•
Alázattal állok önök előtt, de határozottan. (Emmanuel Macron)
Hol érjünk földet? (Bruno Latour)
„Az egész antik világ értelme hiábavaló”, jegyzi fel Nietzsche – Tarszoszi Szent Pálra tekintettel. Ellene irányul az írása. Pálnak ténylegesen sikerült „minden érték átértékelése”, az antik világ előkelő gőgjét alázatra cserélnie. Ez a „rabszolgalázadás a morálban” világtörténelmi fordulat. Pál egy morális fizetőeszközt hozott forgalomba. Nietzsche hiába fáradozik azon, hogy hatástalanítsa.
Amit Nietzsche lázadásnak nevez, az Hegel számára még emancipáció volt: a szolga magasra emelkedik szolgálatával, munkájával képezi magát, és végül produktivitásával ura fölé kerekedik. Az úr csak harcol vagy a semmittevést gyakorolja, fogyasztani tud, de termelni nem. Ám munkamoráljával és a nyílt küzdelem tilalma alatt a szolga feldúlja az előkelőséget, mondja Nietzsche. A szolgálás morálja elhallgatja a hatalomért folyó harcot és rejtekbe telepíti át. Valójában Nietzsche szerint nem egyébről van szó, mint a „hatalom akarásáról”. A rabszolgák felveszik a keresztséget, hogy alázatban felemelkedjenek. A gyanakvás nietzschei iskolája ma már szinte magától értetődővé vált: aki alázatos, az osonva feltörekvő. Aki alázatról beszél, megérkezett odafenn.
Államfők beszélnek alázatról, vezérigazgatók, politikusok, topmenedzserek; inkább férfiak mint nők. A fizetett futballban is szakadatlanul alázatot követelnek vagy ígérnek. Macron, francia államfő 2017-es Sorbonne-on tartott nagy beszéde vége felé is arról volt szó, hogy „alázattal, de elhatározottan, mert eljött a megfelő pillanat (avec humilité mais détermination parce que c’est notre moment). Ez nem pusztán retorika (litotész: mindezt jól megfontoltan mondom, de nyomatékosan), Macron országa szolgálatában valamit tényleg meg akar valósítani. Sergei Brin, a Google egyik alapítója, cégének (Alphabet) éves beszámolójában azt írja, az új technológiákkal a világ legnagyobb problémái megoldásának útján „with deep responsibility, care and humility“ kell haladni.
Már 2012-ben az „alázat visszatérését” észrevételezte a Spiegel magazin. Honnan tér vissza? A töretlenül vallásos Amerikából, ahonnan a respektálást új jelentéssel kaptuk vissza? Korábban ez egy autoritással szembeni tiszteletadást jelentett (respektált személyek: Apa, Anya, tanár, idősebb ember), ma az embertárs személyként való méltánylása, légyen az fiatal vagy öreg. Méltánylásának hiánya lefokozás vagy lealacsonyítás, megalázás lenne.
Ha könyvek közt keresi az ember az alázat szót, a szerelmi élet sajátos hajlamairól szóló számos publikáció mellett sok címet találni az életmód-tanácsadás köréből. Szinte mindegyik keresztény tartalomra enged következtetni. Ami legalábbis meglepő az európai posztkeresztény korszakban.
Nietzschének igaza volt: az alázat görög szava (tapeinophroszüné) csak későn merül föl a páli levelekben. A tapeinosz jelentése: alacsony, kevés, közönséges. Az alázat alacsonyszándékúság. Egy levélben Pál így inti a filippieket (2,3-18): „alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak.” Így vagytok egyek Krisztussal, a Messiással, folytatja. Mert ő nem tette zsákmánnyá istenségét a maga számára, sokkal inkább kiüresítette magát és szolgatestet öltött. „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig…a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt… Jézus Krisztus az Úr.” A keresztény alázat itt egybefoglalja Isten leereszkedését (emberré válását), Krisztus követését és a tevékeny szeretetet (caritas). Az alázat röviden a kereszténység.
Ennyire a régi Szövetség Istene nem üresített ki magát. Türelemmel viseli keménynyakú népét és meghallja a megterheltek és elnyomottak kiáltását, akik földre roskadtak. Felállítja őket és meghajlítja a gőgösöket. Az alázat az ember számára marad fenntartva. Az, hogy az embernek az istenek vagy a sors magasabb hatalmai előtt inkább meg kell hódolnia, alá kell vetnie magát, mintsem szembeszállni velük (hübrisz), elterjedt vélemény volt a régi világban. Az istenek féltékenyek. Inkább „rejtőzködve élni!” (Epikurosz) Visszafogott arculat.
