Odüsszeusz haza akar menni. Túl sokáig harcolt már Trójánál. Végül a várost az ő cselével, egy fából készült ló segítségével veszik be. A visszaúton meglátogatja Aioloszt, a szelek istenét. Aiolosztól kap egy tömlőt, amibe a vihart zárta, és jó utat kiván neki. Odüsszeusz fáradt és elalszik. A társai ekkor kinyitják a tömlőt. Úgy vélik, aranyat és drágaköveket rejt. Már felismerik Ithaka partjait, szinte célbaélrte, amikor kiszabadulnak a szelek és a hajót kiűzik a tengerre. Odüsszeusz felébred és kétségbeesésében vizbe akarja vetni magát. „Tűrtem s tűrve maradtam, a gályán fekve, az arcom elfedtem.“ (Odüsszeia 10, 50) A szél visszahajtja őket Aioloszhoz. Ám ő még egyszer nem zárta be nekik a vihart, hanem elzavarta őket.
A laisztrügónok, emberevő óriások földjén értek partot. Szikladarabokkal szétverik a hajókat, és a társakat mint halakat „szigonyozták őket csúf lakomához” (10, 124).
Odüsszeusz elővigyázatosan egy öbölben vetett horgonyt. Hajójával és a társakkal a fedélzeten elmenekül Aiaié szigetéhez. Sorsot vetnek, hogy ki derítse fel. Eurülokhosz indul el embereivel. Kirké palotájára lelnek, aki hívja őket asztalához, és az ételbe növényeket, pharmakont, varászszert kevert. A társak elfeledik honukat. Kirké vesszővel megüti őket, disznóvá változnak. Disznóólba zárja őket, makkot és somfa gyümölcsét szórja eléjük. Eurülokhosz azonban félelmében megállt a palota előtt. Ő ad hírt Odüsszeusznak a szerencsétlenségről. Ekor Odüsszeusz egyedül indul társai kiszabadítására. Utközben egy ifjúval, Hermésszel a hírnökkel és istennel találkozik, aki elmondja neki, hogyan óvhatja meg magát Kirké varázslatától. Odüsszeusznak ellenszerre, ugyancsak farmakonra van szüksége. „Így szólván, meséli később Odüsszeusz, ideadta az Argoszölő növényt is; földből tépte ki, és mindent jól megmagyarázott. Éjszínű volt a gyökér és tejszínű a virága…kiásni nehéz ezt földi halandónak; de bizony mindent tud az isten. (10, 302)Hermész megmutatja Odüsszeusznak a növény „kibontakozását”, fűsziszét, a természetét. Ezen a ponton jelenik meg először leírva, a számunkra fennmaradt irodalomban a fűszisz = természet. A gyógyfű, amit Hermész szakított ki a földből, segít Odüsszeusznak abban, hogy ellenálljon Kirké varászerejének. Ekkor el akarja csábítani. Odüsszeusz azonban kardot ránt.
A disznóknak visszadja emberi alakjukat. A visszaváltozott társak fiatalabbá váltak.
Amikor Odüsszeusz a hajónál reszkető társakat Kirké palotájába hozza, Homérosz az elbeszélő Odüsszeusz nézőpontjából írja: „Mint a mezőnnőtt borjak, amint a tehén hazaballag, ha megtöltötte hasát a füvekkel, futva-szökellve sietnek elébe, tovább a karámban nem várnak, de szelíden bőgve körülszaladozzák anyjukat: éppígy tettek ezek, meglátva szemükkel, sírva omoltak rám; és úgy érezte a lelkük, mintha a városukat látnák már újra, göröngyös jó Ithakába, ahol mindjük született, nevelődött.”(10, 410) Egy évig marad Odüsszeusz a társakkal együtt Kirké, a „sok hús és mézízű színbor” mellett(10, 468). Akkor azonban a társak a hazatérésre emlékeznek. Kirké elmondja nekik, hogy először a holtak birodalmához kell menniük, és megmutatja az odavezető utat.
Hermész mutat és ad Odüsszeusznak egy növényt. Egy pillanatra isten és ember együtt állnak és szemlélik a növény természetét, növekedését, alakját, lényét. A növény méreg, egy ajándék istentől az embernek. Az isten meg akarja menteni. A növény egy pharmakon, méreg és ellenméreg, gyógyszer: fekete gyökér, fehér virág. A méreg, istenek ajándéka, elvarázsolja az embert. Az ellenvarászlatot is tőlük kapják.
Kirké elvarászolta a társakat. Odüsszeusz ki akarja szabadítani őket. De maga is már rég el van varázsolva. Haza akar térni, de nem képes elszakadni a helytől. Amennyire segíti őt a fortély, a balszerencse annyira veti vissza. A hazai partoknál a szél megfordul és a tengerre hajtja vissza. Minden körben látszik forogni. Óriások falják fel társait és sziklákat hajítanak a hajókra, küklopszok és laisztrügónok. Nők dongják körül és maradásra csábítják, Kirké és Kalüpszó. Öregszik, ők újra fiatallá változtatják. Nem jut előbbre. Csak a társai fogyatkoznak. Mind meghalnak, csak ő jut végül haza.
Miért nem maradnak mindannyian Aián „sok hús és mézízű színbor” mellett? Odüsszeusz Kirkénél ütött tábort. A társak a szolgálókkal szórakoznak a csarnokban. Mi lehetne ennél jobb? Ám ők haza akarnak térni. Bármit jelentsen is a távoli, vad Ithaka, minden varázslatnál erősebb annak elűzhetetlen érzése, hogy bármennyire jó itt vagy másutt othhontalanságban lenni, és ezért nem lehet a hazaútazással a végtelenségig várni. Hiába örvendeznek módfelett a már halottnak hitt Odüsszeusz láttán, tartósan Kirké palotájában, mint disznóólba zárva érzik magukat. A hazatérés vágyában és annak érzésében, hogy nincs végtelan idejük a hazaútra, az emberi élet rövidségének tudata rejlik. Odüsszeusznak már életében Hádész kapuihoz kell járulnia. A halandóság tudata voltaképpen szer, ami disznókat emberré változtat és megóvja őket attól, hogy újra disznóvá váljanak.
Ahogy a görög physzisz összefügg phyo, phyton nőni, növekmény, növény szavakkal, úgy a latin natura eredetileg az anyaállat szülőkapuját jelenti. A kapu egy szük átjáró, egy küszöb. A természet számunkra egy küszöb. A természet szó már régóta megduzzadt. Nincs már szüksége genitivuszra, mint amilyen a növény vagy a tehén természete. A természet miként a világ valamiféle mindent átfogó jelentéssel rendelkezik. És mégsem vagyunk képesek ezt a mindent átfogót a természet ölében felfogni, hanem csak a küszöbén.
A küszübön átmenetben vagyunk. Csaknem kilépve a természetből, átfogó lényét szinte mint valami tárgyszerűt fogjuk fel. Úgy tekintjük, mint Odüsszeusz a Hermésztől kapott növényt: figyelmesen szemlélve és az elvarázsolás és varázstalanítás, a mágia és felvilágosodás, a természetnek alávetettség és a természeturalás átmenetében széttagolva. Az átmenetben, en passant fogjuk fel egyben a két véget, az isteni adomány, a méreg és ellenméreg kettős természetét. Az antik filozófia nagyhatású gyógyszere így hangzott: a természet szerint élni, naturam sequi, secundum naturam vivere: egy utolérhetetlen pillanatig távolságot véve a természettől.
A kapu szűkösségében természet és művészet egymásra talál. Mert a művészetben (ars) is szűkösség (artus) rejlik. A műtárgy a szükre szabott, összetorlasztott, sűrített, az izület, ami a tagokat egymással mozgathatóan összefűzi, articulus, a jól artikulált. Odüsszeusz, az eszes művész kapukat keres a zárt terekben, kulcsokat, hogy a disznóólat ki tudja nyitni. A falova megnyitja Trója 12 éven át védett kapuit. A küklopszok barlangjából a szűk, jól őrzött kijáraton át, egy kos hasa alatt, a gyapjába kapaszkodva szabadul ki.
A küszöb az emberi egzisztencia alapvetése. Az ember a küszöbön áll. Mindig nekikészülődik valaminek, búcsúzik, elnyújtja a búcsúzást, marad a küszöbön, mígnem dobogó szívvel át nem lépi. De nem képes a küszöböt, alkata modus obliquus-át nem maga mögött hagyni. Mindeüvé magával viszi. Mindig nekiindulásban van és ezért mindig a visszaesés veszélyében is, ha úgy véli, maga mögött hagyta a küszöböt. Amennyiben azt hiszi, hogy kilépett a természetből és belépett egy mesterséges világba, a művi észrevétlen visszaváltozik természetté, egy barlang lesz belőle, melynek szabadba vezető keskeny kijáratát feltétlenül meg kell találnia.
Az ember számára a természet egy kapu, egy átjáró a művészet és történelem felé. Az Odüsszeia nem az elvarázsolt Aia szigetén ér véget. Odüsszeusz nem feledheti a hazavezető utat. A társak mint borjak örvendeznek visszatérésén a hajóhoz. A borjak futkosása megérzi a történet végét, a szerencsés hazatérést. Odüsszeusz koldusként ér haza. Öreg kutyáját nem tudja megtéveszteni. Sorvadozva hever a palota előtti trágyadombon és hegyezi fülét és csóválja farkát, amint a koldus elhalad. A természettől a történelembe való átjáróban fekszik élet és halál küszöbe, a véges és megfordíthatatlan idő homályos tudata. Semmilyen szél sem visz a múltba vissza bennünket. A természet és történelem küszöbén válik az adottság esetté. A természet esemény és élmény lesz: rémület és elragadtatás. A természet már nem létezik számunkra, találkozik velünk. A találkozások üdvözlések és búcsúzások egyben. A művészet viszontadománya késlelteti a búcsúzást.
Tillmann J. A. fordítása
•••
MEGJELENT Kalligram 2022/11
Uncategorized kategória | Hannes Böhringer: Természet bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
A terítő túl rövid, az asztal túl hosszú. Kell nekünk egyáltalán asztalterítő? Az asztal ahogy van, már jól néz ki. Nem kell lepel alá rejteni. Az asztallap lakkozott, folt nem marad rajta. Az asztalnak nincs szüksége védettségre.
A mai nap nem olyan mint a többi. Jobb ruhát veszek föl. Megmutatom, hogy ez a nap különleges. És a választékos öltözet engem is erre emlékeztet. Megerősít, megtámogatja a hangulatomat.
Ezért aztán az asztalnak is kell öltözet, noha már magában is szép. A szövet eltakarja az asztal csupaszságát, merő funkcionalitását és egyesíti azok emelkedett hangulatát, akik körülülik. A terítő azonban túl rövid. Nem tesz semmit. Veszünk két asztaltarítőt, amelyek átfedik egymást, mindkettő fehér. Így nem tűnik fel, hogy kettőből áll. Mosottak és vasaltak. De mégsem tűnt el róluk a korábbi ünnepek minden foltja és nyoma. Megsápadtan és kimosva még ott vannak. De ez sem tesz semmit. Az asztalterítő frissen mosott és vasalt és emeli a hangulatot. Tökéletlenségében a folttalanra, tisztára utal.
A művészet a hiánnyal és az ünneppel veszi kezdetét. Valami hiányzik. A puszta köznap nem elég. Támaszkodnia kell az ünnepre. Ez kiegyenlíti a hétköznap hibáit; azt, hogy nem lehet az életet tartósan magasra hangolni. A puszta élet nem elegendő. Azon túlmenőre gondolok, mint ami éppen itt van és ahogyan van. Megpróbálom megjavítani, kiegészíteni. Hiányosságának felismerése nyomán kiküszöböléséről gondolkodom. Ezek a javítások, fokozások funkcionálisak és dekoratívak. A funkció puszta mivoltában is hiányos és a díszítés vágyát kelti.
Az emberről hiányzó szőrmét ruházat egyenlíti ki. A prém- vagy szövetdarabokat összevarják. A végesség és a fércmű, a szegélyek, a varrás hiányosságai díszítik és ezáltal elrejtik, szinte láthatatlanná teszik. Az ornamens ennek dekoratív végtelenséget kölcsönöz.[1] A terítő azonban mindig túl rövid. Valami mindig kilóg. Az elfedés csupaszságról, hiányról és hibáról árulkodik.
Szétszórt, széthullott vagyok, ködös felhő, és ebből gondolatokat kell szőnöm, melyek tartósak lesznek. A világ az én agyszövedékem. Régi és új rostok csavarodnak a szálai között. A felhő vonalakra szűkül. A szálakból egy szövedéknek kell előállnia, amit rávethetek arra a tárgyra, aminek a leírására törekszem. A leírás hivatott annak a lyuknak a lefedésére, ami akkor jön létre, ha egy tárgy kérdésessé vált. Ám a terítő mindig túl rövid. Nem ér végig, nem zárja el a lyukat, további terítőkre van szükség.
Az emberek erőfeszítéseket tesznek a hiány kiküszöbölésére, a terítők lyukainak betömésére, ám a hiányt többnyire csak odább tolják. A lyukak egy másik helyen újra mutatkoznak. Szerencsés eset, ha valaki egyáltalán nem szenved hiányt semmiben. Ezért is kívántak régen az új háztartás számára a bőséget (Hülle und Fülle),többet az éppen elég ételnél, öltözetnél, hajléknál, többet a puszta életnél.
A terítő, a lepel, a borítás ruha, lakás. Szorosan veszi körül a testet és mégis elegendő játékteret hagy a mozgásnak. Óvja a testet a hidegtől és a hőségtől. Az öltözet mérsékli a test melegét és az egyes ember másoknak való kitettségét. Az öltözet védelmében a személy szabaddá válik. Megmutatkozhat anélkül, hogy felfedné magát.
Így borítja be az asztalterítő az asztal körül összegyűlt vendégeket és vendéglátókat és hangolja közösre hangulatukat. A terítő azonban pusztán csak egy kendő, egy jel, egy ígéret. Nem éri el, nem fedi el a valóságot. Ezért rángatják és húzzák ide-oda.
Az antik filozófia egy nagy terítőt vetett a világra; a szakadékra, amit világnak nevezünk – a matematika, ész, nyelv, szükségszerűség, okság, igazságosság és némi véletlen mintáiból szőve. Ez a kozmosz: világ, rend, ékesség eggyészőve. Szabadság is előfordul benne. A helye a városban van: a világ kicsiben. A szövedék azonban nem hagy elegendő játékteret. Rend és igazságosság dominálnak.
A kozmoszt borító terítő túl szoros. A véletlen, elkerülhetetlen zűrzavar, nyomorúság és szabadság nagyobb játékteret kívánnak. Ezért fordítja ki ruhává a terítőt a kereszténység. A szilárd borítás úti öltözetté válik. A világ elmúlik. És mi keresztülmegyünk rajta. Tartózkodásunk átmeneti. Az átmenet során a világ gondozandó és kibírandó. A világ temporálissá válik, történelemmé. A keresztények folytatják Izráel elbeszélését. Megismétlik történetét naggyá növelve: kivonulás Egyiptomból és sivatagi vándorlás a világ vége, a Menny kibontakozása felé. Ezért mindenkor indulásra késznek kell lenni, úti felszerelésben kell enni és aludni.
A terítő túl rövid. Didergek alatt. Mozognom kell. Úti öltözetnek elmegy. Menet közben felmelegszem. Mindenki mozog. Mindenki a céljai felé igyekszik, és közben fellök másokat. Mindenki magához húzza a melegítő terítőt és elhúzza másoktól. Mindenki vétkessé válik. Nem adja meg másoknak azt, amivel tartozik nekik.
Az emberiség tőke-takarója túl rövid. Adósságokat csinál, amelyeket egyre kevésbé képes fizetni. Adósbörtönben ül és nem képes már problémái megoldására anélkül, hogy ne csinálna még nagyobbakat. Mozgásszabadsága korlátozottá vált. Itt már csak egy nagy váltság, megváltás segít, egy új szövetség Isten és népe között; kiváltás az adósszolgaságból, új távolságtartás a világtól, újra elnyert mozgalmasság és szabadság, mivel az ember magasabb szolgálatba lépett, Isten „szolgájává” vált. A szolgálat a felebarát szolgálata.
Jézu meglátogat két nővért. [2] Az egyik, Mária, a lábainál ül és szavait hallgatja. Márta, a másik, gondoskodik a háztartásról és azt mondja. „Herr, heiß sie, daß sie mir helfe.“ Meister Eckhart számára Márta és Mária az aktív és a kontemplatív életet testesíti meg. Melyik a jobb? Az aktív, mondja. Végül Mária is „szolgálni” fog. Meister Eckhart az adott helyzetet metaforikusan értelmezi. Jézus egy „váracskába” (castellum) érkezik. Ez a lélek várkastélya. Itt fogadja őt Márta, egy nő, a házában. Egy szűznek kell lennie. Különben nem fogadhatná. Szűznek lenni annyit jelent, mint férjezetlennek, különállónak, szabadnak, egyedülállónak, önmagáról és a világról leváltnak lenni. Ezért tehát mindenkinek szűzzé kell válnia ahhoz, hogy termékennyé válhasson. A jótettek szüzies születések. Mártát és Máriát Meister Eckhart Mária istenanya követőinek tartja. Mária azt mondja az Úr Angyalának: „Imhol az Úrnak szolgálója” (Lk 1,38), szűz és szolgáló.
Egy szegény, elárvult lány elindul és elajándékozza utolsó holmijait, amit a testén visel. Megszabadul minden magántulajdontól. Amikor az erdőben éjszaka utolsó ingét is odaadja, a csillagok az ölébe hullanak, új inggé, a legfinomabb kendővé válva: csillagtallér. [3] A szegény kislányra az Ég királynőjének csillagpalástja borul. A csillagok lehullanak az égből, a világnak vége, a Mennyek országa kezdetét veszi. A lány Mária védő palástja alá menekült. Máriává vált. Ez a terítő nem rövid. A ruhának végtelen redője van, ha az ember minden mást levetett.
A keresztény történet lyukacsos; vannak helyei, amelyeket kiszíneznek, kifoltoznak és kidíszítenek; toldalékok, legendák. Hogyan nőtt fel Jézus, hogyan született? A hit azt jelenti: őt, a Krisztust bebocsátani a lelkembe, megfoganni mint Mária, szűzként és szolgálóként, lánnyá válni. A szentek legendái itt kezdődnek és díszítik a szegélyt.
De mi a keresztény alapszövet? A korforduló, a megfordított takaró, az öltözet, minden nép és minden egyén megszabadítása a természetes élet adósságából, kiváltás az adósszolgaságból, Isten emberré létele és halála helyettesítő áldozatként mint bűnöző a kereszten, e megbotránkoztató esemény révén a régi és új Szövetség, a tüposz és ellentüposz ígérete és beteljesítése az új fordulata és fokozása, hosszanti és keresztszálak az idő szövőszékén. A történések a régi Szövetség hosszanti hordszálaira mint ígéretek vannak felfűzve, hogy beteljesüljenek, amikor eljő az idő, kinyílik a szádnyílás és a vetélő a keresztfonállal átvetvetülhet.
Ádám és Éva esznek a Tudás fájáról, látják, hogy mezítelenek és csupaszságukat fügefalevelekkel fedik be. Isten azonban ruhát készít nekik állatbőrből (Gen 3,21), amikor kiűzi őket a Paradicsomból egy verítékkel és fájdalommal teli világba. „Ismeretes, írja Hamann, hogy a mózesi történetnek és isteni elbeszélésnek ebben a csekély körülményében prófétikus vigasz és kinyilatkoztatás rejlik, amit egy keresztény érezhet, míg egy szabadgondolkodó nem.” [4] Az írhából készült öltözet az ígéret, amit a Messiás mint Isten Báránya, az áldozati bárány teljesít be. Aki Krisztusba keresztelkedett, írja Szent Pál, az magához és magára öltötte őt, (Gal 3,27; 2 Kor 5,4), kereszténnyé vált. Aki ilyen, az szeretetszolgálatot vállal és az Úr szolgálója lesz a hegyen vagy a völgyben (Máriahegyen vagy Máriavölgyben). Mindegy hol. Mert Isten leereszkedése a világ nyomorúságába átfordítja a magasat és az alacsonyt és egymásba fordítja őket. Az alacsony a magasat magába fogadja.
