Eva-Maria Schön: Hannes Böhringer
„Róma városát kezdetben királyok kormányozták. A szabadságot és a consulságot Lucius Brutus intézményesítette. A diktátori tisztet időhöz kötve viselték, írja Tacitus a híres Évkönyvek elején,[1] amikor Rómában már a cézárok parancsolnak, bár a látszat szerint a köztársaság minden intézménye megmaradt.
Ötszáz évig állt fenn a köztársaság. Előtte etruszk királyok uralkodtak Rómában. A rómaiak még nem voltak érettek a szabadságra, írja Livius.[2] Ám abban a pillanatban, ahogy a méltóvá válnak szabadságra, egy király uralmát megerőszakolásként érzékelik. Az utolsó király, Tarquinius Superbus még uralkodik önmagán, a fia már nem; vétkezik a szép és erényes Lucretiával. Lucretia a rá háromlott szégyentől nem tud tovább élni és kést szúr szívébe. Lucius Iunius Brutus kihúzza a véres tőrt Róma meggyalázott testéből, magasra emeli és felesküszik arra, hogy elűzi a Tarquiniusok elvetemült nemzetségét, és nem fogja engedni, hogy azok vagy mások valaha is királyként uralkodhassanak Róma fölött. Mindenki meglepődött, mert Lucius Iunius nehézkes és bamba, azaz brutus hírében állt. Ezért kapta ezt a melléknevet. Ám valójában csak tettette magát, írja Livius, és a megfelelő időre várt.[3]
Róma utolsó királyának Superbus melléknevét a római erény akasztotta nyakába, mely a superbiát (fennsőbségesség, gőgösség, büszkélkedés) minden király, türannosz és cézár vétkének tartja. Tacitus is ezért lát superbiát Tiberiusnál, az első császárnál, amikor kormányzása éveiről ír. A kereszténységben a superbia válik a vétkek legnagyobbikává, elfordulás Istentől, királyi uralmának tagadása, öntúlértékelés.
Tarquinius Superbushoz egyszer egy idős asszony jött, írja Aulus Gellius, kései római szerző.[4] Senki sem ismerte. Kilenc könyvet cipelt magával, isteni jóslatokkal teli könyveket, mint mondja, és el akarja őket adni. Tarquinius az árat kérdezi. Az öregasszony csillagászati árat mond. A király mosolyog. Nyilván már nincs teljesen eszénél. Ekkor az asszony kis tűzhelyt állít föl előtte, tüzet gyújt és belevet három könyvet. Megkérdi a királyt, hogy akarja-e a maradék hat könyvet, ugyanazon csillagászati árért. Tarquinius nevet. A vénasszony bolond. További három könyvet vet a tűzre, és megkérdi a királyt, akarja-e a maradék három könyvet ugyanazon áron. Tarquinius elkomorul. Az öregasszony öntudata meghökkenti, és az utolsó három könyvért kifizetteti mind a kilenc árát. Az asszony nyomtalanul eltűnik. A három szibülla-könyvet azonban a Tarquinius által építtetett Jupitertemplom szentélyében helyezik el, ahol a közjó érdekében felemerülő kérdéseknél a papok tanácsokat meríthetnek belőlük.
Nem kétséges, hogy az öregasszony egy szibülla volt, egyike az ősi, szűz látnoknőknek, akik isteni tébolyban jövendöltek. [5] Ismertek Erythreia és a campaniai Cumae szibüllái. Az ottani szibülla vezeti Aeneast, a trójai menekültet, Róma majdani alapítóját, az alvilágba, és megjövendöl még némely megpróbáltatásokat, amelyeket ki kell állnia obscuris vera involvens, „igazat homályba rejtve”, írja Vergilius.[6] Ám a szibüllák vándoroltak is, mániákus nyugtalanságtól űzve.
„A szibülla örjöngő szájjal, nevetetlent és tompítatlant és áldatlant kikiáltva hatol hangjával évezredeken keresztül, az istentől hajtva”, írja Hérakleitosz.[7] Tarquinius királynak szédületben és lihegésben nem jelent ki semmit. Az őrület a felkínált könyvek tébolyultan magas árában nyilvánul meg. Tarquinius rögtön fölismeri az öregasszony őrületét, de csak a harmadik alkalomnál jön rá tébolyának különös voltára. Az, hogy végül mégiscsak képes felismerni megszállottsága fölényét, superbus-ként új nézetből mutatkozik meg. A superbus ugyanis nemcsak büszkét és fensőbbségest jelent, hanem kiválót és fölényben lévőt is.