Ez az ésszerű alávetés, félelem, óvatosság és félénkség egy ellenállhatatlan hatalommal szemben. De az új szövetségben Isten az elsőként alázatos. Ő válik emberré és szolgává. Ez a szabad elhatározásból eredő alázat a nemeslelkűség, nagylelkűség aktusa, írja Aquinoi Tamás. A nagylelkűség (megalopszükhia) Arisztotelész etikájában mindenfajta alacsony szándékkal állt szemben. Most az alázat lényeges vonásává válik. Léven hogy, mondja Tamás – aki mintha elejét akarná venni Nietzsche gyanakvásának –, csak a nagylelkűség (magnanimitas) óvja meg az alázatot (humilitas) a rejtett fennhéjázástól (superbia). A latin humile követi a görög tapeinont, ami alacsony, csekély, közel van a földhöz (humus). Az emberit (a humanum eredete: homo = ember) ezért etimológiailag mindig a humilitas földközelségével hozták kapcsolatba.
A német Demut (alázat) szó azt a tevékenységet hozza szóba, ami alacsony léthelyzettel, a szolgálattal áll összeköttetésben. A szolga urát szolgálja. Ezért írja Máté evangélista (20,28): „ Aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Az alacsonyan lévő a rabszolga, az inas, a szolgáló, az Újtestamentumban görögül doulosz, diakonosz, latinul servus, minister. Alacsonyan lévők, kicsinyek a gyermekek is. Hozzájuk hasonlóvá válni ugyancsak alázat, Krisztus követése. A szolga Isten gyermekévé válik.
Az alázat önkéntes szolgaság. A filozófusok szerint ez a „servitude volontaire“ (Etienne de La Boétie) az alattvalók lustasága és gyávasága, akiknek túl nagy megerőltetést jelent a szabadság, amire nem elég bátrak. Ezzel szemben Benedek a Regulájában: „A vonakodás nélküli engedelmesség az alázat legelőnyősebb foka.” A feljebbvalóval szembeni engedelmességre érti. Ám az alázat szigorúan véve egyedül Istent illeti, pontosítja Tamás; egyedül Istennek vetjük alá magunkat, egyedül neki szól tiszteletünk.
Amennyiben azonban felebarátunkban is jelen van, neki is szolgálunk. Nem kell uralkodónak, királynak, püspöknek vagy apátnak lennie, talán egy gyermek, a szomszéd, vagy egy idegen. Ám úr, az Isten és a király analógiája erős. Az alázat keresztény átfordítása hamarosan megint belesimul a szokásos hierarchiába. Rögzíti, de távolságot is teremt. Az átértékelés megütköztető marad.
Az ember ministránsként, miniszterként egy adminisztrációban szolgál. A király is az állam első szolgájának tekinti magát. A német kancellárnő megígéri, hogy országát fogja szolgálni. A közszolgálatot (Hoheitsaufgaben) olyan közszolgák, hivatalnokok végzik, akik nem sztrájkolhatnak. Ezektől a szolgálattevőktől lojalitást várnak el, hűséget és odaadást, különösen a katonáknál.Bátornak és engedelmesnek kell lenniük. Egy hadseregben szolgálnak. Az állam szolgálatát ma közszolgálatnak nevezik.
Az ember egy személynek (úrnak, úrnőnek) vagy egy közösségnek (állam, haza, cég) szolgál. A hűséges szolgálatért olykor kitüntetést adnak. Bevált a szolgálatban, jó szolgálatot tett. Ám a szolgálat egyre kevésbé különbözik más munkától: megszolgálni a pénzt, pénzt keresni. A szolgáló személyzet túl költségessé vált, az embernek saját magát kell kiszolgálnia. Az önkiszolgálással egyidejűleg növekszik a szolgáltatási szektor, a szervizkultúra. Egy készülékkel együtt a garanciáját és javításait is megvásároljuk, vagy meghibásodása után rögtön eldobjuk. A dolgok már csak tagjai a szolgáltatások láncolatának. A folyamatok működéséről van szó. A szolgálatból funkció lesz, a korlátlan odaadásból behatárolt munkateljesítmény. A szolgálás felmondható szolgasággá vált. Az autó a helyváltoztatást szolgálja. A gépek is szolgálnak. Nekünk is ki kell szolgálnunk őket. Mindenki be van fogva a szolgáltatásokba és tőlük függő. Szolgálni azonban tulajdonképpen senki sem akar, legyen szó akár a teljes szerénységgel történő uralkodásról, hatalomgyakorlásról, magas pozícióról. És senki sem nevezné egy hivatalnok különös odaadását (hűségét, engedelmességét) alázatnak.