Megintcsak egy nő, akinek a neve Mária, Mária Magdaléna az, aki Krisztus sírját üresen találja. Az üres sír, a halál és feltámadás marad a kereszténység nyitott helye, a fogadás tárgya. Isten halott és a leginkább élő: feltámadt. Legendák szövik tovább Mária Magdaléna életét. Kormányos nélküli hajó viszi át a tengeren Marseille-be. Úgy tartják, hogy Provence-ban éri a halál, mezítelenül és mindenütt szőrtől borítva, csupaszon és egyúttal befedve. Irhából nőtt számára öltözet.
A terítő túl rövid. Nem mindenkit melegít. Mindenki rángatja. Ruhaként átmenetilag alkalmas. Átmeneti az előkészítés, amíg minden és mindenki itt nem lesz. Asztalt teríteni. Hiány és hiba mindenütt. És aztán: már meg is van terítve, és több van, mint ami elég.
•••
Irodalom:
Raymond-Léopold Bruckberger: Maria Magdalena, Düsseldorf, 1954.
Robert Eisler: Weltenmantel und Himmelszelt, München, 1910.
Ellen Harlizius-Klück: Weben Spinnen, in: Wörterbuch der philosophischen Metaphern, hg. v. Ralf Konersmann, Darmstadt 2007, 498-518.
Tillmann J. A. fordítása
•••
MEGJELENT: Vigília 2022/11.
[1] Gottfried Semper: Der Stil, Bd.1, Die textile Kunst, Frankfurt 1860, § 8 és 18.
[2] Lk 1,38-40; Meister Eckhart: Predigt 86 Intravit Iesus in quoddam castellum, in: Werke Bd. 2, hg. v. Niklaus Largier, Frankfurt, 1993. 208-229.
[3] Kinder und Hausmärchen gesammelt durch die Brüder Grimm, hg. v.. Heinz Rölleke, Frankfurt 2003, S. 590 f.
[4] Johann Georg Hamann: Tagebuch eines Christen, in: Sämtliche Werke Bd.1, hg. v. Josef Nadler, Wien 1949, S. 19 f.
Uncategorized kategória | Hannes Böhringer: Az asztal terítve bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
Alázattal állok önök előtt, de határozottan. (Emmanuel Macron)
Hol érjünk földet? (Bruno Latour)
„Az egész antik világ értelme hiábavaló”, jegyzi fel Nietzsche – Tarszoszi Szent Pálra tekintettel. Ellene irányul az írása. Pálnak ténylegesen sikerült „minden érték átértékelése”, az antik világ előkelő gőgjét alázatra cserélnie. Ez a „rabszolgalázadás a morálban” világtörténelmi fordulat. Pál egy morális fizetőeszközt hozott forgalomba. Nietzsche hiába fáradozik azon, hogy hatástalanítsa.
Amit Nietzsche lázadásnak nevez, az Hegel számára még emancipáció volt: a szolga magasra emelkedik szolgálatával, munkájával képezi magát, és végül produktivitásával ura fölé kerekedik. Az úr csak harcol vagy a semmittevést gyakorolja, fogyasztani tud, de termelni nem. Ám munkamoráljával és a nyílt küzdelem tilalma alatt a szolga feldúlja az előkelőséget, mondja Nietzsche. A szolgálás morálja elhallgatja a hatalomért folyó harcot és rejtekbe telepíti át. Valójában Nietzsche szerint nem egyébről van szó, mint a „hatalom akarásáról”. A rabszolgák felveszik a keresztséget, hogy alázatban felemelkedjenek. A gyanakvás nietzschei iskolája ma már szinte magától értetődővé vált: aki alázatos, az osonva feltörekvő. Aki alázatról beszél, megérkezett odafenn.
Államfők beszélnek alázatról, vezérigazgatók, politikusok, topmenedzserek; inkább férfiak mint nők. A fizetett futballban is szakadatlanul alázatot követelnek vagy ígérnek. Macron, francia államfő 2017-es Sorbonne-on tartott nagy beszéde vége felé is arról volt szó, hogy „alázattal, de elhatározottan, mert eljött a megfelő pillanat (avec humilité mais détermination parce que c’est notre moment). Ez nem pusztán retorika (litotész: mindezt jól megfontoltan mondom, de nyomatékosan), Macron országa szolgálatában valamit tényleg meg akar valósítani. Sergei Brin, a Google egyik alapítója, cégének (Alphabet) éves beszámolójában azt írja, az új technológiákkal a világ legnagyobb problémái megoldásának útján „with deep responsibility, care and humility“ kell haladni.
Már 2012-ben az „alázat visszatérését” észrevételezte a Spiegel magazin. Honnan tér vissza? A töretlenül vallásos Amerikából, ahonnan a respektálást új jelentéssel kaptuk vissza? Korábban ez egy autoritással szembeni tiszteletadást jelentett (respektált személyek: Apa, Anya, tanár, idősebb ember), ma az embertárs személyként való méltánylása, légyen az fiatal vagy öreg. Méltánylásának hiánya lefokozás vagy lealacsonyítás, megalázás lenne.
Ha könyvek közt keresi az ember az alázat szót, a szerelmi élet sajátos hajlamairól szóló számos publikáció mellett sok címet találni az életmód-tanácsadás köréből. Szinte mindegyik keresztény tartalomra enged következtetni. Ami legalábbis meglepő az európai posztkeresztény korszakban.
Nietzschének igaza volt: az alázat görög szava (tapeinophroszüné) csak későn merül föl a páli levelekben. A tapeinosz jelentése: alacsony, kevés, közönséges. Az alázat alacsonyszándékúság. Egy levélben Pál így inti a filippieket (2,3-18): „alázatosan tekintse a másikat maga fölött állónak.” Így vagytok egyek Krisztussal, a Messiással, folytatja. Mert ő nem tette zsákmánnyá istenségét a maga számára, sokkal inkább kiüresítette magát és szolgatestet öltött. „Megalázta magát, engedelmes lett a halálig…a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt… Jézus Krisztus az Úr.” A keresztény alázat itt egybefoglalja Isten leereszkedését (emberré válását), Krisztus követését és a tevékeny szeretetet (caritas). Az alázat röviden a kereszténység.
Ennyire a régi Szövetség Istene nem üresített ki magát. Türelemmel viseli keménynyakú népét és meghallja a megterheltek és elnyomottak kiáltását, akik földre roskadtak. Felállítja őket és meghajlítja a gőgösöket. Az alázat az ember számára marad fenntartva. Az, hogy az embernek az istenek vagy a sors magasabb hatalmai előtt inkább meg kell hódolnia, alá kell vetnie magát, mintsem szembeszállni velük (hübrisz), elterjedt vélemény volt a régi világban. Az istenek féltékenyek. Inkább „rejtőzködve élni!” (Epikurosz) Visszafogott arculat.
Ez az ésszerű alávetés, félelem, óvatosság és félénkség egy ellenállhatatlan hatalommal szemben. De az új szövetségben Isten az elsőként alázatos. Ő válik emberré és szolgává. Ez a szabad elhatározásból eredő alázat a nemeslelkűség, nagylelkűség aktusa, írja Aquinoi Tamás. A nagylelkűség (megalopszükhia) Arisztotelész etikájában mindenfajta alacsony szándékkal állt szemben. Most az alázat lényeges vonásává válik. Léven hogy, mondja Tamás – aki mintha elejét akarná venni Nietzsche gyanakvásának –, csak a nagylelkűség (magnanimitas) óvja meg az alázatot (humilitas) a rejtett fennhéjázástól (superbia). A latin humile követi a görög tapeinont, ami alacsony, csekély, közel van a földhöz (humus). Az emberit (a humanum eredete: homo = ember) ezért etimológiailag mindig a humilitas földközelségével hozták kapcsolatba.
A német Demut (alázat) szó azt a tevékenységet hozza szóba, ami alacsony léthelyzettel, a szolgálattal áll összeköttetésben. A szolga urát szolgálja. Ezért írja Máté evangélista (20,28): „ Aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” Az alacsonyan lévő a rabszolga, az inas, a szolgáló, az Újtestamentumban görögül doulosz, diakonosz, latinul servus, minister. Alacsonyan lévők, kicsinyek a gyermekek is. Hozzájuk hasonlóvá válni ugyancsak alázat, Krisztus követése. A szolga Isten gyermekévé válik.
Az alázat önkéntes szolgaság. A filozófusok szerint ez a „servitude volontaire“ (Etienne de La Boétie) az alattvalók lustasága és gyávasága, akiknek túl nagy megerőltetést jelent a szabadság, amire nem elég bátrak. Ezzel szemben Benedek a Regulájában: „A vonakodás nélküli engedelmesség az alázat legelőnyősebb foka.” A feljebbvalóval szembeni engedelmességre érti. Ám az alázat szigorúan véve egyedül Istent illeti, pontosítja Tamás; egyedül Istennek vetjük alá magunkat, egyedül neki szól tiszteletünk.
Amennyiben azonban felebarátunkban is jelen van, neki is szolgálunk. Nem kell uralkodónak, királynak, püspöknek vagy apátnak lennie, talán egy gyermek, a szomszéd, vagy egy idegen. Ám úr, az Isten és a király analógiája erős. Az alázat keresztény átfordítása hamarosan megint belesimul a szokásos hierarchiába. Rögzíti, de távolságot is teremt. Az átértékelés megütköztető marad.
Az ember ministránsként, miniszterként egy adminisztrációban szolgál. A király is az állam első szolgájának tekinti magát. A német kancellárnő megígéri, hogy országát fogja szolgálni. A közszolgálatot (Hoheitsaufgaben) olyan közszolgák, hivatalnokok végzik, akik nem sztrájkolhatnak. Ezektől a szolgálattevőktől lojalitást várnak el, hűséget és odaadást, különösen a katonáknál.Bátornak és engedelmesnek kell lenniük. Egy hadseregben szolgálnak. Az állam szolgálatát ma közszolgálatnak nevezik.
Az ember egy személynek (úrnak, úrnőnek) vagy egy közösségnek (állam, haza, cég) szolgál. A hűséges szolgálatért olykor kitüntetést adnak. Bevált a szolgálatban, jó szolgálatot tett. Ám a szolgálat egyre kevésbé különbözik más munkától: megszolgálni a pénzt, pénzt keresni. A szolgáló személyzet túl költségessé vált, az embernek saját magát kell kiszolgálnia. Az önkiszolgálással egyidejűleg növekszik a szolgáltatási szektor, a szervizkultúra. Egy készülékkel együtt a garanciáját és javításait is megvásároljuk, vagy meghibásodása után rögtön eldobjuk. A dolgok már csak tagjai a szolgáltatások láncolatának. A folyamatok működéséről van szó. A szolgálatból funkció lesz, a korlátlan odaadásból behatárolt munkateljesítmény. A szolgálás felmondható szolgasággá vált. Az autó a helyváltoztatást szolgálja. A gépek is szolgálnak. Nekünk is ki kell szolgálnunk őket. Mindenki be van fogva a szolgáltatásokba és tőlük függő. Szolgálni azonban tulajdonképpen senki sem akar, legyen szó akár a teljes szerénységgel történő uralkodásról, hatalomgyakorlásról, magas pozícióról. És senki sem nevezné egy hivatalnok különös odaadását (hűségét, engedelmességét) alázatnak.
Az alázat határozatlan idejű szolgálatkészség. Ám a szolgálatból funkció lett, a fogalom elkopott. Az alázat így mint egy doboz puha csomagolása merül fel, melyben a szolgálattal együtt olyan erények rejlenek mint az engedelmesség, hűség, odaadás, áldozatkészség és türelem. Sok esetben az alázatot megfontoltsággal lehetne helyettesíteni. Az egyre-többet-birtoklás vágyát (pleonexia) a régi költők és filozófusok már mindig is a mértékletességgel (mesotes, modestia, temperantia) akarták megfékezni: „Ne túl sokat!” A mértékletesek számára nem nehéz a mértéktartás, annál inkább a mértékteleneknek. A helyes mértékre vonatkozó ítélőerejüket elragadja a mértéktelenség. A megfontoltságnak az az előnye, hogy vallásosság nem terheli. De túl visszafogott. Magánál marad, maga rendelkezik, míg az alázat kimegy és szolgálatot ígér. Alkalmasabb a nyilvánosság számára, jóllehet keresztény értelmezésben az észrevétlenséget előnyben részesíti.
Szolgálni annyit jelent mint engedelmeskedni. Szent Benedek az engedelmességet egy autoritásra való hallgatásként, továbbá zúgolódás és késedelem nélküli szófogadásként érti. De nem a személy rangjának, hanem a hangjának van tekintélye. Ezért múlik a halláson. Az engedelmesség, a ráhallgatás egy hangnak a meghallását jelenti, ami elől nem zárkózhatok el, ami előbb vagy utóbb ellenállhatatlanul hív. Neki szót fogadni szolgálást jelent. Az adott hierarchia egyszerűsíti az engedelmességet, tehermentesíti a személyes ítélőerőt és megkönnyíti az általános működést. Olykor egy hangból egy másik kényszerítő hangot lehet kihallani. Többnyire sok hangot hallunk. Egy demokratikus választás során a nép jut szóhoz. A népképviselők hallják a választó nép sokértelmű hangját és megígérik az annak való engedelmeskedést. Alázattal fogadják, mint mondják, a vereségüket, alázatosan vállalják a felhatalmazást a kormányzásra. A politikusok maguknak szolgálnak, a pártjuknak, az osrzáguknak; sok hangot hallanak, ítélőerejüket elragadják a sikerek, amelyek irányítják őket. Nem könnyű az igazi hangokat kihallani.
Vezető politikusok, élsportolók, vállalatvezetők vagy a szórakoztatóipar sztárjai kiemelkednek a nagy tömegből: a nyilvánosságba. Ők „prominensek”, élvezik, szenvedik, csodálják, utánozzák és utálják őket. Bizonygatják, hogy semmiben sem különböznek másoktól és elmondják, hogy szeretik a tésztát, otthon lazán öltöznek és szeretik a gyerekeiket. Összehúzzák magukat: humility. A nyilvánosságban tilalmas a pöffeszkedés.
Nietzsche számára a kereszténység platonizmus volt a népnek és a szocializmus Isten nélküli kereszténység. Az alázat túlélt és tévelyeg a szolgálat keresése és a pénzkereset, a kalkuláció és az odaadás (kinek?), az önáltatás és érvényesülés, segítőkészség és nyereségvágy között. Az egyes ember és a közösség közti kiegyenlítődés szertartásokat kíván. Közéjük tartozik a futball színháza, a felemelkedés és hanyatlás, becsvágy, hiúság, sikeréhség, győzni akarás, a vereségek elfogadásának, a konkurenciának, a korrektség, a csapatszellem és az ingadozó hiararchiák színjátéka. A gazdag rabszolgákat az egyik klubtól a másik veszi meg, váltságdíjat fizet érte és továbbkölcsönzi. Határozott ideig kell a hűséget gyakorolniuk, taktikus utasításoknak kell alávetniük magukat, morgolódás nélkül kell a cserepadon helyet foglalniuk, a csapat szolgálatában kell ténykedniük és magukat helyzetbe hozniuk, hogy a közvetítések piacán magasabb árakat érjenek el. Pontosan tudják, hogy éppen mennyi pénzt érnek. És mindeközben érvényben van, hogy egészségesnek kell maradni, fittnek, könnyednek, valamint elegánsan és hatékonyan kell játszani. A futball az alázat szekularizált formáját játssza. A legtöbb embernek azt mutatja, hogy szerény szolgáltatásaik sem működnek odaadás, hűség és engedelmesség nélkül. A hatalmasokat arra tanítja, hogy az uralom is szolgálatként igazolja magát a legjobban.
De kinek kell szolgálnom: a csapatnak, az egyesületnek, a cégnek, a közjónak, a nemzetnek, Európának, az emberiségnek, a Földnek? Legjobb, ha mindnek. A Földdel az alázat nagy jelentésmezői, a szolgálat és alacsony lét összezárulnak: földelés, földet érés a talajon. Fent a magas légben könnyű elveszíteni a mértékeket. Lent helyrerázódnak az egyszerű életben, korlátozott viszonyok között, szerencsétlenség során. A talaj megereszkedhet a lábak alatt, de a végső tartást adja. Alul van. Down to earth. Ha lent vagyunk, a tények talaján hisszük magunkat. Fent magassági mámor, fensőbbségesség, nagyzási hóbort, mindenfajta illúzió és bukás ólálkodik. Lent a kemény valóságba ütközünk. Ezért fontos két lábbal a talajon megállni. Lenn a földön az ember felnéz az égre és még kisebbé válik. Ám valamennyi földlakónak alkalmas földre kell lelnie. Ezért nem szabad elsivatagosítottnak, mérgezettnek, megpecsételtnek és megdrágítottnak lennie. A talaj az alap, amibe beleütköztem. Innen megint felfele megy: bottom up. A talaj valóságos. Érzem a testem alatt. A talaj hordoz. Ez az alap, nem szakad, szilárd; nem vizes, nem süppedős. A mocsarat ki kell szárítani: terra. Az emberek khtonikusak, agyagból valók, földiesek: homo humus humilitas.
„Maradjatok hűek a földhöz,” prédikálja Nietzsche Zarathustrája. Ebben szándéka ellenére a biblikus hagyományt követi. Az ember sárból lett és porrá válik. Nála a földöntúli csak földiesként merül föl. Leginkább a talajon marad. A fenséges számára a szokásosban jelenik meg. A keresztény sermo humilis forradalmasítja az irodalmat, írja Erich Auerbach. Realistává válik. Megtalálja a realitás nyelvét. A hétköznap lapályai elbeszélésre érdemessé válnak. Ott vannak ugyanis a valódi rémségek és csodák elrejtve. Az alázatban kifejeződik a valóság utáni vágyakozás és a hatékonyság, a változtatás, a valóság jobbításának, a cselekvésnek, a szolgálásnak a vágya.
Egy isteni le- és eljövetel reménye nélkül a morál fárasztóvá válik. A szolgálás mint funkcionálás mindent és mindenkit ki tud szolgálni és rendelkezésre tud állni. De mi a jó? Egyúttal az alázat nem tud megszabadulni annak gyanújától, hogy bensőjében önmaga ellentéte. Hogyan jutunk zöld ágra ezzel a paradoxonnal? Még több morált! A hatalmasok ezért ígérnek alázatot. Lehet, hogy idővel elhiszik azt, amit mondanak, és a szó hatékonnyá válik, valósággá, igazzá; megbízhatóvá és szavahihetővé, aki mondja. De az alázatban benn a szakadék.
A bátorság vagy igazságosság esetében nagyjából tudható, mivel van dolgunk. Az alázat homályos. Mi következik az ígéretéből, azon túl, hogy látszólag elkerüli az önhittséget? Az alázat szelencéje teli van képmutatással és önáltatással. Elég lett volna a megfontoltság és visszafogottság is. De figyelemre méltó, hogy az alázattal egy olyan régi fogalom tűnik fel újra a mai hétköznapokban, amely olyan erényt nevez meg, melyben az elviselés és cselekvés, az autonómia és heteronómia kölcsönösen áthatja egymást és amely odadásként nem kíván díjazást, legfeljebb csak remél. A megtévesztések és önmegtévesztések neobarokk világában számomra az alázatról szóló beszéd a valóság iránti vágynak tűnik, amely a valóságot a földön és földként feltételezik. Itt teljes szerénységben akar az ember eredményes lenni, alázattal.