A névtelen szibülla hangja áthatja az évezredeket és a cselekvésmódokat is. Gellius egy mágikus, példázatos pillanatot ragad meg. Ugyanis alig hihető, hogy egy uralkodó tétlen szemléli, amint egy öreg asszony nyugodtan felépít előtte egy tűzhelyt, tüzet gyújt és a könyveket ebbe a tűzbe veti.
A szibülla nem azért égeti el a könyveket, hogy csökkentse a javakat és így növelje az árat vagy azt a magas vételárat vigye keresztül, amit kér. Nem kereskedik, és nem hagyja, hogy vele üzleteljenek. Lelkinyugalommal elégette volna az ámulat tűzhelyén az utolsó három könyvet is, és szó nélkül ment volna el. Nem akar semmit keresni az ügyleten. Nem üzlet ez, hanem ajándék. A mérhetetlenül magas árat azért követeli, hogy rámutasson, mennyire értékes. A polgári kereskedelem, a pénzgazdaság elhomályosodó nyelvében kell nyilvánvalóvá tennie, hogy az ajándék áll minden üzlet előtt. Így mindenekelőtt, ahogy mondják, az élet ajándékában részesültünk. Mindennek adott a kezdete – vagy adva van és vele a belátása, a tudás adománya. A szibülla drága ajándéka a jóslat, a bölcsesség, a tudás, a homály borította igaz. Egy isteni szó átható hangja hangzik a szájából.
Az utolsó király még ismeri az adomány elsőbbségét és fensőbbségét az üzlettel szemben és elfogadja a drága ajándékot. Még Brutus, az első republikánus is sejt róla valamit. Egy baljós előjel arra készteti Tarquiniust, hogy két fiát a leghíresebb jóhelyre küldje, Püthiához Delphibe. Magukkal viszik Brutust, a bolondost, aki a nagybátyjuk. Ha már a látnoknőnél vannak, megkérdezik azt is, hogy közülük legközelebb kinek a kezébe kerül a Róma feletti uralom. Aki elsőként illeti csókkal anyját, feleli a Püthia. Brutus, az esetlen leborul és megcsókolja a Földet, minden halandó anyját. [8]
A szibülla nem csinál nagy felhajtást, de megköveteli az adomány elismerését. Az ajándékozott bölcsesség hatalmas: felmérhetetlen. Kilenc könyvben nem több mint háromban. Éppoly sok vagy éppoly kevés, mint három könyvben vagy egyben sem. Jósmondás lett volna az is, ha elégeti összes könyvét és továbbáll. A jóslat ugyanis ingyenes. Anélkül segít, hogy segíteni nem tud, ha Brutusnak nincs érzéke a superbia iránt.
Száz évvel később Athénban – ahol szintén Rómával csaknem egy időben űzték el a türannoszokat és hoztak létre demokráciát – Szókratész, „Görögország bölcs bolondja“[9] ajándékozza el tudását. Ingyen kapható és mégis ára van. Az ő bölcsessége nincs már isteni tébolyba borítva – az emberek közben felvilágosultnak érzik magukat –, hanem csak bolondságba: ironikus arcátlanságba, amellyel a delphi jóslatot akarja megcáfolni, mely egy barátjával azt tudatta, hogy senki sem bölcsebb Szókratésznál.[10] A kudarcba fulladó cáfolatkísérletek csak igazolják az isteni mondást. Minden más tudás – kivéve az isteni – beképzelésnek és állítólagosnak bizonyul.