Az alázat határozatlan idejű szolgálatkészség. Ám a szolgálatból funkció lett, a fogalom elkopott. Az alázat így mint egy doboz puha csomagolása merül fel, melyben a szolgálattal együtt olyan erények rejlenek mint az engedelmesség, hűség, odaadás, áldozatkészség és türelem. Sok esetben az alázatot megfontoltsággal lehetne helyettesíteni. Az egyre-többet-birtoklás vágyát (pleonexia) a régi költők és filozófusok már mindig is a mértékletességgel (mesotes, modestia, temperantia) akarták megfékezni: „Ne túl sokat!” A mértékletesek számára nem nehéz a mértéktartás, annál inkább a mértékteleneknek. A helyes mértékre vonatkozó ítélőerejüket elragadja a mértéktelenség. A megfontoltságnak az az előnye, hogy vallásosság nem terheli. De túl visszafogott. Magánál marad, maga rendelkezik, míg az alázat kimegy és szolgálatot ígér. Alkalmasabb a nyilvánosság számára, jóllehet keresztény értelmezésben az észrevétlenséget előnyben részesíti.
Szolgálni annyit jelent mint engedelmeskedni. Szent Benedek az engedelmességet egy autoritásra való hallgatásként, továbbá zúgolódás és késedelem nélküli szófogadásként érti. De nem a személy rangjának, hanem a hangjának van tekintélye. Ezért múlik a halláson. Az engedelmesség, a ráhallgatás egy hangnak a meghallását jelenti, ami elől nem zárkózhatok el, ami előbb vagy utóbb ellenállhatatlanul hív. Neki szót fogadni szolgálást jelent. Az adott hierarchia egyszerűsíti az engedelmességet, tehermentesíti a személyes ítélőerőt és megkönnyíti az általános működést. Olykor egy hangból egy másik kényszerítő hangot lehet kihallani. Többnyire sok hangot hallunk. Egy demokratikus választás során a nép jut szóhoz. A népképviselők hallják a választó nép sokértelmű hangját és megígérik az annak való engedelmeskedést. Alázattal fogadják, mint mondják, a vereségüket, alázatosan vállalják a felhatalmazást a kormányzásra. A politikusok maguknak szolgálnak, a pártjuknak, az osrzáguknak; sok hangot hallanak, ítélőerejüket elragadják a sikerek, amelyek irányítják őket. Nem könnyű az igazi hangokat kihallani.
Vezető politikusok, élsportolók, vállalatvezetők vagy a szórakoztatóipar sztárjai kiemelkednek a nagy tömegből: a nyilvánosságba. Ők „prominensek”, élvezik, szenvedik, csodálják, utánozzák és utálják őket. Bizonygatják, hogy semmiben sem különböznek másoktól és elmondják, hogy szeretik a tésztát, otthon lazán öltöznek és szeretik a gyerekeiket. Összehúzzák magukat: humility. A nyilvánosságban tilalmas a pöffeszkedés.
Nietzsche számára a kereszténység platonizmus volt a népnek és a szocializmus Isten nélküli kereszténység. Az alázat túlélt és tévelyeg a szolgálat keresése és a pénzkereset, a kalkuláció és az odaadás (kinek?), az önáltatás és érvényesülés, segítőkészség és nyereségvágy között. Az egyes ember és a közösség közti kiegyenlítődés szertartásokat kíván. Közéjük tartozik a futball színháza, a felemelkedés és hanyatlás, becsvágy, hiúság, sikeréhség, győzni akarás, a vereségek elfogadásának, a konkurenciának, a korrektség, a csapatszellem és az ingadozó hiararchiák színjátéka. A gazdag rabszolgákat az egyik klubtól a másik veszi meg, váltságdíjat fizet érte és továbbkölcsönzi. Határozott ideig kell a hűséget gyakorolniuk, taktikus utasításoknak kell alávetniük magukat, morgolódás nélkül kell a cserepadon helyet foglalniuk, a csapat szolgálatában kell ténykedniük és magukat helyzetbe hozniuk, hogy a közvetítések piacán magasabb árakat érjenek el. Pontosan tudják, hogy éppen mennyi pénzt érnek. És mindeközben érvényben van, hogy egészségesnek kell maradni, fittnek, könnyednek, valamint elegánsan és hatékonyan kell játszani. A futball az alázat szekularizált formáját játssza. A legtöbb embernek azt mutatja, hogy szerény szolgáltatásaik sem működnek odaadás, hűség és engedelmesség nélkül. A hatalmasokat arra tanítja, hogy az uralom is szolgálatként igazolja magát a legjobban.