Tillmann J. A. fordítása
•••
MEGJELENT: Pannonhalmi Szemle, 2022/3
Uncategorized kategória | Hannes Böhringer: És mindig szépen alázatosan! bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
Mi hiányzik? Pénz van a tárcában. Vásárolnom kell. Van elég kenyér, de nem nálam. Elég pénzem van, de e pillanatban nincs nálam. Hol van a legközelebbi pénzautomata? A bankkártyám! Észreveszem, hogy valami hiányzik. Hiányt érzek. – jól vagyok, nem hiányzik semmi. – Ki tudja, lehet hogy már beteg vagyok és csak akkor veszem észre, ha már késő. Ameddig észreveszem, hogy valami hiányzik, a hiányzó még itt van, jóllehet hiányként távoli. Hogyan jutok a hiány nyomára, ha nem érzem már, ha már elfelejtettem? De nem is akarom bebeszélni magamnak, hogy valami hiányzik.
A fák kiszáradnak. Hiányzik nekik az eső. Elég esik, de nem itt, ahol azok a fák állnak, amelyekre gondolok. Datívban van a dolog, amikor valami hiányzik. A hiányt korlátozzák. Elég a pénz, de nekem most hiányzik. Datívban van az észlelés, érzékelés és vélekedés. Valami hiányzik számomra a levesből és nem tudom mi; valami, egy fűszer. Az íze még megvan.
Nincs pénz a tárcámban. Az én hibám. A hiányból hiba lesz, amit egy személynek rónak föl, egy tárgynak, egy képződménynek. Ki csinálta? Ki a felelős? Ki hibázott? Mindig ugyanaz, túl hanyag vagyok, feledékeny, pazarló. Mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei. Mindenkinek vannak hibái és mindenki hibázik. Nem nagy dolog, gondolja az ember. Olykor azonban mégis az. Olykor hiányzik a legfontosabb, az együttérzés, segítőkészség, kímélet, felelősség. Még szerencse, hogy sok tévedésnek nincs következménye! Ám gyakran egyáltalán nem vagyok képes jól csinálni; ennek vagy annak a lábára kell lépjek. Akárhogy is döntök, rossz, téves. Szorongatott helyzetben vagyok és a kisebbik rosszat kell megtalálnom. Melyik az? Hibát hibára halmozni, futólagos, végzetes, észrevétlen hibákat. Egyik túlzással a másikat egyenlítem ki. Képesek vajon a hibák arra, hogy kölcsönösen megszűntessék egymást?
Sok minden hiányzik, bátorság, segítőkészség, jóakarat, megértés, hajlandóság, jóság, türelem, jóérzés, belátás. Nem mintha nem lennének. De a megfelelő pillanatban hiányzanak. Elmulasztom, nem figyelek, és aztán megesik. Tévedek, tévedések csapdájába esek, nem tudok kiszabadulni, és dühös leszek. Meg kell fordulnom, mert az ellenkező irányba mentem. A helyes nem feltétlenül a helytelen megfordítása. Tévedni annyit jelent, mint valamit helytelenül tenni. Egy apróság, egy téves mozdulat, egy buta szó, és mindennek vége.
Az igaz is lehet a hamis ellentéte. Hamis pénzzel fizetek. Úgy néz ki, mint az igazi. Az eladónő elfogadja. Gyakran az ember maga sem tudja, hogy hamis pénzzel fizet. Amikor felváltották, észrevétlenül maradt, mint egy vélemény, amit osztottunk, mert helyesnek tartottuk. És most már nem gondolkodunk róla.
Szándékosan hamisítok, másolok valamit és eredetiként adom el a kópiát. A másolat olcsó. Nagy tömegben (copia) állítható elő. Az eredeti egyszeri. A hamisítás ártatlanul, mint másolás kezdődik. Még mielőtt az emberek tudnák, mit tesznek, már el is kezdték a másolást. Te megversz engem, én megverlek téged. Továbbadom, amit eltanultam. A kicsik a nagyokat utánozzák. Az utánzás során keletkező hibák gondoskodnak arról, hogy ne ismétlődjék meg minden. Kezdetben nem az eredeti van, hanem egy másolat másolata. Csak fokozatosan jutunk a magunkhoz hasonlók és a magunk nyomára, és vesszük észre, mi eredeti, és mi hamis. Mindenütt másolatok vannak. Miről ismerek fel egy eredetit?
Hagyom magam megtéveszteni. Így megtanulom a megtévesztést és nem is kell a csapdájába esnem. Áltatok, mert a többiek is áltatnak. Aztán észreveszem, hogy becsaptak, és magam is elkezdek becsapni másokat. Különben vesztes lennék. Utánzok másokat, továbbadom a hamis pénzt, amit nekem adtak. Hogyan veszem észre az önbecsapást, ha magamat hamisítom? Becsapott becsapó vagyok. Amikor felismerem, hogy mit csináltam hamisan, már mindig késő, már kiszökött a hamis szó. Nem tudom visszatartani és nem tudom visszacsinálni. Megesett. Utána az ember okosabb, de nem szűnik meg önmagát és másokat becsapni.
Ami megtörtént, megtörtént. Sem bocsánatkérés, se szégyen vagy kárpótlás vagy szégyen, sem az ígéret arra, hogy nem történik meg többször, nem teszi meg nem történtté a hibát. Nincs visszaút. Az idő előre halad. Ha valamit rosszul írtam, ki tudom javítani. Így legszívesebben az elkövetett hibákat áthúznám, kiradíroznám, annulálnám és onnan kezdeném újra. De áthúzva, „cancelled”, a hiba még mindig ott van. Az áthúzás során még egyszer végig csinálom, kínosan megismétlem azt, amit tévesen tettem, és felülbírálva kitörlöm (cancel culture). Ez nem esik nehezemre. Most már jobban tudom. De a javítás sem lesz hibátlan.
Hibázok és ingadozom az önáltatás és önvád között. Meglehet, hogy már a kérkedő önvád is az önáltatás egy formája, mintha ettől kezdve nem vétenék hibát. Hogyan tudom józanul látni magamat? Úgy tűnik, nekem jobban áll a datív, mint az akkuzatív. A részes eset „vádol”. Miért akarok hibátlan, makulátlan lenni? Mindenki hibázik. Hibázni emberi dolog. Ez azonban nem ment fel a hibázás alól. Ferdén visz minden a szerencséhez és a szerencsétlenséghez. Hibával kell a hibát korrigálni. De nem akarok hibázni. Ezek így is gyakran már elég súlyosak. Az idő rövidre szabott. Túl rövid annak kiderítéséhez, hogy most mi a helyénvaló és mi a jó megoldás. De lehet, hogy nem érnék a megfontolásaim végére. Hiányzik hozzá az idő.
Hogy ne lássunk túl sok szerencsétlen véletlent, elmulasztott alkalmat és súlyos hibát, meghamisítjuk a történetet, a sajátunkat és a nagy közöset, legendákká, olyan történetek másolatává, amelyeket már ismerünk. Így válnak hasonlóvá. Reményről és csalódásról, megtévesztésről és csábításról, összeesküvésről és árulásról, elnyomásról és felszabadításról szólnak. A vereségből győzelem lesz, a kudarcból diadal, a balszerencséből hősies lemondás, a szerencséből érdem. A hibák törléséből végül firkák lesznek, amelyekből régről ismert mintázatok rajzolódnak ki, példaképek nyomán készült képek.
Minden téves, el vele! A firkálás kaparászássá fokozódik. Ami téves, azt törölni kell. A hibáknak el kell tűnniük. A megnevezésből megszűntetés lesz. Abolicionizmus. El a hamissággal, mégha semmi sem marad utána! Akkor végre újra elölről lehet kezdeni. De nem lehet számolni az új hibákkal, az elkerülhetetlen önáltatással. Ha hiányzanak a hibák, akkor hiányzik annak a lehetősége, hogy a nyomukra akadjunk és kijavítsuk őket. Ezzel nem válik minden jóvá, de legalább valamivel jobbá.
Az, hogy a hibák megszüntethetők, az accusativus illúziója. Nem szűnnek meg attól, hogy valakit megvádolnak azzal, hogy ő okozta. csak kikerülnek a látómezőből, és megváltozik a kinézetük. Az elnyomás, rabságba döntés és kapzsiság nem tűnnek el, csak alámerülnek és más helyen bukkannak újra fel. A kikapart, kiradírozott helyek nem maradnak üresen, megtelnek azzal, ami hiányzani látszik és nem talál más helyet. Csak nem tudni, mi volt ott előtte; milyen hibák lettek lecserélve újakra. Mi hiányzik? – a történet, a menet, a keresztülmenés mindazon és áthúzása mindannak, ami megtörtént, önbecsapás és önvád nélkül, a történelem mint adottság és esemény, a datív történetek, amelyekből még kibetűzhető az, ami ki lett törölve.
Meg kell szakítanom a hibák láncolatát. Ezért a múltat áthúzó vonalnak záróvonalnak kell lennie. Ám a visszafordítás (rákmenet, cancer, cancel) soha nem ér véget. Nem tudom befejezni. A felszámolás valahol elakad a múltban, újra előjönnek hibái, megismétlődnek, ahelyett, hogy kitörlődnének.
Mi hiányzik? A szabadság, az igazi, a hamisítatlan. Azt teszem, amit akarok, és nem mást. De kényszer nélkül sem azt teszem, amit akarok. Mi gátol meg? Mit akarok egyáltalán? Be vagyok zárva az elképzelésekbe, előképekbe, kívánságokba, illúziókba, amelyek megvalósulását ki akarom kényszeríteni. Magam is kényszer alatt állok.
A könnyelműség és értetlenség hibákra vezet, a kényszer kikényszeríti őket. A kényszer utánozza a kényszert. Az utánzás kényszeressé vált. Rabságba döntött. Hogyan szabadulhatok meg tőle? Hogyan lehet az utánzás játékossá és örömtelivé? Mindig ugyanazt a hibát követem el.
A 19. századi abolicionisták a rabszolgaságot akarták eltörölni.
De a rabszolgaság nem tűnik el, csak az észlelés szélére söprik,
ahol más formákat ölt. A szabadsághiányhoz nem szükséges
az ínség, nem kell külső kényszer; önkéntességként és önáltatásként
rejtőzik az utánzás hatalma alatt. Mi hiányzik? A szabadság,
az igazi, a hamisítatlan. Azt teszem, amit akarok, és nem
mást. De kényszer nélkül sem azt teszem, amit akarok. Mi gátol
meg? Mit akarok egyáltalán? Be vagyok zárva az elképzelésekbe,
Mennél többet gondolkodom az eleganciáról, annál megfoghatatlanabbá válik számomra. Fogalom nem képes megragadni; egy je-ne-sais-quoi, egy tudomis-én-mi. Hasonlít a kellemhez, ami öntudatlanul vonzóan hat. Az elegancia viszont szerzett, gyakorolt, öntudatos. Tanulni mégis mit sem ér, ha az a bizonyos valami hiányzik, ami vagy adva van az embernek, vagy nincs. Az eleganciának van némi köze a szépséghez. Ám annál könnyebb léptű, és nincs metafizikusan megterhelve a szép és jó és igaz azonosításával. És mégis azt mondjuk, hogy az elegáns megoldások jó és szép megoldások. Az elegancia csábos. Vajon bízhatunk-e benne? A szépségben van valami statikus, az elegancia mozgásban van. Ezért olyan nehezen megragadható. Valójában nem a kabát elegáns, hanem az a személy, aki hordja, ahogy hordja, a mozgása. Elegáns a stílus, a mód, ahogy valaki a mondatokat formálja és írja. Mégsem vált az elegancia a művészetek centrális fogalmává. A rokokót, a fordulatot, amelynek során a nehézkes, pompás barokk díszessé és könnyűvé válik, gáláns korszaknak nevezik. A galantéria már meglehetősen közel kerül az eleganciához, de csak esztétikai oldalát érinti.
A művészetben a tevékeny alakítás a kész műhöz képest többnyire háttérbe kerül. Az előállítás nem feltétlenül szép és körülményes is lehet. A végén ragyog az eredmény. Az előállításhoz képest a cselekvés olyan tevékenység, amit nem annyira a sikere igazol, hanem sokkal inkább megfelelő mivolta, közbenső lépéseinek morális és jogi minősége. A cselekvés lehet jó és vallhat mégis kudarcot. Az elegancia mindkettőt, a cselekvést és az előállítást is magában foglalja. A cselekvést processzuális művé változtatja, és nem csupán az eredményt, hanem már a létrehozás mozgását is könnyűnek mutatja. Ezért nézünk irigykedve az eleganciára. Kivételesnek tűnik, mivel nehézkesen és körülményesen ágálunk. Az eleganciának majd minden fáradozás nélküli és könnyed. Mások irigysége hátrányos velejárója. Ebből adódóan jól alkalmazható a szociális különbség érzékeltetéséhez és ezért szívesen veszik igénybe. A főnemesség így törekszik megkülönböztetni magát a köznemességtől, a nagypolgárság a kispolgárságtól, a régi pénz az újtól. Képes-e megszabadulni az elegancia a szociális különbség érzékeltetésétől és transzkulturálissá, osztálykülönbség nélkül tárgyszerűvé válni?
A régi Görögország nemesei nagyképűen úgy nevezték magukat: „a jók és szépek”. Törekvésük célja a „fáradatlan élet” volt. Látható fáradozás csak a sportban és a harcban volt megengedett. Minden másnak úgy kellett kinéznie, mintha a nagyuraknak könnyedén, egyszerűen, fáradság nélkül, mondhatni elegánsan állna kézre. Fáradozni és dolgozni másoknak kell. A fáradozásnélküliség arisztokratikus eszméjét Cicero egy népszerű helyen a hanyagság fogalmával hozza szóba és az eleganciára vonatkoztatja. A nagy szónok és stiliszta, filozofáló író és sikertelen politikus, akit Krisztus előtt 43-ban, a Marcus Antonius és Octavianus, a későbbi Augustus között zajló polgárháború során megöltek és Róma utcáin végigvonszolva meggyaláztak, halála előtt három évvel írt egy rövid értekezést a kiváló szónokról (A szónok). Hogyan beszéljen, attikai vagy ázsiai módon? – akkoriban ez szenvedélyesen taglalt kérdés volt. Az attikai egyszerű, ékítetlen, szinte dísztelen az ázsianizmus pompával túlterhelt stílusával szemben. Az attikai az európai, az ázsiai ión, orientális. Az attikaiból később klasszikus, az ázsiaiból barokk lesz.
Cicero alkotja meg az európai humanizmus számára annak példaképét, hogy mi klasszikus, nyugati és elegáns. Az attikai, klasszikus szónoklat a díszítményektől messzemenően mentes. A díszítmény, dekórum, ornamens a kifejezés elégtelenségeit egészíti ki, befedi a konstrukció gyenge pontjait, a ruhák varrását, a falazat fúgáit, az argumentáció hiányosságait. Elegáns tehát az, aminek nincs szüksége díszítésre, mert már magában meggyőző, jól áll és díszes. Az eleganciának ez az elképzelése a klasszicizmusokon át a modernig terjed.
A díszítésről mégsem lehet egészen lemondani. Nemcsak az alig elkerülhető hiányosságokat fedi el, de az odaillő nélkülözhetetlen jelzésévé is vált. A retorika élesíti a tartalmat és a formát, szociálisan és az adott helyzetre vonatkozóan; arra, ami illendő és ízléses. Ha az ember ténylegesen nem tudja, mi illendő, nem képes megfelelően ténykedni. Az illendőség azonban nagyfokú konvencialitást feltételez, álatlános megegyezést arról, hogy egy ilyen vagy olyan helyzetben mi megfelelő. Csak ha az ember ismeri a konvenciókat, akkor tudja személyesen értelmezni és mértékkel, alkalmasan áthágni. Az elegancia az alkalmas, az illő virtuóz kezelése, a megfelelő időben megfelelő megszólalás vagy jelzés biztos érzete. A megszokottak tekintetbevétele az eleganciát gyakran tartózkodóvá, szinte észrevétlenné teszi. Nemritkán csak a második pillantásra vevődik észre. Ezért kevéssé alkalmas a megkülönböztetésre egy konvencióiban bizonytalan vagy azoktól megfosztott tömegtársadalomban. Az ilyen társadalom nem az elegáns, hanem az excentrikus, extravagáns viselkedést váltja ki.
Vajon kialakulhat-e az alkalmas iránti érzék szilárd konvenciók nélkül? Nem kell már feltétlenül finom ruhába öltözni, ha színházba vagy koncertre megy az ember. A művészet megszabadult az alkalmasság diktátumától. Ám ezzel a megfelelő mérték megtalálásának nehézsége, az alkalmas iránti finom érzék nehézsége nincs elintézve. A politikának, igazságszolgáltatásnak és morálnak folyvást ezzel van dolga. Így az elegancia még mindig érinti mindenki prózai hétköznapjait. Mennyire illő és ügyes módon mozgok benne? Okosság vezérli a cselekvést. Érzékszerve az ítélőerő, a diszkréció a régi nyelvhasználatban, képesség a finom megkülönböztetésre, érzék a megfelelő, elérhető, realisztikus, ésszerű iránt.
Beszélünk, mert akarunk valamit. A nyelvet tevékenységünk szolgálatába állítjuk. Meggyőzni akarunk. A retorika a meggyőzés művészete, a nyelv révén történő elcsábításé. Cicero az eleganciát egy nőhöz hasonlítja: „ahogy némelyik asszony nincs felcicomázva, és éppen ez illik hozzá, éppen úgy ez az egyszerű [attikai] beszédstílus az, amely még díszítőelemek nélkül is gyönyörködtet… Félre kell tennie tehát minden feltűnő díszt, akár a csillogó gyöngysort: még hajfodorító sütővasat sem szabad használnia; el kell vetnie a szépítőszereket: a fehér arcfestéket s a pirosítót is mindenestül; csak a választékos finomság és a jó ízlés maradjon meg beszédében.” (A szónok 23.) Elegáns tehát a rafináltan díszítetlen beszéd, a művészi természetesség, a látszólag művészietlen magas művészete. Ezt Cicero szerint egy jó néven vett (non ingrata), gondos (diligens) nemtörödömséggel (neglegentia) lehet elérni.
Az elegancia lényegét itt két ellentétes tulajdonság jellemzi: gondosság és nemtörődömség. Mindkét latin fogalom, a diligentia és a neglegentia, miként maga az elegantia is a legere =olvasni, gyűjteni igéből ered. Az eleganciát – aminek eredete az eligere = válogatni, kiválasztani – a választékossággal lehetne fordítani. Diligere azt jelenti: gondosan kiválogatni, nagyra tartani, szeretni. A diligentia gondosság, figyelmesség, körültekintés és neglegentia az ellenkezője: gondatlanság, figyelmetlenség, közömbösség. Az elegancia tehát a komplex, indifferensen sikló és körültekintően válogató, szóródó és gyűjtő figyelem önmagában ellenirányú mozgása. A nemtörődömségnek ez a formája eltérő nüanszokkal, különböző megnevezésekkel végighúzódik az európai kultúrtörténeten. Az olasz reneszánszban mint sprezzatura vagy desinvoltura, a spanyol barokkban mint despejo kerül említésre, a francia klasszikában nonchalance, azaz: csak semmi hevesség! Nem felhevülni és tűzbe jönni! Ennek a fejlődésnek ez idő szerinti végén mindent cool módon kell kezelni.
Ez az elegancia külső oldala, ami az udvari embert és gentlemant, a világi hölgyet a mai mintaképekig menően kitünteti. Az elegancia belső lényege, a diligentia és a neglegentia, a decentrált és koncentrált figyelem kényes összekapcsolása jó előfeltétel a tárgyszerű megoldásokhoz. Lehetővé teszi az eloldódást a rögzült képzetektől és az észlelési mező átstrukturálását. Az újkori csillagászat perspektívaváltása egyszerűbbé teszi a komplikált bolygómozgásokat és körülményes ptolemaioszi számításaikat. Kepler, Darwin, Einstein, mint mondják, egyszerű, elegáns megoldásokat találtak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elegáns megoldások mint olyanok, az igaziak. Az elegancia csábító. Nehéz neki ellenállni. Ha van története a téves elegáns megoldásoknak, akkor hibái az egyszerűségének hiányzó komplexitásában rejlik.