A szókratészi bőkezűség éles kontrasztban áll a szofisták üzleti ügyességével. Ők eladják azt, amit tudásnak, a tudás taníthatóságának neveznek, és az arról való rendelkezés illúzióját. Számukra a tudás egy technika, nem adomány, jóllehet adottság kell hozzá. [11] Ők már nem vándorolnak az istenektől űzött szibüllákhoz hasonlóan összevissza, ők piactól piacig utaznak. Szókratész szemükre veti, hogy csalásuk következményeit akarják elkerülni. A szofista tudás kitér önnön konzekvenciái elől, amelyeken szétfoszlana. Szókratész Athénben marad és a filozófiáért az életével fizet. Filozófiának a bölcsesség neki adott és a felvilágosult kornak megfelelő formáját nevezte; fáradhatatlan keresésében lenni; állandó mozgásban tartva ironikus fafejűséggel. De a többiektől, akik vele együtt keresik, óriási erőfeszítést kíván: azt, hogy saját belátásaik szintjén éljenek. Alkibiadésznek azt mondja: „megfontoljuk, és ebben is, meg más dologban is azt fogjuk tenni, amit a legjobbnak találunk.” [12]
Szókratész nem írt – beszélgetett. Semmi sem tartóztathatta és hátráltathatta keresését. Xenophon és Platón feljegyezték beszélgetéseit. Mindketten beszámolnak egy szimpóziumról. Platónnál az olvasható, hogy a fiatal Alkibiadész részegen beront a józan lakomára és Szókratészt magasztaló beszédbe kezd. Azt mondja, el akarta csábítani Szókratészt, miután észrevette, hogy ez a szatír minden ifjúba szerelmes. Mindhiába. Ő „kinevette szépségemet s kigúnyolt engem, pedig azt hittem, hogy ebben a tekintetben érek valamit, bíró uraim – mert most bírái vagytok Szókratész kevélységének.“[13] Újra itt van a superbia (hyperephania), a bölcsesség fölénye, amely ajándékba adja magát, de nem alkuszik és nem engedi, hogy rendelkezzenek fölötte, s amelynek fölénye érinthetetlen.
Előtte Szókratész elmondta, hogy Diotima miként vezette be őt a filozófiába, a szépség szerelmébe, ami nem egyéb, mint a jó és az igaz. A szerelem tehát vágyakozás arra, ami valakinek hiányzik. Ezért nem lehet isteni, mondja Szókratész. Ami ugyanis isteni, annak mindene megvan, tökéletes és szükség nélküli. Egy másik beszélgetésben azonban a szerelmet egészen isteninek tartja és a jövendőmondáshoz hasonlóan az isteni megszállottsághoz számítja.[14] Az önellentmondás nem kisebbíti bölcsességét. Ez nem állításokban rejlik, hanem a beszélgetésben. Ám ebben az esetben az ellentmondásos állítások is találók.
Miért ajándékozza el magát a szerelem, ha legmagasabb formájában vágy nélküli? Miért lesz a bölcsességből (Weisheit) jóslat (Weissagung), miért lesz közlés, ha önmagával megelégedett, miért keres követeket, látnoknőket, szatír lényeket közvetítőnek? Mi készteti Szókratészt és a szibüllát tudásuk elajándékozására? Filantrópia, feleli a bölcs idióta. „Rólam viszont, attól tartok, az a hír járja, hogy emberszeretetből nemcsak hogy kész vagyok fizetség nélkül bárkivel bőkezűen megosztani a mondandómat, hanem akár még örömest fizetnék is érte, csak hogy valaki meghallgasson.”[15] Az ajándékozás bőkezűségében az önmagával való megelégedettség és a közlésvágy egybeesik. Szókratész gúnyos iróniája és a szibülla lakonikus eltűnése egyszerre rejti és leplezi el azt, hogy az ajándékozás pillanatában a fölényesség összeomlik. A szerelem, a barátság, de a tudás is participálódni akar, részesülést és közlést, részvételt kíván, mondja Platón. Ha a fölényben lévőnek nem sikerül önmagát a közlésben még egyszer felülmúlnia, akkor a fölény fensőbbségnek mutatkozik.
A fenső hajlik a brutum, a butaság felé, és szívesen adja a bolondot. A nemességnek előjoga van a rossz ízlésre, mondja Baudelaire. Az emberbaráti közlésvágy, felvilágosítás: obscuris vera evolvens, az olvasás- és írástanulás profanizálja a szentet. A könyvek a templomból a könyvtárba kerülnek. A téka azt jelenti láda, szekrény, tartó, koporsó. A bibliotéka egy könyvláda, konténer a könyvek halmazának, túlontúl sok ahhoz, semhogy mind el lehessen olvasni. A könyvek nagyság, beszerzési dátum vagy tárgyterület szerint vannak rendezve és elhelyezve, nem a jelentőségük szerint. Brutus idején nehéz a superb felismerése. Hiányzik a biztos érzék, a felmérhetetlen mértéke. Ezért diktálják csak alkalmilag azt, ami első osztályú. Ami a legmagasabb adózási osztályba tartozik, írta Gellius. A klasszikust ő hozta szóba.[16] Ez egy kánon, egy zsinórmérték diktátumát feltételezi, hogy mi első-, és mi másodosztályú. A diktátum hatására az ember szabadulást keres a kánon önkényességétől; a megszabadulás után visszavágyik a mértékre, hogy megtalálja az orákulumot a könyvek halmazában.