De kinek kell szolgálnom: a csapatnak, az egyesületnek, a cégnek, a közjónak, a nemzetnek, Európának, az emberiségnek, a Földnek? Legjobb, ha mindnek. A Földdel az alázat nagy jelentésmezői, a szolgálat és alacsony lét összezárulnak: földelés, földet érés a talajon. Fent a magas légben könnyű elveszíteni a mértékeket. Lent helyrerázódnak az egyszerű életben, korlátozott viszonyok között, szerencsétlenség során. A talaj megereszkedhet a lábak alatt, de a végső tartást adja. Alul van. Down to earth. Ha lent vagyunk, a tények talaján hisszük magunkat. Fent magassági mámor, fensőbbségesség, nagyzási hóbort, mindenfajta illúzió és bukás ólálkodik. Lent a kemény valóságba ütközünk. Ezért fontos két lábbal a talajon megállni. Lenn a földön az ember felnéz az égre és még kisebbé válik. Ám valamennyi földlakónak alkalmas földre kell lelnie. Ezért nem szabad elsivatagosítottnak, mérgezettnek, megpecsételtnek és megdrágítottnak lennie. A talaj az alap, amibe beleütköztem. Innen megint felfele megy: bottom up. A talaj valóságos. Érzem a testem alatt. A talaj hordoz. Ez az alap, nem szakad, szilárd; nem vizes, nem süppedős. A mocsarat ki kell szárítani: terra. Az emberek khtonikusak, agyagból valók, földiesek: homo humus humilitas.
„Maradjatok hűek a földhöz,” prédikálja Nietzsche Zarathustrája. Ebben szándéka ellenére a biblikus hagyományt követi. Az ember sárból lett és porrá válik. Nála a földöntúli csak földiesként merül föl. Leginkább a talajon marad. A fenséges számára a szokásosban jelenik meg. A keresztény sermo humilis forradalmasítja az irodalmat, írja Erich Auerbach. Realistává válik. Megtalálja a realitás nyelvét. A hétköznap lapályai elbeszélésre érdemessé válnak. Ott vannak ugyanis a valódi rémségek és csodák elrejtve. Az alázatban kifejeződik a valóság utáni vágyakozás és a hatékonyság, a változtatás, a valóság jobbításának, a cselekvésnek, a szolgálásnak a vágya.
Egy isteni le- és eljövetel reménye nélkül a morál fárasztóvá válik. A szolgálás mint funkcionálás mindent és mindenkit ki tud szolgálni és rendelkezésre tud állni. De mi a jó? Egyúttal az alázat nem tud megszabadulni annak gyanújától, hogy bensőjében önmaga ellentéte. Hogyan jutunk zöld ágra ezzel a paradoxonnal? Még több morált! A hatalmasok ezért ígérnek alázatot. Lehet, hogy idővel elhiszik azt, amit mondanak, és a szó hatékonnyá válik, valósággá, igazzá; megbízhatóvá és szavahihetővé, aki mondja. De az alázatban benn a szakadék.
A bátorság vagy igazságosság esetében nagyjából tudható, mivel van dolgunk. Az alázat homályos. Mi következik az ígéretéből, azon túl, hogy látszólag elkerüli az önhittséget? Az alázat szelencéje teli van képmutatással és önáltatással. Elég lett volna a megfontoltság és visszafogottság is. De figyelemre méltó, hogy az alázattal egy olyan régi fogalom tűnik fel újra a mai hétköznapokban, amely olyan erényt nevez meg, melyben az elviselés és cselekvés, az autonómia és heteronómia kölcsönösen áthatja egymást és amely odadásként nem kíván díjazást, legfeljebb csak remél. A megtévesztések és önmegtévesztések neobarokk világában számomra az alázatról szóló beszéd a valóság iránti vágynak tűnik, amely a valóságot a földön és földként feltételezik. Itt teljes szerénységben akar az ember eredményes lenni, alázattal.
Tillmann J. A. fordítása
•••
MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle, 2022/3
Hannes Böhringer írásai 