A szavak kiselejteződnek vagy egyszerűen kivesznek. Ezzel azonban nem szűnik meg a tényállás, amire vonatkoztak. Más szavak ugranak be és módosítják. Így a latin eredetű elegáns helyébe általánosan az angol smart került. Mindkettőn az okos és szép, illő és ügyes összefüggése értendő. Smart – ami jól néz ki és okos. Smart phones, smart machines – jól néznek ki és meglepően intelligensek. A legkisebb méretben sok praktikus funkciót kínálnak. Tehermentesítenek, megszabadítanak a körülményeskedéstől, növelik játékterünket és függő viszonyba hoznak; játékszabályokat adnak, kicseleznek, segítenek nekünk és adatainkat ki tudja kiknek adják tovább. Tényleg intelligensen! Az intelligenciában benne rejlik a legere = olvasni, adatokat gyűjteni, kiértékelni, megérteni, továbbadni, kommunikáció.
A smart eredetében a fájdalommal (Schmerz) rokon, rövid és éles, éleselméjű, egyszótagú, technikai és most többnyire gombnyomásra vagy magától működik. Az elegáns három szótagával még a kurzív kézírásra emlékeztet és a ritmikusan áramló mozgást hangsúlyozza. A szótag(Silbe)latin eredete(syllabe) magával vivést, összefogást jelent. Amennyiben a többszótagúságot szimbolikusan tekintjük, akkor az elegancia a komplexebb összefoglalás mozgás formájában. Smartness inkább a megszámlálható ütemre, a ritmus eleganciájára hasonlít.
Az elegancia ápolja a szokásokat vagy tekintettel van rájuk és éppen ezért képes individuálisan átformálni azokat. Vajon a smartness már transzkulturálissá vált elegancia? A többszótagúság ritmusa zenére és táncra utal, a művészetek feltehető eredetére. Ezért kívánja az elegancia – nekem úgy tűnik – végül az összjátékot. Arra csábít, hogy összehangolódjunk miként Hésziodosz a múzsák körtáncával, a khórosszal a Helikónon, azaz szinkronizáljuk és harmonizáljuk a sok eltérő és ellenirányú mozgást.
A hanyagságban kedélyesség is rejlik. Az elegancia tehát cselekvés és létrehozás során a mindig szűkös játéktér, a szabadság kiterjesztését szolgálja. Noha nem kizárható, hogy csak ámít, sőt saját magát is ámítja. Talán az elegancia képes arra, hogy a smartness-t kisegítse az egyre inkább technikaivá válása csapdából. Csak az fontos, hogy leve legyen, sucum, ahogy Cicero mondja, elevensége, frissessége, elméssége legyen.
Tillmann J. A. fordítása
Floris Neusüss munkája
MEGJELENT MŰHELY 2021/3
Uncategorized kategória | Hannes Böhringer: Elegancia bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
„Róma városát kezdetben királyok kormányozták. A szabadságot és a consulságot Lucius Brutus intézményesítette. A diktátori tisztet időhöz kötve viselték, írja Tacitus a híres Évkönyvek elején,[1] amikor Rómában már a cézárok parancsolnak, bár a látszat szerint a köztársaság minden intézménye megmaradt.
Ötszáz évig állt fenn a köztársaság. Előtte etruszk királyok uralkodtak Rómában. A rómaiak még nem voltak érettek a szabadságra, írja Livius.[2] Ám abban a pillanatban, ahogy a méltóvá válnak szabadságra, egy király uralmát megerőszakolásként érzékelik. Az utolsó király, Tarquinius Superbus még uralkodik önmagán, a fia már nem; vétkezik a szép és erényes Lucretiával. Lucretia a rá háromlott szégyentől nem tud tovább élni és kést szúr szívébe. Lucius Iunius Brutus kihúzza a véres tőrt Róma meggyalázott testéből, magasra emeli és felesküszik arra, hogy elűzi a Tarquiniusok elvetemült nemzetségét, és nem fogja engedni, hogy azok vagy mások valaha is királyként uralkodhassanak Róma fölött. Mindenki meglepődött, mert Lucius Iunius nehézkes és bamba, azaz brutus hírében állt. Ezért kapta ezt a melléknevet. Ám valójában csak tettette magát, írja Livius, és a megfelelő időre várt.[3]
Róma utolsó királyának Superbus melléknevét a római erény akasztotta nyakába, mely a superbiát (fennsőbségesség, gőgösség, büszkélkedés) minden király, türannosz és cézár vétkének tartja. Tacitus is ezért lát superbiát Tiberiusnál, az első császárnál, amikor kormányzása éveiről ír. A kereszténységben a superbia válik a vétkek legnagyobbikává, elfordulás Istentől, királyi uralmának tagadása, öntúlértékelés.
Tarquinius Superbushoz egyszer egy idős asszony jött, írja Aulus Gellius, kései római szerző.[4] Senki sem ismerte. Kilenc könyvet cipelt magával, isteni jóslatokkal teli könyveket, mint mondja, és el akarja őket adni. Tarquinius az árat kérdezi. Az öregasszony csillagászati árat mond. A király mosolyog. Nyilván már nincs teljesen eszénél. Ekkor az asszony kis tűzhelyt állít föl előtte, tüzet gyújt és belevet három könyvet. Megkérdi a királyt, hogy akarja-e a maradék hat könyvet, ugyanazon csillagászati árért. Tarquinius nevet. A vénasszony bolond. További három könyvet vet a tűzre, és megkérdi a királyt, akarja-e a maradék három könyvet ugyanazon áron. Tarquinius elkomorul. Az öregasszony öntudata meghökkenti, és az utolsó három könyvért kifizetteti mind a kilenc árát. Az asszony nyomtalanul eltűnik. A három szibülla-könyvet azonban a Tarquinius által építtetett Jupitertemplom szentélyében helyezik el, ahol a közjó érdekében felemerülő kérdéseknél a papok tanácsokat meríthetnek belőlük.
Nem kétséges, hogy az öregasszony egy szibülla volt, egyike az ősi, szűz látnoknőknek, akik isteni tébolyban jövendöltek. [5] Ismertek Erythreia és a campaniai Cumae szibüllái. Az ottani szibülla vezeti Aeneast, a trójai menekültet, Róma majdani alapítóját, az alvilágba, és megjövendöl még némely megpróbáltatásokat, amelyeket ki kell állnia obscuris vera involvens, „igazat homályba rejtve”, írja Vergilius.[6] Ám a szibüllák vándoroltak is, mániákus nyugtalanságtól űzve.
„A szibülla örjöngő szájjal, nevetetlent és tompítatlant és áldatlant kikiáltva hatol hangjával évezredeken keresztül, az istentől hajtva”, írja Hérakleitosz.[7] Tarquinius királynak szédületben és lihegésben nem jelent ki semmit. Az őrület a felkínált könyvek tébolyultan magas árában nyilvánul meg. Tarquinius rögtön fölismeri az öregasszony őrületét, de csak a harmadik alkalomnál jön rá tébolyának különös voltára. Az, hogy végül mégiscsak képes felismerni megszállottsága fölényét, superbus-ként új nézetből mutatkozik meg. A superbus ugyanis nemcsak büszkét és fensőbbségest jelent, hanem kiválót és fölényben lévőt is.
A névtelen szibülla hangja áthatja az évezredeket és a cselekvésmódokat is. Gellius egy mágikus, példázatos pillanatot ragad meg. Ugyanis alig hihető, hogy egy uralkodó tétlen szemléli, amint egy öreg asszony nyugodtan felépít előtte egy tűzhelyt, tüzet gyújt és a könyveket ebbe a tűzbe veti.
A szibülla nem azért égeti el a könyveket, hogy csökkentse a javakat és így növelje az árat vagy azt a magas vételárat vigye keresztül, amit kér. Nem kereskedik, és nem hagyja, hogy vele üzleteljenek. Lelkinyugalommal elégette volna az ámulat tűzhelyén az utolsó három könyvet is, és szó nélkül ment volna el. Nem akar semmit keresni az ügyleten. Nem üzlet ez, hanem ajándék. A mérhetetlenül magas árat azért követeli, hogy rámutasson, mennyire értékes. A polgári kereskedelem, a pénzgazdaság elhomályosodó nyelvében kell nyilvánvalóvá tennie, hogy az ajándék áll minden üzlet előtt. Így mindenekelőtt, ahogy mondják, az élet ajándékában részesültünk. Mindennek adott a kezdete – vagy adva van és vele a belátása, a tudás adománya. A szibülla drága ajándéka a jóslat, a bölcsesség, a tudás, a homály borította igaz. Egy isteni szó átható hangja hangzik a szájából.
Az utolsó király még ismeri az adomány elsőbbségét és fensőbbségét az üzlettel szemben és elfogadja a drága ajándékot. Még Brutus, az első republikánus is sejt róla valamit. Egy baljós előjel arra készteti Tarquiniust, hogy két fiát a leghíresebb jóhelyre küldje, Püthiához Delphibe. Magukkal viszik Brutust, a bolondost, aki a nagybátyjuk. Ha már a látnoknőnél vannak, megkérdezik azt is, hogy közülük legközelebb kinek a kezébe kerül a Róma feletti uralom. Aki elsőként illeti csókkal anyját, feleli a Püthia. Brutus, az esetlen leborul és megcsókolja a Földet, minden halandó anyját. [8]
A szibülla nem csinál nagy felhajtást, de megköveteli az adomány elismerését. Az ajándékozott bölcsesség hatalmas: felmérhetetlen. Kilenc könyvben nem több mint háromban. Éppoly sok vagy éppoly kevés, mint három könyvben vagy egyben sem. Jósmondás lett volna az is, ha elégeti összes könyvét és továbbáll. A jóslat ugyanis ingyenes. Anélkül segít, hogy segíteni nem tud, ha Brutusnak nincs érzéke a superbia iránt.
Száz évvel később Athénban – ahol szintén Rómával csaknem egy időben űzték el a türannoszokat és hoztak létre demokráciát – Szókratész, „Görögország bölcs bolondja“[9] ajándékozza el tudását. Ingyen kapható és mégis ára van. Az ő bölcsessége nincs már isteni tébolyba borítva – az emberek közben felvilágosultnak érzik magukat –, hanem csak bolondságba: ironikus arcátlanságba, amellyel a delphi jóslatot akarja megcáfolni, mely egy barátjával azt tudatta, hogy senki sem bölcsebb Szókratésznál.[10] A kudarcba fulladó cáfolatkísérletek csak igazolják az isteni mondást. Minden más tudás – kivéve az isteni – beképzelésnek és állítólagosnak bizonyul.
A szókratészi bőkezűség éles kontrasztban áll a szofisták üzleti ügyességével. Ők eladják azt, amit tudásnak, a tudás taníthatóságának neveznek, és az arról való rendelkezés illúzióját. Számukra a tudás egy technika, nem adomány, jóllehet adottság kell hozzá. [11] Ők már nem vándorolnak az istenektől űzött szibüllákhoz hasonlóan összevissza, ők piactól piacig utaznak. Szókratész szemükre veti, hogy csalásuk következményeit akarják elkerülni. A szofista tudás kitér önnön konzekvenciái elől, amelyeken szétfoszlana. Szókratész Athénben marad és a filozófiáért az életével fizet. Filozófiának a bölcsesség neki adott és a felvilágosult kornak megfelelő formáját nevezte; fáradhatatlan keresésében lenni; állandó mozgásban tartva ironikus fafejűséggel. De a többiektől, akik vele együtt keresik, óriási erőfeszítést kíván: azt, hogy saját belátásaik szintjén éljenek. Alkibiadésznek azt mondja: „megfontoljuk, és ebben is, meg más dologban is azt fogjuk tenni, amit a legjobbnak találunk.” [12]
Szókratész nem írt – beszélgetett. Semmi sem tartóztathatta és hátráltathatta keresését. Xenophon és Platón feljegyezték beszélgetéseit. Mindketten beszámolnak egy szimpóziumról. Platónnál az olvasható, hogy a fiatal Alkibiadész részegen beront a józan lakomára és Szókratészt magasztaló beszédbe kezd. Azt mondja, el akarta csábítani Szókratészt, miután észrevette, hogy ez a szatír minden ifjúba szerelmes. Mindhiába. Ő „kinevette szépségemet s kigúnyolt engem, pedig azt hittem, hogy ebben a tekintetben érek valamit, bíró uraim – mert most bírái vagytok Szókratész kevélységének.“[13] Újra itt van a superbia (hyperephania), a bölcsesség fölénye, amely ajándékba adja magát, de nem alkuszik és nem engedi, hogy rendelkezzenek fölötte, s amelynek fölénye érinthetetlen.
Előtte Szókratész elmondta, hogy Diotima miként vezette be őt a filozófiába, a szépség szerelmébe, ami nem egyéb, mint a jó és az igaz. A szerelem tehát vágyakozás arra, ami valakinek hiányzik. Ezért nem lehet isteni, mondja Szókratész. Ami ugyanis isteni, annak mindene megvan, tökéletes és szükség nélküli. Egy másik beszélgetésben azonban a szerelmet egészen isteninek tartja és a jövendőmondáshoz hasonlóan az isteni megszállottsághoz számítja.[14] Az önellentmondás nem kisebbíti bölcsességét. Ez nem állításokban rejlik, hanem a beszélgetésben. Ám ebben az esetben az ellentmondásos állítások is találók.
Miért ajándékozza el magát a szerelem, ha legmagasabb formájában vágy nélküli? Miért lesz a bölcsességből (Weisheit) jóslat (Weissagung), miért lesz közlés, ha önmagával megelégedett, miért keres követeket, látnoknőket, szatír lényeket közvetítőnek? Mi készteti Szókratészt és a szibüllát tudásuk elajándékozására? Filantrópia, feleli a bölcs idióta. „Rólam viszont, attól tartok, az a hír járja, hogy emberszeretetből nemcsak hogy kész vagyok fizetség nélkül bárkivel bőkezűen megosztani a mondandómat, hanem akár még örömest fizetnék is érte, csak hogy valaki meghallgasson.”[15] Az ajándékozás bőkezűségében az önmagával való megelégedettség és a közlésvágy egybeesik. Szókratész gúnyos iróniája és a szibülla lakonikus eltűnése egyszerre rejti és leplezi el azt, hogy az ajándékozás pillanatában a fölényesség összeomlik. A szerelem, a barátság, de a tudás is participálódni akar, részesülést és közlést, részvételt kíván, mondja Platón. Ha a fölényben lévőnek nem sikerül önmagát a közlésben még egyszer felülmúlnia, akkor a fölény fensőbbségnek mutatkozik.
A fenső hajlik a brutum, a butaság felé, és szívesen adja a bolondot. A nemességnek előjoga van a rossz ízlésre, mondja Baudelaire. Az emberbaráti közlésvágy, felvilágosítás: obscuris vera evolvens, az olvasás- és írástanulás profanizálja a szentet. A könyvek a templomból a könyvtárba kerülnek. A téka azt jelenti láda, szekrény, tartó, koporsó. A bibliotéka egy könyvláda, konténer a könyvek halmazának, túlontúl sok ahhoz, semhogy mind el lehessen olvasni. A könyvek nagyság, beszerzési dátum vagy tárgyterület szerint vannak rendezve és elhelyezve, nem a jelentőségük szerint. Brutus idején nehéz a superb felismerése. Hiányzik a biztos érzék, a felmérhetetlen mértéke. Ezért diktálják csak alkalmilag azt, ami első osztályú. Ami a legmagasabb adózási osztályba tartozik, írta Gellius. A klasszikust ő hozta szóba.[16] Ez egy kánon, egy zsinórmérték diktátumát feltételezi, hogy mi első-, és mi másodosztályú. A diktátum hatására az ember szabadulást keres a kánon önkényességétől; a megszabadulás után visszavágyik a mértékre, hogy megtalálja az orákulumot a könyvek halmazában.
A bölcsesség, a tudás, ami érvényben marad, rejtett ama tudás számára, amely elavul, joggal vagy jogtalanul feledésbe merül és talán egyszer, előre nem látható körülmények között újrafelfedezésre kerül. A tudás, ami megmarad, szibüllaként vándorol a könyvek halmazán át vagy akár mellettük el. Minden nemzedék, minden egyes ember a bölcsesség nyomára vél lelni itt vagy ott. A képzésben, az irodalomban vagy a tudományban rejlik. De nincs rájuk utalva. Szigorúan véve mindenütt előfordul. A könyvtár csak menedékeinek egyike.
„Költészet az emberi nem anyanyelve – írja Hamann –; miként régibb a kertművelés, mint a szántás-vetés, régibb a festészet, mint az írás; régibb az ének, mint a beszéd; régebbiek a példázatok, minta következtetések; régibb a csere, mint a kereskedelem. Mély alvás volt őseink pihenése; és mozgásuk mámoros tánc. Hét napon át ülték a gondolkodás vagy csodálkozás csendjében; – majd felnyitották szájukat – szárnyaló mondásokra. Az érzések és szenvedélyek nem értenek mást, mint képeket. Képekben rejlik az emberi megismerés és boldogság egész kincse.” [17]
Tarquinius találkozása a szibüllával hasonlat – egy kép mint szárnyas szó: költészet, könnyűség. A nehéz, durva, nyers, nehézkes könnyűvé, elegánssá, szellemessé, szívet vidítóvá, sugárzóvá, érzésében és ízében zamatossá válik. A súlyos könyvek lángra lobbannak a lelkes olvasás során és hamu száll föl.
A sapientia, vagyis a bölcsesség a sapio igéből ered, amiből a savoir vagy saber (tudás) alakult ki, ami azonban eredetileg azt jelenti mint a gusto – szagolni, ízlelni: a finom iránti érzék, nem a stílus és comment, hanem a szokásos superben inneni és túli, ami a művészetben és tudományban, de a hétköznapokban is, mindenütt rejtetten megvan: a bölcsesség, ami – nem tudni, miért, de szeretnénk megtudni – a nehezet könnyűvé teszi. A bölcsek lakomáján veszünk részt.[18] Az asztaluknál ülünk és mégsem tudjuk csámcsogásukat és ízlelésüket, hallgatásukat és beszédüket követni. Lévén hogy könyvek fülött gubbasztunk, a kibetűzéssel és megfejtéssel, az olvasással vagyunk elfoglalva.
Olvasni (lesen) összeszedést (zusammenlesen) és kiszedegetést (auslesen), gyűjtést és kiválasztást jelent. Ez a kettő képezi egy jó könyvtár alapját. Nem mindent lehet gyűjteni, de korlátok között mindennek jelen kell lennie. A könyvtár az érdeklődés gyújtópontjai, égő helyei köré gyűlik. Kezdetben a tűzhelyek még szándékosan lesznek kialakítva, ám az olvasmányok növekedésével elkezdenek vándorolni. Újra és újra megpróbálnak eggyé válni. Csak pillanatokra sikerül mindent együvé fókuszálni. Utána a gyújtópont megint meghasad és a sokféleségben válik élessé és összeszedett. Az összeszedettség nem egy állapot, hanem a restséggel, zavartsággal és szétszórtsággal szembeni fáradhatatlan erőfeszítés. Pillanatokra sikerül elérni és aztán megint széthullik. A könyvszekrény rendszerezve is összevisszaság. Rendet, csendet, összeszedettséget csak az olvasás teremt, ami messze túlmegy a könyvolvasáson és kibetűzésen – mint a figyelem tevékenysége, ami a mozgatható tűzhelyek körül egy szerteágazó emlékanyagot halmoz fel és a tűzhelyen mindegyre elégeti.
