•
Eva-Maria Schön: Hannes Böhringer
Mi hiányzik? Pénz van a tárcában. Vásárolnom kell. Van elég kenyér, de nem nálam. Elég pénzem van, de e pillanatban nincs nálam. Hol van a legközelebbi pénzautomata? A bankkártyám! Észreveszem, hogy valami hiányzik. Hiányt érzek. – jól vagyok, nem hiányzik semmi. – Ki tudja, lehet hogy már beteg vagyok és csak akkor veszem észre, ha már késő. Ameddig észreveszem, hogy valami hiányzik, a hiányzó még itt van, jóllehet hiányként távoli. Hogyan jutok a hiány nyomára, ha nem érzem már, ha már elfelejtettem? De nem is akarom bebeszélni magamnak, hogy valami hiányzik.
A fák kiszáradnak. Hiányzik nekik az eső. Elég esik, de nem itt, ahol azok a fák állnak, amelyekre gondolok. Datívban van a dolog, amikor valami hiányzik. A hiányt korlátozzák. Elég a pénz, de nekem most hiányzik. Datívban van az észlelés, érzékelés és vélekedés. Valami hiányzik számomra a levesből és nem tudom mi; valami, egy fűszer. Az íze még megvan.
Nincs pénz a tárcámban. Az én hibám. A hiányból hiba lesz, amit egy személynek rónak föl, egy tárgynak, egy képződménynek. Ki csinálta? Ki a felelős? Ki hibázott? Mindig ugyanaz, túl hanyag vagyok, feledékeny, pazarló. Mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei. Mindenkinek vannak hibái és mindenki hibázik. Nem nagy dolog, gondolja az ember. Olykor azonban mégis az. Olykor hiányzik a legfontosabb, az együttérzés, segítőkészség, kímélet, felelősség. Még szerencse, hogy sok tévedésnek nincs következménye! Ám gyakran egyáltalán nem vagyok képes jól csinálni; ennek vagy annak a lábára kell lépjek. Akárhogy is döntök, rossz, téves. Szorongatott helyzetben vagyok és a kisebbik rosszat kell megtalálnom. Melyik az? Hibát hibára halmozni, futólagos, végzetes, észrevétlen hibákat. Egyik túlzással a másikat egyenlítem ki. Képesek vajon a hibák arra, hogy kölcsönösen megszűntessék egymást?
Sok minden hiányzik, bátorság, segítőkészség, jóakarat, megértés, hajlandóság, jóság, türelem, jóérzés, belátás. Nem mintha nem lennének. De a megfelelő pillanatban hiányzanak. Elmulasztom, nem figyelek, és aztán megesik. Tévedek, tévedések csapdájába esek, nem tudok kiszabadulni, és dühös leszek. Meg kell fordulnom, mert az ellenkező irányba mentem. A helyes nem feltétlenül a helytelen megfordítása. Tévedni annyit jelent, mint valamit helytelenül tenni. Egy apróság, egy téves mozdulat, egy buta szó, és mindennek vége.
Az igaz is lehet a hamis ellentéte. Hamis pénzzel fizetek. Úgy néz ki, mint az igazi. Az eladónő elfogadja. Gyakran az ember maga sem tudja, hogy hamis pénzzel fizet. Amikor felváltották, észrevétlenül maradt, mint egy vélemény, amit osztottunk, mert helyesnek tartottuk. És most már nem gondolkodunk róla.
Szándékosan hamisítok, másolok valamit és eredetiként adom el a kópiát. A másolat olcsó. Nagy tömegben (copia) állítható elő. Az eredeti egyszeri. A hamisítás ártatlanul, mint másolás kezdődik. Még mielőtt az emberek tudnák, mit tesznek, már el is kezdték a másolást. Te megversz engem, én megverlek téged. Továbbadom, amit eltanultam. A kicsik a nagyokat utánozzák. Az utánzás során keletkező hibák gondoskodnak arról, hogy ne ismétlődjék meg minden. Kezdetben nem az eredeti van, hanem egy másolat másolata. Csak fokozatosan jutunk a magunkhoz hasonlók és a magunk nyomára, és vesszük észre, mi eredeti, és mi hamis. Mindenütt másolatok vannak. Miről ismerek fel egy eredetit?
Hagyom magam megtéveszteni. Így megtanulom a megtévesztést és nem is kell a csapdájába esnem. Áltatok, mert a többiek is áltatnak. Aztán észreveszem, hogy becsaptak, és magam is elkezdek becsapni másokat. Különben vesztes lennék. Utánzok másokat, továbbadom a hamis pénzt, amit nekem adtak. Hogyan veszem észre az önbecsapást, ha magamat hamisítom? Becsapott becsapó vagyok. Amikor felismerem, hogy mit csináltam hamisan, már mindig késő, már kiszökött a hamis szó. Nem tudom visszatartani és nem tudom visszacsinálni. Megesett. Utána az ember okosabb, de nem szűnik meg önmagát és másokat becsapni.
