•
Eva-Maria Schön: Hannes Böhringer
Mennél többet gondolkodom az eleganciáról, annál megfoghatatlanabbá válik számomra. Fogalom nem képes megragadni; egy je-ne-sais-quoi, egy tudomis-én-mi. Hasonlít a kellemhez, ami öntudatlanul vonzóan hat. Az elegancia viszont szerzett, gyakorolt, öntudatos. Tanulni mégis mit sem ér, ha az a bizonyos valami hiányzik, ami vagy adva van az embernek, vagy nincs. Az eleganciának van némi köze a szépséghez. Ám annál könnyebb léptű, és nincs metafizikusan megterhelve a szép és jó és igaz azonosításával. És mégis azt mondjuk, hogy az elegáns megoldások jó és szép megoldások. Az elegancia csábos. Vajon bízhatunk-e benne? A szépségben van valami statikus, az elegancia mozgásban van. Ezért olyan nehezen megragadható. Valójában nem a kabát elegáns, hanem az a személy, aki hordja, ahogy hordja, a mozgása. Elegáns a stílus, a mód, ahogy valaki a mondatokat formálja és írja. Mégsem vált az elegancia a művészetek centrális fogalmává. A rokokót, a fordulatot, amelynek során a nehézkes, pompás barokk díszessé és könnyűvé válik, gáláns korszaknak nevezik. A galantéria már meglehetősen közel kerül az eleganciához, de csak esztétikai oldalát érinti.
A művészetben a tevékeny alakítás a kész műhöz képest többnyire háttérbe kerül. Az előállítás nem feltétlenül szép és körülményes is lehet. A végén ragyog az eredmény. Az előállításhoz képest a cselekvés olyan tevékenység, amit nem annyira a sikere igazol, hanem sokkal inkább megfelelő mivolta, közbenső lépéseinek morális és jogi minősége. A cselekvés lehet jó és vallhat mégis kudarcot. Az elegancia mindkettőt, a cselekvést és az előállítást is magában foglalja. A cselekvést processzuális művé változtatja, és nem csupán az eredményt, hanem már a létrehozás mozgását is könnyűnek mutatja. Ezért nézünk irigykedve az eleganciára. Kivételesnek tűnik, mivel nehézkesen és körülményesen ágálunk. Az eleganciának majd minden fáradozás nélküli és könnyed. Mások irigysége hátrányos velejárója. Ebből adódóan jól alkalmazható a szociális különbség érzékeltetéséhez és ezért szívesen veszik igénybe. A főnemesség így törekszik megkülönböztetni magát a köznemességtől, a nagypolgárság a kispolgárságtól, a régi pénz az újtól. Képes-e megszabadulni az elegancia a szociális különbség érzékeltetésétől és transzkulturálissá, osztálykülönbség nélkül tárgyszerűvé válni?
A régi Görögország nemesei nagyképűen úgy nevezték magukat: „a jók és szépek”. Törekvésük célja a „fáradatlan élet” volt. Látható fáradozás csak a sportban és a harcban volt megengedett. Minden másnak úgy kellett kinéznie, mintha a nagyuraknak könnyedén, egyszerűen, fáradság nélkül, mondhatni elegánsan állna kézre. Fáradozni és dolgozni másoknak kell. A fáradozásnélküliség arisztokratikus eszméjét Cicero egy népszerű helyen a hanyagság fogalmával hozza szóba és az eleganciára vonatkoztatja. A nagy szónok és stiliszta, filozofáló író és sikertelen politikus, akit Krisztus előtt 43-ban, a Marcus Antonius és Octavianus, a későbbi Augustus között zajló polgárháború során megöltek és Róma utcáin végigvonszolva meggyaláztak, halála előtt három évvel írt egy rövid értekezést a kiváló szónokról (A szónok). Hogyan beszéljen, attikai vagy ázsiai módon? – akkoriban ez szenvedélyesen taglalt kérdés volt. Az attikai egyszerű, ékítetlen, szinte dísztelen az ázsianizmus pompával túlterhelt stílusával szemben. Az attikai az európai, az ázsiai ión, orientális. Az attikaiból később klasszikus, az ázsiaiból barokk lesz.