Az összeszedéssel (Zusammenlesen) válogatás (Auslesen) jár, az ízlés képzése, az megítélőképesség élesebbé válása. Hogyan sikerülhetne ez, ha a superb legbensőbb körében nem lenne már meg a hiány tudata, a nehézkesség vágya a megszüntetésre és könnyűségre? Régi történetek a vágyakozás célját a megismételhetetlen múltba helyezik. Brutus elűzi a superb Tarquiniuszt. Ám Tarquinius korábban még bölcsességkönyveket tudott elhelyezni a templomban. A bölcsesség fölénye megmarad, a vele szembeni fennsőbbségességet eloszlatja annak felismerése, hogy finomsága csak a nyers móduszában áll. Olvasni (lesen), azt jelenti, mindkettőt összeszedni (zusammenzulesen), az egyiket a másikból kiválogatni (herauszulesen). A megmaradó tudás mindig csak közvetett: régi és nyers formájában marad meg. Ám tartósan elegendő a hiányzó finomság mellékíze a magának átengedett közönségesség kérkedésével szemben.
Elmúlt az a korszak, amelyben a világ egy könyvnek tűnt, elmúlt a könyv önhittsége. Más médiumokkal küzdve megkísérli pozícióit újra megtalálni és megtartani, amelyekben valamennyihez képest fölényben van ez a régi, sok oldalnyi papírból álló szinte emberi képződmény, amely egyenes gerinccel, egyenes tartással tud állni. A világ már nem egy nyitott könyv, inkább nyílt tenger, amelyen vitorlázunk.[19] A roppant naggyal, hatalmassal, a fehér bálnával történő találkozás során a hajó kudarcba fullad. Süllyedése örvényéből egy koporsó sodródik elő, amelyet a nemes törzsfőnök-utód, Queequeg, a bálnavadászhajó szigonyvetője a maga számára ácsolt. A koporsó menti meg az egyetlen túlélőt, a történet elbeszélőjének életét. A könyvtár, egy holt betűkből álló konténer életmentő: még egyszer ajándékba kapott élet. „A koporsóba kapaszkodva – írja Melville az Epilógusban – csaknem egy egész napon és éjszakán át úsztam a […] csendes tengeren tova. Anélkül, hogy háborgattak volna, cápák siklottak el mellettem, mintha szájuk bereteszelt lett volna.”[20]
Fordította Tillmann J. A.
•••
MEGJELENT: MŰHELY 2020/5-6
COPYRIGHT Tillmann J. A.
[1] Tacitus összes művei (Borzsák István fordítása) II. k. I,1., Európa, Bp., 1980. 9.
[2] Titus Livius: A római nép története a város alapításától, II 1.
[3] Uo. I 57-60; Machiavelli, Discorsi III 2 u. 3.
[4] Aulus Gellius: Attikai éjszakák. Latinul és magyarul. (Ford.: Barcza József és Soós József.) I–II. köt. Bp. 1905. REPRINT. Históriaantik Könyvesház Kiadó, Bp., 2013, I 19.
[5]Sibyllische Weissagungen, hg. v. Jörg-Dieter Gauger, Düsseldorf Zürich 2002.
[6] Publius Vergilius Maro: Aeneis (több magyar kiadás) VI 100.
Talp. Honnan, hová, kedves Phaidrosz,? – Lüsziasztól, hogy újraolvassam új beszédét a szerelemről. – És ezt nélkülem, aki „betege vagyok a beszédek hallgatásának?” – ritkán volt a platóni Szókratész ennyire irónikus. A vitában szereti ugyan a rövid szóváltásokat, de a hosszú beszédeket nem. – Térjünk le itt – javasolja –, s menjünk, míg a folyó mentén egy árnyas helyre lelünk! Ott előadhatod nekem a beszédet. – Erre Phaidrosz így szól: „Látom már, éppen kapóra jön, hogy mezítláb vagyok; persze te mindig így jársz. Az lesz hát a legkényelmesebb, ha e kis patakban megyünk, lábunkat megnedvesítve, s ez még kellemesebb is lesz, különösen az évnek és a napnak ebben a szakában“ (Platon, Phaidrosz 229a).[1] Déli hőség.
Szókratész csak katonai szolgálata idején hagyta el Athén falait. Halálos ítélete után elveti az ajánlatot, hogy elmeneküljön. A mezők és a fák, mondja, nem segítik önismerethez, „csak az emberek, ott a városban” (Phaidrosz 230d). [2] Ezért is szokatlan, hogy Szókratész kimegy a városból Phaidrosszal és az Ilisszosz partján egy platán alá ül.
Phaidrosz felolvassa Lüsziasz beszédét, egy olyasvalakihez fűződő viszonynak az előnyeiről szóló listát, aki nem-szerelmes. A szerelmes valamelyest el van szállva, kiszámíthatatlan, heves, féltékeny, egyszerűen fárasztó. Egész más a nem-szerelmes, aki megértő és így tovább. Szókratész nem bírja tovább. Ezt jobban tudom, veti közbe, és Lüsziasz beszédét a végsőkig hajtja: a szerelem vágy, betegség, megszállottság, az értelem és megfontoltság ellentéte, a szerelmes farkas, a szerető bárány.
Mivel Phaidrosz továbbra sem fogja fel ennek a beszédnek az ironikus voltát, Szókratésznek magát kell megszakítania és a folyamban megtisztítania. Ezután egy másik beszédet, a költő Sztészikhoroszét adja elő, akit ez hivatott megszabadítani vakságától. Szókratész szerint a beszéd művészete, a retorika feltételezi a dialektikát, az érvényes megkülönböztetés művészetét. A megszállottságban meg kell különböztetni egy betegeset és egy istenit. A szerelem az utóbbihoz tartozik.
Nemcsak az isteni és a beteges megszállottságot kell megkülönböztetni, hanem az igazit és a színleltet is. Az emberek képesek a tettetésre. Lüsziasz nem-szerelmesnek adja ki magát, hogy ily módon jusson közelebb vágyai céljához. Szókratész eljátssza az isteni megszállottságot Phaidrosznak – „te is úgy látod, ahogy én? Valami isteni dolog történt velem!?“ (Phaidrosz 238c) [3] –, hogy a megtévesztés furfangjára hívja föl a figyelmet. Hogy lenne képes valaki az isteni megszállottságát megszakítani avégett, hogy rámutasson? De Phaidrosz nem érti az iróniát.
Aki megtéveszt, az magát is megtévesztheti. Ki vagyok én? Ismerd meg magad! Szókratész a delphoi mondást követi. Ki vagyok én? Egy ember a városból, még nem civilizálódott, valójában még nem polgár (cives). Platón Prótagorasszal, egy másik nagy szónokkal mondatja, hogy az állatokhoz képest „az ember csupasz, se cipője, se takarója, se fegyvere nincsen“ (Prótagorasz 321c), egy ínséges lény. A természet nem gondoskodott róla, ezért kellett számára Prométheusznak ellopnia a tüzet az égből, a művészet, a technika és a fortély képességét, hatalma növelése végett. A lábbeli nélküli (anhüpodeton) szó szerint „nem akadályozott”, talpatlan, szandál vagy cipő nélküli jelentésű.
Szókratész és Phaidrosz, mindketten mezítláb, kimennek a városból. Athénnak már kövezett utcái vannak. Egy vízparti platán alatt Phaidrosz felolvassa Lüsziasz beszédét a szerelemről, melyben elővigyázatosságra int a szerelemben a szerelemmel szemben. Prometheusz, az „előregondoló” tanítására az emberek egy okosságból és előrelátásból álló bélésbe borítják magukat, védelemnek egy talpat kötöznek a talpuk alá. A talp, ez a vékony közbülső dolog, megtéveszthetővé teszi őket. A valóság talaját már nem érzik közvetlenül a lábuk alatt. Phaidrosz ezért nem veszi észre, hogy Lüsziasz a nem-szerelmes maszkjában akar egy kedvest elcsábítani. Szerencséje, hogy mellette van Szókratész, aki a valóság talaján áll, akárcsak Antaiosz, fáradhatatlanul, legyőzhetetlenül. A talaj az irónia támasztéka.
A technika, miként a szónokok technikája is, fortélyos. Hatalomnövekedést ígér, és az ember észrevétlenül kiszolgáltatja magát neki; átveszi a vezetést, és többé már nem hagyja magát lerázni. Önállósítja magát a szándékoktól, amelyek létrehozták. Az írás feltalálása, mondja Szókratész Phaidrosznak, a beszélgetésben történő ismeret felszedegetéséből, megolvasásából, a szedésből, gyűjtésből és megtartásból a betük megolvasásává változtatja. Az írás mintegy talpként nyomul a meggondolás alá. Szókratész nem írt semmit.
A szónok művészete abban áll, mondja Protagorász, hogy képes egy gyengébb dolgot erősebbé tenni és fordítva. De mely dolog az igazi – független a pillanatnyi kívánságaimtól és érdekeimtől? Az emberek számításból, cselességből és elővigyázatból álló burkot fejlesztenek a megrázkódtatással szembeni védekezésül. Megrázkódtatás csak másokat érhessen. De megrázkódtatás nélkül nincs szerelem, nincs belátás, mondja a platóni Szókratész.
A Szókratész nyomában járó fiatalok között nemcsak Platón volt ott, hanem Antiszhenész, az első künikosz is. A künikoszok alkotják a sztoikus filozófia aszketikus magját. Előképeik egyike a legendás Anakharszisz volt, egy faragatlan szkíta, akit Görögország hét bölcse közé számítottak. Úgy tartják, hogy Anakharszisz levelet írt a gazdag karthágói Hannónak: „Öltözetem egy szkíta lepel, sarum a talpam kemény bőre, fekhelyem a föld, inyencfalatom az éhség, tejjel, sajttal, hússal táplálkozom.“[4] (Cicero: Tusculumi eszmecsere V 90)
A természet tehát egyáltalán nem feledkezett meg az emberről. Számára is előre gondoskodott, állítják a sztoikusok. Csak meg kell tanulnia megelégedni magával. A művészet és technika akkor mintegy szaruhártya, magától nő és magának képez korlátot. A bőrkeményedés (callum) egy duzzadás, ami keménnyé és érzéketlenné válik. A sztoikusok tanítása az élet szerencsétlenségére keménység és rendíthetetlenség volt.
Más a mitikus „dagadtlábú” Ödipusz: sérülékeny, kitett, részvétre és segítségre szoruló, hazájában idegen, látó és mégis vak; a végén megvakult, de belátó, lobbanékony, fennhéjázó, erőszakos, bűntelenül bűnös, megoldja az emberek rejtélyét és mégsem ismeri fel magát. A tragédiaköltők incesztusként értelmezik azt, hogy dagadt lábbal jár az anyaföldön. „Megáldva a mesterség fortélyaival tör a jóra s a rosszra“, áll Szophoklésznél az emberről.[5] Bárcsak tudná, mi jó, mondja Szókratész. Ha tudja, képes korlátozni magát, mondják a sztoikusok. Csak az kell, hogy erős talpa legyen.
Ödipusz, Anakharszisz, Szókratész egyaránt lábra kaptak, úton vannak, álmodnak, beszélnek, vitáznak, cselekszenek, célt látnak maguk előtt és nem ügyelnek arra, hová lépnek „a jóra s a rosszra”. Így tipornak, de ültetnek is. Szókratész széttapossa az antik tragédiát és egy észvallást ültet, véli Nietzsche. A palánta neve latinul planta, mert talppal (planta) nyomják a talajba. Talppal történő pusztítás és ültetés.
Tehetetlenség, nehézkedés nyomja az embereket a talajhoz. Erőre van szükségük a felálláshoz és a járáshoz. A talpak keresik a talajt. A járás során megkérgesednek. Később egy mesterséges talpat szíjaz az ember a lába alá. A lábak így óvva lesznek, a cipők és csizmák nyomai keményebbek.
Talaj. Művészet és technika magában nem ismer mértéket. Maguktól nem tudják, mi jó. Egy istennek kell a költő ajkára adnia a helyes szót. Csak az isteni megszállottságra hagyatkozhatunk? Hogyan derítsük ki, ha a költők is képesek hazudni? A keresés éberen tart, még a déli forróságban is. Ezzel ellentétben a sztoikusok bizonyosak annak tudásában, hogy mi jó. Ezt a tudást magából meríti a filozófia, mondja Seneca. Nem a művészeteknek és a tudományoknak köszönheti. Ezek kedveznek a kényelemnek, a tékozlásnak és a bírvágynak, végül a szabadság hiányának, a szolgaságnak. Ezért mondhat le róluk a filozófia. „A filozófia nem kér semmit se mástól, egész épületét az alaptól kezdve ő emeli,“ írja Seneca Luciliusnak (88. levél, 28). Philosophia nil ab alio petit, totum opus a solo excitat.[6]
A filozófia „az első alapok és okok” keresése, áll Arisztotelész Metafizikájában (982 b2). Németül az alap, okot Ursache (causa), de talajt Boden (fundus) is jelent. Az alapnak nincs alapja. Alap (Grund), mélység (Abgrund), feneketlen. Itt kapóra jön a filozófiának, hogy az alap talajt is jelent. Lévén, hogy szívesen gondol az építkezésre. A sztoikus egy biztonságos lélekvárat akar emelni. Descartes egy alapvető első filozófiát kíván konstruálni, amely „biztos és megrendíthetetlen”, „olyan talajon (fonds), ami egészen az enyém” (Discours 2,3). tulajdonképpen a filozófusé az egész világ. Semmi másban nincsenek otthon, világpolgárok. Nincs szükségük szilárd hajlékra, legfeljebb átmenetileg, amíg maguk nem válnak szilárddá. Ez annyit jelent, hogy a filozófia műve (opus) abban áll, hogy alapjában magát emeli fel: a solo excitare. Excitare – ez fel- és előidézés, felbolygatás, és felzaklatás, tevékeny csinálás, magasba nyúlás: talpra állás.A citare intenzívebbé váló ciere, ami rokon a görög kinein, megmozgatni igével. A felidézés mozgásba hoz, és rávezet az útra, ami a talajon terül el. Megmozdul és elevenné válik.
Solum a talaj, a föld felszíne, amire az ember fellép, a talp (Sohle) a lábak alatt. A talaj az alsó része egy dolognak, egy tortának, egy tetőnek, egy nadrágnak. Ha az ember eléri a völgy alját, talapzatát, akkor leérkezett. Onnan tovább már csak felfele tud menni. A talaj a kétségtelen valóságot képezi. A filozófia képes a végső megalapozás mélységeibe ereszkedni és az absztrakció magaslataiba emelkedni. Végül mint lábbelire vagy kérgesedésre van szüksége, hogy a hétköznapokban, a talajon helytálljon.
A filozófia egy cipőspolc. Itt állnak a hordott cipők. Látni azokat a helyeket, ahol szorítottak, ahol tágítva és javítva, talpalva lettek; különböző modellek variációi. Az új anyag és technikák mindegyre régi formákkal kapcsolódnak össze. Divatos cipő áll a praktikus mellett, vastag talpú, ami tartást ad a lábnak, vagy könnyű, szellős, és amiben érezhető a talaj a talpa alatt. A cipők életformák, amelyekbe belebújik az ember. A filozófia csak ezek egyike.
A filozófia nem a kezdettel veszi kezdetét, de mindegyre visszatér ahhoz. Szókratész azoknak a véleményét ragadja meg, akikkel beszélget. Nem teljesen téves és nem teljesen helyes vélemények. Megvizsgálja őket. A meghallgatás révén való vizsgálás egy olyan technika, amit a szónokoktól vesz át és átformál. Kezdetben abból merít, ami meglévő; nem feltevés vagy kitalálás, sokkal inkább rátalálás az élelemre, amit az ember magához vesz, a táplálékra. Átvenni annyi, mint magához venni, megemészteni és megérteni. Ezáltal elkerülhetetlenül megváltozik az, ami átvételre kerül. A filozófia „hipoleptikusan” jár el: valamit lentről, a talajról megragad és felemeli. Felértékeli, miközben felemeli; részeire bontja, felaprózza, szétszedi, vizsgálja, ízleli és lenyeli azt, ami belőle élvezhető. A felemelés (Aufhebung), mondja Hegel egyszerre semmisít és megtart.
Átvenni – ez egyáltalán nem elsődleges. Már mindig is van valami, amit az ember felvesz. Azt veszi át, amit hall és lát. Az utánzásból aztán ellentmondás és irónia lesz. Phaidrosz Lüsziasz beszédét idézi. Ez unalmas. Szókratész excitálja, felingerli, fokozza, az izgatottságig (excitement) eltúlozza és így űzi ki belőle fonákságát. Izgatottság, megrázkódtatás a szókratikus filozófia tevékenysége, a por felkavarása és felbolygatása a talajról. Phaidrosz és Szókratész egy árnyas fa alatt a víznél a fűben ülnek a talajon, és a szerelemről beszélgetnek. A szerelem is a talajon van, lesüllyedt; Lüsziasz mint egy betegséget értelmezi, a vágyak kalkulusát. Szókratész fogja és felemeli a talajról.
A talajon minden találkozik. Itt némelyek a napon hevernek, mások mélyebbre sem tudnak hullani. Por borít mindent. Le kell törölni. Sár gyülemlik, eltávolításra kerül, de csak a látómezőből tűnik el. Valahol ledobják, ott fekszik, akárcsak a letörölt por. A régi Athén sincsen rendben. Szókratésznek meg kell halnia, Senecának is. Cicero tetemét Róma utcáin vonszolják végig.
Előbb vagy utóbb minden elhanyagolttá, elhasználttá, lepusztulttá válik és végül padlóra kerül. Nézetek, magatartások, életformák, célok, erények, fogalmak túlhasználttá válnak, észrevétlen elmerülnek, elvesztik helyüket, ellenfelüket, benső gazdagságukat és már csak puszta héjak. A filozófia felemeli, reparálja, megtalpalja, kipróbálja őket, hogy még használhatóak-e. Ám maga a filozófia is padlón van, egy kitaposott cipő, porosodik már több mint kétezer éve. Fel kell ráznia magát és fel kell emelkednie, hogy másokat fel tudjon emelni. Hogyan maradhat eleven? Hogyan veszi és emeli föl magát? A felbolygatástól és a felbolygatottaktól élénkül fel.
Közelebbről nézve egyáltalán nem olyan rossz minden, ami itt lent van. A talajon nem minden lepusztult. Sok minden maradt meg beültetve, belenőve, erős haszon- és gyomnövények, hol ilyen, hol olyan. Lent a talajon zajlik szokásosan az élet, a jó és rossz, rend és rendetlenség, szerencse és szerencsétlenség összevisszasága. Mindenkinek ezen az összevisszaságon kell átküzdenie magát, és meglátnia azt, ahol marad. Az élet lehetne jobb. Ám a jobbítások nehezen sikerülnek és gyakran másutt nehezítik meg a helyzetet. A hétköznap a tökéletlen javítgatásával telik. Az élet be van nőve, nem egyenesen megy, hanem ferdén. A cipők alatti talpak egyenetlenül kopnak el. A ferde sík szakadatlan kiegyenlítő mozgásra, javításra késztet. Ami igazán jobb, csak akkor mutatkozik meg, ha már tudjuk, mi a jó, mondja Szókratész. Tovább kell keresni! Ez tart elevenen.
A talaj benőtt, egyenetlen, poros, sáros, csúszós. Vigyázat! Az emberek maguk elé néznek, arra néznek, ami előttük hever, de nem arra, ami alattuk van, ami járás és tevékenység közben letaposnak és beültetnek. A lábak először tartást keresnek. Az emberek egymás elé akarnak kerülni. Valamennyiük számára szűkössé válhat. Lehet, hogy éppen én rövidülök meg. Már az anyamellen is nyomulnak, mondja Augustinus. Az emberek cselekszenek. Az elővigyázat azt jelenti, hogy előbbre akarok jutni, mielőtt rosszul járnék, és az előnyömet akarom növelni, legalábbis megtartani. Az előrejutás csak nehezen szelidíthető sportos felülmúlássá és a fair versennyé. Akkor azonban a megtartóztatása, segítség felkínálása, mielőtt még kérnék: előzékenység.