Ami megtörtént, megtörtént. Sem bocsánatkérés, se szégyen vagy kárpótlás vagy szégyen, sem az ígéret arra, hogy nem történik meg többször, nem teszi meg nem történtté a hibát. Nincs visszaút. Az idő előre halad. Ha valamit rosszul írtam, ki tudom javítani. Így legszívesebben az elkövetett hibákat áthúznám, kiradíroznám, annulálnám és onnan kezdeném újra. De áthúzva, „cancelled”, a hiba még mindig ott van. Az áthúzás során még egyszer végig csinálom, kínosan megismétlem azt, amit tévesen tettem, és felülbírálva kitörlöm (cancel culture). Ez nem esik nehezemre. Most már jobban tudom. De a javítás sem lesz hibátlan.
Hibázok és ingadozom az önáltatás és önvád között. Meglehet, hogy már a kérkedő önvád is az önáltatás egy formája, mintha ettől kezdve nem vétenék hibát. Hogyan tudom józanul látni magamat? Úgy tűnik, nekem jobban áll a datív, mint az akkuzatív. A részes eset „vádol”. Miért akarok hibátlan, makulátlan lenni? Mindenki hibázik. Hibázni emberi dolog. Ez azonban nem ment fel a hibázás alól. Ferdén visz minden a szerencséhez és a szerencsétlenséghez. Hibával kell a hibát korrigálni. De nem akarok hibázni. Ezek így is gyakran már elég súlyosak. Az idő rövidre szabott. Túl rövid annak kiderítéséhez, hogy most mi a helyénvaló és mi a jó megoldás. De lehet, hogy nem érnék a megfontolásaim végére. Hiányzik hozzá az idő.
Hogy ne lássunk túl sok szerencsétlen véletlent, elmulasztott alkalmat és súlyos hibát, meghamisítjuk a történetet, a sajátunkat és a nagy közöset, legendákká, olyan történetek másolatává, amelyeket már ismerünk. Így válnak hasonlóvá. Reményről és csalódásról, megtévesztésről és csábításról, összeesküvésről és árulásról, elnyomásról és felszabadításról szólnak. A vereségből győzelem lesz, a kudarcból diadal, a balszerencséből hősies lemondás, a szerencséből érdem. A hibák törléséből végül firkák lesznek, amelyekből régről ismert mintázatok rajzolódnak ki, példaképek nyomán készült képek.
Minden téves, el vele! A firkálás kaparászássá fokozódik. Ami téves, azt törölni kell. A hibáknak el kell tűnniük. A megnevezésből megszűntetés lesz. Abolicionizmus. El a hamissággal, mégha semmi sem marad utána! Akkor végre újra elölről lehet kezdeni. De nem lehet számolni az új hibákkal, az elkerülhetetlen önáltatással. Ha hiányzanak a hibák, akkor hiányzik annak a lehetősége, hogy a nyomukra akadjunk és kijavítsuk őket. Ezzel nem válik minden jóvá, de legalább valamivel jobbá.
Az, hogy a hibák megszüntethetők, az accusativus illúziója. Nem szűnnek meg attól, hogy valakit megvádolnak azzal, hogy ő okozta. csak kikerülnek a látómezőből, és megváltozik a kinézetük. Az elnyomás, rabságba döntés és kapzsiság nem tűnnek el, csak alámerülnek és más helyen bukkannak újra fel. A kikapart, kiradírozott helyek nem maradnak üresen, megtelnek azzal, ami hiányzani látszik és nem talál más helyet. Csak nem tudni, mi volt ott előtte; milyen hibák lettek lecserélve újakra. Mi hiányzik? – a történet, a menet, a keresztülmenés mindazon és áthúzása mindannak, ami megtörtént, önbecsapás és önvád nélkül, a történelem mint adottság és esemény, a datív történetek, amelyekből még kibetűzhető az, ami ki lett törölve.
Meg kell szakítanom a hibák láncolatát. Ezért a múltat áthúzó vonalnak záróvonalnak kell lennie. Ám a visszafordítás (rákmenet, cancer, cancel) soha nem ér véget. Nem tudom befejezni. A felszámolás valahol elakad a múltban, újra előjönnek hibái, megismétlődnek, ahelyett, hogy kitörlődnének.