Cicero alkotja meg az európai humanizmus számára annak példaképét, hogy mi klasszikus, nyugati és elegáns. Az attikai, klasszikus szónoklat a díszítményektől messzemenően mentes. A díszítmény, dekórum, ornamens a kifejezés elégtelenségeit egészíti ki, befedi a konstrukció gyenge pontjait, a ruhák varrását, a falazat fúgáit, az argumentáció hiányosságait. Elegáns tehát az, aminek nincs szüksége díszítésre, mert már magában meggyőző, jól áll és díszes. Az eleganciának ez az elképzelése a klasszicizmusokon át a modernig terjed.
A díszítésről mégsem lehet egészen lemondani. Nemcsak az alig elkerülhető hiányosságokat fedi el, de az odaillő nélkülözhetetlen jelzésévé is vált. A retorika élesíti a tartalmat és a formát, szociálisan és az adott helyzetre vonatkozóan; arra, ami illendő és ízléses. Ha az ember ténylegesen nem tudja, mi illendő, nem képes megfelelően ténykedni. Az illendőség azonban nagyfokú konvencialitást feltételez, álatlános megegyezést arról, hogy egy ilyen vagy olyan helyzetben mi megfelelő. Csak ha az ember ismeri a konvenciókat, akkor tudja személyesen értelmezni és mértékkel, alkalmasan áthágni. Az elegancia az alkalmas, az illő virtuóz kezelése, a megfelelő időben megfelelő megszólalás vagy jelzés biztos érzete. A megszokottak tekintetbevétele az eleganciát gyakran tartózkodóvá, szinte észrevétlenné teszi. Nemritkán csak a második pillantásra vevődik észre. Ezért kevéssé alkalmas a megkülönböztetésre egy konvencióiban bizonytalan vagy azoktól megfosztott tömegtársadalomban. Az ilyen társadalom nem az elegáns, hanem az excentrikus, extravagáns viselkedést váltja ki.
Vajon kialakulhat-e az alkalmas iránti érzék szilárd konvenciók nélkül? Nem kell már feltétlenül finom ruhába öltözni, ha színházba vagy koncertre megy az ember. A művészet megszabadult az alkalmasság diktátumától. Ám ezzel a megfelelő mérték megtalálásának nehézsége, az alkalmas iránti finom érzék nehézsége nincs elintézve. A politikának, igazságszolgáltatásnak és morálnak folyvást ezzel van dolga. Így az elegancia még mindig érinti mindenki prózai hétköznapjait. Mennyire illő és ügyes módon mozgok benne? Okosság vezérli a cselekvést. Érzékszerve az ítélőerő, a diszkréció a régi nyelvhasználatban, képesség a finom megkülönböztetésre, érzék a megfelelő, elérhető, realisztikus, ésszerű iránt.
Beszélünk, mert akarunk valamit. A nyelvet tevékenységünk szolgálatába állítjuk. Meggyőzni akarunk. A retorika a meggyőzés művészete, a nyelv révén történő elcsábításé. Cicero az eleganciát egy nőhöz hasonlítja: „ahogy némelyik asszony nincs felcicomázva, és éppen ez illik hozzá, éppen úgy ez az egyszerű [attikai] beszédstílus az, amely még díszítőelemek nélkül is gyönyörködtet… Félre kell tennie tehát minden feltűnő díszt, akár a csillogó gyöngysort: még hajfodorító sütővasat sem szabad használnia; el kell vetnie a szépítőszereket: a fehér arcfestéket s a pirosítót is mindenestül; csak a választékos finomság és a jó ízlés maradjon meg beszédében.” (A szónok 23.) Elegáns tehát a rafináltan díszítetlen beszéd, a művészi természetesség, a látszólag művészietlen magas művészete. Ezt Cicero szerint egy jó néven vett (non ingrata), gondos (diligens) nemtörödömséggel (neglegentia) lehet elérni.