Az erények a jó szokások, amelyek beváltak, mondja Arisztotelész; erős sarjadék. Leszedi és felveszi az etikájába. A sztoikusok feltételezik, hogy arról az embernek előzetes fogalmai vannak arról, mi jó és mi rossz, sőt ezek már a természettől belé vannak plántálva, tehát veleszületettek. A nélkülözhetetlen bátorság mellett Seneca hűséget (fides) még második jónak nevezi (Levelek 88, 29), és római módon harciasnak írja le. Ám a fides mindenekelőtt bizalom, alapvetőbb a szeretetnél, az élet igenlése. Az előzékeny bízik abban, hogy adott esetben ő is kap segítséget. Sőt talán elé is jön. A bizalom az a közös talaj, laza alap, amelyen az emberek együttélésüket berendezik, amelyet folyvást szilárdra taposnak, amelyet meg kell szilárdítaniuk. Se csizmára vagy tornacipőre, se parancsoló fellépésre vagy lopódzásra sincs szükség, ha van bizalom. Ekkor az óvakodás bizakodássá válik és az élet vidám.
Aphrodité kíséretéhez tartozott Peithó, a meggyőzés istennője. Neki kellett áthangolnia az érzéketlen szeretőket. A szónok Lüsziasz maga áll Peithó szerepébe. A felemeltetésre irányuló kérésből és könyörgésből retorikus lenyűgözés válik, továbbá az előnyök és hátrányok számítgatása. Platón számára a szónokok értelmiségiek, akik képesek mindenről beszélni, miközben mindenkit meggyőztek, noha mellébeszéltek. A meggyőzés a bizalmat akarja helyreállítani és aláássa így. Ecsetel valamit. Ez bizalmatlanságot kelt. A bizalom magától jön létre.
Seneca a filozófiát az alapokból akarja megeleveníteni. Elsőként a fides-t emeli fel a talajról és emeli magasra, a bizalmat, a humuszt a humanitás számára, az előzékenységet (Levelek 88,30). Ám Seneca egy dogmatika bélelt cipőiben halad. A talpát a cipőtalpak elemelik a talajtól. Számára a talaj sztoikus pecsét alatt rejlik. A természet, amiről beszél, nem az, mint amire lép. Semmi nem szorít. A sztoikusan értett természetben minden illeszkedik egymáshoz. A bőrkeményedés egy kemény, de kényelmes talppá vált.
Szókratész mezítláb jár-kel. Amit felemel, azok szituatív ismeretek a vég nélküli vizsgálódás során. Csak Platón vet véget ennek és ad neki célt. A szókratikus tudás „meteorikus” (Platón, Szókratész védőbeszéde 18b) – ezért vádolják meg –, „felemelt” tudás, nem-tudás, „lebegő” és „ingadozó”, mondja Arisztophanész – szkeptikus, ironikus. Szókratész érzi a talajt a lába alatt. Duplán rétegzett: tévesztés és önmegtévesztés. Hogyan képes valaki helyreállítani azt, ami el van állítva, ha nem is tudja, mi a helyes? Legalább a dupla rétegzettség ironikus felemelésével – azáltal, hogy szembetűnővé teszi. Ez a szókratikus gyakorlat, az öntudatos nemtudás megfontoltsága.
A fides és humanitas után Seneca is a megfontolásra (modestia) jut. Ez nem lehet káros. Az ember ugyanis arra hajlik, hogy fontoskodjék, felfuvalkodottan beszéljen, elterpeszkedjen, mindenüvé kiterjedjen: Ödipusz, aki zsarnokként kudarcot vallott és mégsem vált világpolgárrá. Filozófusok számára a világszemlélet a világ polgárjogának elnyerése, a csillagos égre felemelt tekintet volt. Ám ha a csillagok ragyognak, itt lenn a talajon, a világmindenség porában sötét van.
Lenin egy talapzaton áll. Egy emlékmű ő, és keresztcsíkos pólót visel. A filozófia nyomasztó álmát jeleníti meg: a filozófusok legyenek királyok. Uralkodjon az ész. A filozófia uralma az erények uralmát jelenti: megfontoltság, önuralom, a szenvedélyek uralása, a vágyak, a mindig több kívánásának mérséklése, contenance. A szenvedélyek azonban erősebbek a filozófiánál. Ésszel és erénnyel álcázzák magukat. A hatalom akarása a filozófiai aszkézist veszi igénybe: Szürakuszaiban II. Dionüsziosz idején, amikor platonikus államot kísérel meg létrehozni, Robespierre alatt a francia forradalomban, Oroszországban a bolsevikok uralma idején.
A filozófia maga is egy szenvedély, tudásra és bölcsességre irányuló erotikus vágy. A filozófiai iskolák szenvedélyesen vitáznak arról, hogy mi az ésszerű, jó és igazságos. Az iskola (Muße) távolságot jelent a tömegtől, közösséget a leváltságban. Melyik filozófus lenne képes arra, hogy megértesse a tömeggel – ha tudná -, mi a jó és az igazságos? Ma, jegyzi meg Lenin, már senkinek sem lehet a fejét megsimogatni, mert leharapják az ember kezét. Verni kell a fejeket, irgalmatlanul verni.
Lenin a filozófustól a politikushoz és népszónokhoz, a gondolkodótól az agitátorhoz és hivatásos forradalmárhoz vezető átmenetet testesíti meg. A megfontoltságra valló szakáll, amilyent a 19. század filozófusai még viseltek, le van borotválva. A csaknem kopasz fej cselekvőkész határozottságot mutat. Marx a cselekvést még a történelemre hagyta. A történelem előbb vagy utóbb észre téríti az emberiséget. A filozófia hosszú időn keresztül akadémikus és ezoterikus észvallás volt. Történetfilozófiaként eszkatológikussá válik, és mindenkinek megváltást, megmenekülést ígér a legközelebbi jövőben. A szovjet birodalomban ez a történetfilozófia államvallássá vált. Ezért kellett szigorúan dogmatizálni. A halott Lenin ennek az újbizánci birodalomnak az alapító héroszává vált. Mögötte a vörös zászló lobog: e jelben győzni fogtok a világpolgárháború minden ellenséges ereje fölött! Ám a zászló nem lobog már a feltartóztathatatlan történelmi haladás ama légörvényében, amelyik az előre nyomulást segítő hátszél, és a haladással szem beszegülő, kiküszöbölhetetlen ellenkezés ellenszele kelt. Lenin a megkövült – kórus félkörére utaló – zászló előtt áll. Bal keze kabátja hajtókáján, inkább államférfias vezérként, mint ágáló agitátorként.
Az emlékmű 22 éven át Kelet-Berlinben, a szocialista tábor Elbáig előretolt hadállásának fővárosában állt. Nyikoláj Tomszkij orosz szobrász munkáját 1970-ben, Lenin századik születésnapján állították fel. Három évvel a szovjet impérium összeomlása után, más hasonló emlékművekkel együtt, lebontották. A Szovjetunió elvesztette az Amerika ellen vívott hidegháborút. Kezdettől a végig, a Tomszkij-emlékmű mintegy húsz évnyi fennállásának idején a Szovjet birodalom sötét árnyként követi a modern művészetet. A modern művészet és a Szovjet birodalom korszaka az avantgard időszaka volt. A romantikus zseni elhagyta metafizikai magányát és a hozzá hasonlókkal társult. Már nem fordult el a jelentől a múlt vagy a természet felé, hanem a modern-ipari világra és jövőjére függesztette tekintetét. A jövő a vágyott és megszépített középkorrá vált.
A modern művészet az anarchizmusra, a kommunista és fasiszta mozgalomra támaszkodik, mivel ezek azt ígérik, hogy a várt új korszakba vezetnek. A réginek az I. Világháborúval vége szakadt. Ám még mindig ellenáll, az ellenállását le kell törni. A művészi és politikai avantgárd irányzatok harcosan és erőszakosan lépnek fel. Ünneplik az erőszakot. A világtörténelmi haladás élén erőltetik. A világtörténelemben való hit azonban nihilisztikusan megtört. Már nem arról van szó, hogy készen kell állni, amikor minden rossz időnek vége szakad. Magának az avantgárdnak kell a végkorszakot bevezetnie. Az avantgárd definiálja a haladást. A világtörténelem a saját cselekvések legitimálásává válik.
A 19. század nihilizmusa a művészt demiurgoszi übermensch-sé emeli. A régi világ puszta nyersanyaggá válik, amelyből egy új világot teremt. A de Stijl, a Bauhaus, a konstruktivisták akarják az új korszakot kialakítani. Az ő centrális alakításra irányuló akaratuk összeütközésbe kerül a politikai avantgárddal, amely sokkal nagyobb elszántsággal, hatalommal és erőszakkal veszi kezébe az új világ alakítását.
A művészek azonban megmaradnak szó szerinti avantgárdnak, kifürkészik és jelentik a seregnek, amit felderítettek: az új alakításformákat, az életvezetés más formáit, az új földi paradicsomok felfedezését: Tessinben, Mallorcán, Marokkóban, Tenerifféban és a dél-tengeri szigeteken. Ám az avantgárd valódi művészete, a modern spekulatív-világteremtő művészet egyre titokzatosabbnak tűnik; mintha azzal arányosan vonta volna ki magát, ahogy ismertté és magától értetődővé vált: alkimista titkos tudomány az absztrakció (és elemei: a pontok, foltok, örvények, vonalak redőzések, törések, rétegződések, sorok, feltorlódások) szellemének morfogeneziséből.
A hódítást a hatalom megszilárdítása követi. Az avantgárd nyomában érkezők igazgatják annak örökségét, leegyszerűsítik és dogmatizálják. A nemzeti szocializmust legyőzik és diszkreditálódik. A hidegháború az absztrakciót és a realizmust ideológiai álláspontok ellentétévé élezi. Ám az antagonizmus elrejti a mindkettőben meglevő funkcionalizmust. Erről árulkodik az építészetük. A Lenin-emlékmű nélkül ez a tér és a toronyház bárhol lehetne: elsimított terület, a történelmi városszerkezet lerombolása és toronyházakká rétegzett lakóegységek – a világ újjáalakítása üres térségként, konténer-tornyok tárolási felületeként. A posztmodern építészet üt először nagy rést a modern bástyáján. A nyíláson keresztül a többi művészet is utána nyomul. A történetfilozófia, amellyel a modern uralmát biztosítandó, visszaéltek, elbukik. Csak egy védmű volt, amely a történelem funkcionalista kizsákmányolását szorította gátak közé. A posztmodern nem antimodern. Csak hiányzik belőle a lebontás, az elsimítás és az újjáépítés, a destrukció és konstrukció radikalizmusa. Az is-is és a sem-sem, a dekonstrukció köztes zónájában mozog.
Krystof Wodiczko nem bontja le az emlékművet, és nem állít fel valami újat a helyébe az üres tér tabula rasája nyomán. Nem fűrészeli szét, és nem is rendezi a töredékeket absztrakt plasztikává, miként Matta-Clark. A rétegezés, az egymásra fényképezés, a montázs modern eszközeivel él, és egy képet vetít az emlékműre. A vászon nem fehér, hanem egy előzetesen megformált történelmi képződmény. Ez a projekció csak egy köztes időszakban, a Szovjet birodalom összeomlása és a szobor három évvel később történt lobontása között jöhetett létre.
A berlini fal leomlása után rövid ideig átélhető volt az, ahogy egy államhatalom sebesen felbomlik; hogy a korábban rettegett, fegyveres egyenruhások tekintélye megcsappanhat, és már nincs bátorságuk hatalmi eszközeik alkalmazására, és végül eliszkolnak. Ilyen szerencsés történelmi pillanatokban érzékelhető, hogy egyébként milyen nyomást gyakorol minden egyes emberre a fegyelmező és reguláló, állami és kulturális tekintélyek súlya.
A tekintéllyel bíró vélemények, tételek felfüggesztését a filozófiában epochénak, a látás és felfedezés pillanatának nevezik. A fal leomlása és a hamarosan megkezdődött újraegyesítés rövid köztes ideje valamelyest a filozófiai epoché történelmi lassított filmje volt. Az előre megalkotott vélemények behatárolják az észlelést. Az epoché megszabadítja ezektől. Ezt az irányítatlan észlelést, figyelmet és lélekjelenlétet szívta fel az avantgárd metaforája és ez vált szabaddá megint annak felbomlása nyomán.
A szkeptikusok úgy vélték, hogy epoché akkor történik, amikor két azonos erejű tétel tartja kölcsönös egyensúlyban a mérleget és teszi egymást egyenértékűvé. Az ész nem képes ítélő következtetésre jutni. Szünetet kell tartania, le kell állnia. A háborúk, a gazdasági érdekeltségek és vélemények csatája nem ér véget, ám a hatalmi űrök idején, az epoché pillanatában közömbössé, másodrangúvá válnak. Ez az avantgárd-metaforika határa a művészetben. Kelet és Nyugat, bal- és jobboldal, fehérek és vörösök halálos összeütközése; a vörös zászló megsápad. Lenin egy piros-fehér csíkos pólót visel. Krystof Wodiczko a kabátja és öltönye fölé adta rá. Így Lenin leszállhat az oszlopról, a Monte Veritáról, és végre elhagyhatja előretolt megfigyelőpontját, amelyet halála óta szakadatlanul tartania kellett.
Zürichi száműzetése idején Lenin közel élt Hugo Ballhoz, akinek a Byzantinisches Christentum című könyve egy évvel Lenin halála után jelent meg. Mindenki egyenlőségének korszakában a keresztény dadaista a spirituális hierarchia alapelvére emlékeztet. Az avantgárdot szakralizálják. A hierarchikus létra legfelső fokán az oszlopszent áll. A bolsevisták újbizánci birodalma nem nyúlhatott vissza a szíriai sivatag legendás szentjéig. Új oszlopszenteket kellett teremtenie. A modern művészetnek is megvannak a maga oszlopszentjei: Picasso, Duchamp, Cage, Beuys, Warhol…
A piros-fehér csíkos ponyvaernyő-anyag a képzőművészetben Daniel Buren francia képzőművész védjegyévé vált. Hosszú évek óta ebbe az anyagba burkol tárgyakat és falakat. A fekete négyzet metafizikai nullpontjával ellentétben a piros-fehér csíkos ernyő – legalábbis a korai – Buren számára a modern művészet szkeptikus indifferencia-pontja; vég nélküli ismétlődés önmagán belül, a kompozíció és a művészi illuzionizmus vége, a művészetre irányuló tekintet csalatkozása, ezért fordul át a környezet, a kontextus realitására. – Az illúziók végének hite azonban a legveszélyesebb, mert ez megint az Igazság Hegyére való újra felkapaszkodás illúziója. Krysztof Wodiczko a csíkos ponyvamintát tudatosan illúziókeltően vetíti a kőből készült Leninre. És a piros-fehér csíkok kompozitórikusan jól illenek a zászló falazott kősoraihoz, az emlékmű előtti lépcsőfokokhoz, a toronyház egymásra rétegzett emeleteihez, és a kofferkulin lévő reklámszatyorhoz.
Buren szkepszise megmarad a nyugati absztrakció határain belül, a dekoráció veszélyének kitéve. Wodiczko szkepszise az absztrakció és realizmus modern művészeten belüli ideologikus ellentétére irányul. Az emberi alakot nem tünteti el a csíkos ponyvamintában. Csak felhúz rá, blaszfémikusan és ironikusan, egy csíkos pulóvert. Ám az emberi rész, az arc nincs megvilágítva, és szinte belemosódik a kőzászlóba. A szovjet-rendszer lefejezte az általa bitorolt humanizmust. A nyugati szubjektum vágyakozik arra, hogy feloldódjon a mintázatban és az ornamensben, de mégsem képes lemondani a kofferkulira csomagolt dolgokról, az élvezet szubjektivitásáról, a szórakoztatásról és gépies kielégítéséről, a szórakoztatóelektronikáról.
Lenin, a vörös csillag-jegyű aszkétikus forradalmár, nem vált jenkivé. A póló csíkjai mellől hiányzanak a csillagos-sávos lobogó kék csillagai. Helyettük van egy Goldstar-csomagja a kofferkulin. A Lenin tér neve ma: Egyesült Nemzetek tere. A nemzetek azonban még nem egyesültek, csak egymáshoz lettek láncolva a világgazdaság révén. A világgazdaság romba döntötte a szovjet birodalmat. Leninnek nyugatra kellett mennie, hogy olcsó elektronikát vehessen.
Az aranycsillagok már nem ragyognak fénylőn és tisztán. Az utcai világítás, a lakásokból kivetülő fény megsápasztotta ragyogásukat. Az avantgárd részt vett a modern napkultuszban: sport, pólóing, nudizmus a Meztelen Igazság Hegyén, üvegépítészet és szocialista hajnalpír. A napkultusz egy keveset átmentett a régi fénymetafizika csillámlásából a modernbe – amíg ez félte a végtelen, üres, sötét teret, melybe belevetettnek érezte magát. Időközben valahol ott egy zugban, némi mesterséges megvilágítással berendezkedett. Az avantgárd még a felkelő nap elébe sietett. Ám a modern művészet üres, vakítóan fehér kiállítóterében egyre több fekete doboz, monitor és sötétkamra van.
Krystof Wodiczko egy szabadtéri emlékművet világít meg. Projekciója csak este válik láthatóvá. Mesterséges megvilágításban a kültér beltérré alakul át. A nagyvárosi éjszaka nem sötét és hallgatag, hanem fény-árnyékos. A sötétség közömbösíti a környező teret, és a tekintetet a megvilágított műtárgyra irányítja. A projekció azonban nem oly világos és a környezet nem oly sötét, semhogy a tekintet – miként azt Buren kívánja – átfordulna a kontextusra. A posztmodernben a művészet erősebben figyel a környezetére. A Wodiczko projekcióját mutató fénykép kivágatában egy üres tér és egy lakóház látszik, köztük egy Mies van der Rohe-féle szabad tetőzet: Kelet és Nyugat közös építési területe, elsimított alap, szabad térség az egymásra tornyozott, ablakokkal és erkélyekkel kissé feldíszített lakókonténerek számára; az üres, huzatos téren egy emlékmű, mélyebb alapozás nélkül. Elég a történelem kis széllökése, és leomlik.
Fel lehet állítani egy új emlékművet vagy egy köztéri plasztikát, vagy még elővigyázatosabban: időlegesen változó installációkat. A tartalom kicserélhetőségében és a feldíszíthetőségben az üres tér osztozik a konténerrel. Megfelelnek egymásnak. A kicserélhetőség az üres hely elsőbbségét jelenti a betöltésével szemben, a közömbös tárló elsőbbségét a tartalommal szemben: a meghatározott valami semmi meghatározottat nem feltételez. Az, ami van, csak egy a sok lehetőség közül; közülük legfeljebb az egyelőre legjobb; gyakran csak valami más, mint ami volt, változatosság, az egyhangúság megszakítása, amely aztán megint csak egyhangúvá válik.
Az üres tér, a leborotvált felület huzatos. Aki nem áll szilárdan, azt egy ideológia vihara addig kergeti maga előtt, amíg csak egy szélcsendes sarokban kimerülten fel nem eszmél. Az ideológiák a huzatos tér orvoslását ígérik. Élettel, értelemmel és közösséggel kell betölteni. A huzat és az üresség azonban összetartoznak. Az ideológiák orvoslást ígérnek a bajra, amelynek ők maguk a megnyilvánulásai. Az üres téren lévő emlékmű csökönyös kísérlet arra, hogy az eltűnés modern fúriáját elűzzék, erőnek erejével feltartóztassák. Az emlékműépítőt ez az antimodern feltartóztatási funkció űzi vissza a modernt megelőző, tradicionális formanyelvhez. Itt is ez történt. A modern kősivatagban azonban a kommunista oszlopszent is vesztett állást foglalt el.