Mi hiányzik? A szabadság, az igazi, a hamisítatlan. Azt teszem, amit akarok, és nem mást. De kényszer nélkül sem azt teszem, amit akarok. Mi gátol meg? Mit akarok egyáltalán? Be vagyok zárva az elképzelésekbe, előképekbe, kívánságokba, illúziókba, amelyek megvalósulását ki akarom kényszeríteni. Magam is kényszer alatt állok.
A könnyelműség és értetlenség hibákra vezet, a kényszer kikényszeríti őket. A kényszer utánozza a kényszert. Az utánzás kényszeressé vált. Rabságba döntött. Hogyan szabadulhatok meg tőle? Hogyan lehet az utánzás játékossá és örömtelivé? Mindig ugyanazt a hibát követem el.
A 19. századi abolicionisták a rabszolgaságot akarták eltörölni.
De a rabszolgaság nem tűnik el, csak az észlelés szélére söprik,
ahol más formákat ölt. A szabadsághiányhoz nem szükséges
az ínség, nem kell külső kényszer; önkéntességként és önáltatásként
rejtőzik az utánzás hatalma alatt. Mi hiányzik? A szabadság,
az igazi, a hamisítatlan. Azt teszem, amit akarok, és nem
mást. De kényszer nélkül sem azt teszem, amit akarok. Mi gátol
meg? Mit akarok egyáltalán? Be vagyok zárva az elképzelésekbe,
előképekbe, kívánságokba, illúziókba, hamisításokba.
Nietzsche szilárdan kitartott amellett, hogy rabszolgaságra
szükség van, elengedhetetlen egy kultúra létrejöttéhez. A többségnek,
akár akarnak, akár nem, keményen kell dolgoznia, hogy
ezáltal némely kevesek játszhassanak, azt tehessék vagy hagyhassák
el, amit akarnak. Csak kevesek, az „előkelők” képesek
valamit kezdeni a szabad, múzsai idővel. A többieket foglalkoztatni
kell, különben ostoba gondolatokra jutnak.
Ez már magában is a munka megszüntetése ellen szól. Ám
közben – így Nietzsche –becsúszik egy hiba. Az ember elkezdi
becsülni a munkát, túlbecsülni. A keresztények vezekléssé és
erénnyé tették a munkát, rabszolgamorált hoztak létre. A munka
így elengedhetetlen és termékeny lett, s végül mindenkit elragad.
Mindenkinek dolgozni kell és hasznossá kell tennie magát.
Legalábbis úgy kell tenniük.
A „rabszolgafelkelés a morálban” (Nietzsche) a „minden érték
átértékelése”, az antikvitás keresztény átfordítása. A munka morál
a múzsai kultúrát váltja le. Az önteltségből alázat lesz, a
múzsai tevékenységből szolgálat. Az új fizetőeszköz az egyszerű
népnek kedvező, nem az előkelők számára. A népnek dolgoznia
kell, és ez elhalasztja az előkelők elleni bosszúját. Nem küzd,
hanem meghamisítja a pénznemet, mondja Nietzsche. A maguk
javára hamisítanak egy istent, aki a napok végezetén büntet és
jutalmaz. A régi görögök hamisítása jobb volt.
Melyik hamisítvány iránt nagyobb a kereslet, melyiket utánozzák,
hiszik el? Ez a döntő a világtörténelem piacán. Itt kereskednek,
itt cselekszenek. Szavakat, fogalmakat, véleményeket,
értékeket mint árucikkeket vetnek latra, ruháznak fel új jelentéssel
– régiek tűnnek el –, föl- és leértékelnek és cserélnek. Különböző
pénznemek versengenek egymással. Melyik pénznemet
tartják többre. Itt történik meg minden érték átértékelése. Ebben
jutott érvényre a keresztény alázat az antik-arisztokratikus önteltséggel
szemben. És ezt akarja Nietzsche visszafordítani.
Az alázat fogalmát Szt. Pál levelei hozzák forgalomba. Az alázat
emberi utánzása annak, amit Isten vitt végbe, a fentről szolgatestbe
történő leereszkedést, az emberi világ lapályaiba, egészen
a méltatlan halálig a kereszten, az önzetlen szolgálatot (Fil
2,5–11). Isten szolgálata az emberek „kiváltása” (Mt 20,28; Mk
10,45; Róm 3,24), akik a „bűn szolgaságában” (Róm 6,6), hibákba,
tévedésekbe bonyolódtak, amelyekből önmaguk nem képesek
kiszabadulni. Talán azért is vált sikeressé az alázatnak ez a
fogalma, mert magában szünteti meg az önhittséget. Az alázat
a nemeslelkűség és emelkedettség legmagasabb formája. A rabszolga
(servus) szolgál. A szolgálat (servire) azonban megóvás
és megtartás (servare). Ki szolgál kinek? A szolgálat (service) a
fentet és a lent, a vezetést, ráhallgatást és követést cserekapcsolatban
hozza össze egymással. Ezért képes az uralom arra, hogy
szolgálatként kasírozza magát. Mindent el lehet hibázni.