A bölcsesség, a tudás, ami érvényben marad, rejtett ama tudás számára, amely elavul, joggal vagy jogtalanul feledésbe merül és talán egyszer, előre nem látható körülmények között újrafelfedezésre kerül. A tudás, ami megmarad, szibüllaként vándorol a könyvek halmazán át vagy akár mellettük el. Minden nemzedék, minden egyes ember a bölcsesség nyomára vél lelni itt vagy ott. A képzésben, az irodalomban vagy a tudományban rejlik. De nincs rájuk utalva. Szigorúan véve mindenütt előfordul. A könyvtár csak menedékeinek egyike.
„Költészet az emberi nem anyanyelve – írja Hamann –; miként régibb a kertművelés, mint a szántás-vetés, régibb a festészet, mint az írás; régibb az ének, mint a beszéd; régebbiek a példázatok, minta következtetések; régibb a csere, mint a kereskedelem. Mély alvás volt őseink pihenése; és mozgásuk mámoros tánc. Hét napon át ülték a gondolkodás vagy csodálkozás csendjében; – majd felnyitották szájukat – szárnyaló mondásokra. Az érzések és szenvedélyek nem értenek mást, mint képeket. Képekben rejlik az emberi megismerés és boldogság egész kincse.” [17]
Tarquinius találkozása a szibüllával hasonlat – egy kép mint szárnyas szó: költészet, könnyűség. A nehéz, durva, nyers, nehézkes könnyűvé, elegánssá, szellemessé, szívet vidítóvá, sugárzóvá, érzésében és ízében zamatossá válik. A súlyos könyvek lángra lobbannak a lelkes olvasás során és hamu száll föl.
A sapientia, vagyis a bölcsesség a sapio igéből ered, amiből a savoir vagy saber (tudás) alakult ki, ami azonban eredetileg azt jelenti mint a gusto – szagolni, ízlelni: a finom iránti érzék, nem a stílus és comment, hanem a szokásos superben inneni és túli, ami a művészetben és tudományban, de a hétköznapokban is, mindenütt rejtetten megvan: a bölcsesség, ami – nem tudni, miért, de szeretnénk megtudni – a nehezet könnyűvé teszi. A bölcsek lakomáján veszünk részt.[18] Az asztaluknál ülünk és mégsem tudjuk csámcsogásukat és ízlelésüket, hallgatásukat és beszédüket követni. Lévén hogy könyvek fülött gubbasztunk, a kibetűzéssel és megfejtéssel, az olvasással vagyunk elfoglalva.
Olvasni (lesen) összeszedést (zusammenlesen) és kiszedegetést (auslesen), gyűjtést és kiválasztást jelent. Ez a kettő képezi egy jó könyvtár alapját. Nem mindent lehet gyűjteni, de korlátok között mindennek jelen kell lennie. A könyvtár az érdeklődés gyújtópontjai, égő helyei köré gyűlik. Kezdetben a tűzhelyek még szándékosan lesznek kialakítva, ám az olvasmányok növekedésével elkezdenek vándorolni. Újra és újra megpróbálnak eggyé válni. Csak pillanatokra sikerül mindent együvé fókuszálni. Utána a gyújtópont megint meghasad és a sokféleségben válik élessé és összeszedett. Az összeszedettség nem egy állapot, hanem a restséggel, zavartsággal és szétszórtsággal szembeni fáradhatatlan erőfeszítés. Pillanatokra sikerül elérni és aztán megint széthullik. A könyvszekrény rendszerezve is összevisszaság. Rendet, csendet, összeszedettséget csak az olvasás teremt, ami messze túlmegy a könyvolvasáson és kibetűzésen – mint a figyelem tevékenysége, ami a mozgatható tűzhelyek körül egy szerteágazó emlékanyagot halmoz fel és a tűzhelyen mindegyre elégeti.