A “szovjethatalom plusz villamosítás” még képes volt a Lenin által alapított birodalom beindítására. Ám az elektronikán, a hightech-javak tömegtermelésén megbukik. A határok széthullanak: van mozgásszabadság, van utazási szabadság. Lenin, aki a párt katonájaként nem mozdulhatott állásából, kofferkocsijával utazásra indulhat. Nem kell száműzetésbe mennie. Nyugaton japán elektronikát vásárol, talán csak azért, hogy otthon továbbadja.
A katonai felderítés feladatát automatikus előrejelző-rendszerek vették át, radarállomások, AWACS-repülőgépek és műholdak. Elektronikus készülékek pótolják az avantgárdot. A csúcstechnológia meghaladta az eszkatológikus történetfilozófiát. A művészek és filozófusok a technika mögött kullognak. Úgy tűnik, a technika önállósította magát. A sportos ember pólóban elektronikus berendezéseket vásárol, és kofferrollerjára pakolja. Úgy hiszi, ő a kocsihajtó. De mégiscsak a technika kocsija húzza maga mögött: lehetőségeivel új szükségleteket és vágyakat kelt a még több iránt. Lenin még bal kezét a kabáthajtókáján nyugtatta, a pólós ember hamarosan magasabbra emeli karját, hogy mobilját a füléhez illessze. Rádiótelefonon keresztül kap útmutatást, hogy mily cél felé, és mely úton vezesse kocsiját. Magában tanácstalanul és fejetlenül áll ott; képtelen arra, hogy a csendet, a nyugalmat, az epochét megteremtse, a zúgás és az elzúgás közepette szünetet tartson és azzal élni tudjon.
A technika mobillá tesz. Mozgásszabadságot, járógépeket, kofferrollereket teremt. A járműveknek sima, sík utakra útvonalakra van szükségük: utakra, csatornákra, kábelekre, légifolyosókra, rádiósugarakra. Az elsimítás csökkenti a súrlódást és növeli a sebességet. A szállítmányok egyre gyorsabbá válnak. A szállítás szabványosított tárolókban történik. Bennük minden elképzelhető dolog szállítható. Közbülső állomásként a konténereknek szükségük van felhalmozási helyekre, üres felületekre. A halmozás sűrítést jelent. A tárlók tartalmát is összesűrítik: energiává, információvá és pénzzé komprimálják és transzformálják. A maradékot hulladékként kell elszállítani. Az energia, pénz és információ egyre gyorsabb cirkulációja és transzformációja egyre gyorsabban tünteti el a dolgokat. Az eltűnés modern, és egyre tovább modernizálódó fúriája a technika.
A fényképen a Lenin tér üres és kihalt. Az időrövidítő gyorsaság elnyelte az embereket. Nem látni már, ahogy ide-oda mennek, lakókonténereiket be- és kipakolják, beszereznek dolgokat és kirakják a hulladékot. A Lenin-emlékmű már eltűnt. Még nagyobb sebesség mellett már a toronyház sem fog látszani.
A technika vezetékeket fektet, kiépíti a társadalmi csere, a kommunikáció csatornáit. A kommunikációtól átlyuggatva leomlanak a német és a kínai falak. A kommunikáció kikényszeríti a csatlakozást. A modern művészet a posztmodernben elvesztette távolságtartását a társadalomtól, amelynek avantgárdként még a birtokában volt. A futuristák, konstruktivisták és a Bauhaus még szinte kolostori leváltságban foglalkoztak a modern, technikai társadalom alakításával. Most azonban a technikai-szociális test zuhanyozik, majd magára rántja a művészet friss pólóját. A művész a társadalmi háló fogságában van, a művészet bele van csomagolva a művészetről szóló kommunikációba, a könyvek és katalógusok oldalaiba, kommentárokba, teóriákba és fecselyekbe, konténerekbe, melyeket a divathullámok görgetnek ide-oda és helyeznek el eddig-addig a múzeumokban, raktárakban és más tárolóhelyeken.
A modern művészetet beüzemelték. Az üzem éhes, állandóan etetni kell új produkciókkal. Ugyanis energiát, pénzt és információt fogyaszt. A modern művészet azzal kezdődik, hogy önnön történetét mobilizálja és kizsákmányolja a művészettörténetet. A csúcstechnológia nem azért veszélyes a művészetre, mert miatta volt kénytelen megválni avantgárd-funkciójától, hanem azáltal, hogy a technika a művészetbe inkarnálódik, hogy a modern művészet önnön technológiájává válik, hogy elveszíti avantgárdisztikus primitivizmusát, másnyelvű dadogását és hebegését, kereső és fürkésző tartását. A művészetnek arra kell ügyelnie, hogy a társadalmi test közvetlenül ne izzadjon bele. Jól simuló pulóverként a művészet dekorációvá és dizájnná válik. Ám kabát és öltöny, ing és trikó fölé öltve egyszerre védett és komikus, elkülönített és mégis közeli.
Lenin újra feltűnik a színes projekció mögött: aszkétikus filozófus szibériai száműzetésében, a svájci emigrációban, a zürichi egyetemi könyvtár csendjében. Krystof Wodiczko a künikhosz vándorszerzetesek hagyományába állítja, olyan modern régi filozófusnak mutatja, aki mindazt, amire szüksége van, dobozokban és műanyagzacskókban egy kofferrolleren magával viszi. Az AIWA walkmanjét megvette, hogy zenét hallgathasson, legszívesebben Beethovent – ekkor megsimogathatja az emberek fejét, nem kell verni őket – szférikus hangokat, amelyek arra emlékeztetik, hogy nem egy konténerben él. A fejhallgató leválasztja a kommunikációról, a zene a világ közösségébe helyezi. Ha leveszi fejhallgatóját, hosszas hallgatás után szárnyaló szavakkal szól, amelyek könnyebbek és súlyosabbak mint írásának sokkötetes összkiadása.
Lenin, a walkman, a világban él. Mindenütt otthon van. Ezért bárhol megszakíthatja útját, mozdulatlanná válhat, miként Gilbert és George, vagy megmerevedhet egy helyen, mint Duane Hanson figurái, ha kell, akár egy talapzaton egy üres tér közepén. A kofferroller egy bevásárlókocsi, arra pakolja azt, ami számára Keleten hiányzik. Szinte semmire nincs szüksége. Amire szüksége van, az nála van. Elengedetten áll ott, önelégülten és öntudatosan, egyenesen és neheztelés nélkül, az egymásra tornyozott lakóládákkal szemben, dühtől és irigységtől menten, kulturpesszimizmus és a technika megvetése nélkül. A technikával bölcsen és mértékkel él. Igazi contenance jellemzi. Megengedheti magának a szegénységet, lévén gazdag: a világban él. A csillagos eget tudja maga fölött és örül a tér szélén levő elárvult bokroknak. Sőt, még az üres térség és a konténerhalom szépségét is képes méltányolni abból a leváltságból nézvést, amelyben él. – És mégis, szükségletei szintesemmije a mértéktelen kívánás kezdetévé válhat, a kofferrollerjén lévő dobozok megszaporodhatnak és megnövekedhetnek, végtelenül sorakozhatnak, mint a sávok Buren ponyváin.
Krystof Wodiczko kivetítésének komikuma a stíluskeverésből adódik. A klasszikus szocialista figurát romantikus kapitalista pólóingbe bújtatja. A romantikus arabeszket végtelen, lezárhatatlan ponyvamintázattá egyszerűsíti le, ennek megfelel a konténerek vég nélküli, csak a fotográfia kivágata által behatárolt egymásra tornyozása. A romantikus bensőségességet a konténer, de már a kartondoboz is, az istentelenitett természetben, a planírozott földön külsődleges, szabványosított forma közömbösségébe rejti. Wodiczko a Lenin-emlékművet a toronyház lakóinak álomkivetüléseként világítja meg, a lakókonténerekből vetett szentimentális pillantásként, amely a szigorú forradalmárból és államférfiból a menthetetlenül elveszett, önelégült, öreg, naiv, bölcs walkmant varázsolja elő. A toronyház tragikus kórusként siratja a szocializmus hősét, akit a történelem fúriái szaggatnak szét. Mintegy helyettesként szenvedi el valamennyiük sorsát: a fogságot, a pusztulást, az eltűnést a dobozok és tárlók sokaságában. A konténerek dionüszoszi egymásra tornyozását a kartondobozok és a pólóing appollói mértéke tartja fogva. Lenin eleget szenvedett magas, előretolt állásában, leereszkedhet klosárként az alvilágba, miként Oedipus Kolonoszban, önkezétől és fájdalmától régtől megvakítva az egykori tisztánlátó, vak avantgárd.
A filozófusok szívesen vesznek kétszínű inget magukra, két olyan kontrasztos fogalommal csíkozottat, mint amilyen a szép és fenséges, klasszikus és romantikus, naiv és szentimentális, apollói és dionűszoszi. Az egyik oldalon – gyakran a múlt elérhetetlen messzeségébe helyezve – természetesség, egyszerűség, mérték, megfontoltság, tartás, contenance, a másik oldalon kockázatos túlzás, reflektált mértéktelenség, belső komplexitás, a túláradás töredékei, korlátozatlan mértéktelenség, konténertornyozás. A csíkok négyszöggé kereszteződnek: mérték a mértéktelenséggel, egyszerűség a komplexitással, szerénység a dúskálással. A régi filozófusok számára könnyű volt a szerénység. A világ bőségében éltek. Szinte minden megvolt, szinte semmit sem kellett sürgősen előállítani vagy beszerezni. Amikor azonban szinte semmi sincs meg és szinte mindent elő kell állítani és be kell szerezni, akkor a világ átalakul szállítási hálózattá és tartóeszközök tárlóhelyévé. Ebben a szűkösségben felmerül a szabadba való menekülés gondolata. Lenin úr merész pulóvert húz magára, szeretne lelépni kétszobás lakásából és útra kelni. Ám a túláradó világ sohasem máshol van. Tartózkodó jelenléte az álmokban és a műanyagzacskókban rejlik.
A nappal beköszöntével megsápad Wodiczko vetítése. Műve finoman bánik Tomszkij Leninjével. Nem festi át és nem ragasztja tele. Némi fénnyel, szinte semmivel sugározza be, és felderíti a szigorú embert. Egy kevés színes, éjszakai fény menti bukásában. Amikor lebontották az emlékművet, már rég eltűnt a pólós ember. Megmaradt a toronyház és az üres tér, de megmarad a csillapítatlan szabadságvágy is a tárlók szűkösségében és az igazságosságra való sóvárgás is a kevés gyűjtőhelyen mértéktelenül felhalmozott energia, pénz, információ és szemét között. A filozófusnak vissza kell-e térnie a posztjára?
A modern filozófus megpróbál a metafizika minimumával kijönni. Egy künikhosz aszkéta, aki a régiek megmaradt törmelékeit gyűjti és gondozza. A metafizikát bepakolja egy reklámszatyorba és lekötözi. A metafizika szelleme mégis meg tud szökni és máshol, a művészetben vadul burjánzásnak indul. – Hogyan szorítkozhat az ember a legfontosabbra, ha nem tudja előre, hogy mi is az? Minden eshetőségre készen ezt-azt még bepakol. Ezért is nem lehet már becsukni a bőröndöt, mindegyre felnyílik. Nemcsak a bőrönd bepakolása nehéz, hanem a kocsihajtás is. Az ész uralmának számolnia kell a gyengeségeivel, az ember csíkozott természetével; azzal, hogy magánál van és magán kívül van, magányos és társas, mértéktelen és megfontolt, kegyetlen és együttérzéssel teli, habozó és határozott és így tovább és mindig az egyik a másikban. Ezen erők ingatag egyensúlya folytán az ember könnyen elvéti a balanszírozást. Ezért is csak pillanatokra, nem pedig tartósan jótékony számára az epochális nyugalom. Csak mozgásban képes ingatagon egyensúlyozni és félig-meddig megőrizni a contenenance-t. Ha oszlopszerű stabilitásra kárhoztatják, reklámszatyrokkal távozik. Az oszlopról a filozófus a művészet révén száll le. A művészet utakat fedez fel a kiúttalanságban. De éppen maga a művészet van nehéz helyzetben. A tömeg, a sereg zöme beérte az avantgárdot. A művészetet tömegtermékként fogyasztják. A sztárkultusz és a drágaság sem képes arra, hogy elértéktelenedését feltartóztassák, hisz maguk is ennek kifejeződései. A művészet azzal fenyeget, hogy eltűnik a művészet inflációjában. Talán pár papírdobozban, más címke alatt megmenekül.
JEGYZETEK Hannes Böhringer: Szinte semmi. Életművészet és más művészetek, Balassi, Bp., 2006. 72-84.o.
MEGJELENT: Hannes Böhringer: Szinte semmi. Életművészet és más művészetek, Balassi, Bp., 2006. 72-84.o.
COPYRIGHT Tillmann J. A.
Uncategorized kategória | Hannes Böhringer: Lenin diszkontba megy bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
Szókratész későn érkezik. Gorgiász már megtartotta beszédét. Ebben saját művészetét dicsérte: a szónok hatalmában áll a rábeszélés. Hatalmat gyakorol. – Nem kell-e tudnia, miről beszél? Egy politikus azáltal cselekszik, hogy beszél. Nem kell-e tudnia, mi jó és igazságos? – Jó az, hogy hatalommal bír. – És ha visszaél a hatalmával? Inkább jogtalanságot elszenvedni, mint jogtalanságot elkövetni, mondja Szókratész, és ezzel a feje tetejére állítja a régi igazságot, mi szerint jogtalanságot elkövetni még mindig jobb. Lévén a jogtalanság elszenvedése csúfos a nemes ember számára. Gorgiász már rég búcsút vett a beszélgetéstől. Most azonban barátai sem éreznek kedvet arra, hogy tovább vitázzanak Szókratésszel. Nem marad más számára, mint hogy maga beszéljen.
Mit tud Menon? Ő is egy ismert rétor. Szókratész arról kérdezi, hogy tanítható-e az erény; nem ez vagy az a fajta erény, hanem az erény mint olyan – a minden erényben közös jó? Egyáltalán mi a jó? Nehezebben ragadható meg, mint ami adott esetben jobb vagy rosszabb. Ha a jó egyáltalán létezik és megismerhető: nem olyannyira elkerülhetetlenül belátható, hogy a tanítást és tanulást fölöslegessé teszi? Miért nem nyilvánvaló a jó?
Szókratész Agathón lakomájáról is elkésik. A többi vendég sorban magasztaló beszédet mond Eroszról, majd Szókratész következik. Hogyan tudunk magasztaló beszédet mondani a szerelemről, ha az, ami bennünket bensőnkből hajt, mozgat és befog a szép, igaz és jó iránti vágyba? Ezért csak a szerelem felől lehet beszélni. Lévén hogy nem állunk felette. És ezért Szókratész elmondja, hogy Diotima papnő miként vezette be a bölcsesség szeretetébe, a filozófiába. Ha már nem tud többet mondani, nem hallgat el, hanem elkezd felőle és nem róla valamit szólni. Elmond egy tanulságos történetet. Ennek kell vigaszt nyújtania azért a zsákutcáért, amelybe a beszélgetés vezetett.
A lakoma végére Szókratész mindenkit az asztal alá beszélt. Józanul és fáradhatatlanul maradt meg utolsónak. Szakadatlanul barátai és ellenfele gondolatpályáin bolyong és kiutat keres. A kikötővel, a nyílt tengerrel a háta mögött Pireuszból tart a város felé, fiatalemberek tartóztatják fel, és hagyja magát rábeszélni, hogy velük tartson Kephalosz házába. Van ideje. Udvarias beszélgetésbe kezd a házigazdával. Kephalosz, nyugállományban lévén dicséri az öregkor békéjét és nyugalmát, a szenvedélyek lecsengését. – Nem játszik ebben a jólét is némi szerepet? – veti közbe Szókratész. – Természetesen, az ember visszafizetheti, amivel tartozott. – S ez már azigazságosság lenne? – A többiek is közbeszólnak és elégtelen, ellentmondásos fogalmi meghatározásokba bonyolódnak. Szókratész nélkül észre sem vették volna. Most arra kérik, vázoljon föl egy igazságos alkotmányt. Az igazságosságnak abban a vároban van helye, mondja a platóni Szókratész, amelynek megvan mindene, amire szüksége van, és megtermeli, amit fogyaszt; amelyben mindenkinek megvan a feladata. Az igazságosság autarkiát feltételez. Igazságos, ha egy ilyen városban mindenki a dolgát teszi. Amiben kinek-kinek a saját részesedését azonban a belátással bírók ismerik és határozzák meg. Ezért hárul a filozófusokra az uralom. Hatalomnak és belátásnak eggyé kell válnia. Miért nem eleve egyek? – A Szókratész tervezte város talán igazságos lenne, de nem lenne szabad. Hogyan lehet egyáltalán egy filozofikus alkotmányt és uralmat a hatalmi tülekedés közepette érvényre juttatni és fenntartani?
Kephalosz szavaiból hiányzott valami. Hátramarad valami, amit Szókratész kérdésként egészít ki: Mellesleg megjegyzem, nemde a jómód is szerepet játszik a jóllétben? Igen, az ember rendezheti tartozásait. A jómódúak megengedhetik maguknak az igazságosságot. Mit csinálnak a többiek? Egyáltalán mi igazságos? Egy mellékes megjegyzés alapvetővé és fő kérdéssé válik, kiterjed, és nem lehet a végére érni. Mindig hátramarad valami, amit Szókratész fáradhatatlanul, elszántan újra felvesz.
Szókratész Athén utcáin él. Itt zajlnak a dolgok. Neki aztán tudnia kell, hogy minden állítás önérvényesítés is. Igazságos az, ami az erősebbnek használ, mondja Thraszümakhosz Kephalosz házában. Hagyd abba a filozofálást! – figyelmezteti Gorgiász legradikálisabb barátja Szókratészt. Beszédekkel kell tudni eredményesen megvédeni magadat, ha egyszer bíróság elé citálnak. Minden platóni dialógus egy Szókratész-apológia, egy utólagos felmentés. Az egész filozófiatörténet, mondja Whitehead, csak egy sor megjegyzés Platónhoz. Szókratész a halálon túl a bölcseket akarja kikérdezni arról, hogy legalább ők tudják-e, mi a jó. A szűnni nem akaró kérdezés példaképével veszi kezdetét a filozófiatörténet.
Szókratész anélkül kérdez, hogy önmagára tekintettel lenne: melyik vélemény helyes az állítások zűrzavarában? És Kalliklész: melyik véleménnyel tudom magamat érvényre juttatni, felülkerekedni, figyelmet kelteni anélkül, hogy eltipornának? Fő, hogy azt a látszatot keltsem, mintha fölötte állnék a dolgoknak, mintha fölényben lennék. Fennt messziről látom, mi az, ami közelít. A meglepetések veszélyesek lehetnek. Az állítások távol tartanak másokat; ráveszik őket, hogy dolgozzanak velük és időt nyerek egy oldaltámadásra, vagy egy rendezett visszavonulásra. Fő, hogy van egyáltalán egy álláspontom, amihez kötődni tudok, ha rám zúdulnak az események.
Honnan tudom az élet zűrzavarában, hogy hol van fenn és lenn? Lehet hogy minden a feje tetején áll? Össze-vissza tévelygek és vizsgálnom kell a helyzetet, és azt, amit róla állítanak. Ez időbe telik. Ami hiányzik a cselekvéshez. Késlekedek. És mégis mindig maradnak bizonytalanságok.
Fölülre akarok kerülni, hatalomhoz akarok jutni. Fent szuverén vagyok, fölényben a többiekhez képest. Talán a törekvéseimben csak az érvényesülésről van szó; arról, hogy felülmúljam a többieket, talán csak támadhatatlan szeretnék lenni. Mértéktelen defenzíva. Legalábbis a magam ura szeretnék lenni, és mégis a véletlentől, jóindulattól, elismeréstől, hangulatoktól, egészségtől, pénztől, segítségtől függök. Az önrendelkezésnek határai vannak. De fel a fejjel, fő a tartás! Egyáltalán mi az, hogy szabad!