Nem mindenről döntenek a fegyverek. A világ nemcsak egy
csatamező, hanem egy piac is. Itt eladók és vevők, áruk és rabszolgák
vannak. Az emberek adnak, vesznek és embereket is
áruba bocsátanak. Vesznek és őket is eladják. Magukat adják el,
hogy szabaddá váljanak, dolgoznak, pénzt keresnek, hogy kiváltsák
magukat. Ezzel valahová el szeretnének jutni, ahol szabadságot
ígérnek, részt akarnak venni benne, utánozni akarják.
Az eszközök azonban szűkösek. Csak olcsó másolatokat engedhetnek
meg maguknak a múzsai időből és luxusból, amelyeket
túl drágán adnak. Annyi minden hiányzik. Az ember megerőlteti
magát. Hitel kell! Hol a hitelkártyám. Eladósodtam. A hitelezők
elvesztik a bizalmat. Itt már csak a hamisítás és önbecsapás segít.
Megszépítik a helyzetet, meghamisítják a mérleget. A vége csőd,
fizetésképtelenség, adósrabszolgaság. A nehézségeket az ember
már nem képes a maga erejéből „oldani”. A felhalmozott adósság
ledolgozása nem akar véget érni. Olykor elengedik a tartozást.
Mert ugyan mi haszna van egy hitelezőnek az elkeseredett
szolgákból? A tartozásokat, a hibákat eltörlik.
Az adósságelengedés azt jelenti, hogy nem kell előteremteni
a tartozás eszközeit. A hibák, tévedések törölve vannak. A görög
bűn, hamartia szó az Új Testamentumban eredendően hibát, a részesedés
elvétését (merosz) jelenti. A részesedés (meiromai) a latin
nyelvben mint mereo (kiérdemelni, megszolgálni, megkeresni),
merx (árú, ár, fizetség, „rész”), mercatus (kereskedés, piac) és
commercium (kereskedelem, csere, elosztás) jelenik meg. A piac a
csere és kereskedés színhelye. Valaki odaad valamit, és ezért kap
valamit, ami hiányzik neki. Az ember azért cserél és kereskedik,
hogy valami haszna legyen. Részesedni akarok belőle. Ehhez
szabadnak kell lennem, hogy kereskedésre jogosult, üzletképes
legyek. Ámde áru vagyok a rabszolgapiacon, s egyik illúzió a
másik után vesz meg és ad el, mígnem valaki kivált.
Ez az a „csodálatos csere” (admirabile commercium), amit a keresztények
ünnepelnek, felix culpa, boldog bűn, felfoghatatlan szeretet!
„[H]ogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted érte.”
Exultet! Így hangzik Húsvét éjjelén az ujjongás. O beata nox. Isten
és ember megismertetnek, magukat kölcsönös cserébe adják.
Ebben Isten a szolgálatkész, az emberek alig képesek követni. A
kezdetet az isteni váltságdíj képezi. Isten emberré lesz és „szolgatestet”
ölt. Csak így nyernek az emberek részesedést az isteni
természetből, válnak Isten gyermekeivé és Krisztus társörököseivé.
(Róm 8,17; 2Kor 17–19). Ez a csere (katallagé, commercium),
a kiengesztelődés (reconciliatio, „újraösszegyűlés”) Istennel – Istentől
indíttatva, és folytatódik zsidók és a „népek” (Róm 3,27),
keresztények és nemkeresztények, gazdagok és szegények,
erősek és gyengék, az ember és világ közti csereként. A kereszténységnek
küldetése, hogy magán túlnőjön. A csodálatos csere
szétrobbantja egy vallás zárt formáját. A vallási forma nem határozza
meg a csodálatos cserét. Az megtörténik. A csodát ünnepli.
A csere, miként az elhibázása, végighúzódik a kereszténységen.
Ebben az át- és keresztülhúzottságban él.
A kiváltás egyelőre csak tulajdonváltás. A rabszolga új uralom
alá kerül. „Legyen nekem a te beszéded szerint.” – mondja
(Lk 1,38). Az én datívba vált át, és az „adottságban” megtalálja
szubjektivitását és szabadságát. Többé már nem tárgy, hanem
körülmény. Ezt inkább ki tudom bírni és meg tudom változtatni;
könnyebben mellőzni tudom a hamisítást és önbecsapást. A
datív a valóság iránti érzékenységgel és felfogóképességgel ajándékoz
meg. Az adottság kívánja és meghatározza cselekvésemet.
