kell magamnak leljek. Többet – sebtében – nincs mit tenni.

Késedelemben vagyok, de már nem sietek. Különben sem tudok már a többiekkel menni, és egyre gyakrabban tartok szünetet. Ekkor szabadabb futást engedek a gondolataimnak. Szem elől veszítem őket. De maguktól visszatérnek, többnyire jobb szavakkal. Késésben vagyok, tehát még több időt hagyok magamnak. Ez nem nyomaszt. Ami most eluralkodik, az éppúgy elmúlik, mint minden más, és elmúltként kell érvényesülnie. A nyelvvel állok szövetségben. Ám a nyelv is elhasználódik és igazgatásnak alávetett. De egy szóval már újra itt van, elpusztíthatatlanul és szívet vidítóan.

Tillmann J. A. fordítása

 

Irodalom:

Thomas Hobbes: Behemoth oder Das lange Parlament, Frankfurt, 1991.

Blaise Pascal: Gondolatok, Budapest, 1978.

Heinrich Popitz: Phänomene der Macht, Tübingen, 1992.

Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom. Budapest, 1994.

•••

COPYRIGHT Fordítás Tillmann J.A.

MEGJELENT Magyar Lettre Internatinale 2008/tél