Az elegancia lényegét itt két ellentétes tulajdonság jellemzi: gondosság és nemtörődömség. Mindkét latin fogalom, a diligentia és a neglegentia, miként maga az elegantia is a legere =olvasni, gyűjteni igéből ered. Az eleganciát – aminek eredete az eligere = válogatni, kiválasztani – a választékossággal lehetne fordítani. Diligere azt jelenti: gondosan kiválogatni, nagyra tartani, szeretni. A diligentia gondosság, figyelmesség, körültekintés és neglegentia az ellenkezője: gondatlanság, figyelmetlenség, közömbösség. Az elegancia tehát a komplex, indifferensen sikló és körültekintően válogató, szóródó és gyűjtő figyelem önmagában ellenirányú mozgása. A nemtörődömségnek ez a formája eltérő nüanszokkal, különböző megnevezésekkel végighúzódik az európai kultúrtörténeten. Az olasz reneszánszban mint sprezzatura vagy desinvoltura, a spanyol barokkban mint despejo kerül említésre, a francia klasszikában nonchalance, azaz: csak semmi hevesség! Nem felhevülni és tűzbe jönni! Ennek a fejlődésnek ez idő szerinti végén mindent cool módon kell kezelni.
Ez az elegancia külső oldala, ami az udvari embert és gentlemant, a világi hölgyet a mai mintaképekig menően kitünteti. Az elegancia belső lényege, a diligentia és a neglegentia, a decentrált és koncentrált figyelem kényes összekapcsolása jó előfeltétel a tárgyszerű megoldásokhoz. Lehetővé teszi az eloldódást a rögzült képzetektől és az észlelési mező átstrukturálását. Az újkori csillagászat perspektívaváltása egyszerűbbé teszi a komplikált bolygómozgásokat és körülményes ptolemaioszi számításaikat. Kepler, Darwin, Einstein, mint mondják, egyszerű, elegáns megoldásokat találtak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elegáns megoldások mint olyanok, az igaziak. Az elegancia csábító. Nehéz neki ellenállni. Ha van története a téves elegáns megoldásoknak, akkor hibái az egyszerűségének hiányzó komplexitásában rejlik.
A szavak kiselejteződnek vagy egyszerűen kivesznek. Ezzel azonban nem szűnik meg a tényállás, amire vonatkoztak. Más szavak ugranak be és módosítják. Így a latin eredetű elegáns helyébe általánosan az angol smart került. Mindkettőn az okos és szép, illő és ügyes összefüggése értendő. Smart – ami jól néz ki és okos. Smart phones, smart machines – jól néznek ki és meglepően intelligensek. A legkisebb méretben sok praktikus funkciót kínálnak. Tehermentesítenek, megszabadítanak a körülményeskedéstől, növelik játékterünket és függő viszonyba hoznak; játékszabályokat adnak, kicseleznek, segítenek nekünk és adatainkat ki tudja kiknek adják tovább. Tényleg intelligensen! Az intelligenciában benne rejlik a legere = olvasni, adatokat gyűjteni, kiértékelni, megérteni, továbbadni, kommunikáció.
A smart eredetében a fájdalommal (Schmerz) rokon, rövid és éles, éleselméjű, egyszótagú, technikai és most többnyire gombnyomásra vagy magától működik. Az elegáns három szótagával még a kurzív kézírásra emlékeztet és a ritmikusan áramló mozgást hangsúlyozza. A szótag(Silbe)latin eredete(syllabe) magával vivést, összefogást jelent. Amennyiben a többszótagúságot szimbolikusan tekintjük, akkor az elegancia a komplexebb összefoglalás mozgás formájában. Smartness inkább a megszámlálható ütemre, a ritmus eleganciájára hasonlít.
Az elegancia ápolja a szokásokat vagy tekintettel van rájuk és éppen ezért képes individuálisan átformálni azokat. Vajon a smartness már transzkulturálissá vált elegancia? A többszótagúság ritmusa zenére és táncra utal, a művészetek feltehető eredetére. Ezért kívánja az elegancia – nekem úgy tűnik – végül az összjátékot. Arra csábít, hogy összehangolódjunk miként Hésziodosz a múzsák körtáncával, a khórosszal a Helikónon, azaz szinkronizáljuk és harmonizáljuk a sok eltérő és ellenirányú mozgást.
A hanyagságban kedélyesség is rejlik. Az elegancia tehát cselekvés és létrehozás során a mindig szűkös játéktér, a szabadság kiterjesztését szolgálja. Noha nem kizárható, hogy csak ámít, sőt saját magát is ámítja. Talán az elegancia képes arra, hogy a smartness-t kisegítse az egyre inkább technikaivá válása csapdából. Csak az fontos, hogy leve legyen, sucum, ahogy Cicero mondja, elevensége, frissessége, elméssége legyen.
Tillmann J. A. fordítása
MEGJELENT MŰHELY 2021/3
Hannes Böhringer írásai 