A heteronómia és az az autonómia már nem ellentétek. Az önkéntes
szolgaság a filozófusok számára árulás, a keresztényeknek
beteljesedés.
A gyermekek és örökösök datívban vannak. Az egyik ajándékba
kapta az életet, a másiknak örökség jutott. Az örökhagyó
elhunyt, az örökös árva maradt. A szavak több nyelvben is közös
eredetűek (Erbe, orphan). Isten halott, a Golgotán halt meg.
„Mi öltük meg őt”, írja Nietzsche (Boldog tudomány 3,125). Isten
a Felvilágosodás keresztjén halt meg, áthúzva mint hamisítás és
önáltatás, egy meghiúsított bosszú elképzelése, egy kitaláció az
élet véletleneinek elviselésére, a nép kábítására, egy hasznos és
káros fikció, ami gátolja a haladást és a szabadságot. Hiányzik
Isten, amikor nekem hiányzik? És ha nem érzem hiányát: mégis
itt van? Fikció vagy valóság, az utamban áll.
Mintha Isten egy atyai rabszolgatartó volna, aki fia alakjában
saját magát cseréli be! Elkerülhetetlenül emberi módon analógiákban
és hasonlóságokban gondolkodunk. Ezért kell az emberek
Istenről szóló beszédét áthúzni, törölni. Minden ember és Isten
közti hasonlóság ellenére messze túlnyomó a hasonlíthatatlanság,
állapította meg már a negyedik Lateráni zsinat. Ezért vannak
ezekben a kijelentésekben korrektúrák a korrektúrákon, javítások,
értelmezések, amelyeket megint csak áthúznak és javítanak;
kiegészítések, melyeket újra ki kell egészíteni, anélkül hogy valamikor
is az egészet fel lehetne fogni. Valamikor elfogy a türelem,
az alázat már rég hiányzik. Ezért az egész törlésre kerül. El vele!
Az egész hamis. Eltávolítani! Abolicionizmus. (A kormányfők
bizottságokat hoznak létre: el a műanyagzacskókkal!)
Az, hogy a hibák megszüntethetők, az accusativus illúziója.
Nem lesznek megsemmisítve, csak kikerülnek a látómezőből,
„eltávolítják“ őket, és megváltoztatják kinézetüket. Az elnyomás,
rabságba döntés és kapzsiság nem tűnnek el, csak alámerülnek
és más helyen bukkannak újra fel. A kitörölt helyek megtévesztőek.
Egyáltalán nem maradnak üresen, megtelnek azzal,
ami hiányzani látszik és nem talál más helyet. Csak nem tudni,
mi volt ott előtte; milyen hibák lettek lecserélve újakra. Mi hiányzik?
– a történet, a menet, a keresztülmenés mindazon és áthúzása
mindannak, ami megtörtént, önbecsapás és önvád nélkül,
a történelem mint adottság és esemény, datív és nem akkuzatív
történetek, hogy még kibetűzhető legyen az, ami ki lett húzva.
Minden kizökken a kerékvágásból, kisiklik, mert valami mindig
közbejön. Ezért nincs hirtelenjében pénz a zsebben. Lenne,
ha nem történt volna valami előre nem látott. Ezért kell adósságot
adóssággal törlesztenem, és remélnem, hogy ez egyszer még
jól megy. Adósságot adóssággal törleszteni annyit tesz, mint
hibát hibával javítani. Valami mindig hiányzik. Minden elhibázott
és félresiklik. Gyakran szerencsénkre. Mert már a célok is
tévesek voltak. A hibák megestek. Nem tudom őket magamtól
visszacsinálni úgy (rákmenet, cancer, cancel), hogy törlöm őket.
Számomra csak töröltethetnek. A múlt törlése csak így kerülheti
el az önbecsapást és az önváddal való kérkedést. Így azonban
minden jelen van, a hiba és a hiányzó – a hiány nyomaiban.
Ami továbbra is hiányzik: miért vannak bonyolult történetek
hibákról, adósságról, „bűnről” és isteni váltságról? „Csodálatos”
(admirabile) jelzővel illetik és dicsőítik, mint egy éjszakai csodát.
Hogy is lehetne egy csodát másként érthetővé tenni, mint az elhibázásával.
Tillmann J. A. fordítása
MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle 2021/3
Hannes Böhringer írásai 