Fent áttekintésem van. Átlátom a helyzetet, túl tudok látni a legközelebbin, többet érzékelek, mint amire szükségem van. Fent luxusban leledzem, az információk túláradásában. De nem marad időm az élvezetre. Sietek. A teendő sürget, a megkülönböztetés és döntés, ami fontos és ami fölösleges, ami lényeges és ami mellékes. De néha megtéveszt. Meglepetés a fölény ellenére. Mi a lényeges: a fölény, az elismerés, az élvezet, a belátás, a szabadság, az igazságosság, a barátság? A döntés fölöslegessé válik, ha a megkülönböztetések mellékessé válnak. Akkor majd kiderül.
Szókratész a belátásban bízik. Ám a beszélgetés nem vezet tovább, ha egyikük, miként Kalliklész, kitart az álláspontja mellett. Belátás, ha egyáltalán, kerülő utakon, a szélek felől, tévutak és kitérők révén jön létre. Az érzékelés útközben feloldódott, a látószög kitágult. A szónokok ezt úgy használják ki, hogy váratlan támadásaikat mellékes megjegyzésekként álcázzák. Akkor ugyanis fellazul a figyelem. Egyébként a hiúságot és álnokságot rejtegetik.
Gorgiász és Szókratész egy tekintetben azonosak: mindketten meggyőzőek az adott pillanatban. Az egyik meggyőzi a tömeget, a másik átalakítja az egyes embert, párbeszédben cáfolja meg annak tévedéseit. Ám a belátáshoz idő kell; ez késedelemmel jár. Magától végbemegy, önként. Mire jó Szókratésznak, ha valakit rávesz arra, hogy elismerje gondolkodása ellentmondását és nemtudását? Kalliklész már egyáltalán nem ismer el semmit. Menonnak azt demonstrálja, hogy egy képzetlen rabszolga is képes egy geometriai tétel belátására. Egy intellektuel azonban nem szívesen hagyja magát megcáfolni és berzenkedik a Szókratész bábáskodásából születő belátás ellen.
A polgároknak sokáig kellett arra várniuk, hogy filozófusok egyhangúlag megmondják, mi a legjobb. Előtte mások ragadják meg a hatalmat és egyszerűen azt állítják, ők tudják. Egyáltalán hogyan lehet a filozófusokat más emberektől megkülönböztetni? Talán szabadok az önérdektől? Nem lenne jobb lemondani annak kiderítéséről, hogy mi jó és igaz, és e helyett azt jónak találni, amiben a polgárok többsége időről időre megegyezik és abban bízni, hogy a többségi kormányzat azt teszi, ami nemcsak nekik maguknak és választóiknak, hanem minden polgárnak, sőt ezen túlmenően talán még a szomszédaiknak és ellenségeiknek is jót tesz? Ilyen önzetlenséget persze nem lehet megkívánni, de olykor a felelősség révén magától előáll. Ez jóval kapcsolatos pragmatikus szkepszis talán a történeti, platónelőtti Szókratésznek is tetszésére lett volna.
A szellem arisztokráciájának, a legjobbak uralmának zsákutcájából a menet a demokrácia zsákutcáiba vezet, Athénből Genfbe, Platóntól Rousseau-hoz. A népuralomnak különösen sok bizalomra van szüksége. Mi marad belőle, ha eltűnik a felelősségtudat és a bizalom, ha a választás győztesei már egyáltalán nem törekszenek a vesztesek bizalmának elnyerésére? A demokrácia a vélemények, állítások, meggyőződések és érdekek zsarnokságába csúszik. Uralma azonban Platón szerint rövid és vad. Egyébként: nemde a zsarnokság alatt gyakran egy viszályokba bonyolódott társadalom rejlik?
Az emlékezetben Szókratész és Kalliklész marad meg, a jó állítása és a hatalom állítása. A jó azonban nem lenne valóban jó, ha nem magától hatna, azaz hatalommal ne rendelkezne. És hogy lenne képes egy puszta erőszakon alapuló uralom hatalmon maradni, ha nem lenne – meglehet akaratlanul is általánosan – olyasféle jó hatással, mint amilyen a védelem és puszta túlélés a legnagyobb ínség idején?
Ami fölöslegesnek tűnik, az belefolyik abba, ami fennmarad és elszivárog a megmaradóba, ha nem ragadják fel és vetik bele újra a vitába. Az, hogy mi fölösleges, a mindenkori érdek függvénye. Ismeri mindenki az érdekét? Nem jobb mégiscsak saját érdekünket követni és elhibázni, mintsem hogy egy magasabb instancia diktáljon? Egyáltalán mit jelent az érdek? Hasonlít az Éroszhoz, amiről Szókratész beszél; egy köztesség közöttem, mások közt, és aközt, amire kívánkozom, egy téveteg keresés, ami nem hagy alább.
Szókratész nem hagy fel a jó keresésével. Egyáltalán megéri bármi mást keresni? Minden alkalommal újraéled az újdonságtól. Filozofálása a megszakítás és kérdezés, és közben a figyelem aziránt, ami – hiányként, tévedésként – mint egyéb megmaradt. Ez az egyébként hamarosan egyáltalánná fokozódik: Tulajdonképpen mi igazságos? Erről veled együtt gondolkodom, és a fejünk fölött már csak a csillagos ég van. Csak nem belefáradni!
Egyébként egy mellékes megjegyzés a bevezető. Az egyebekben mellékes dolgok gyűlnek, amelyeket azért említenek, hogy egy fő dolgot megerősítsenek, elővigyázatosan, alattomosan kérdésessé tegyenek vagy eltereljék róla a figyelmet, és másra mutassanak rá: Mi itt a Jóról, Igazról és Szépről beszélünk, és kint lángban áll a világ. Az egyebekben egy fő dolog kérdésformában merül fel: Miről van szó egyáltalán? Ám ez is maradványokat, kétséget, ellentmondásokat, kellemetlenséget hagy hátra. Ezért vannak nehézségei Szókratésznek azzal, hogy a végére jusson. Ezért késik el az elején.
A főok vagy fő dolog lent vagy fent van, az alap, a fundamentum, amin minden áll, vagy isten, a könnyed szellem, a gondolkodás, a fej. Miért nem a has van a fent és lent között? A fő dolog mindig egyvalami, még akkor is, ha nem egyvalamire szögezett figyelemről, hanem több minden tekintetbevételéről van szó. Az egyáltalán mindenekfölöttihez való felemelkedésnél ezért nehezebb a leereszkedés a mellékes egyébhez, a tulajdonképpeni, a lényeges elengedése és a maradék észrevétlen leértékelésének elkerülése. Hiszen a legfőbb nemcsak a fent fölöttit jelenti, hanem ezen túlmenően a fö dolgok csúcspontjain túli lapályokat, visszatérést a visszamaradtakhoz, a sok minden egymásmelletiségéhez és zűrzavarához, az ezenfelülihez, ami ezenkívüli és egyebek melletti.
Az egyáltalán nemcsak kérdéseket, hanem tagadásokat is erősít és nyomatékossá tesz. Így Kalliklész egyáltalán nem lát különbséget a jó és a számomra pillanatnyilag hasznos között. Számára ezek csak különbözö szavak ugyanarra. Egyáltalán mi a jó: egy állítás vagy eszme? Az egyébként és egyáltalán modulálják a mellékes és lényeges közti folyékony átmenetet, és így mindig újra helyreigazítják magukat. Nem a dialektika, antitézis, beszéd és direkt ellenérvelés viszi tovább a gondolkodást és cselekvést – mindkettő ugyanarra a fő dologra mered –, hanem a futólagos, mellékes, esetleges, egy történés, ami késleltetve hat.
Túl sok idő marad, túl kevés lesz kezdve vele. Nincs idő rá, későbbre halasztódik, még több maradvány. Sosincs meg minden. Valami mindig hiányzik, figyelmetlenségből, kényszerűségből, észrevétlenül. Az észrevétlen hibák tűnnek fel elsőként, amikor már késő. Úgy maradnak hátra, mint a megkésett belátások vagy emlékek. De ezek sem igazodnak a fő dolgoknak véltekhez, és csak utólag merülnek fel. A filozófia mindig túl későn jön, mondja Hegel. Számára a különben és egyáltalán a filozófia. Hegel azt állította, hogy ő nem hagyott hátra maradékot. Szókratész azt remélte, hogy ami maradt, azt az idők végezetén a Boldogok Szigetén megtapasztalja.
Mi a filozófia maradéka? Vitatott vagy cáfolt állítások, gyakran megtévesztően megfogalmazva. Vajon a filozófia az egyáltalán gyerekes zsarnoksága volna? Az állítások ellentmondanak egymásnak. Mindenütt ellenmondások, kifogások, cáfolatok vannak. A szép az igaz és jó; nem egyáltalán nem, a hamis az. Ám ezzel az állításoknak csak átmenetileg van végük. Mindennek ellenére újra talpra állhatnak és megelevenedhetnek, ha olyasvalaki jár arra, mint Szókratész. Áramütéseket osztogatsz, mint a ráják, mondja Menón Szókratésznek. A filozófiai csodálkozásra és friss kiúttalanságra villanyoznak fel.
Szókratész a holt filozófusok lakomáján jelenik meg. Már a helyükön ülnek és fenntartják álláspontjukat és állításaikat. Hová fogja magát ezúttal Szókratész bepréselni, kit fog szimpátiájával, iróniájával és villamosságával felélénkíteni és elnémítani? Utoljára egyébként Marx és Nietzsche között ült, és hol az egyik, hol a másik felé fordult. Így keletkezhet az egyébkéntből a filozófiatörténetben átmenetileg egy új egyáltalán. Aminek aztán a mindennapok lapályaiban is igazolódnia kell.
Szókratész csak ideiglenes telepedik le. Még keres; ő egy szkeptikus. A fő dolog sosem világos. Hamarosan megint az utcán van. Itt olyan összevisszaság van, hogy szédülök. Tartásra van szükségem. Ám ez enged és kinyúlik. A tartás egy szünet, megszakítás, megállás az elgondolkodásra: Egyáltalán hol és ki vagyok? Tulajdonképpen hogyhogy nem világos minden?
Sietek, késésben vagyok. Nem tudok odafigyelni, és nem tudok elgondolkodni. Nyomás alatt állok. Ez nyomasztó. Terminusok szorítanak. Utána végre lesz időm és elintézhetem azt, ami elmaradt, az összevisszaságban, amit hajszoltságom váltott ki, rendet tudok rakni. Ám határidők következnek határidőkre. A nyomás nem csökken. Volna elég időm, de szükségem van szorosságukra, hogy előbbre jussak, hogy elintézzem, ami elintézendő. Csak sietősen sikerül, különben megingok. A nyomás tart össze. Máskülönben szétesek és ide-oda gondolok. Az egyik ezt mondja, a másik meg azt. Sietségben nem kell minden tanácsot meghallanom. Lendületben kell maradnom. Mert az idő szorít. Sietségben félreszorítom az embereket. Különben nem jutok előbbre. Ha állva maradok, visszaszorítanak. Kételyek válnak megint hangosabbá, rég hozott döntések válnak kétségessé, miközben mások szorítanak félre.
Sietek, nincs időm, tehát azt hiszem, vagyok. Az elintézések légáramában érzem azt, hogy vagyok. A sietségben vagyok, mert sok a tennivalóm. Keresett vagyok. Nincs időm, tehát azt hiszem, fontos vagyok. Az idő nyomaszt, mert mások nyomulnak és a helyembe állnak, ha már nem jutok előbbre. Nincs időm. Mert öreg leszek. Nem sok időm marad már. A halál közelebb jön. És az elért még nem elég. Mindig közbejött valami és megakadályozta, hogy minden olyan jó legyen, ahogy kívántam. A jövő reménye felélénkített. De most már nincs hátra sok idő. Most már nem szabad semminek közbejönnie, feltartóztatnia vagy eltérítenie.
Régebben azt gondoltam, öregszem: felnőttség, érettség, megfontoltság. Most felnőtt vagyok és éretlen. Ugyanis nem tudok várni. Nem hagyok magamnak elég időt a megfelelő pillanat kivárására, ahonnan minden könnyebben tud megesni. Ám elkerülhetetlenül távol kerülök. Már nem tudok lépést tartani. Nem akarok vagy nem tudok már igazodni? Szinte már szórakozottan nézem magam, miként fáradozom azon, hogy le ne késsem a csatlakozást. De már nem igazán tudok előbbre jutni.
A távolság szabadságot, játékteret ad. Mindig is megvolt, de szinte sosem éltem vele. Rászorítva éreztem magam arra, hogy előbbre jussak, a többiekkel tartsak. Most már nem érek a nyomukba. Növekszik a távolság és vele a szabadság. Már nem aggaszt, hogy szinte minden félresikerül. Régebben rendbe akartam hozni a dolgokat. Az élet megesik, előáll; úgy, hogy valami előre nem látható közbe jön és a szándékokat eltéríti, vagy megsemmisíti. Régebben gyakrabban avatkoztam közbe. Most hagynom kell a dolgokat. Gond nélkül hagyom elmenni magam mellett a divatok, a diskurzusok, a kulturkonzum önkényuralmát; elmúlnak, elhasználódnak. Minden elhasználódik. Számomra azonban a játéktér mértékletes használatra adott. Minden félresiklik. De alkalmasint a félresiklás kedvező fordulatot tudom kiváltani.
Régebben nevettünk azon, hogy Tocquille szerint az önkényuralmak arra törekszenek, hogy elegyedítsék az embereket és így szolgáltassák ki őket szenvedélyeiknek. Mert velük foglalkoznak. Ha az ember egy másik földrészről érkezik vissza Németországba, érezni a jólét szomorúságát és az egyes emberek érzelmi gyengeségét. Az egyetlen gyermeket terepjáróval viszik zeneiskolába. Az egyes ember értéke rendkívüli mértékben megnőtt, és ezzel a nyomás, hogy teljesítsen valamit. Az állam óvakodik attól, hogy gyermekeit háborúba küldje. Ezért aztán a levegőből kezdi a háborúkat, és ritkán fejezi be a földön, mert itt minden irányból véressé válik. De a bűnbakok utáni hajszák változatlanul folynak. A modern állam már rég nem Leviathan, hanem egy Behemoth, egy szeszélyes vadállat. Képekkel etetve, beképzelésekkel izgatva, hullámzó kedélyállapotok között egyensúlyozva szakadatlan locsogásban marad fenn: the long parliament. Semmit sem csinál és mégis egyre mohóbbá válik. A Leviathan csak kivételesen jelenik meg, a legnagyobb ínségben.
A tudományos-bürokratikus komplexum szélén dolgozom. A szélen szabadabbnak érzem magam. Mert a komplexum gátlásossá tesz. Valahol a bensőjében bizonyára termékeny kutatás folyik. Ott szabad szellemek működnek. Ám a felismeréseiket gépezetek leegyszerűsítik, dogmatizálják, ideologizálják és instrumentalizálják. Igazgatják és használják őket. A használattal és igazgatással foglalkoztatnak bennünket. A fogyasztás kielégíti és felkelti vágyainkat, az igazgatás ellenőrzi és fegyelmezi. Minden könnyebbé válik, ha részt veszünk, elintézzük, ami elintézendő, és elfogyasztjuk, ami elfogyasztandó. Ezért van önkiszolgálás és önigazgatás. Ám az én idegen-meghatározottságú.
Foglalkoztatva kell legyünk. Egy fenyegető tömeget képezünk. Mindenütt tömegek: mosószerek, autók, műtárgyak, filozófiák, fogyasztók tömegei. A tömegkommunikáció képeket és szólásokat ringat elő, viselkedésünk és beszédelésünk előképeit. Szállítja életünk előírásos étrendjét. Így válunk magunk is a Behemoth részévé, uralva és uralom nélkül, a világ borzalmairól szóló hírekkel, magánvágyakkal és -gondokkal, szinguláris egzisztenciánk jelentőségétől élénkítve. Ugyanis a falánk állat elképesztő teljesítménye ez: egyöntetűvé tesz, miközben mégis egyedi mivoltunk érzését kelti. Azt a hitet ébreszti bennünk, hogy már nem Isten, hanem mások és magunk előtt vagyunk egyenlők és egyúttal mások: szingulárisak. Mert magunk is részt veszünk abban, hogy bebeszéljük ezt magunknak. Az önkényuralom az elegyedített emberek kollaborációja révén működik.
Eddig még minden nemzedék elpanaszolta az erkölcsök, a művészetek és a közügyek hanyatlását. A szellem a véggel szembeni küzdelem öntudatától erősödik. Már nem azért küzdök, hogy győzzek, hanem hogy legyen a meg feszültségem. Csak arra kell ügyelnem, ne legyek túl óvatos. Az óvatosság az öregedés bűne. Egyre korábban támad bennünket. Mi tömegemberek ugyanis pánikba esünk. Szeretjük a félelmet, és a szabadságból szívesen menekülünk biztonságba. A biztonság azonban unalmas. Ezért aztán szerencsejátékba kezdünk. Ám ha tömegesen vesztünk, megint pánik keletkezik. Így rohanunk körbe. Szeretjük a hangulatváltást, a katasztrófát biztos távolságból.
Vigyázat a biztonsággal! A szabadság kárára megy. A szabadsághoz bátorság kell. Ez azonban gondtalansággal jár együtt. Igazuk volt a régi filozófusoknak, akik azt mondták: a rosszkedv és a vágyak zsarnokoskodnak az emberek fölött. Aki bátor, szereti az életet, de nem ragaszkodik hozzá mindenáron. Valamit mer, kockáztatja a kudarcot. Mindig az egyedi ember a bátor. De ő az, aki újra meglelte szívét (Herz). A bátor szívében elszánt (beherzt).
Mennél öregebb leszek, annál kevesebb holmit akarok hurcolni: gondtalanság! Nem akarom már ezt meg azt magammal vinni, hanem mindent összecsavarva és egybehajtogatva és könnyűvé téve: univerzum, vortex. Ha szívvel bírok, minden megvan, amire szükségem van. A szív több mint bátorság: akarat, érzés, értelem. Akinek szíve van, megszűnik egyedi embernek lenni. Mert a szív gondtalanul jut túl önmagán és vállalja azt, amit egykor a szeretet jelentett. De egyszersmind szakadék is, melynek mélyeiben szeretet és önélvezet, megismerés és önáltatás és nemakarás és nemtudás megkülönböztethetetlenné válik, és amelynek mélyeibe csak az pillanthat bele, aki eltökélten ugrik át a szakadékon. A szívében elszánt ugyanis cselekszik, nem marad meg a kétkedésben és az érzésben. Ám a szakadék rezonanciája adja meg a tónus teljességét, az erőteljes hangzást, ami a szívében elszánt érzelmét kitünteti. Tehát csak egy szívet kell magamnak leljek. Többet – sebtében – nincs mit tenni.
Késedelemben vagyok, de már nem sietek. Különben sem tudok már a többiekkel menni, és egyre gyakrabban tartok szünetet. Ekkor szabadabb futást engedek a gondolataimnak. Szem elől veszítem őket. De maguktól visszatérnek, többnyire jobb szavakkal. Késésben vagyok, tehát még több időt hagyok magamnak. Ez nem nyomaszt. Ami most eluralkodik, az éppúgy elmúlik, mint minden más, és elmúltként kell érvényesülnie. A nyelvvel állok szövetségben. Ám a nyelv is elhasználódik és igazgatásnak alávetett. De egy szóval már újra itt van, elpusztíthatatlanul és szívet vidítóan.
Tillmann J. A. fordítása
Irodalom:
Thomas Hobbes: Behemoth oder Das lange Parlament, Frankfurt, 1991.
Blaise Pascal: Gondolatok, Budapest, 1978.
Heinrich Popitz: Phänomene der Macht, Tübingen, 1992.
Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom. Budapest, 1994.
•••
COPYRIGHT Fordítás Tillmann J.A.
MEGJELENT Magyar Lettre Internatinale 2008/tél
Uncategorized kategória | Hannes Böhringer: Gondtalanul bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva
Hannes Böhringer írásai 