Az összeszedéssel (Zusammenlesen) válogatás (Auslesen) jár, az ízlés képzése, az megítélőképesség élesebbé válása. Hogyan sikerülhetne ez, ha a superb legbensőbb körében nem lenne már meg a hiány tudata, a nehézkesség vágya a megszüntetésre és könnyűségre? Régi történetek a vágyakozás célját a megismételhetetlen múltba helyezik. Brutus elűzi a superb Tarquiniuszt. Ám Tarquinius korábban még bölcsességkönyveket tudott elhelyezni a templomban. A bölcsesség fölénye megmarad, a vele szembeni fennsőbbségességet eloszlatja annak felismerése, hogy finomsága csak a nyers móduszában áll. Olvasni (lesen), azt jelenti, mindkettőt összeszedni (zusammenzulesen), az egyiket a másikból kiválogatni (herauszulesen). A megmaradó tudás mindig csak közvetett: régi és nyers formájában marad meg. Ám tartósan elegendő a hiányzó finomság mellékíze a magának átengedett közönségesség kérkedésével szemben.
Elmúlt az a korszak, amelyben a világ egy könyvnek tűnt, elmúlt a könyv önhittsége. Más médiumokkal küzdve megkísérli pozícióit újra megtalálni és megtartani, amelyekben valamennyihez képest fölényben van ez a régi, sok oldalnyi papírból álló szinte emberi képződmény, amely egyenes gerinccel, egyenes tartással tud állni. A világ már nem egy nyitott könyv, inkább nyílt tenger, amelyen vitorlázunk.[19] A roppant naggyal, hatalmassal, a fehér bálnával történő találkozás során a hajó kudarcba fullad. Süllyedése örvényéből egy koporsó sodródik elő, amelyet a nemes törzsfőnök-utód, Queequeg, a bálnavadászhajó szigonyvetője a maga számára ácsolt. A koporsó menti meg az egyetlen túlélőt, a történet elbeszélőjének életét. A könyvtár, egy holt betűkből álló konténer életmentő: még egyszer ajándékba kapott élet. „A koporsóba kapaszkodva – írja Melville az Epilógusban – csaknem egy egész napon és éjszakán át úsztam a […] csendes tengeren tova. Anélkül, hogy háborgattak volna, cápák siklottak el mellettem, mintha szájuk bereteszelt lett volna.”[20]
Fordította Tillmann J. A.
•••
MEGJELENT: MŰHELY 2020/5-6
COPYRIGHT Tillmann J. A.
[1] Tacitus összes művei (Borzsák István fordítása) II. k. I,1., Európa, Bp., 1980. 9.
[2] Titus Livius: A római nép története a város alapításától, II 1.
[3] Uo. I 57-60; Machiavelli, Discorsi III 2 u. 3.
[4] Aulus Gellius: Attikai éjszakák. Latinul és magyarul. (Ford.: Barcza József és Soós József.) I–II. köt. Bp. 1905. REPRINT. Históriaantik Könyvesház Kiadó, Bp., 2013, I 19.
[5] Sibyllische Weissagungen, hg. v. Jörg-Dieter Gauger, Düsseldorf Zürich 2002.
[6] Publius Vergilius Maro: Aeneis (több magyar kiadás) VI 100.
[7] Diels – Kranz: Fragmente der Vorsokratiker, Weidmann, Berlin, 1952.B 92.
[8] Livius i.m. I 56,4.
[9] Georg Hamann: Aestetica in nuce, in Válogatott filozófiai írásai (Ford.: Rathmann János), Jelenkor, Pécs, 2003. 176.
[10] Platón : Szókratész védőbeszéde (Ford.: Mogyoródi Emese), Atlantisz, Bp., 2005. 68.
[11] Protagoras, Diels – Kranz i.m. B 3.
[12] Platón: A lakoma (Ford.: Horváth Judit), Atlantisz, Bp., 2005.19.
[13] Uo.
[14] Platón: Phaidrosz (Ford.: Simon Attila), Atlantisz, Bp., 2005. 37.; 48.
[15] Platón: Euthüphrón (Ford.: Mogyoródi Emese), Atlantisz, Bp., 2005. 18.
[16]Aulus Gellius i.m. XIX 8; Ernst Robert Curtius: Europäische Literatur und lateinisches Mittelalter, Bern und München 1984, S. 253 ff.
[17] Georg Hamann uo.
[18] Plutarch: Das Gastmahl der sieben Weisen, in: Vermischte Schriften Bd. 2, München u. Leipzig 1911, 113.
[19] Hans Blumenberg: Die Lesbarkeit der Welt, Frankfurt 1986; uő.: Hajótörés nézővel. Atlantisz, 2006.
[20] Hermann Melville: Moby Dick or The Whal, Oxford U.P., London, 1966, 583.
Hannes Böhringer írásai 